Puha ködtakaróba bújt erdő.

November második hetébe léptünk, az ősz hosszú napok óta reggel fázósan hideg, napközben viszont kellemes, napos időjárást tartogat. A reggeli ködfoltok, a még melengetőn napsugaraknak köszönhetően a délelőtti órákban feloszlanak, de a levegő szél hiányában nem mozdul, egyre csak sűrűsödik és napról napra szennyezettebbé válik. Tegnap reggelre a tájat fehér, puha paplanként beborító ködtakaró, igencsak makacsul ellenállt a nap sugarainak és a szokásos vasárnap reggeli sétám hűséges kísérője lett. Néha-néha felsejlettek a nap sugarai, de ebből csak annyit éreztem, hogy világosodik a táj, de áthatolniuk semmi esélyük sem volt.

Az erdő fái közé is bekúszott a ködtakaró, olyannyira, hogy a csupaszon álló tetejüket látni sem lehetett. Utamat csend és némaság kísérte, csak a talpam alatt, az egyre szárazabban csörgő falevelek hangja volt hallható. Az erdő ezen része már teljesen csupaszon áll, a fák levelei már búcsút vettek addigi otthonuktól és a talajon heverve színesítik az erdőt. A madarak mind csendben voltak, nem motoztak, nem csipogtak, mintha mind eltűnt volna, ekkor éreztem az idei őszön először a hiányukat. Azt a hiányt melytől be kell, hogy valljam szomorúság költözött belém, pedig tudom, hogy az ősz vége és a tél már erről szól, a csendes erdei sétákról, de hiába a hiányukat ezen a reggelen megéreztem. A domb felé haladva, ahonnan napsütéses reggeleken csodás kilátás nyílik a Salgói várra, most szürke ködtakaró fogadott.  Csak a lelki szemeim előtt láthattam a tájból kimagasodó vár vonulatát. A fák megsárgult és megbarnult levelei itt még az ágakon hintáznak, de már nem sok idejük van odafent, mert amint egy lenge szellő beléjük kap, táncra perdülve hullnak alá a talajra. A madarak csivitelése helyett a levelek zizegése törte meg az erdő csendjét és csodás látványt nyújtottak, amint a levegőben egymást kergetve cikáztak. Minél feljebb haladtam a vadak által kitaposott csapáson, annál sűrűbb volt a köd, olyannyira, hogy szinte semmi sem látszódott a táj szépségéből, de ennek is megvolt a titokzatos varázsa. Amint elértem a hegy legtetejét meghallottam az első madárhangot, mely nem más volt, mint a csinos narancssárga tollruhát viselő süvöltő. Ez a kedvesen csicsergő madárka a téli időszakot tölti hazánkban, és ilyenkor novemberben érkeznek vissza hozzánk, mert itt nálunk van a telelő területük és tavasz legelejéig, márciusig gyönyörködhetünk szépségükben. Ez a kedves kis hang kísérte utamat egy jó időn keresztül, majd szép lassan elcsendesedett és ismét csak a levelek zizegését hallottam. Visszafelé tartottam utamon, amikor a nap sugarai lassan, de biztosan kezdtek előtörni és egyre világosabb és barátságosabb lett a táj. A szürke ködtakaróból egyre jobban előbújtak a színek a sárga, a barna falevelek, a piros csipke és galagonyabogyók, a kék kökények újra egy kis élénk színnel töltötték meg a tájat.

Sétám végén a kiskertemben az erdő csendje után a madarak csipogása, beszélgetése fogadott. Széncinegék, barátcinegék, kékcinegék, csuszkák, nagy és közép fakopáncsok, mátyások és meggyvágók törték szorgosan a magokat, hogy ezzel a kihelyezett eledellel csillapítsák éhségüket.