November második hetébe léptünk, az ősz hosszú napok óta
reggel fázósan hideg, napközben viszont kellemes, napos időjárást tartogat. A
reggeli ködfoltok, a még melengetőn napsugaraknak köszönhetően a délelőtti
órákban feloszlanak, de a levegő szél hiányában nem mozdul, egyre csak sűrűsödik
és napról napra szennyezettebbé válik. Tegnap reggelre a tájat fehér, puha
paplanként beborító ködtakaró, igencsak makacsul ellenállt a nap sugarainak és
a szokásos vasárnap reggeli sétám hűséges kísérője lett. Néha-néha felsejlettek
a nap sugarai, de ebből csak annyit éreztem, hogy világosodik a táj, de
áthatolniuk semmi esélyük sem volt.
Az erdő fái közé is bekúszott a ködtakaró, olyannyira,
hogy a csupaszon álló tetejüket látni sem lehetett. Utamat csend és némaság
kísérte, csak a talpam alatt, az egyre szárazabban csörgő falevelek hangja volt
hallható. Az erdő ezen része már teljesen csupaszon áll, a fák levelei már
búcsút vettek addigi otthonuktól és a talajon heverve színesítik az erdőt. A
madarak mind csendben voltak, nem motoztak, nem csipogtak, mintha mind eltűnt
volna, ekkor éreztem az idei őszön először a hiányukat. Azt a hiányt melytől be
kell, hogy valljam szomorúság költözött belém, pedig tudom, hogy az ősz vége és
a tél már erről szól, a csendes erdei sétákról, de hiába a hiányukat ezen a
reggelen megéreztem. A domb felé haladva, ahonnan napsütéses reggeleken csodás
kilátás nyílik a Salgói várra, most szürke ködtakaró fogadott. Csak a lelki szemeim előtt láthattam a tájból
kimagasodó vár vonulatát. A fák megsárgult és megbarnult levelei itt még az
ágakon hintáznak, de már nem sok idejük van odafent, mert amint egy lenge szellő
beléjük kap, táncra perdülve hullnak alá a talajra. A madarak csivitelése
helyett a levelek zizegése törte meg az erdő csendjét és csodás látványt
nyújtottak, amint a levegőben egymást kergetve cikáztak. Minél feljebb haladtam
a vadak által kitaposott csapáson, annál sűrűbb volt a köd, olyannyira, hogy
szinte semmi sem látszódott a táj szépségéből, de ennek is megvolt a titokzatos
varázsa. Amint elértem a hegy legtetejét meghallottam az első madárhangot, mely
nem más volt, mint a csinos narancssárga tollruhát viselő süvöltő. Ez a
kedvesen csicsergő madárka a téli időszakot tölti hazánkban, és ilyenkor
novemberben érkeznek vissza hozzánk, mert itt nálunk van a telelő területük és
tavasz legelejéig, márciusig gyönyörködhetünk szépségükben. Ez a kedves kis
hang kísérte utamat egy jó időn keresztül, majd szép lassan elcsendesedett és
ismét csak a levelek zizegését hallottam. Visszafelé tartottam utamon, amikor a
nap sugarai lassan, de biztosan kezdtek előtörni és egyre világosabb és
barátságosabb lett a táj. A szürke ködtakaróból egyre jobban előbújtak a színek
a sárga, a barna falevelek, a piros csipke és galagonyabogyók, a kék kökények
újra egy kis élénk színnel töltötték meg a tájat.
Sétám végén a kiskertemben az erdő csendje után a madarak
csipogása, beszélgetése fogadott. Széncinegék, barátcinegék, kékcinegék,
csuszkák, nagy és közép fakopáncsok, mátyások és meggyvágók törték szorgosan a magokat,
hogy ezzel a kihelyezett eledellel csillapítsák éhségüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése