Az én erdei mesevilágom - Egy barátság kezdete

Az erdő tündérei soha nem pihennek, hiszen nagyon sok dolguk akad napról-napra. Ők ezt azonban cseppet sem bánják, hiszen életük erről szól, segíteni az erdő lakóit. 

Tavasszal, amikor a terméseket adó fákat és bokrokat felébresztették édes álmukból, virágokkal, édesen illatozó virágokkal fedték be ágaikat. Gondosan elrendezgették őket, hogy mindenhová, minden apró ágra jusson ékesség. Voltak, akiken fehér szirmok díszlettek, ők olyanok voltak, mint a menyasszonyok, akik épp esketésre készülnek. A csipkebokrokon halvány rózsaszín virágok ültek meg, körülöttük pedig csöndesen döngicsélő méhek hada szálldosott. 

Az erdő egyik napsütötte szegletében az erdei szamócákat is felébresztették az erdő tündérei. Ők pedig szófogadóan kitárták zöld leveleiket és virágai fehér szirmait. Ekkor már megszólalt a messzi távolból hazatért kakukk, aki folyton-folyvást csak nevét ismételgette, a madarak kórusa pedig szerelemtől ittas ódáját zengte. 

Azóta sok hosszú nap telt el, a szamócák fehér szirmait a tavasz magával vitte, de helyükön apró zöld terméseket hagyott. Az erdő tündérei minden éjszaka gondosan megigazgatták a zöld levélkéiket, hogy a nyári nap, meleg sugarai szép nagyra és mosolygóan pirosra tudják érlelni az erdő legfinomabb csemegéit. A szamócáknak jólesett a tündérek gondoskodás, aminek köszönhetően, napról-napra egyre szebben és szebben pirosodtak. Minden arra járó erdőlakó megcsodálta őket, hisz olyan szépek, olyan mosolygóan pirulók voltak, hogy nem lehetett csak úgy elmenni mellettük. De senki nem nyúlt hozzájuk, csak nézték őket, gyönyörködtek bennük. Egy nap arra járt egy ifjú mókus, aki a közeli tölgyfán lakott. Kíváncsian nézegetni kezdte az egyik szamócát. Szemei kíváncsian csillogtak, szíve hevesen zakatol, hisz ilyen szépséges teremtményt nem látott eddigi rövidke élete alatt. Közelebb, egyre közelebb merészkedett hozzá, majd aprócska orrával megérintette. Ekkor olyan illatot érzett, mint még soha. Semmihez nem volt hasonlítható. Kellemesen édeskés, üde illat lengte körül a kis piros gyümölcsöt, aki ekkor hirtelen megszólalt, és kedves hangon üdvözölte látogatóját. 

A mókus úgy megrémült, hogy hirtelen hátrálni kezdett, mancsát pedig a mellkasára szegezte. Szemei fénylőn ragyogtak, apró szíve pedig majd kiesett hófehér mellénykéje alól. 

- Ne ijedj meg kedves mókus, ne félj tőlem! Én az erdő legfinomabb csemegéje vagyok, és arra várok, hogy valakinek nagy örömet okozhassak. Hiszen engem az erdő tündérei azért ébresztettek fel tavasszal mély álomból, hogy mire beköszönt a meleg nyár, valaki jól lakhasson velem! - szólalt meg csöndesen a szamóca. Hangja olyan lágyan csengett, mint az erdő fái között andalgó kis patak sekély vize. 

A mókus tágra nyílt szemekkel hallgatta szavait, és csodálkozva csak ennyit mondott:

- Megenni téged? Az erdő legszebb teremtményét? Ilyen eszembe sem jutna, még akkor sem, ha mardosó éhség kínozná apró gyomromat! - szólt hozzá kedvesen, és ismét egyre közelebb merészkedett a szamócához. 

A nap meleg sugaraiban fürdő júniusi napon  a mókus és a szamóca örök barátságot kötött egymással. Hosszasan beszélgettek, jókat nevetgéltek együtt, és minden áldott nap meglátogatta őt a vörös bundás mókuslány. 

Ezen a nyáron a szamóca termése sokáig mosolygott az erdő lakóira, de legszebben barátjára, Mókus Pirire mosolygott, aki megígérte neki, hogy a következő tavaszon ő ébreszti fel téli álmából.

Erdei szamóca

Az erdő, mezők ösvényei telis teli vannak finomabbnál-finomabb falatokkal, hogy az ott élő állatok korgó gyomrukat, éhes csőrüket csillapítani tudják. Minden évszak kínál számukra ehető csemegét. Azonban a nyár és az ősz a kánaán ideje, amikor a bokrok ágai, a fák gallyai szó szerinti roskadoznak a termések alatt.

Április elején kezdte el hófehér virágszirmait bontogatni a számomra egyik legkedvesebb gyümölcs az erdei eper. Az erdőszélét, az erdei ösvények mentét fehér ünneplőbe öltöztették szolid virágai. Akkor rovarok hada lengte őket körbe, most pedig az éhes erdőlakók szüretelik a terméseiket.

Az erdei szamóca évelő növény, aki, ha megtalálja a számára kedvező otthont, indái segítségével hamar szaporodni képes, és akár nagy területeket is beterít. Elsősorban a napos vagy a félárnyékos helyeken érzik jól magukat, ahol enyhén nedves és humuszban gazdag a talaj. 

Legutóbbi sétám során, világoszöld, fűrészes szélű levelei között már élénkpiros termései lapultak. Az erdei ösvénye mentén több tő is édes gyümölcsét dédelgette, melyeknek kellemes, utánozhatatlan illata belengte a környezetüket. 

Én nem gyűjtöm az erdő, mező terméseit, csak megcsodálnom és lefotózom őket, hagyom, hogy az állatok lakjanak jól belőlük, hiszen miattuk téríti meg hatalmas asztalát a természet, hogy lakói ne szenvedjen hiányt. 

Eső áztatta ösvényeken

Lila ökörfarkkóró 

 Fehér madársisak

  Fehér madársisak

 Mezei zsálya

Hagymaszagú kányazsombor

 Erdei szamóca

Az elmúlt években egyre szélsőségesebbé vált az időjárásunk, mintha az arany középút már nem létezne. Tél végétől egészen a tavasz közepéig aszályos idő uralta a természet ösvényeit. Április végére, hosszú hetek várakozása után megérkezett az éltető eső, melyre már minden élőlény várt. A föld szomjasan itta magába a csapadékot, melynek köszönhetően mély ráncai egyre simábbá váltak. Az erdők, mezők ösvényein üresen tátongó gödröcskék újra kis tavakká változtak, és a fák odvaiban újra friss víz várta a szomjukat oltani vágyó erdőlakókat. Már napok óta kisebb nagyobb szünetekkel esik az eső, a levegő pedig olykor a 10 fokot sem éri el, az éj leple alatt pedig egészen alacsonyan rostokol, nulla fok felett egy kicsivel. Igazi hűvös, olyan őszies az idő, mintha a tavasznak nyoma veszett volna. Reggelente sűrű párafelhő üli meg a tisztás minden szegletét, az erdőt pedig a fákról lehulló cseppek halk muzsikája tölti meg.

Amikor sétámra indultam az eső szünetet tartott. A szürke, nehéz fellegek kelet felé robogtak, nyomukban pedig megjelentek a kék égbolt foszlányai. A nap sugarainak, ha van esélyük elbújni, igazán melengető erejük van, és az eső cseppjeit pillanatok alatt felszárítják. Azonban az ösvények sarasak, melyek, az erdő állatainak nyomait őrzik, és hangtalanul mesélik el az éjszaka leple alatt zajló történeteket. Szarvasok, őzek, vaddisznók patáinak, rókák mancsainak a nyomai rajzolódtak ki a saras talajon. De a vaddisznók más nyomokat is hátrahagytak. A tisztáson kisebb, nagyobb földtúrások mesélték el, hogy merre keresték a táplálékukat. Egész csorda verhetett tanyát, mert a felnőtt patanyomok mellett egészen apró lenyomatok is láthatóak voltak, mely azt jelentette a számomra, hogy kismalacok is voltak a konda tagjai között.

A tisztáson élő fűszálak, az apró, szúrós tüskékkel felfegyverkezett csalanak egyre magasabbra törnek, az esős napoknak hála, növekedésük nagyon felgyorsult, erejük pedig megnövekedett, mert a nadrágomon át is éreztem csípésüket. Védelmükben apró rovarok szedték lábaikat, vagy tartottak pihenő időt. Verőköltő bodobácsok, pöszörlegyek, virágporral megpakolt méhek, sávos bogáncscincérek, vérfoltos kabócák, mély hangú dongók múlatták az idejüket a zöldellő növényzet között. Virág még nem sok tarkítja a tisztást, egyedül a lila ökörfarkkóró lila, és a réti boglárkák napsárga szirmai, és az erdei szamócák hófehér virágai teszik díszesebbé az egybefüggő zöld gyepszőnyeget, a többi virág pompája még várat magára. Fenn magasan, a jól ismert egerészölyv pár rótta a köröket, egyiket a másik után, hol magasabbra törve, hol pedig alacsonyabbra ereszkedve. Közben pedig egymással diskuráltak.

Az erdőbe érve, kellemes sötét fogadott. A fák lombsátra már teljesen bezáródott az ösvény felett, alig engedve be fényt. A nap sugarai csak imitt-amott tudnak beosonni, azokon a kósza réseken, ahol a levelek szellősebben állnak. A madarak kórusa teljes volt, egymást váltva hallatták gyöngyöző strófáikat, és ezen a tavaszi délutánon először hallottam a kórus egyik talán legszolidabb énekét, a kék galamb búgását. Lágyan, minden feltűnést kerülve osont tova a fák között ez a számomra kedves hang.

Az erdei út mentén, ahol a fák szellősebben állnak és a nap sugarai könnyedén elérik talajt, melengető simításukkal egyre több és több vadvirágot csaltak elő. Lila szirmokkal büszkélkedő mezei zsályák, szolid színű mezei zsázsák, vadrezedák, aprócska termetű piros árvacsalanak, fehér szirmaikat bontogató hagymaszagú kányazsomborok és közönséges derecevirágok szívták magukba a nap éltető sugarait. Az út mentén álldogáló fagyal és fekete bodza bokrokon az üde zöld levelek között megjelentek a virágok ígéretét magukban hordozó bimbók, melyek, ha kinyílnak, édes illatukat fogják szórni, magukhoz csalva a nektárra éhes rovarok hadát. Az egybibés galagonyabokrokon még itt-ott, egy-egy virág pihent, de legtöbbjüket az eső nehéz cseppjei már elvertek, megbarnult szirmaik, már a talajon pihentek.

Ennek a sétámnak célja az volt, hogy meglátogassam az erdőnek azon részét, ahol az egyik orchidea faj, a fehér madársisak éli az életét. Tavaly ilyenkor virágba borulva álldogáltak, és bizakodtam, hogy már idén is nyitott szirmokkal láthatom őket, de nem így történt. Ott voltak előbújva a vastag avar védelméből, de még legtöbbjükön csak levelek díszlettek, és egy-két egyeden volt még csak bimbó. Idén kicsit késik a virágzásuk, mely a hűvös időjárásnak tudható be, hiszen az ő életüket nagyban befolyásolja a hőmérséklet. De a hőmérséklet mellet fontos számukra a megfelelő csapadék mennyiség is, és ha ez a két feltétel kedvezően alakul, akkor kezdik meg virágszirmaikat bontogatni, ezek a nem mindennapi növények. A fehér madársisak miután a talajban csírázásnak indult, a föld felszínén csak körülbelül nyolc év elteltével kezdi el a felszíni hajtását növeszteni, és további hét, nyolc év elteltével kerülhet sor az első virágzására. A természetnek hála, a mi vidékünkön, több helyen is élnek egyedei, és évről-évre meg tudom csodálni nem mindennapi szépségüket. Ha melegedne a levegő, akkor talán egy-két hét, és teljes pompájukban láthatnám őket, mellettük pedig megjelenne a többi késő tavaszi és kora nyári virágzású orchideafaj is.  

 Mezei zsázsa

Sávos bogáncscincér

Gímszarvastehén nyoma