Lassan, de annál biztosabban közeleg az ősz, amit én már
nagyon várok. Végre búcsút inthetek a forró, fülledt napoknak, mely bevallom,
nem tartozik a kedvenceim közé. Ha választani lehetne, akkor inkább a
mínuszokra tenném le a voksomat, mintsem a tikkasztó melegek mellett. De minden
évszak közül mégis a tavasz és az ősz a legkedvesebb a számomra.
Ha időm úgy engedi, szeretem kihasználni a hajnal, és a kora
reggel nyújtotta erdei varázslatot. Igen jól olvassátok varázslatot, mely semmi
misztikus dolgot nem rejt, csakis annyit, hogy ilyenkor a leginkább magával ragadó
számomra a természet.
Amikor utamra indultam az égbolt még fakószürke volt, az
éjszaka éppen, hogy csak elkezdte sötét fátylát hajtogatni, hogy helyét átadja
a pirkadatnak. A csillagokat már tovaterelgette az éjszaka örök vándora,
hiszen a nyugati égbolt peremén már az új nap fénye készülődött. Az erdőszél
szeder és bodzabokrokkal sűrűn benőtt rengetegében még alig volt fény, nagyon
lassan kezdtek csak kiválni a fák levelekkel dúsan borított koronái. A cserjék
ágai között vörösbegy ébredezett, csettegő hangja könnyedén osont a messzeségbe,
senki nem volt aki megálljt parancsolt volna neki, csak ő, ő egyedül törte meg
a hajnal némaságát. A látásom elé a sötétség akadályt vont, de lelki szemeim
előtt mégis tisztán kirajzolódtak kedves vonásai, csillogó gombszemei, csinos
vörös mellénykéje, és kis gombóc teste. Szeretem a vörösbegyet ilyenkor is,
amikor ébredezik, és az új napot jellegzetes hangjával tölti be, és akkor is,
amikor dalra fakad, hiszen strófái úgy osonnak tova a fák rengetegében, mint az
aprócska kis patak gyöngyöző vize.
Ahogy haladtam a sűrűségben, hosszú idő után újra harmattal
hintett növények közt szedhettem a lábam. A korai üdeséget csak ilyenkor
érezni, ezekben a hajnali és kora reggeli órákban. A fák, a bokrok levelei, a
fűszálak, a növények mintha sokkal erősebben illatoznának, és az avar fanyar
aromája is erőteljesebb, mint napközben. Mintha a harmatos frissesség
felerősítené mindenki illatát, mely oly kellemessé teszi ezeket a korai
sétákat. Legalábbis én így érzem, nekem ez az erdei varázslat egyik fontos része.
A másik pedig a fények, melyek ilyenkor a leglágyabbak,
amikor az álmosan ébredező nap, minden áldott teremtményt könnyed, aranyló
fénnyel simít végig. Miután pedig felébred, és a fák sudarainak kis nyílásain
keresztül beosonva rézsűt vet a talajra, és a törzsekre, igazi fényjáték veszi
kezdetét, amiben órákon keresztül gyönyörködni tudnék. Számomra ez az erdei
varázslat, amit minden áldott hajnalon átélhetek, amikor a természet ösvényére
lépek, mely ezen a reggelen is így történet.
Az erdő félhomályában, a közelgő ősz nyomai tisztán
láthatóak. Szirmaikat bontogatják a nyárutó virágai, a levelek zöld sokasága
között egyre több sárga levél díszlik, jó pár növény már az új életeket adó,
magvait, terméseit érleli, sokuk pedig elszáradva búcsút intett idei
pompájának.
Az elmúlt hetekben kiadós esőzések öntözték meg az erdők,
mezők ösvényeit. Majd a csapadék után fülledt meleg, párával telt levegő vette
uralma alá a természetet, ami kedvezőleg hatott kis kalapos kedvenceimre, a
gombákra. Szerencsére ezen a hajnalon is sikerült, több egyedével találkoznom. Szándékosan nem illetem őket a nevükön, mert a gombák pontos
meghatározása szakértői feladat, én pedig nem igazán értek hozzájuk. Én csak fotózni, és gyönyörködni szeretek bennük,
hisz számomra kinézetük, mely igazán egyedi, magával ragadó.
A Veletek megosztott fotóim mindegyike ezen a kora reggelen készültek, amikor az erőd ösvényein alig volt fény, de számomra épp emiatt olyan magával ragadó a napnak ezen időszaka.
A Veletek megosztott fotóim mindegyike ezen a kora reggelen készültek, amikor az erőd ösvényein alig volt fény, de számomra épp emiatt olyan magával ragadó a napnak ezen időszaka.
Vörösbegy csettegése
Apró kalapos a mohás akácfa törzsén
Az avar védelmében
Piros kalapos erdei kincs