Az elmúlt napokban és hetekben sok csapadék áztatta az erdők,
mezők szerteágazó ösvényeit. Április közepén szokatlanul hideg és havas idő
tette próbára a természet lakóit. Csapadékban azóta sem szűkölködünk, de az
enyhébb időben, már szerencsére csak az eső hullik alá a felhőkből.
Péntek reggel, amikor felébredtem borús, igazi esőre álló
idő fogadott, az égbolton sötét felhők tornyosultak, és egyikből-másikból
lassan, megfontoltan egy-egy csepp eső tört magának utat. Majd kedvet kapva
követték őket a többiek is. Egész álló nap hol eleredt, hol elállt, és a nap
egyetlen apró sugarát sem tudta megmutatni. A szürke felhők az égbolt minden
egyes szegletét uralmuk alá vették, elzárva minden pici rést, ahol esélye lett
volna rá melengető sugarait elődugni. Estefelé aztán, újabb égi áldás érkezett,
a szél haragosan borzolni kezdte a fák leveleit, és dühtől telve szalad végig
az erdő ösvényein, nyomában pedig letört ágak tanúsították, hogy ismét pusztító
munkát végzett. Szerencsére azonban amilyen hirtelen dühre kapott, olyan
ügyesen meg is nyugodott, és megszelídült. Ekkor megnyíltak az ég csatornái, és
újra eleredt az eső, de most a cseppek nem ráérősen hullottak alá, hanem sietve
egyik gyorsabban, mint a másik, mintha azon versenyeztek volna ki ér előbb
földet. Milliónyian voltak, és győztes senki sem tudott volna köztük hirdetni. A
borút az alkonyat kezdte el felváltani, és puha paplanja alól már csak az ég
felé nézve látszódott egy kis fény. Azonban a madarak még mindig daloltak, kiálltam
az ablakomba hallgattam kitartó előadásaikat, és az egyre csak hulló
esőcseppeket, melyek a fák levelein és a fűszálakon halk koppanással értek
célba. Muzsika volt ez a füleimnek a világ legszebb muzsikája, melyet csak a
természet tud előadni ilyen tökéletesen és gyönyörűen.
Éjszaka is esett, álmom időről időre félbeszakadt, és
hallottam, az esőcseppek kitartó, szinte az egész éjszakát végigkísérő,
muzsikáját. Szombat reggel korán ébredtem, a sok felhő ellenére hamar megérkezett a
pirkadat, és mint minden áldott tavaszi reggelen a madarak köszöntötték
az új napot. Hajnaltájt megszűnt a csapadék utánpótlása, és az eső emlékét már
csak a fűszálak és a fák levelein hintázó aprócska cseppek őrizték, meg persze
az erdő ösvényei, melyek sarasan álldogáltak az arra járó lakóik lábai alatt. Reggeli ébredezésem mint általában a kis hintaszékemben történt, ahonnan a
kertemben és az erdőben zajló eseményeket figyelem. Az itatómhoz az éjszakai
álmuk alatt megszomjazott szajkók érkeztek, a fűszálak között vörösbegy pár,
énekes és fekete rigók keresgélték reggeli betevőjüket, a fák levelei között
széncinegék és barátcinegék motoztak, és tiszteletét tette a nagy fakopáncs is aki
a diófán próbált szerencsét, hátha akad egy-két meghúzódott rovar akikkel
jóllakhat. De ezen a reggelen nem csak a kiskertemben volt látnivaló, hanem az
erdő fái között is valaki huncutkodott, és ez a valaki nem más volt, mint a kis
őzbak. Egy jó hete láttam őt, akkor is már egyedül volt, sem az anyukája, sem a
testvére nem kísérte lépteit. Sokat változott az elmúlt hetek alatt, barkás
agancsát már szépen le lett tisztogatta, téli szőrruháját pedig már tavaszi
bundára cserélte. Akárcsak egy hete, ma reggel is magányosan töltötte az
idejét, és nem is akárhogyan, mégpedig játékkal. Hosszú, kecses lábaival úgy
ugrándozott, mint egy kis kecske, majd elbújt a bükkfa takarásába, hogy
pillanatok múlva újra előjöjjön. Olyan aranyos és kedves volt magányos kis
játéka, hogy széles mosolyra húzódott a szám. Valamiért csuda boldog volt a mai
reggelen, talán annak örült, hogy elállt az eső, vagy annak, hogy a tavaszi
erdőben hatalmas terített asztal várja éhes kis gyomrát, nem tudom mi lehetett
az oka, de mindenesetre én is vele együtt örültem. Felhőtlen játékából a szajkó
recsegő kiabálása zökkentette ki, aki iszonyatos perpatvart csapott egy szem
dió miatt, amit mindenképpen magáénak akart tudni, és semmi áron nem engedte át
vetélytársának. A kis bak félbeszakította játékát, kecses ugrásokkal elindult
az erdő üde zöld sűrűjébe, és eltűnt a szemem elől, de hátrahagyta kedves
emlékét.