Alma: a madarak kedvelt téli elesége

Feketerigó tojó

Ebben a bejegyzésemben a madarak egyik legjobban kedvelt gyümölcseleségéről fogok Nektek mesélni, mely nem más, mint az alma.

 

Az erdők, mezők kis tollasai odakint a természetben többféle bogyós termést és gyümölcsöt fogyasztanak. Mindegyiküknek megvan a maga kedvence, mellyel szívesen csillapítja éhségét. Azonban van egy gyümölcs, melyet szinte mindannyian nagyon szívesen elcsipegetnek ez pedig, nem más, mint a lédús alma.

 

Az alma fontos tápláléka a rovarevő fajoknak, és azoknak a madaraknak, akik alapjában véve vonuló fajok, de ennek ellenére a hideg, élelemben szegény hónapokat mégis itt hazánkban próbálják átvészelni, és a vonulás helyett, a helyben maradást válasszák. Az ő életüket, és életben maradásukat, ezzel a táplálék kihelyezésével nagyon nagyban segíthetjük.

 

Emellett a gyümölcs mellett szól még valami, mégpedig az, hogy nagy mennyiségben tartalmaz finom édes levet, mellyel nem csak éhségüket, hanem szomjúságukat is csillapítani tudják, a fagyokkal tarkított téli napokon. 

 Szajkó

Az almát többféle módon is felkínálhatjuk kertünk vendégei számára.

EGÉSZBEN:

A legpraktikusabb és a legbiztonságosabb megoldás, ha a fák, bokrok ágaira szúrjuk fel. Hiszen ragadozó itt nem fér hozzájuk, mert az ágak sűrűje védelmet nyújt a számukra. Amikor így egészben kínáljuk fel az almacsemegét fontos, hogy a háját kicsit nyissuk meg, hogy a gyengébb csőrű fajok is könnyedén hozzá tudjanak férni a puha húsához.

CIKKEKRE VÁGVA:

Azonban nem csak egészben szolgálhatjuk fel, hanem cikkekre vágva is. A talajetetőnkön, vagy az egyéb etetőinken kihelyezve. Hiszen több olyan vendégünk is van, akik a talajon táplálkoznak szívesen, így az ő kedvükre is tehetünk. Ebben az esetben még könnyebben hozzá tudnak férni a lédús, puha húsához.

Az almát nagyon sok faj szívesen fogyasztja, egy párat kiemelnék közülük:

   - szajkók

   - széncinegék

   - kék cinegék

   - barátcinegék

   - fekete rigók

   - vörösbegyek

   - csuszkák

   - nagy és közép fakopáncsok

 Kék cinege

Róka a szarvasok között

Szarvasagancsgomba 

 Szaravasagancsgomba

El sem tudom mondani Nektek, hogy mennyire szeretem a természetet és annak lakói. Hogy milyen boldogság tölti el a szívemet, amikor az erdők, mezők ösvényeit járhatom, és figyelhetem az ott élő élőlények mindennapjait.

 

Amikor csak időm engedi, nyakamba akasztom a fényképező gépemet, és sétára indulok, hogy felfedezzem azt a sok kincset, melyek a természetben leletek otthonra. Kincsekből pedig nincsen hiány, és minden egyes sétám után, kedves élményekkel térek haza.

 

A minap is ilyen számomra kedves és különleges megfigyelési élményben lehetett részem. Amikor hazaértem, már a naplemente festette halvány narancssárga színűre a nyugati égbolton úszó felhőpamacsokat. A levegő kellemesen enyhe volt, mely a közelgő este ellenére is a szabadba csábított. Az erdő fái között, pár nappal ezelőtt, aprócska szarvasagancsgombákkal sikerült találkozom, és tervem az volt, hogy újra meglátogatom, és megörökítem őket. Naplemente után azonban, a sötétség roham léptekben közeledett, de kis lámpásom a zsebemben lapult, mely tökéletes társam volt most is, mint mindig, amikor félhomályban vagy sötétben fotózok. Tudtam jól melyik korhadó fatönkön kell keresnem őket, így hiába csökkent egyre jobban a fény, nem okozott gondot a megtalálásuk. A téli este mire hozzájuk értem meg is érkezett, így a kis lámpásom segített, hogy fotóimat el tudjam készíteni. Miközben az apró, alig fél centiméteres gombákat figyeltem a gépem kijelzőjén, feltűnt, hogy az egyik kinézte egy róka fejére hasonlított. A vékonyka szürkés színezetű tönk tetején, mintha egy fej helyezkedett volna el, melyen két fekete pötty a szem, egy fekete folt pedig az orr lett volna. A fejecske füleket is viselt, melyeknek a széle vörösesbarna színezete, a róka fülével megtévesztő hasonlóságot mutatott. Amennyire csak tudtam ráközelítettem, és lefotóztam. Nem tudom, hogy csak én látom-e a hasonlóságot, vagy Ti is látok rajta valami különlegeset, mert ha igen, akkor szívesem veszem, ha megosszátok velem.

 

Hosszú percekig időztem a társaságukban, majd hazafelé vettem az utam. Az este csendesen ölelte körbe az erdő fáit, melynek sudarai lassan elvesztek a sötét lepel alatt. Az égen sorra gyúltak ki a csillagok, a hold pedig ragyogó fényével simogatta a tájat.     

 Szarvasagancsgomba

 Szarvasagancsgomba

      

Havazás idején

 

 

Az elmúlt héten, mintha tavasz lopakodott volna a télbe. A fagyos időjárást kellemes enyheség váltotta fel a madarak örömére. Boldogságuknak pedig hangot is adtak, hiszen egyik strófájukat a másik követte. Énekre nyílt a széncinegék csőre, daloltak a csuszkák, doboltak a harkályok, csacsogtak a csízek és a tengelicek. A számukra idilli időjárás azonban hamar véget ért. Vasárnap délelőtt fagyos szél támadt, elhozva magával a változást. Január összeszedte erejét, és újra dermedté, fagyossá varázsolta a természet ösvényeit. Késő délután komor, szürke fellegek kezdtek tornyosulni az égen, és annak minden szegletét uralmuk alá vették. Éjfél után pedig az egyikből elindult útjára az első hópihe. Az elsőt szépen sorban követte a többi, mígnem milliónyi apró kristály perdült táncra az éj sötét leple alatt. A némaságba csilingelő hangot loptak, a komor sötétségbe pedig szikrázó fényt. Utánozhatatlan táncuk, könnyed libegésük egész éjszakán át kitartott. 

Lassan hajnal virradt. A Nap korongja hiába ébredt fel, simogató sugarait nem tudta kinyújtóztatni, kellemes melegével nem tudta a tájat cirógatni. A felhők úgy rostokoltak az égen, mint akiknek földbe gyökerezett a lába. Mintha mozdulatlanul álltak volna, közben pedig hópihék megszámlálhatatlan sokaságát küldték az alattuk tátongó mélységbe. Idelent a Földön, pedig csak vastagodott és vastagodott a csillogó fehér hódunna. A fák csupasz ágait, a bokrok gallyait, az elszáradt növényeket, ünnepi felöltőbe bújtatta a január. 

Kertemet még a szürkület sejtelmes fátyla terítette be, amikor az első vendégem, a csinos vörös mellénykét viselő vörösbegy feltűnt. Vékonyka lábaival, amik olyanok, mint a cérnaszál, zavartan topogott a vastag hóban. De jól tudta, az ökörszem kastély biztonságot adó falai között tiszta a talaj, és annak rejtekében aprócska betevők várják őt. Térült fordult, kedvesen bókolt párat, és már el is tűnt a szemeim elől. A korán ébredő vörösbegyet a feketerigók, a széncinegék, a barát és kék cinegék követték. Szépen, tisztelettudóan követték egymást, felvettek egy szem magot, és már reppentek is tova a fák ágai közé. Azonban, most nehezebb volt a dolguk, hiszen minden ágon, minden vékony gallyacskán vastag hódunna pihent. Kicsit tétováztak, de csak leszálltak, az apró hókristályokat a talajra taszítva. A cinegéket a nagy fakopáncsok, a közép fakopáncsok és a szajkók követték, akik mindig bandába állva érkeznek. Ahogy egyre virradt megjelentek a csízek, és a tengelicek népes csapatai, az erdei pintyek, a csuszkák és az őszapók. A cseresznyefa törzsén az aprócska fakusz menetelt, útközben pedig újra és újra megálljt parancsolt neki a kéreg közé rejtett finom tepertő. 

A hópihék egész álló délelőtt kitartóan hullottak, szépen egymáson megpihenve vastagították a tél gyönyörű dunnáját. Az ágakon már olyan vastagon pihentek, hogy egy apró mozdulattól, egy gyenge szellő érintésétől máris peregni kezdtek, sűrű fehér függönyt terítve a fák rengetege közé. A madarak tétován figyelték a havazást, de kedvüket nem szegte. Elevenen szálldostak az ágak között, egyik szem napraforgómagot a másik után törték, hiszen az éhség nagy úr, a téli nappal rövid, az előttük álló éjszaka pedig érezték, hogy nagy kihívást tartogat a számukra. 

 

Elképesztő ügyességű őszapók

 Őszapó

Lábujjai között fogja az elemózsiát

Őszapó

Úgy használja lábacskáját, mint mi a kezeinket

Amikor időm engedi a természet lakóit figyelem. Hallgatom hangjaikat, hátrahagyott neszeiket, szemmel követem viselkedésüket és szokásaikat. Az erdő közelségének hála élőlénybarát keretemet nagyon sok vendég tiszteli meg. Madarak, mókusok, lepkék, különféle rovarok, hüllők, és még sorolhatnám mennyi erdőlakó tér be hozzám a finom falatok, a friss víz, a fészkelő helyek és a biztonság reményében. Hiszen nálam mindent megtalálnak, mert mindannyian fontos és tiszteletbeli tagjai a kertemnek.

Jelen történetem egy égészen aprócska termetű madarakról fog szólni. Ők nem mások, mint az apró gomb szemekkel, feltűnő hosszú farokkal, kedves arccal és hihetetlen ügyességgel megáldott őszapók. Gömbölyded testük, hosszú farkuk olyan egyedi külsőt kölcsönöz nekik, hogy más madarakkal nem igen tudjuk összetéveszteni őket. Gyakran jellegzetes vékonyka „szirr-szirr-szirr” kapcsolattartó hangjuk árulja el jelenlétüket, mely csicsergéssel a csapatba verődött őszapók kommunikálnak egymással. A csapat egyedei miközben az erdők, mezők ösvényeit járják élelem után kutatva, folyamatosan, vékonyka hangjuk segítségével tartják egymás között a kapcsolatot.

Az idei esztendő telén a természetnek hála, nem csak az erdő fáinak a védelmében, hanem a saját kertemben is gyakran meg tudom figyelni őket. Szinte nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy ne tisztelnének meg kedves jelenlétükkel. Amikor meglátom őket hihetetlen boldogság önti el a szívem, hiszen nagyon szeretem őket. Összetartó, szoros társas kapcsolatuk, kedves megjelenésük, apró, folyton csillogó szemecskéik, fehér arcocskájuk könnyedén elvarázsolja a szívem, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Ma délelőtt ez a körülbelül 15-20 egyedből álló őszapó csapat ismét nálam járt. Kedvenc csemegéjüket a cinkegolyót, mogyorót, az ipari tepertőt, és a meghántolt napraforgómagot csipegették. Az ablakomból figyeltem őket amint egyik pillanatban itt, a másikban pedig már ott voltak. Nyughatatlan, folyton mozgásban lévő kis gombolyagok.

Az egyik őszapó fél lábbal az ágon csüngött. Először azt hittem, hogy a másik lábának valami baja esett, és azért nem tudja használni. Kamerámmal ráközelítettem, amikor láttam, hogy szerencsére a lábacskájának kutya baja nem volt, hanem abban bizony egy szem hántolt napraforgó magot szorongatott. Fejjel lefelé csüngve, lábujjait teljesen úgy használta, mint mi a kezeinken lévő ujjainkat. Vékonyka ujjait a mag köré fonta, erősen tartva azt, miközben a másik lábával a fa ágába kapaszkodott, aprócska csőrével pedig bőszen csipegette a finom csemegét. Hihetetlen látványt, és megfigyelési élményt nyújtott, hisz ilyet eddig még soha nem láttam. Nem sokkal később ez az eset újra megismétlődött. Egy másik őszapó a beülő ágon ácsorgott, és éppen úgy, mint ahogy azt a nem sokkal előtte megfigyel egyed is tette ugyan úgy falatozott. Testhelyzete ennek más volt, de ő is egyik lábával a fába kapaszkodott, a másik lába ujjacskái között pedig egy szem hántolt magszemet szorongatott, csőrével pedig apró falatokban csipegette az elemózsiát.

A természet lakói mindig meg tudnak lepni kedves pillanatokkal. Ezen a napon az őszapók egy életre szóló élménnyel ajándékoztak meg, hiszen újra bebizonyították elképesztő ügyességüket.   

   

     

Mókus nász

 Barnika az udvarló

Bojtika a mókuslány

Az erdő lakói hosszú hetek óta érzik a tavasz közeledtét. A puha, vörös bundás mókusok már januártól egymást kergetve tudatták egymással szimpátiájukat.

Kiskertem fenyőfa lakójának Bojtikának is, szerelemre lobbant a szíve. A tavalyi esztendőben is voltak aprócska kölykei, melyeket a nyár végén el is hozott hozzám. Ha a természet is úgy akarja, és védelmébe veszi ezt a kis mókuskát, akkor ez idén sem lesz másként, hiszen hosszú hetek óta egy szép szál mókuslegény követi minden egyes mozdulatát. Kora reggel, amikor még alig szűrődik be fény a kertembe és a kis erdőbe, ők már talpon vannak. Bőszen és boldogan kergetőznek a sudár bükkfák törzsei körül, mintha macska egér fogócskát játszanának. Bojtika szalad elől, dús szőrrel borított farkát, mint könnyed zászlót mozgatja, ezzel jelezve szimpátiáját a barna bundás legénynek, aki szorosan mögötte szedi a lábacskáit, le ne maradjon a kiszemelt mókuslány mögül. Fára fel-fáról le, ügyesen ugrálva a talajon, majd ismét vissza a csupasz ágak közé, fel egészen magasra a sudarakba, majd nagy ugrásokkal át a szomszédos fára és annak a törzsén körbe-körbe. Így zajlik a szerelmi fogócska Bojtika és szerelme Barnika között.

Miután elfáradtak betérnek a kis kertembe, felkeresik a rejtekeket, ahol a diócsemege lapul és nagy egyetértésben egyik az egyik, míg másik a másik ágon megreggelizik. Nincsen civakodás, nincsen szőrbekapás, szépen békében megvannak egymás társaságában. Amikor pedig korgó gyomrukat jóllakatták, Bojtika elkezdi rejtegetni a kert minden zugába a kitett maradék diót. A sziklakertembe, a bokrok tövébe, vagy csak éppen a hódunna alá. Barnika pedig nyomában szaladva mindenhova követi, hogy egy pillanatra se veszítse szem elől. Őt ilyenkor nem igazán érdekli a rejtegetés, a spájzolás, minden percét leköti a csinos mókuslány.

A mókusok párzási időszak főként januárban kezdődik meg, de az idősebb egyedek szíve, már december vége felé szerelemre lobbanhat. Ebben az időszakban a legaktívabbak, és főként a reggeli és kora délelőtti időszakban figyelhetjük meg elevenen, fáradtságot nem ismerő udvarlási rituáléjukat. Az egyébként magányosan élő kis bundások, ilyenkor folyton folyvást egymás társaságát keresik. Ha pedig egy idegen, nem kívánatos hím mókus tűnne fel a közelben, akkor azt nagy veszekedés közepette zavarná el a környékről, védelmezve szerelmét a konkurencia elől.

A természetnek hála, már hetek óta szemtanúja lehetek Bojtika és Barnika nászidőszakának, mely be kell, hogy valljam nagyon sok megfigyelési élményt és mókás pillanatokat ad a számomra. Bízom benne, hogy a szerelmük gyümölcseit, a megszületendő kis apróságokat és mamájukat, a természet oltalma alá veszi, és egy szép nyári napon újra megadatik, ami a tavalyi esztendőben is, hogy láthatom kedves kis kölykeiket.      

   Őrszem, egy szép téli reggelen 

 Barni keresi Bojtit

Dobpergés az erdő fái között

Nagy fakopáncs hím

Január végét írunk, a télből még egy hónap van hátra, mégis mintha a természet lakói már készülnének, a most még oly elérhetetlennek tűnő tavaszra. A készülődés mindenki számára hallható, aki nyitott és értő füllel járja a természet ösvényeit.

A napokban erdei sétáim során igazán kedves hangokon akadt meg a figyelmem, mely hangok nem mástól, mint a nagy fakopáncstól származott. A leggyakoribb harkályunk már elkezdte világgá dobolni territóriumának határait, mit sem foglalkozva vele, hogy dermesztő hideg és vastag hódunna tarja fogva a természetet. Ahogy a szürke fellegek mögül felsejlenek a nap egyre több meleget adó sugarai, ő nem tétlenkedik. Egy megfelelő ágcsonkot vagy fatörzset keres magának revírjén belül, melyet aztán erős csőrével ütemesen és gyorsan kopogtatva hallatja dobolásra emlékeztető hangját. Tudja jól, hogy melyik számára a legmegfelelőbb hely, ami az általa keltett hangot, mint egy természetes rezonátor felerősíti, melynek köszönhetően több száz méterre is elhallatszik a jelzése. Míg ez a hang a mi füleinknek kedves, a tavasz közeledtét jelző előadás, addig a fajtársai számára fontos információkat és mondanivalókat hordoz magában. Ők ezekkel a számunkra titkos jelekkel kommunikálnak egymás között. A többi hímnek ez a hang azt jelenti, hogy a terület már foglalt, és gazdája nem szívesen látja az idegen betolakodót. A tojóknak viszont az jelenti, hogy egy párt kereső hím próbálja meg elcsábítani őket. A dobolás minél erőteljesebb és minél gyakrabban szól, annál jobb erőnlétnek örvend az adott egyed, mely a tojóknak igencsak fontos szempont társaik kiválasztásánál. Hiszen az erős, jó kondícióban lévő hímek megfelelő nagyságú territóriumot tudnak fenntartani, melyben majd a fiókanevelés időszakában elegendő táplálék lesz az utódaik számára. Tehát a madarak igencsak előrelátóak, és olyan információkat is ki tudnak olvasni ezekből, a hangokból, melyek döntő szerepet játszanak majd a párkapcsolatuk kialakításakor.

Ahogy telnek a napok, a nagy fakopáncsok, a szinte az egész erdőt betöltő dobolása egyre többször és többször fog felcsendülni. Ezek a hangok mellé pedig, sorra csatlakozik majd a többi tollas is, hisz szépen lassan, ahogy a tavasz közeledik, mindegyikük elkezdi kijelölni saját kis fenségterületét. Így nekik köszönhetően, a tél vége felé újra a madarak kedves, csilingelő hangjaitól lesznek egyre hangosabbak a természet szerteágazó ösvényei.  

 Ebben a videómban hallhatjátok a nagy fakopáncs dobolását

      Nagy fakopáncs hím

Fészek a fenyő ágai között

Bojtika

 Mókusfészek

Bojtika otthona, a szép sudár fenyőfa

Amióta itt élünk az erdőszéli kis házunkban, kertünk fontos és tiszteletbeli vendégei a mókusok. A szép terebélyesre nőtt, évről-évre kiadós termést érlelő diófák, a ropogós eleséget rejtő mogyoró bokrok, rendszeresen kis kertembe csalogatják kedvenc kis teremtényeimet, a folyton sürgő-forgó mókusokat. Az erdő közelsége nagyban megkönnyíti a dolgukat, hiszen a fák koronájának védelméből le sem kell merészkedniük a talajra ahhoz, hogy időről-időre meglátogassanak. Az ágak rengetege, melyek egymásmellet összefonódva állnak, mint egy úthálózat vezeti őket élőre. Ez biztonságot nyújt a számukra és védelmet, hisz rájuk is leselkednek veszélyek, melyet ők is jól tudnak, így azokat a helyeket keresik, ahol biztonságban érezhetik magukat. Itt nálam ezt is megtalálják, a biztonságot, és a másik fontos dolgot, az élelmet, mely az év minden egyes napján megadatik nekik.

Szinte majdnem pontosan egy évvel ezelőtt arról számoltam be Nektek, hogy Szotyika a mókuslány a szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közé kezdett építkezni. Elhagyva erdei kis lakását, úgy döntött, hogy életét az én kertemben fogja élni, melyhez először takaros kis otthont épített. Szotyika egészen nyár közepéig itt lakott családjával, és a szemeim előtt cseperedtek fel aprócska gyermekei is, akikben napról napra gyönyörködni tudtam. Majd egy napon az egész családnak nyoma veszett, és nagy bánatomra hosszú ideig nem láttam őket. Hetek teltek el mókusvendégek nélkül, majd egy szép őszi napon Bojtoska a másik kedves vendégem visszatért, gyermekei kíséretében. A dió érése visszacsalta őket, és egész álló nap annak finom termését rejtegették, hogy mire eljön a tél, aprócska spájzaik rendesen meg legyenek pakolva. A kicsik figyelték anyjuk minden mozdulatát, és próbáltak tőle minden fortélyt, minden praktikát ellesni.

Most tél közepe van, a kis raktárak pontos helyei kezdenek megkopni a mókusok buksijában, és a hó dunna is nehezíti a helyzetüket, de etetőimben finom csemegék várják őket, így nélkülözniük nem kell egy napon sem. Így minden nap velük ébredezek, és őket figyelem, ahogy a szürkület első jeleire megjelennek, és reggelizni kezdenek.

Szinte pontosan egy évvel ezelőtt kezdett neki Szotyika a fenyőfán álló fészkének az építésének, most pedig szinte napra pontosan ugyanazok az események zajlottak le. Egyik reggel a földön hevert a szép gondosan elkészített fészke. Alaposan szemügyre vettem a kis építményt, hogy pontosan miből is áll, milyen anyagokat rejt a kuckó. Benne lapult a tavaly télen elcsent fekete meleg zoknim, és még egy másik zokni is bele volt építve, melynek szintén nyoma veszett. Arcom mosolyra húzódott, hogy milyen kis okos volt drága Szotyika, milyen jól tudta, hogy szerzeménye védelmező meleggel borítja majd be aprócska testét, és, hogy milyen gondossággal építette meg hajlékát. Ezt a hajlékot most Bojtoska taszította le a mélybe, de csak azért, hogy szépen apránként, az ő kedvére építhesse újra, ugyan oda, ahová egy évvel ezelőtt akkori kis barátja is. Ahogy teltek a napok, az otthon alkotórészei, a zoknik, a száraz levelek, a mohadarabok, a fenyő száraz ágai szépen lassan eltűntek, és visszakerültek újjáépítve a fenyő védelmező sudarába. Azóta Bojtoska már nem az erdő felől érkezik, hanem a fa örökzöld ágai közül, mely védi őt fagytól, hótól, és a hideg szelektől is. Így neki hála újra mókuslakó költözött a kis kertembe, aki napról-napra velem éli az életét.      

 Mókusfészek és a benne lapuló zoknik

 Mókusfészek és a benne lapuló zoknik

Kalaposok a hó rejtekében

 Téli fülőkék

Az elmúlt napokban újra beköszöntött az igazi tél. Az éjszaka leple alatt kemény -15 fokos mínuszok tomboltak, melyek szorításukból napközben sem sokat engedtek, így jóval nulla fok alatt maradt a hőmérséklet. A hideg időhöz pedig a havazás is csatlakozott, így újra csillogóan fehér hó dunnába tudtak bújni az erdők, mezők ösvényei. De hát, ha tél van, legyen igazi tél, és ez számomra az, melyet nagyon szeretek.

Kora délután könnyed kis sétára indultunk, mely sétának konkrét terve is volt. A tavalyi esztendőben, a hóval borított erdőben sikerült, egy addig ismeretlen gombafajjal találkoznom. A becsületes neve Téli fülőke, és ahogyan a neve is elárulja, a téli időszak aprócska kalapos gombája. Dacolva a hideggel, a faggyal és a hóval ők ilyenkor színesítik az erdők rejtekeit, csak szemünket kell nagyon nagyra nyitni, hogy észrevegyük, mert termetük igazán pöttömnek mondható. Azonban picurka mértük ellenére igazán csinos kis teremtmények.

Ha tudjuk hol élnek, milyen helyeket kedvelnek, és figyelmesen járjuk az utunkat, akkor nagy esélyünk van összetalálkoznunk velük. Tavaly meglepetésszerűen ért a találkozás, hisz nem ismertem őket, nem tudtam róluk semmit, de ezt ügyesen pótoltam. Utána olvastam, kinyomoztam milyen életet is élnek valójában, milyen helyeket választanak a növekedésükhöz, és pontosan mikor is kezdik meg fejlődésüket. Így idén már okosabban, és jobban odafigyelve indultunk a keresésükre. Utunkat arra vettük, ahol a múlt télen is találkoztam velük, de most hiába kerestük, nyomuk sem volt. Így tovább folytatva a keresést, alaposan szemléltem végig a korhadó fákat, a talajon heverő rönköket, és a hosszú évekkel ezelőtt kivágott fák tuskóit, mert bizony ők ilyen helyen élnek, vagy, ha pontosabban akarok fogalmazni, élősködnek. Bizakodó voltam, hogy talán egy kis csoportot sikerül észrevenni. De sajnos mindhiába, ez a találkozás nem akart létrejönni, és a keresést a hótakaró is nehezítette.

Már hazafelé tartottunk, amikor kidőlt fa, mohás törzsét borító vékony hó dunna alól, apró barna kalapkák kandikáltak elő. Alig látszódtak ki, hisz kicsi fejüket, és rövidke tönkjüket szinte teljesen elfedte a fehér lepel. De ott voltak, és nem is kevesen, a hó fogságában pedig lehet még többen is megbújva pihentek. Talán valamilyen madár tartózkodott ezen a kidőlt fán, mert egy részén érintett volt a szűz hó, a kis kalaposok éppen onnan kukucskáltak elő. Szerencsénk volt, hogy rájuk bukkantunk, és, hogy valaki láthatóvá tette őket. Ha elolvad a hó, újra látogatást teszek náluk, mert szerintem többen is lehetnek még a hópihés sokaságának a védelmében, mert általában kedvelik a csoportos életet, és, ha sikerül megfigyelnünk, akkor többedmagukkal láthatjuk őket.  

Attól nem kell tartanom, hogy a fagyok kárt tesznek bennük, mert jól bírják a hideget, csupán egy kis szünetet tartanak ilyenkor a növekedésükben, és, ha az idő újra enyhébbre fordul, újult erővel tovább tudnak fejlődni.

Madáreleségek - Olajos magvak

 Barátcinege

 Közép fakopáncs

Ebben a bejegyzésemben sok madárfaj kedvenc eleségeiről fogok írni nektek, az olajtartalmú magvakról.

Az első és legfontosabb szabály, hogy etetőinkbe csak NATÚR, NEM SÓZOTT, NEM PIRÍTOTT táplálékot helyezzünk ki!

Ebbe a csoportba többféle csemege is beletartozik, melyet más és más fajok fogyasztanak szívesen. Ezért a legcélszerűbb az, ha vegyesen, azaz keverve kínáljuk fel számukra ezeket a betevőket, így mindegyik kis tollas vendégünk, a maga csőríze szerint tud válogatni belőle. Hiszen az, hogy ki melyiket fogyasztja, attól függ, hogy melyik vendégünknek milyen csőr adatott meg. Vannak fajok, mint a zöldikék, a meggyvágók, a verebek, a pintyfélék, akik a magokat csőrük és nyelvük segítségével ügyesen meghántolják. A cinegefélék, a harkályok, a csuszkák ennél kicsit körülményesebben tudják elfogyasztani, hiszen az ő csőrük hántolásra alkalmatlan, így ők először csőrük segítségével kopogtatva feltörik a mag héját, majd csak ez után férnek a belsejéhez. A cinegék ezt egy ágon, a lábacskáik leszorításával végzik el, míg a harkályok és a csuszkák, egy arra alkalmas résbe helyezik a napraforgót, és ennek a kis satunak a segítségével szabadítják fel a magot a héjtól.

Ha viszont dióval, mogyoróval töltjük fel az etetőinket, akkor azt célszerű apró darabkákra törni a kihelyezés előtt, mert a pici darabokat könnyebben el tudják fogyasztani, és olyan fajok is felbukkanhatnak, mint a magtörésre teljesen alkalmatlan csőrrel megáldott vörösbegyek, őszapók, akik szívesen csipegetik fel az egészen picike élelemtörmelékeket is. Miattuk megéri a napraforgómag egy részét is kis kalapáccsal összezúzni, így az ő kedvükre is tehetünk.

Megjegyezném azt, hogy az olajtartalmú magvak között szerepel a mandula, melyet a madarak biztonsággal el tudnak fogyasztani, felaprítva. Azonban én soha nem teszek ki az etetőimbe, mert egyszer olvastam Alfred Brehm: Az állatok világa című könyvében, hogy a keserű magvak, mint a mandula, méregként hat a mókusokra, és pár szem elfogyasztása végzetes lehet a számukra. Mivel az én kertemben a mókusok rendszeres vendégek, így az ő biztonságuk érdekében kerülöm ennek a tápláléknak a kihelyezését.     

OLAJTARTALMÚ MAGVAK:

- napraforgó
- dió
- mogyoró
- mandula

EGYÉB MAGVAK:

- köles, muhar, kendermag, zab, búza

Az imént felsorolt táplálékokat fogyasztó madárfajok: 

- széncinege

- barátcinege

- kék cinege

- fenyvescinege

- zöldike

- tengelic

- erdei pinty

- fenyőpinty

- süvöltő

- csuszka

- csíz

- meggyvágó

- mezei, házi veréb

- balkáni gerle 

- szajkó

- nagy fakopáncs

- közép fakopáncs

- feketerigó

(őszapó, vörösbegy) 

Fekete rigó tojó és szajkó a talajetetőn

Segítsük a madarakat!

 Nagy fakopáncs hím

 Szajkó

A mi vidékünkön igazai téli időjárás tombolt. Éjszakánként -10 fok alá kúszik a hőmérő higanyszála, és hiába bújnak elő napközben a nap fényes sugarai, ők sem törik meg a fagyos levegőt. A fogakat csikorgató hideg mellé, pedig a hó is társul, melynek vastagsága eléri a majd 20 centimétert. Gyönyörű ez a téli idő, ahogy a nap sugarai a hókristályokon csillognak, és fehér ünneplőbe álldogálnak a fák, a bokrok, de ami nekünk szép, azaz élővilág tagjainak komoly kihívást és harcot jelent a túlélésért. A vastag hó mindent elfedett, melyben minden apró falat betevőért meg kell küzdeniük. Éppen ezért arra kérlek Titeket, ha lehetőségetek van rá, gondoljatok a kis tollasokra, akinek nagyon nagy könnyebbséget jelent a madárbarát kertek kínálta élelem. Hiszen a rövid nappalokon, elegendő táplálékkal kell szervezetüket feltölteniük ahhoz, hogy a következő hosszú és fagyos éjszakát túl tudják élni.

Az előrejelzések szerint holnap reggelre akár -17 fokig is süllyedhet a levegő, melyben a kistestű énekesmadarainknak nagy kihívás a túlélés, melyhez elengedhetetlen a jó erőnlét, és a napközben elfogyasztott elegendő táplálék. És valóban, valamit érezhetnek a kis tollasok, mert két napja réges-régen nem látott tumultus van a kertemben. Annyi sok vendég érkezik, hogy az etetőket folyamatosan tölteni kell, még napközben is, mert kora délutánra elfogy az este kihelyezett élelem. Én mindig késő délután töltöm meg az etetőimet, és pótolom a hiányzó elemózsiákat, hogy amikor reggel pirkadni kezd, és az első vendégeim megérkeznek, nehogy üres etetőtőket találjanak. Fontos, hogy mindig legyen neki élelem, soha ne kelljen nekik üres csőrrel távozniuk a kertünkből. Ez a madáretetés egyik fontos szabálya és a folytonosság! Ha, ősszel elkezdtük őket megvendégelni, azt egészen tavaszig folytassuk, mert a kis tollasok számítanak ránk, és ha ilyen fagyos, havas téli időben nem tálának élelmet ott ahol addig megszokták, az, nagyon nagy bajba sodorhatja őket. Ezért mielőtt az első etetőtöket feltöltenétek élelemmel, azt mindenképpen mérlegeljétek, hogy tudjátok-e számukra a tél folyamán biztosítani az ellátást, ha igen, akkor a következő bejegyzéseimben minden segítséget megadok Nektek ahhoz, hogy melyik madárfaj, melyik élelmet részesíti előnyben.

Elsőként, a szinte minden madár által kedvelt NAPRAFORGÓMAGOT emelném ki, mely a kis tollasok egyik legfontosabb csemegéje. Ennek a közkedvelt eleségnek nagyon magas az energia és a zsírtartalma, valamint ezen kívül tartalmaz még fehérjét, szénhidrátot, B és E vitaminokat. Fontos, hogy csak natúr formában kínáljuk fel nekik. A legcélszerűbb, ha etetőinket a mezőgazdasági boltokban kapható, nem sózott, nem pirított, magas olajtartalmú fekete (ipari) napraforgómaggal töltjük fel.

Nagy fakopáncs tojó

Miért lett a mókus neve Szotyi?

Szotyika

Szotyika

Már több bejegyzésem szólt a kis vörös bundás mókusról, aki a kertem tiszteletbeli lakója lett. Otthona a dús lomkoronájú fenyőfám, melynek örökzöld ágai ilyenkor télen is védelmezve fonják körbe gondosan elkészített puha fészkét. Ha olvastátok a róla szóló írásaimat, tudjátok, hogy a kis vörös kabátkás mókuslányt Szotyinak kereszteltem el. Ha már itt lakik velem, és nap-mint nap figyelemmel követhetem életét, akkor legyen egy kedves neve is, mely hűen tükrözi aprócska kis lényét. De miért is lett éppen Szotyi? A válaszom egészen egyszerű, mert imádja a napraforgómagot, és hosszú perceken keresztül, olyan elmélyülten tud szotyolázni, mely valóban mosolyra fakasztó.

Ilyet eddig még soha nem láttam, pedig több mókuska is betért, és a mai napig is betér hozzám, igaz itt lakni még egyik sem lakott. De egyikük sem foglalta el a madáretetőt, és látott neki a napraforgómag csemegézéséhez. Ők a diót szeretik, és a tepertőt. Azonban Szotyi más, mint a többi mókuska, több tekintetben is.

Ő korán kell, a pirkadat első jeleire kitörli álmát a szeméből, aprócska mancsaira pattan, és érkezik is elfogyasztani a reggelijét. Itt a kertben mindig talál finom falatokat, bármikor is törjön rá a kínzó éhség, kis raktárainak megtöltéséről minden áldott nap gondoskodok, hogy se ő, se a többi hozzám betérő vendég hiányt ne szenvedjen. Ő pedig ezt szépen megtanulta, és nagyon jól tudja, hogy hol, melyik csinos fában vannak a diók, melyik etetőben van a tepertő, és melyik tálka rejti nagy kedvencét a napraforgó magot. Sorra látogatja mindet, mindaddig, míg jól nem lakatta gyomrát.

Általában, most a hideg téli hónapokban kora reggel és délelőtt van talpon, délután, már visszahúzódva pihen meleg, kényelmes fészkében. Éjszaka pedig ő is az igazak álmát alussza, összegömbölyödve, puha meleg farkával betakarózva.

Annyi élményt és kedves pillanatot köszönhetek neki, melyek egész életemre szólnak, hisz ennyire közelről még nem figyelhettem meg a mókusok életét. Azt az életet, mely megannyi kedves szokásról szólnak, mosolyra, nevetésre fakasztó cselekedeteken, és ezek a percek teljesen bearanyozzák az életem. Figyelni, látni, hallani őt igazi, meg nem fizethető boldogság. Ilyenkor azt érzem, hogy nagyon szeret a természet, hogy egy ilyen kis kedves lénnyel áldott meg, és, hogy megadta nekem ezeket a gyönyörű, vele eltölthető pillanatokat.

Szeretném, ha Ti is átélnétek velem ezeket, a pillanatokat, ha Ti is megismernétek az életét, szokásait, kedves cselekedeteit, és részesei lennétek Szotyika a mókuska kalandjainak.   

 Szotyika

Csillagszemű hóvirágok

Pontosan egy hónapja ért véget, az első hóvirág téli álma. Sápadt kis arcocskáját elődugta a föld mélyéből, kíváncsi szemeivel szétnézett, de látta még a tél javában tart.

A változékony enyhe idő sorra csalta elő társait is, és dacolva a hóval, a fagyos éjszakákkal, ők csak növekedtek és növekedtek. Tegnap pedig a tavaszias napsütés, gyengéd simítására teljesen kinyitották aprócska csillagszemeiket, és legszebb pompájukba tündökölnek. 

Az elmúlt egy hónapban többször is megörökítettem fejlődésüket, mely fotókkal szeretném elbúcsúztatni az esztendő első hónapját, a januárt. Fogadjátok sok szeretettel!  

Odú mustra, csuszka módra

Az idei télen úgy változik az időjárás egyik napról a másikra, hogy még nekünk embereknek is nehéz követnünk, akkor mit szóljanak ehhez az állatok, a növények, a természet kisebb-nagyobb lakói.

Egyesek dalra fakadnak, mások revírjeiket jelölik, a virágok szirmaikat bontogatják, a rovarok téli rejteküket elhagyva szárnyalnak, a bodzabokrok rügyeiből aprócska levelek kukucskálnak elő, csodálkozó tekintetekkel, mintha arra a kérdésre várnák a választ, hogy mi történt megérkezett a tavasz? Testükön érzik a levegő enyhe simítását, a nap melengető erejét, és nem tudnak mást tenni, mint hinni a jeleknek, mely ezen a télen már nem először csapja be őket.

A kis tollasokat is becsapja a kellemes időjárás, éppen a mai nap, egy csuszka pár szemrevételezte szorgoskodva az egyik odúmat. A hím hangos füttyel revírjét jelölte, a tojó pedig alaposan végigmustrálta a kiadó albérlet minden egyes szegletét. Hosszú perceken keresztül figyeltem őt. Alaposan átvizsgálta kívülről a kis lakást, majd eltűnt a belsejébe, hogy ott is végigfürkéssze a lakóra váró kis otthont. Dolga végeztével, az etetőre szállt csipegetni kezdett, a hím pedig őrködött, mihelyst valaki az odú közelébe mert repülni, ő nagy sebbel lobbal elzavarta.

Nagyon korai még az odúfoglalás, annak ellenére, hogy a csuszkák egész évben, a költési időszakon kívül is párban maradnak, és revírjeiken belül. Talán az újra beköszöntött tavaszias idő mely megzavarta őket, minden esetre, ha neki kezdenek az építkezésnek, azt úgyis látni fogom. Hiszen ők teljesen, szó szerint magukra szabják az odút, és annak bejáratát. A tojó apró sárdarabokat hord a csőrében, és röppnyílást addig szűkíti, ezzel a saras anyaggal, amíg az nincsen teljesen az ő testméretükre szabva. Ez nekik egy védekezés, hogy az illetéktelen, nagyobb testű madarak, ne tudjanak a fészkük közelébe férkőzni, és abban kárt tenni.

Szemmel fogom követni, hogy ez a mai csak egy kis fellángolás volt a csuszka párnál, melyet szívből remélek, hisz a tél vége még messze van, vagy valóban neki kezdenek az építkezésnek.

Bármi is legyen a fejleményeket Veletek is megosztom.

Kiskertem vendégei

 Nagy fakopáncs

 Meggyvágó

 Zöldike

Barátcinege

Múlt héten szombaton, egyre szürkébb felhők sokasodtak az égbolton, majd apró pelyhekben, eleinte egy kicsit félősen útnak indultak az első hókristályok. Percről-percre egyre többen és többen lettek, igazi hóvihar vette hatalmába a tájat. Az észak felől osonó szél pedig láthatatlan kezére vette őket, és úgy táncoltatta mindegyiküket, mintha bálban lennének, a természet gyönyörű, elegáns báljában. Öröm nézni a havazást, olyan kellemesen megnyugtató és magával ragadó.

Egész éjjel esett, reggelre vastag, mintegy jó 10 centiméteres puha lepel fedte be a kiskertem és az erdő ösvényét. Melengető hósipkát viseltek a madáretetők, puha lepel takarta a fák, a bokrok ágait, és a talajt, melyből már egyetlen fűszál sem tudott kikukucskálni. Mindenki a dunna alatt pihent, és aludta az igazak, édes álmát.

Éppen, hogy a pirkadat első jelei megjelentek a szürke, vastag felhőkkel betakart égbolton, lassan kezdtek kiválni a fák csodás fehér ruhába bújt sudarai. Nem is kellett ennél több az éhes csőrű madaraknak, szépen sorban ébredezni kezdtek, és egymást követte, tették tiszteletüket a kertemben kihelyezett etetőknél. Feketerigók, szajkók, széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, erdei pintyek, nagy és közép fakopáncsok, fakuszok, zöldikék, meggyvágók, csízek, és a hamvas küllő volt a kis éttermeim kedves vendégei.

A havazás egy kósza pillanatra sem pihent meg, egész délelőtt egymást követve hullottak alá a pelyhek, és csilingelő zenéjük betöltötte kertem minden szegletét.  

 Erdei pinty

 Fekete rigó