2018. november 12., hétfő

Novemberi vadvirágok


 Százszorszép

Közönséges ínfű
 

Lassan, de biztosan a végéhez közelít az ősz, ami ebben az esztendőben igazán még meg sem érkezett. Az enyhe időjárás mind a mai napig tartja magát, de reggelente már csillogó harmatruhában és a köd könnyed fátylában úsznak a természet ösvényei. Napközben azonban, ahogy a köd feloszlik, kellemesen melengetik a tájat a nap szikrázó sugarai.
Az elmúlt hosszú őszi hetek ez idáig még nem hozták meg a fagyokat, de az előrejelzés szerint, a hét második felében talán már az ilyenkor megszokott kerékvágásba tér a hőmérséklet. A fagyoktól mentes éjszakáknak és nappaloknak hála egyes vadvirágok még szépen bontogatják kedves kis szirmaikat. Ők a rövid nappalos növények, melyeknek elegendő egészen rövid, alig nyolc órás világos, nappali időszak. De akadnak olyan virágok is, akiknek virágzása nem függ a nappalok hosszúságától. Az év bármely évszakjában nevelhetnek bimbókat és virágokat, akár egész esztendőben, beleértve a téli hónapokat is.
A kis tisztáson még szépen pompázik a fehér szirmokkal büszkélkedő őszirózsa, aki tipikusan rövid nappalos növény. Az erdőszélen pedig élénk rózsaszín virágú, pelyhes kenderkefüvek tarkítják a színes őszi avart. De nem csak az ő szépségükben volt szerencsém legutóbbi sétámon gyönyörködni, hanem a százszorszépében is, aki a legjobb példája a fényközömbös növényeknek. Velük enyhe téli napokon is találkozhatunk, és, ha a nap sugarai előbújnak a felhők mögül virágai, teljesen szétnyílnak. Ha viszont a napsugarak takarásba kerülnek összébb záródnak rózsaszínnel szegett fehér szirmai, estére és éjszakára pedig teljesen összecsukódnak.
Az imént említett virágokon kívül, ugyancsak az erdőszélen egy ilyenkor egészen ritka fajra is sikerült rábukkannom, aki nem más volt, mint a közönséges ínfű. Ősszel még nem volt szerencsém találkozni vele, hiszen ő tavaszi virág, és legszebb pompáját áprilisban, májusban éli. Mégis, most az őszbe lopakodott tavasz előcsalta őt, és teljes szépségében ragyogott, a sárga falevelek védelmébe bújva. Bár egészen alacsony termetű növény, mégis feltűnő, kasmírkék szirmai, mágnesként csalta a tekintetemet.
A természet mindig, minden pillanatban kedves élményekkel ajándékoz meg, melyek olykor egészen szokatlanok, de mindegyike fontos kincs a számomra.  


 Pelyhes kenderkefű

 Őszirózsák

2018. november 7., szerda

Novemberi reggelen













Elékezett az ősz utolsó hónapja, mely idén szokatlanul meleg levegővel, szikrázó napsütéssel tölti meg az erdők, mezők ösvényeit. Sorra dőlnek meg hosszú évtizedek meleg rekordjai, melynek hatását a természet magán viseli, hisz nem ehhez szokott, nem ez a neki kedvező időjárás. De nem tudnak mást tenni a lakói, alkalmazkodnak a szokatlan körülményekhez.
Vasárnap reggel, amikor sétámra indultam a levegő kellemesen enyhe volt, melyben az avar fanyar illata osont a fák egyre csupaszabban álló sudarában. Az ágakon itt is, ott is könnyed ködfátyol ült, ami igazán kellemes hangulatúvá varázsolta a kora reggeli, ébredező órákat. Szeretem ködöt, szeretem a sejtelmes szépségét, melyben a táj egészen más, titokzatosabb arcát mutatja. A fák védelmében hol halkabban, hol erdősebben hallatszott a levelek zizegése, ahogyan búcsút véve otthonuktól hullottak le a koronákból. Esés közben halk nesszel libegtek, ellejtve utolsó táncukat mielőtt földet értek volna. Egyikük-másikuk tétován indult útra, mintha nem bírtak volna, nem akartak volna beletörődni a sorsukba, hogy gyorsan mulandó életük, a végéhez ért.
Ahogy a nap elődugta sugarait a szürke felhők takarásából, a madarak halk motozással betevő után kezdtek kutatni. Cinegék egész kis hada szálldosott ágról-ágra, miközben aprócska csőrük egy pillanatra sem állt be, vékonyka hangjuk egészen betöltötte az ösvény minden szegletét. Izegtek-mozogtak, kerestek-kutattak, és egy kósza szemhunyásnyira sem álltak meg. Csinos fekete fejfedőiken a nap ébredező sugarai csillogtak, szemeik pedig a szűnni nem akaró kíváncsiságtól ragyogtak. Nagyon szeretem a cinegéket, kedves kis lényük hamar elvarázsolja a szívemet, ahogy ernyedetlen szorgalommal, rendkívül élénken és virgoncan keresgélik a napi betevőjüket. Még a legzordabb időben is boldogság és jókedv ül kedves arcocskájukon. Hosszú percekig figyeltem a vidáman tevékenykedő csapatot, miközben feltűnt köztük egy csinos, kék tollruhát viselő csuszka pár is. Fejjel lefelé szedték, hosszú karmokkal megáldott lábaikat, mint ügyes akrobaták, miközben a kéreg repedéseiben megbújt rovarok után kutattak. Valami nem tetszhetett nekik, mert hirtelen hangos riasztásba kezdtek, és túlharsogták a cinegék csendes diskurálását. Az erdei úton haladva, lassan elértem a kis hegy tetejére, ahonnan tisztán látni lehetett a Karancs-hegy vonulatait, ahogy őszi ünneplőjükben pompáztak. A tölgyfák legtöbbjei még magukon viselték a bebarnult koronájukat, melyek között üde zöld foltok jelezték a fenyők, a sárgák pedig a vörösfenyők és a bükkfák jelenlétét. A mélyen fekvő völgyekben ködfelhők gomolyogtak, mintegy puha, könnyed bundával betakarva az alatta nyugvó erdőséget. Csodás volt a kilátás. Hátamat, egy szép kort megélt hatalmas tölgyfának döntve figyeltem a tájat, melynek látványa percről-percre úgy változott, ahogy a ködfátyol éppen betakarta a völgyeket. Könnyedén úszott az alattam elterülő mélységben, és, úgy hullámzott, mint a tenger vize nyugodt, szélcsendes napokon. A hegytetőn újra és újra előbújtak a nap sugarai, és olyan kellemes meleggel áldották meg a levegőt, hogy egy vörös mellényes madárka kedvet kapott gyöngyöző énekének az előadásához, melyhez kisvártatva a széncinegék is csatlakoztak, nem messze pedig a zöld küllő kacagása harsogta túl, a kis énekesek őszi koncertjét. Mintha jót nevetett volna rajtuk, hogy novemberben dalolnak, amikor már nem szokás. De szokás ide vagy oda, a kellemes idő, a testüket simogató meleg, az élelem bősége jókedvre derítette a kis tollasokat, mely arra késztette őket, hogy ennek az örömnek hangot is adjanak. Így hát nekik hála ezen a reggelen az ő kedves nótájuk kísérte végig az utamat.       


   Széncinege

 Csuszka

2018. október 31., szerda

Visszatértek a mókusok



Mókusapróság

Testvérek


Már hosszú hetek óta nem meséltem és számoltam be nektek Szotyiról, Bojtiról és aprócska kis csemetéikről, akik a nyár nagy részét a kertemben, és a mögötte elterülő erdőben töltötték. Sajnos valami oknál fogva nyár végén a mókuscsalád szőrén-szálán eltűnt, egyik napról a másikra. Az egész álló nap itt tüsténkedő kis mókusoknak hirtelen nyoma veszett. Pedig gyermekkoruk nagy részét itt töltötték, játszottak, mókáztak és ismerkedtek az őket körülvevő világgal, de valami történhetett, hogy megváltak a kertemtől, de sajnos pontosan nem tudtam mi lehetett az. Sejtésem az volt, azonban biztos nem lehettem benne, de a kis rókákra gyanakodtam, akik éppen abban az időszakban hagyták el kotorék otthonukat, és napjaik nagy részét, az erdőnek ezen részén, sőt olykor-olykor kiskertemben töltötték. Eleinte anyjuk kísérőjeként tűntek fel, majd később már egyedül is a környéken múlatták az idejüket. Voltak esetek, amikor itt pihengettek, a nagy juharfa sudarának a védelmében, talán azért, mert biztonságban érezték magukat. De amíg ők biztonságot kerestek, a mókuscsaládnak ez nagyon nem tetszhetett, mert ők bizony félnek a rókáktól, ha kicsike az a róka, ha nagy. Rájuk veszélyt jelenthet, ezért inkább odábbálltak, nagyon nagy bánatomra. Olyan furcsa volt a kertem nélkülük, olyan sokat jártak a fejemben és gondoltam rájuk, de el kellett fogadnom, hogy ez a természet rendje, hiszen, ha nem érzik a biztonságot, elhagyják addigi helyüket. Nekem pedig nem volt más választásom megszoktam a nélkülük való életet, még, ha nehezen is ment. Fájt a szívem, hogy nem figyelhettem önfeledt kis játékukat, nem láthattam cseperedésüket. De nem tudtam mit tenni, amikor elkapott a hiányuk, a fotóikat nézegettem, azt a több százat, amik róluk készültek, és titkon reméltem, hogy talán egyszer még meglátogatnak, és újra találkozhatok velük, akár egy-két röpke pillanatra is.
Időközben az erdőben szörnyű dolog történt. Nem szeretek erről írni, de sajnos vannak ártó emberek, akik nem tisztelik egy cseppet sem a természetet és annak lakóit. Egy napon, kora este, a messziből puska dördülése hallatszott, mely hang hallatára elszorult a szívem, hisz tudtam, hogy ez a hang azt jelentette, hogy egy erdőlakónak ártatlan életét vették el.  A kis rókák mamáját lőtték le, hogy honnan tudtam, hogy őt? Sajnos onnan, hogy megtaláltam ez erdő fái között az avarban fekvő testét. Nem tudom Nektek szavakkal leírni, amit akkor ott éreztem, kezem, lábam remegett, szemeimben könnycseppek gyülekeztek, utat követelve maguknak, és zokogásban törtem ki. Nem szoktam ilyenekről mesélni, az ártó emberek tetteiről, de sajnos jelen van a világban, és ezen a délelőttön én is újra szembesültem vele. Attól a naptól fogva a kis rókák eltűntek, napközben soha nem bukkantak fel, úgy, mint azelőtt. A vadkamerám éjszaka viszont rögzítette őket több alkalommal is. Szegény aprókák fiatalon megtanulták az életre szóló leckét, így csak a sötétség biztonságot adó leple alatt mertek már előjönni. Ahogy napközben a kis rókák nem jelentek meg a kertem és az erdő környékén, a mókusok újra kezdtek előmerészkedni. Hol az egyik, hol a másik tűnt fel a diófám legtetején, miközben a termést szüretelték. Ahogy teltek a napok és a hetek, újra visszatértek az apróságok, mert igen még mindig nagyon kicsik. Arcuk vonásai még mindig gyermekiek, de ügyességük túltesz a felnőttekén. Sokat komolyodtak az elmúlt hosszú hetek alatt, idejüket már nem mókázással töltik, hanem nagyon komoly feladattal, a gyűjtögetéssel. Szőrbundácskájuk is sötétebb lett, de elevenen csillogó, apró kis gyöngy gombocskáik mit sem változott.
A következő időszakban újra több bejegyzésem fog róluk szólni, hiszen szorgos kis életük rengeteg titkot, és kedves pillanatot rejt, melyet majd Veletek is megosztok.         
       

 Rókakölyök

2018. október 26., péntek

Építkeznek a mezei verebek


Mezei veréb

Mezei veréb
 

Lassan beköszönt az ősz utolsó hónapja, de a hőmérséklet sehogy sem akar az ilyenkor megszokott kerékvágásba térni. Tudom, nagyon sokan örülnek a kellemes időnek, a nap melengető fényében úszó nappaloknak, a kristálytiszta kék égboltnak és az enyhe, szokatlanul enyhe hőmérsékletnek. Azonban szép idő ide vagy oda, aki szemmel és füllel követi a természetben zajló eseményeket, az látja és hallja, hogy ennek a kellemes időnek vannak árnyoldalai is. Hiszen az állat és növényvilág nem ehhez szokott, őket sokkal jobban megzavarja, megkavarja ez a szokatlan meleg.
Az én kis kertemben, szám szerint öt darab odú várja a kedves vendégeit, amelyeket ilyenkor ősszel szépen kitisztítok, hogy rendezett hajlék várja a betérő lakóit.  Tavasszal és nyáron a költési időszakukra veszik bérbe a takaros kis lakásokat, míg ősszel és télen ezek az odúk biztonságos és védett éjszakázó helyet kínálnak nekik.
A napokban, az egyik odúmnál egy mezei veréb pár tűnt fel. Amikor időm úgy engedte figyelem őket, szemmel követem napjaikat, hisz viselkedésük egészen különös volt. A hím naphosszat az odú bejáratában üldögélt, és csak ritkán hagyta el bérelt kis lakását. A tojó is feltűnt néha-néha, szétnézett majd tovareppent. Tegnap délelőtt a hím őrködését az építkezés váltotta fel, csőrében száraz ágakat, apró gyökérdarabkákat, a pongyola pitypang puha repülőszőrös magvait hordozta. De nem csak a hím, a tojó is egész délelőtt tüsténkedett, építőanyagokkal megpakolt csőrrel, térült-fordult. Nagy volt a készülődés, akárcsak tavasszal, a költés közeledtekor. De, hogy költőfészek készül e, vagy csak az éjszakázó fészküket készítik az nem tudom, de szívből remélem az utóbbin tüsténkednek. Hiszen a mezei verebeknek szokása, hogy a tojó és a hím ősszel a számukra megfelelő odút, melyet a tél folyamán alvó és pihenőhelyül szeretnének használni, szépen kitatarozzák, rendbe teszik. Belsejébe száraz gyökerekből, vékony ágacskákból, fűszálakból, tollakból, puha és meleg alvófészket építenek, mely a téli fagyos éjszakákon nem csak melengeti őket, hanem kényelmet is nyújt a számukra. Csak bízni tudok benne, hogy ezen, dolgozott a veréb pár, és nem a költésen törik a fejecskéjüket. Amikor majd időm engedi figyelemmel követem őket, és talán fény derül rá, hogy mit is rejt a kis lakás.          


Párban a mezei verebek

Mezei veréb
 

2018. október 22., hétfő

Októberi napfürdőzés





Ha a hőmérséklet alapján kellene eldönteni, hogy melyik hónapban járunk, a szeptember legelejére tenném a voksomat. Hiszen az őszről, az idei esztendőben csak a színes ünneplőbe öltözött fák árulkodnak, a hőmérséklet pedig inkább a nyárutót vagy az ősz legelejét idézi.
Ebben a kellemes meleg, cirógató időben, a rovarvilág képviselői is boldogan napfürdőznek a rétek, mezők száradó növényzetén. Sétáim alkalmával sok hétpettyes katicát sikerült megfigyelnem, amint csinos, piros alapon, fekete pettyekkel díszített kabátkájukban süttették testüket a nap melengető sugaraival. A természetnek hála felénk, a mi vidékünkön még sok hétpettyes katica él. Gyakran hallom, hogy sok helyről már hiányzik, és helyüket az agresszívabb, gyorsabban terjedő harlekin katicák veszik át, melyek teljesen kiszorítják ezt a csinos felöltőt viselő őshonos fajt. Persze nálunk is előfordulnak a harlekinek, nem is kis számban. A minap kora délután több száz egyede özönlötte el édesanyámék napsütötte, kellemesen meleg házfalát, telelő helyet keresve maguknak.
A hétpettyesek is lassan telelő hely után fognak nézni, hisz ők is kifejlett, azaz imágó állapotban vészelik át a fagyokkal tarkított hideg hónapokat. Azonban amíg az időjárás számukra is kedvezően alakul, addig még kihasználják a kellemesen meleg hőmérsékletet, és csak a hidegebb idő beköszöntével húzódnak el biztonságos vackukba, ahol a téli évszakot töltik. Tavasszal aztán a nap meleg simítása őket is előcsalja védett zugaikból, és már márciusban találkozhatunk téli álmukból felébredt példányaikkal.


2018. október 17., szerda

Őszi reggelen











Október közepén járunk, de a hőmérséklet még mind a mai napig a nyarat idézi. A nappalok kellemes meleggel, és szikrázóan kék éggel ajándékozzák meg a természet lakóit, melyben kellemesen át tudják melengetni testüket. Az éjszakák sötét leple alatt a hőmérő higanyszála alacsonyra kúszik, és a nagy szárazságban szomjukat oltani vágyó erdőlakók csak a friss hajnali harmatra szorulhatnak, melyek, mint aprócska üveggolyók ülnek meg az egyre száradó növényzeten. Hosszú hetek teltek el igazán kiadós csapadék nélkül, melynek hiányát a természet minden lakója érzi. A talaj szárazon, mély ráncokat viselve bújik meg az egyre vastagodó avartakaró alatt, melyből szinte semmi esélyük nincsen kinőni a csinos kalapos kis lakóknak. Rég nem látott őszi szárazság uralja a természetet, mely ilyenkor októberben igazán ritkaságnak számít.
Amikor vasárnap reggel könnyed sétámra indultam, a nap még csak a színes ünneplőbe öltözött bükkfák legtetejét simogatta. Az ösvény pedig kellemes félhomályban, és a hegy mögött ébredező nap sárgás fényében úszott. Szeretem ezeket az üde, friss levegővel telt kora reggeli órákat, amikor oly tisztán érezni lehet az avar fanyar, de mégis oly kellemes illatát. A büszke törzsekkel álldogáló fák sudaraiban gyenge szél osont, egymás után hintáztatva az aranylóan sárga faleveleket. Egyik-másik könnyedén adta meg magát, ellejtve utolsó táncát a föld felé vette az irányt, és egészen halk, szinte alig hallható zizegéssel jelezte útjának a végét. A kis tisztás szélére érve a még mindig élettel telve álldogáló, és apró kis tüskékkel felfegyverzett csalánsereg között halk neszre, óvatos mozgás jeleire lettem figyelmes. Megálltam, mozdulatlanul figyeltem, ahogy a sűrűben négy kecses lábára emelkedik egy fiatal őzsuta. Fekete, csillogó szemeivel rám nézett, ugyancsak fekete orrocskáját pedig óvatosan mozgatni kezdte a levegőt szimatolva, majd szépen lassan, komótosan elindult az erdő irányába. Nem félt, tudta jól, hogy nincs mitől félnie, hisz már nagyon sok alkalommal találkoztunk össze, és fel tudja mérni, hogy ki jelent rá veszélyt és ki nem. Ahogy kecses lábait egymás után szedte teste egyre jobban kivált a sűrű bozótosból, és tisztán látni lehetett, hogy csinos, gesztenyebarna nyári kabátját, már nem volt olyan makulátlan, mint hetekkel ezelőtt. Szőrbundájában szürkés foltok jelezték, hogy eljött az idő, hogy testét melegebb, téli felöltőbe bújtassa. Pár lépés után hirtelen megállt, és az erdőszélen álldogáló vadszeder bokor zöld leveleit kezdte eszegetni, miközben cseppet sem zavarta, hogy nem messze álldogálok tőle figyelve őt. A kis csemege elfogyasztása után lassan továbbindult, majd eltűnt a szemeim elől. Én is lassan tovább folytattam a sétámat, de egy gyöngyöző dallam újra megállásra bírt. A tisztás nyugati peremén akácfák álldogálnak, melyek mindegyike már aranylóan sárga lombkoronával büszkélkedik. Az egyik fa ágai között vörösbegy dalolt, mely előadás olyan tisztán, olyan csengőn szólt a reggeli csendben, hogy bejárta a környék minden szegletét. A nap már langyos sugaraival cirógatta a fákat, a csinos vörös mellényes madár pedig egyik strófáját a másik után ismételte, akárcsak tavasz idején. Dala áthatóan szólt, és esze ágában sem volt megpihenni, még egy kósza pillanatra sem. Magára hagyva a kis dalnokot tovább folytattam utamat, mely egy kis emelkedőn a tölgyerdőbe vezetett, abba az erdőbe, ahol a tavalyi esztendőben rengeteg őzlábgombával volt szerencsém találkozni. Most hiába kerestem őket, a száraz, repedezett talajból egyetlen egy kalapos sem bújt elő. A földet itt még nem takarta be vastag avar, a tölgyfák még magukon viselik lomkoronájukat, melyekbe az október már sárga és barna színeket lopott. Ha levelek nem is, de aprócska sipkás makkokból azonban nem volt hiány. A fák alatt rengetegen hevertek. Voltak, akiket az erdőlakók már félig megcsócsáltak, de sokuk még érintetlenül várta éhes vendégeit. Nem messze tőlem szajkók veszekedtek. Óvatosan a fa mögé húzódva figyeltem a pár pillanatig tartó kis patáliát, melynek okozói a kis sipkás makkok voltak. Bőséggel hozzájuthatnak az erdő lakói, de mégis a mátyásoknak mindig az kellene, amelyiküket a társuk elcsen. Egymást szidva, hangosan rikácsolva veszekedtek, majd szárnyra kapva egymást követve eltűntek a fák ölelésében. Még sokáig hallottam kiáltásukat, majd egyre távolodtak, és újra a nyugalom ülte meg az erdőt. A fák vékonyka ágain, levelein cinegék himbálóztak, folyton folyvást élelem után kutatva, miközben csepp kis csőrük be nem állt a fecsegéstől. Az egyik szép sudár tölgyfa tövénél, feketés folt tűnt fel. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig bírtam szemmel követni fürge mozgását. Majd a következő pillanatban megállt igazgatni kezdte a faleveleket, ekkor már jól láttam, hogy egy egészen sötét, majdhogynem fekete bundás mókuskával sikerült találkoznom, aki éppen a tölgymakkokat keresgélte és rejtegette. Tudomást sem véve rólam, teljesen belemerülve folytatta szorgos munkáját, én pedig lassan, óvatosan, hogy ne zavarjam meg őt továbbindultam. Lefelé ereszkedtem a dombról, ahol a tölgyfákat egyre sűrűbb vadszedrekkel benőtt, bozótos váltotta fel, mely bokrok közül furcsa hangok szűrődtek ki. Mintha vaddisznók hangjai lettek volna, de nem azok mély horkantások, hanem sokkal lágyabb hangok. Éppen a vadkörtefa alatt álltam, amikor egy süldő malacka toppant elém. Nem volt messze, kedves arcocskájával, csillogó szemeivel kíváncsian szemlélt, és mozdulatlanul álldogált szürkésfekete szőrbundájában. Mögüle újabb hangok szűrődtek ki, a testvérei fecsegő hangja, melyre a kis süldőke visszafordult hozzájuk, és eltűnt a vadszederbokor sűrű védelmében. Gyakran hallom az erdő ösvényeit járva a vadmalacok kedves zsörtölődését, és olykor, ha a szerencse is mellém szegődik, meg is pillantom őket. Örömmel töltött el ez a pár pillanat, melyben részem lehetett, ennek a kedves arcú malackának hála. Lassan én is továbbindultam, és utamat hazáig a zöld küllő kacagó hangja és a cinegék csacsogása kísérte.  
   


 Vörösbegy éneke

  Őzsuta

 Mókus

2018. október 10., szerda

Őszi madárdalok - Házi rozsdafarkú



Házi rozsdafarkú tojó



Az elmúlt időszakban több bejegyzésem szólt az ősszel újra dalra fakadó madarak gyöngyöző strófáiról. Vannak fajok, akinek az éneke ilyenkor ősszel, a vonulásuk idején egészen megszokott, és a természetnek hála, évről-évre hallhatom őket a hosszú tél, madárflótákban szegény időszaka előtt. Ilyen a csilpcsalpfüzike, a vörösbegy, akinek csengő hangja még mind a mai napig hallható, de ide tartozik a barátposzáta is. Sajnos azonban az ő előadását az idei őszön még nem sikerült még megfigyelnem. Viszont talán kárpótolt érte a széncinege tavaszköszöntő hinta és nyitnikék dalocskája, melyet hosszú évek megfigyelése alatt még nem volt szerencsém hallani. Ez az ének ilyenkor ősszel egészen különlegesnek számít, talán éppen úgy, mint a szokatlanul enyhe időjárás is, mely sorra fakasztotta dalra aranytorkú kis énekeseinket. Azt gondoltam az őszi madárkoncertnek nem lesz több fellépője, de az elmúlt napokban újabb taggal bővült a kis tollas dalnokok száma, ő pedig nem más, mint a reszelős, de mégis oly kellemes hangú rozsdafarkú. A szép kort megélt, sudárra nőtt fenyőfám leges-legtetején álldogált, csőrét pedig nagyra nyitva kürtölte világgá énekét. Elegáns szürkésfekete tollruháját még csinosabbá varázsolta élénk fehér, jól elkülönülő szárnyfoltja, és a rá jellemző rozsdavörös farktollai. Olyan hetykén, olyan büszkén álldogált a fa tetején, mint aki tudta, hogy éneke valakit teljesen rabul ejt. Örömmel hallgattam rögtönzött kis koncertjét, és minden egyes strófáját mélyen a szívembe zártam, mert hosszú hónapok jönnek, melyek alatt nem gyönyörködhetek a fülemnek legkedvesebb előadásokban.
A rozsdafarkúak vonuló madarak, de ezek ellenére az év nagyobb részét töltik itt hazánkban, mint tőlünk távol a télen is enyhe és élelemben bővelkedő déli országokban. Egyes példányai már a tél végén, de legkésőbb tavasz elején visszatérnek költési területeikre, és egészen ősz közepéig nálunk maradnak. A végsőkig kivárják az utazásuk megkezdését, és amíg az időjárás kedvezően alakul, ami nekik elegendő élelmet kínál, addig várnak az útra keléssel. Sőt megfigyelések szerint bizonyítható, hogy évről-évre egyre több kis tollas vállalja a tél viszontagságait és élelemszűkösségét, mint a veszélyekkel teli vándorutat.    
Hallgassátok Ti is a lassan pihenni térő természet neszeit. Álljatok meg pár pillanatra és töltődjetek fel az ősz csodás színeivel, illataival és kedves hangjaival.