2017. június 26., hétfő

Fiatal szajkók látogatása.





A mai nap, kertem újabb fiatal vendégeiről szeretnék mesélni Nektek.  Ezen a reggelen is megelőztem az ébresztő órám, és, ha már így történt meleg teám társaságában a kertem, és az erdőben zajló eseményeket figyeltem. Mindig történik valamilyen, számomra érdekes esemény, soha nincsen olyan perc sem, ami unalmasan telne el, pláne nem egy hatalmas erdő közelében. Június második felében járunk, amikor is egyre több madár fiókája hagyja el az otthonát. Vannak fajok, akik évente egy fészekaljnyi fiókát nevelnek fel, de olyanok is akadnak szép számmal, akik évente kétszer, vagy akár háromszor is költenek. A széncinege család tavasszal lerakott tojásai már régen felrepedtek, és a belőlük napvilágot látott utódok már szépen felcseperedve önálló életet élnek. A szülők már a másodköltés apróságait etetik, pirkadattól alkonyatig hordják a finomabbnál finomabb falatokat, de a kicsiket szinte lehetetlen jóllakatni. Ezen a reggelen azonban nem csak a széncinegék gondoskodásában tudtam gyönyörködni, hiszen kertembe új vendégek érkeztek. Egy egész szajkó család tisztelt meg jelenlétével. A két felnőtt szajkót három ifjonc fiacskája kísérte, akik gyorsan véget is vetettek a kert csendes nyugalmának, persze én ezt egy pillanatig sem bántam, sőt örömöm határtalan volt. A kicsik annak rendje és módja szerint mindent vizsgálni kezdtek, és a kertem minden apró kis darabjával meg akartak ismerkedni. Az ég kékjében játszó szemeikben, a kíváncsiság és a fiatalkori pajkosság csillogott. Könnyen meg lehet különböztetni egy felnőtt madarat egy fiataltól, és nem csak tollruhájukban tűnik fel a különbség, hanem a viselkedésükben is. A felnőttek megfontoltak, óvatosak, hiszen bennük már sajnos sok rossz emlék nyomot hagyott. A kicsik szeleburdik és kíváncsiak, hisz akik pár nappal ezelőtt hagyták el az otthonukat minden újdonság, mindent megvizsgálnak, minden megtapogatnak, megcsipkednek a csőrükkel, és semmitől sem tartanak, hisz nem tudják még, hogy mennyi veszély is leselkedik rájuk. Amire tudják, a szülők megtanítják őket, ha tilosba tévednek, megszidják a kis sihedereket, mely szidást megértenek, és jól eszükbe is vésnek. Azonban sajnos a szülők nincsenek minden pillanatban mellettük, nem tudják fiatal életük minden percét őrizni, de ami csak tőlük telhető azt megteszik, hogy épségben, egészségben, és kellő ismeretekkel reppenjenek ki a nagyvilágba.
Amikor, ezeket a sorokat írom, kora este van, délután a fiatal szajkók újra nálam jártak, és a kihelyezett madárfürdőmmel ismerkedtek. Ezt a madárfürdőt nagyon sok kis tollas használja. Vannak, akik szomjukat oltják belőle, és vannak, akik frissítő fürdőt vesznek benne. Az itatóm egész évben üzemel, de legnagyobb keletje ilyenkor nyáron van, amikor a meleg, a madarak életét is próbára teszi. Ennek a szajkó testvérnek, ahogy láttam ez volt az első fürdőzése. Az egyik ügyesen, szárnyait csapkodva pocskolt, a másik viszont félősen csak jött ment a fürdő szélén, és végül úgy szállt el, hogy nem mert megmártózni benne. Még szoknia, és ismerkednie kell ezzel az újdonsággal, de biztos vagyok benne, hogy egy-két nap múlva ő is önfeledt fürdőzésbe kezd a kis madárstrandon.


      

2017. június 22., csütörtök

A Medves-fennsík kora nyári kincsei.


Réti margitvirág

 Kétlevelű sarkvirág

 Kétlevelű sarkvirág

 Terebélyes harangvirág

 Réti szegfű

 A Medves -fennsík réti keresztje

 


Kora délután indultunk útnak a Medves–fennsíkra. A nap melengető sugaraival cirógatta a tájat, a szél pedig gyengéden, alig észrevehetően hintáztatta a fennsíkot körbeölelő hatalmas fák üde zöld leveleit. A nyár a legszebb arcát mutatta, az égbolton szebbnél-szebb, fehér színen tündöklő habos felhők kergették egymást, melyek időről időre búvóhelyként szolgáltak a nap izzó korongjának. Az elmúlt napokban egy-egy szelíd nyári zápor robogott végig a vidékünkön, de a talaj már egy cseppnyi emlékét sem tudta megőrizni, a földút porzott a lábaink alatt. Az esős tavasznak és a meleg június elejének köszönhetően a növények olyan nagyra nőttek, mintha valaki láthatatlan kezeivel húzta volna őket fel az ég felé. A fűszálak sok helyen a derekamat súrolták, melyek között csodálatos szépségű, színes szirmokban pompázó mezei virágok húzódtak meg. Ezeknek, a virágoknak a szépségében, egészen a nyár második feléig gyönyörködhetünk, hiszen a hatalmas fennsík kaszálását csak akkor kezdik meg, amikor a talajon, a fűszálak rejtett védelmében fészkelő madarak fiókái mind elhagyták az otthonukat.
Ha a magasból pillantanánk le a nap fényében fürdő hatalmas mezőre, az üde zöld fűtengerből a nyár első vadvirágainak színes foltjai tárulnának a szemeinek elé. Fehér foltokat rajzolnának a mezei margitvirág és a közönséges cickafark szolid virágai, lila foltokkal csalná a tekintetet a terebélyes harangvirág bókoló fejecskéi, élénk rózsaszín színükkel hívnák fel magukra a figyelmet a réti szegfűk, és félősen szinte alig láthatóan halványlila színével egészítené ki ezt a csodaszép összhangot a mezei kakukkfű picike, de annál szebb virágai. A nyár vadvirágainak pompáját az ő szépségük vezeti be, és ahogy telnek a hetek, úgy változik a fennsík színes virágtengerré. A virágok, melyek édes nektárt termelnek, sorra csalják magukhoz a rovarvilág képviselőit, azonban valami oknál fogva most sokkal kevesebben voltak, mint a tavalyi esztendőben. Nagy ökörszemlepkék, barna busalepkék, nagy tűzlepkék, közönséges boglárkák, sötétaljú karcsúbagoly lepkék,  pihengettek a fűszálak között, és látogatták a virágok kelyheit. De nem csak itt vettem észre a lepkék hiányát, a kis tisztáson is kevesebben járják könnyed táncaikat a levegőben, és kirándulásaink alatt is észrevehetően kevesebb lepkén akad meg a tekintetem. Aprócska sáskalárvákból és hosszú csápokkal ékeskedő szöcskékből azonban nem volt hiány. Ahogy a fűszálak között szedtem a lábaimat ők sorra, hatalmas ugrásokkal tértek ki előlem. Amikor pedig újra földet értek tovább folytatták békés pihenésüket. Miközben az egyik sziesztázó sáskát szemléltem nem messze tőle egy fehér virág tűnt fel. Sudárra nőtt termetével megpróbálta a lehetetlent, túlnőni a fűszálakat, de próbálkozását nem koronázta siker, bármennyire is magas volt, nem tudott szomszédai fölé emelkedni. Soha eddig még nem sikerült ilyen fajjal találkoznom, így a neve is ismeretlen volt a számomra, mindaddig, míg odahaza a határozó könyvem meg nem fejtette a rejtélyt. A becsületes neve kétlevelű sarkvirág, mely az orchideafélék családjának fontos és egyedi szépségű tagja. Aki mint később kiderült nem volt egyedül, pár méterrel odébb még egy sudár sarkvirág álldogált, aki ugyanolyan varázslatosan nézett ki, mint a rokona.
A természetnek hála ezen a kiránduláson is újabb virágfajt ismerhettem meg, méghozzá nem is akármilyet, egy védett és egy igazán csinos, egyedi kinézetű növényt.  


 Nagy ökörszemlepke

 Nagy tűzlepke

 Erdei busalepke

 Sötétaljú karcsúbagoly

Közönséges boglárka

2017. június 19., hétfő

Csendesedő madárdalok.


Fekete rigó

Fekete rigó fióka


Szombat hajnalban, a nap aranyló korongja, nem csak a természet lakóit ébresztette éjszakai álmából, hanem a szél is előmerészkedett a hűs völgyek mélyéről, és vígan, önfeledten szalad végig a fák törzsei között. Pénteken este, egy hatalmas cikázó villámlás után, melyet mély robaj követett, eleredt az eső. Gyengéden locsolta végig a veteményeskertemet és az erdők, mezők ösvényeit. Másnap reggel, a pajkos szél a fák levelein megpihent apró cseppeket a talajra kergette, és úgy kopogott az erdő, mintha újra eleredt volna az eső. Délutánra a szél egyre vadabbul, egyre dühösebben csavargatta a fák vékony karjait, akik fájdalmuknak jól hallható reccsenéssel adtak hangot. Ahogy közeledett az alkonyat, és a világosság átadta helyét a sötétségnek a szél is elcsendesedett, visszatért megpihenni a völgy mélyébe. Útját letört ágak, megtépázott fészkek, és szirmaikat sirató virágok mutatták. Ahogy elült a szél, lassan megnyugodott az erdő. De ezen az estén túl csendes volt az ösvény, tavasz óta a legcsendesebb. Nem messze tőlem egy vörösbegy énekelt, egymagában társak nélkül, nem volt kórus, nem volt több fellépője a természet színpadának, csak ő egyedül. Strófái úgy szaladtak az erdő fái között, mint egy csörgedező kis patak, tisztán és gyöngyözően. Júniusban a költési időszak közepénél tartanak a kis tollas barátaink. Akik egy fészekaljnyi utódot nevelnek fel, azoknak a fiókái már elhagyták az otthonukat, és a nagyvilággal ismerkednek. Vannak, akik még szüleiket követik, de legtöbbjük már a teljes önállóság rögös útját járják. Azok a fajok pedig, akik évente kétszer költenek, még a fészekben lapuló apróságaikat gondozzák, és a hímeknek már egyre kevesebb idejük jut a dalolásra. A fészkek, az odúk egy része már üresen, lakók nélkül áll, a hosszú heteken keresztül ott élő madaraknak felbomlottak a revírjeik, a hímeknek már nincsen kiket védeniük a betolakodókkal szemben, csengő éneküket már nem hallatják. Hosszú percek teltek el, majd az egyszemélyes koncerthez hirtelen a kakukk csatlakozott. Egyre másra nevét ismételte, hol lassan, hol pedig olyan gyorsan, hogy szinte összefolytak a rövidke strófái. Majd amilyen hirtelen megszólalt, olyan hirtelen el is csendesedett, és újra a vörösbegyé volt a főszerep. De valaki újra megszakított az egyszemélyes kis koncertet, „pli-pli-pli-pli” éles, riasztó hangokkal vett búcsút a fekete rigó, és ő is nyugovóra tért, valamelyik sűrű lombbal büszkélkedő bokor rejtekébe. Már nem csengő énekével búcsúztatja a napot, hanem riasztó hangjával. Az erdőre a közelgő éjszaka egyre sötétebb lepelét borította, az égbolton pedig az első csillag is elfoglalta a helyét, majd sorban, egyre többen követték őt. A vörösbegy elhalkult, társával, és a fészekben lapuló fiókáival együtt álomra hunyták a szemeiket. Az erdőre csend ereszkedett, néma csend, mintha csak én egyedül lettem volna benne. Ezt a csendet, a tisztás felől beszűrődő kósza dallamok törték meg, a tücskök éjszakai koncertjének ciripelő dallamai, akik a nyári esték mindennapos fellépői. Ahogy lábaimat szedtem egy zöldes fény villant fel a sötét erdőben, majd még egy és még egy. Majd hirtelen eltűntek, hogy pár pillanat múlva újra felvillanjanak. Ezen a szombat estén idén először volt szerencsém gyönyörködni a Szentjános bogarak egyedi az éj leple alatt oly tisztán látható szépségében.  Mire visszaértem a kertembe az égbolton egyre több csillag szoroskodott, ki-ki a szokott helyén, és szikrázó fényüket szórták a sötét éjszakába.   


Az éjszaka hangjai

Vörösbegy

2017. június 17., szombat

Vasárnap reggeli séta.


 Tarka koronafürt

Tarka koronafürt

 Kislevelű nőszőfű

Kislevelű nőszőfű

Fekete bodza virága


Szombaton délután egyre komorabb felhők kezdtek gyülekezni az égbolton, azok az igazi sötétszürke fellegek, melyek az eső reményét hordozzák magukban. Késő délután volt, amikor az ég megzendült, és mély hanggal morajlott végig az erdő fái között, majd percekkel később megnyíltak az ég csatornái. Szerencsére szelíd nyári záport hoztak a felhők, nem pusztító vihart, mely után a fák és a növények szomorúan siratják a letört ágaikat. Hosszú perceken keresztül itatta az eső a szomjas földet, melynek minden áldott cseppje aranyat ért.
Vasárnap reggel, amikor az utamra indultam az eső cseppjei, melyek megpihentek, és az éjszakát a fák lombjaik között töltötték lassan, egymást követve hullottak alá az avarba, majd halk koppanással jelezték a földet érésüket. Az erdei ösvényen álldogáló tócsákban, a már kora reggel óta éberen őrködő nap sugarai csillogtak, majd a tisztásra érve a fűszálak hegyén ücsörgő esőcseppeket is gyémántként ragyogtatták. Ilyenkor nyár elején, a reggeli erdő kellemesen hűvös levegővel fogadja a látogatóit, és csoda kellemes illatokkal, hiszen a bodzabokrokon még mindig vanília fehér virágok szoroskodnak, akik csak úgy szórják édes aromájukat. A sűrű lombsátor már egyre kevesebb fényt enged be a fák közé, azonban a nap sugarai minden apró rést kihasználnak, hogy éltető fényükkel elérjék a talajt, és amikor sikerül nekik, akkor csodálatos fényjátékban lehet részünk. Ha pedig még a szél is szerepet kap, akkor aztán igazi kis természeti csodában gyönyörködhetünk. Órákig el tudom figyelni a természetnek eme előadását, mely alatt a színek, a minták folyamatosan változnak. Most azonban csak pár percig szemléltem a színdarabot, és tovább indultam tervezett célom felé. Hisz fenn a magasban, a hegyoldal tetején most bontogatja aprócska szirmait a kislevelű nőszőfű. Pontosan egy esztendeje sikerült először megpillantanom ezt az orchideák családjába tartozó csinos növényt, és már alig vártam az újabb találkozást. Miközben kifelé kapaszkodtam a hegy teteje felé társam is akadt, aki nem más volt, mint a kakukk. Kedves kis kísérőm, aki soha nem hagy cserben, minden sétámon velem tart. Sajnos már csak pár hétig élvezhetem a társaságát, mert júliusban már nem fog dalolni ő sem, és ottléte titokban marad majd előttem. Nem lesznek a messzibe kiáltott „kakukk-kakukk” strófák, melyek bizonyítják, hogy ez a szürke tollakkal büszkélkedő madár utamat kíséri. Azonban addig van még egy kis idő, és kihasználom minden pillanatát. Két hete az erdőnek ezen a részén enyves szegfűk, hólyagos és kónya habszegfűk virítottak, melyeknek mára csak az emlékük maradt meg. De vannak helyettük mások, hiszen mindenkinek megvan a saját maga ideje, amikor pompája a legszebb. Az erdő ligetes részén, tarka koronafürt, a rózsaszín árnyalataiban játszó virágai bújtak meg a fűszálak ölelésében, többen is voltak, és mindannyian csodaszépek. Kicsit leültem, megpihentem a koronafürtök társaságában, csak néztem az alant elterülő erdőséget és hallgattam a hangokat, a természet lakóinak a hangjait. Ezen a reggelen a vékonyka csicsergéseké volt a főszerep, széncinege, kékcinege, csuszka, nagy fakopáncs ifjak könyörgése szűrődött ki a lombsátor takarásából. Ezekben, a nyár elejei hetekben az erdő ösvényein apró fiatalkori tollruhát viselő madarak látványában gyönyörködhetünk, akik éppen a nagyvilággal, és a környezetükkel ismerkedve töltik a napjaikat. Lassan magam mögött hagytam őket, és tovább indultam az utamon. Alig értem el a célomat máris egy kislevelű nőszőfűn akadt meg a tekintetem, de nem csak egyedül álldogált itt az erdő mélyén, társai is voltak. Volt, akit a beszűrődő nap kósza fénye melengetett, volt aki pedig türelmesen várta, hogy ő is sorra kerüljön, és neki is megadasson egy pár pillanatnyi éltető fény, melyből nem sok jut az itt élő lakóknak. Hosszú perceket töltöttem el a kosborok társaságában, majd lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy visszafelé induljak. Miközben lefelé ereszkedtem szajkó kezdett el riasztani, hangja mérgesen és idegesen csengett. Éber madár a szajkó, az erdő legéberebb őre, aki észrevette jöttömet, mely hallhatóan nem nyerte el a tetszését, és nemtetszésének hangot is adott. Akkor hallottam utoljára ilyen dühösen kiabálni, amikor a kertemben egy idegen macska ólálkodott, és a szajkó úgy szidta őt, úgy ahogy csak a csőrén kifért. Most engem szidott, én pedig nem értettem, hogy mivel tudtam ilyen éktelen haragra gerjeszteni. A magamban feltett kérdésre pillanatok múlva meg is érkezett az egyszerű válasz. Amikor a szajkó egy kicsit csendben maradt egy vékonyka könyörgő hang szűrődött ki a tölgyfa lombjának védelméből. Látni nem láttam, hogy ki lehetett az, de a hangja, melyet jól ismerek elárulta fiatal tulajdonosa kilétét. Frissen fészket hagyott szajkó fióka könyörgött esengve az ágak között, mely megmagyarázta az öreg madár haragját. Szülői féltésének adott hangot, én pedig értettem a mondanivalóját, és gyorsan odébb is álltam. A szajkó megnyugodott riasztása elhalkult, és távolodva már csak a fióka könyörgésének a hangfoszlányai kísértek, majd az ő hangját is elnyelte a távolság. Mire visszaértem a kis tisztásra a nap korongja már magasan járt az égbolton, akkor érzetem, hogy mennyire meleg lett, az árnyas erdőből kilépve a hőség szinte mellbe vágott, melynek a lepkék képviselői kimondottan örültek. Az idei évben ennyi repülő kis tündért még nem láttam, nagy ökörszemlepkék, nagy tűzlepkék, erdei busalepkék, közönséges boglárkák lejtették könnyed táncukat a levegőben, majd időről-időre megpihentek a növényeken. Kicsit figyeltem őket majd hazafelé vettem az utam.    
        
 Szajkó riasztása

 Fiatal szajkó hangja


Szajkó

 Erdei busalepke

 Nagy ökörszemlepke

 Közönséges boglárka

2017. június 14., szerda

Piros sapkás ifjonc.






Évről évre nagyon várom azt a napot, amikor a fészküket elhagyott aprócska, éppen a nagyvilággal ismerkedő fiókák tiszteletüket teszik kis kertemben. Az idei esztendőben a természetnek hála, a kihelyezett odúimba már két fészekaljnyi széncinege apróság nevelkedett fel, és az egyik odúnak mind a mai napig lakói vannak. De nem csak a kertemben sikerült madárotthonokat megfigyelnem, az erdőszélen álldogáló bodzabokor rejtekében is gondosan elkészített fészek lapul, mely énekes rigó apróságokat rejt. A szülők mind a mai napig gondosan táplálják a kicsiket, hogy mihamarabb felcseperedhessenek. Pár héttel ezelőtt pedig az erdő mélyén álló akácfán bukkantam rá a nagy fakopáncsok odújára, mely idén a második felfedezett harkályotthon volt. Már akkor nagyon elevenek voltak az apróságok, a bejáratban várták szüleiket, hogy finom falatokkal a csőrükben feltűnjenek a fák sűrűjének a takarásából. Hosszú időn át figyeltem, a kis család egyre elevenebb életét. Amikor egy hét múlva újra meglátogattam őket, az odú már üresen, lakók nélkül tátongott. Könyörgő hangjuk azonban a fák sűrű lomkoronájából időről-időre hallható volt. Az első napokban nem távolodnak messzire az otthonuktól, annak közelében, a fák törzsén kapaszkodva várják, hogy a szülők tovább etessék őket. Majd ahogy teltnek a napok, a fiókák is egyre erősebbé és ügyesebbé válnak, szárnyaikat egyre jobban próbálgatják, és a repülést is egyre jobban megtanulják. Ekkor már követik a szüleiket, arra szállnak amerre ők, a szülők pedig napok óta az én kertembe vezetik a kis piros sapkás fiatalokat. Négyen vannak, de az egyik nagyon barátságos, szinte az egész napját a kertemben tölti, ha ott vannak a szülők, ha nem, ő hol a cseresznyefán, hol az akácon, hol pedig a diófán tölti az idejét. Csőrét próbálgatva kopogtatja, feszegeti a fák kérgét, tanulva a zsákmányszerzés számára jelenleg még igen bonyolult fortélyait. Nap, mint nap ismerkedik a nagyvilággal, a fákkal, a kertem többi lakójával, és közben játékosan, elevenen csillogó szemekkel egymagában kergetőzik a fa törzse körül. Amikor pedig a mama vagy a papa megjelenik, újra esengő fiókává változva a finom falatok után rimánkodik. A szülőknek még mind a mai napig megesik a szíve ezen a hangon, és apró falatokkal enyhítik az utódok éhségét.  Mindig, amikor nézem huncut kis mókájukat, mosolyra húzódik a szám, és akkor látom, hogy a madaraknak is játékos  és eleven a fiatal koruk ugyanúgy, mint az állatvilág többi apróságának. A fotókon melyeket most megosztok veletek ez a kis harkály szerepel, így Ti is megismerhetitek a kertem egyik legkedvesebb és legfiatalabb lakóját.  



2017. június 11., vasárnap

Kora reggeli fényjáték.






Június elejére beköszöntött az igazi nyár, de szerencsére nem az izzasztó kánikulai meleg. Napközben a hőmérő higanyszála a harminc fokot súrolja, az éjszakák pedig felfrissülést hoznak. Reggelre a mezők ösvényeit harmat fedi be, de mihelyst a nap felébred, és meleg sugaraival simogatni kezdi a tájat, hipp-hopp tovatűnnek. Ilyenkor nyáron szeretek hamar ébredni, a korán kelő napot azonban nem mindig sikerül megelőznöm. A nyári hajnaloknak különleges varázsa van, ilyenkor friss és üde a levegő, minden nyugodt és érintetlen, a nap pedig még álmosan, bágyadtan szórja a sugarait, mely az erdőben csodálatos sárga színben játszó fénypompát tartogat mindenkinek, aki a természet ösvényeit járja.
Vasárnap reggel korán ébredtem, a nap azonban ezen a reggelen is ügyesebb volt nálam, nem sokkal, de megelőzött. Meleg sugaraival a kiserdő fáinak üde zöld lombjait simogatta, a gyenge szél a levelekkel játszott, a madarak kórusa pedig csodás előadásával kísérte utamat. Ezen a reggelen konkrét tervvel indultam útnak, szerettem volna megörökíteni a fehér szirmokkal büszkélkedő fehér madársisakokat megörökíteni. Az idei tavasza hűvös időjárást hagyott maga mögött, mely miatt ezek a kis törékeny virágok jó két héttel később kezdték meg pompájukat. Hazánkban, ezen virág, mely az orchideafélék családjába tartozik, természetvédelmi oltalom alatt áll, eszmei értéke 10000 forint. Főként tölgy és bükkerdőben leletek otthonra. A természetnek hála tavaly én is rájuk bukkantam, a mi erdőségünkben is élnek fehér madársisakok, és nem is kevesen. A fák védelmező ölelésében, mintegy harminc tő éli napjait, és fehér virágaikkal csodaszép látványt nyújtanak a barna avarban. Mire elértem a madársisakokhoz a nap már magasabban járt, és fénye szebbnél szebb mintákat rajzolt a talajra. Ahogy a szél táncoltatta a leveleket, úgy változtak a színek és a minták is, szemet gyönyörködtető látványt nyújtva. Pont ezzel a szándékkal indultam útnak, hogy a természet fényjátékát megörökítsem, és, hogy Nektek is megmutathassam, hogy hogyan változnak a színek pillanatról-pillanatra.  


2017. június 8., csütörtök

Kertem legfiatalabb látogatói.



Széncinege fióka

 Zöldike fióka


Korán ébredtem ma reggel, a felkelő nap sugarai még a domboldal mögött bujkáltak, de a világosság már bejárta a kertem minden egyes szegletét. Az elmúlt napokban beköszöntött az igazi nyár, pirkadattól alkonyatig a nap meleg sugarai simogatták a tájat, és az ágbolton is csak egy-egy kósza felhőpamacs úszott, esőt nem rejtettek magukban, csak a nap korongja mellett, ők is a szikrázóan kék ég díszei voltak.
Ilyenkor júniusban hiába kelek korán, a napkeltét egyre nehezebb megelőzni, a madaraknak azonban ez minden áldott reggelen sikerül. A kora hajnali sötétségben, amikor még csak az első derengő fény jelenik meg a keleti égbolton, ők már ébren és dalolva köszöntik az új napot. Ezek a csengő dalok pedig egész reggel, sőt egész nap, teljesen késő szürkületig átjárják a természet ösvényeit. Amikor fél hat után felébredtem kertemben nagy volt a forgalom. Sorra jöttek vendégeim szomjukat és éhségüket oltani. Szajkók, nagy fakopáncsok, barátcinegék, kékcinegék, zöldikék, meggyvágók, fekete rigók, énekes rigók és seregélyek keresgéltek a fűszálak között, és a fák üde zöld lomsátra alatt. Mégis nem csak ő miattuk volt különleges a mai reggel, hanem az új nemzedék apró kis tollasai miatt, akik első napjaikat töltik a nagyvilágban. Ahogy a kertemben zajló eseményeket figyeltem a kedvenc kis hintaszékemből éppen elém, az erkélyre reppent két pihés tollruhát viselő széncinege. Tegnap este már hallottam vékonyka oly jól ismert, könyörgő hangjukat, és sejtettem, hogy a vadalmafámon lévő odúból kirepültek az aprócska cinegék. Napok óta nagy volt a hangzavar a kis lakásban, és sejteni lehetett, hogy egyre szűkebb számukra az odú, erejük pedig egyre nagyobb az apróságoknak. Szemtanúja nem voltam a kirepülésüknek, de kárpótlásul itt maradtak a kertemben, így szemmel tudom követni fejlődésüket. A nap első sugarai lassan áthatoltak a domboldalon amikor egy nyolc fős kis társaság érkezett. Mezei verebek voltok, méghozzá egy egész család. Egy pár rendszeresen látogatást tesz nálam, és ma reggel is betértek hozzám. Azonban nem csak a hím és a tojó, hanem elhozták magukkal a frissen fészküket hagyott kis fiókáikat is. Pelyhes kis tollruhájuk nagyon hasonlít a szüleikére, és már arcocskájukon is ott viselik a sötét kis foltot, ugyanúgy, mint a szüleik. Félősen a japánbirs bokorba szálltak és a szülők oda hordták nekik a finom reggeli csemegéket. Egyik bátor apróság szárnyra kapott és keresni-kutatni kezdett a faágon, majd hirtelen valamitől megriadva visszabújt testvéreihez, a bokor levelekkel fedett rejtekébe. Percekig figyeltem a verébcsalád kedves kis életét, majd mind minden reggel a zöldikék is megjelentek. Azonban ők sem voltak egyedül, őket is fiókáik követték, és figyelték szüleik minden egyes mozdulatát. Sorra hagyják el a fészkeiket az idei tavasz apró kis jövevényei, akik szüleikkel együtt megtisztelik kertemet kedves kis jelenlétükkel.   
  
Mezei veréb fióka