2018. szeptember 19., szerda

Őszi madárdalok - Csilpcsalpfüzike



Csilpcsalpfüzike



Legutóbbi bejegyzésemben a széncinege hím, ilyenkor szeptemberben igen ritkának számító dalolásáról számoltam be nektek. Az énekes madarak kórusa azóta, egy újabb taggal gyarapodott, mégpedig a csilpcsalpfüzikével. A füzike előadása ilyenkor szeptemberben nem mondható ritkaságnak, sőt kellemesen meleg októberi napokon is hallhatjuk nevét ismételgető gyöngyöző énekét. Az erdő csendes ösvényei járva hamar meghallhatjuk kedves előadását, mely így szól „csilp-csalp, csilp, csalp, csilp-csalp”. Semelyik más madár énekével nem téveszthetjük össze, hisz valóban úgy hangzik, mintha nevét ismételgetné, és azt kiáltaná világgá, hogy „Én vagyok, én vagyok, a csilpcsalpfüzike én vagyok!” Kiáltás, pedig a gyenge szél a szárnyaira kapja, és viszi, repíti, hogy az erdő minden szegletébe eljusson ez a kedves, tavaszt idéző strófa.
A csilpcsalpfüzikék költöző madarak. Vonulásuk már augusztus végén megkezdődik. De ha az időjárás számukra kedvezően alakul, melyben bőséggel találnak élemet, akkor még októberben is hazánkban tartózkodnak. A nap sugaraiban fürdő napokon pedig énekükben is gyönyörködhetünk.
A természetnek hála a közeli erdőben is élnek csilpcsalpfüzikék, és évről évre megfigyelhetem őket. Enyhe tavaszokon már márciusban hallom a hím kedves, revírvédő énekét. A hímek általában előbb érkeznek vissza költési területeikre, mint a tojók, mely idő olykor hetekben mérhető. Mihelyst a hím visszatér, egyből el is foglalja területét, melyet csengő dalával védelmez, és adja a többi madár tudtára, hogy bizony ez az ő territóriuma. De előadásával nem csak a területének a jogát hirdeti, hanem ezzel próbálja meg elnyerni a tojók kegyeit is.
Tavasszal amilyen korán megjelennek, ősszel olyan sokáig itt maradnak, hisz, ha az időjárás enyhén alakul, és még elegendő táplálékhoz tudnak jutni, akkor nem sietnek vissza a telelő területeikre. A füzikék főként rovarokkal, pókokkal táplálkoznak, de ősszel, ha Ti is megfigyeltek gyakran felbukkannak a fekete bodzabokrok ágai között, hisz ilyenkor szívesen fogyasztják tápláló és energiában dús terméseit. Ez a gyümölcs a vonuló madarak egyik legfontosabb tápláléka, mely felkészíti szervezetüket, hogy a hosszú vándorutat teljesíteni tudják.
Járjátok Ti is nyitott szemmel és füllel a természet ösvényeit, és gyönyörködjetek az őszi erdők és mezők szépségeiben.  



 Csilpcsalpfüzike éneke

2018. szeptember 16., vasárnap

Őszikék







Őszi kikericsek



Évről-évre minden ősszel izgatottam várom, az egyik kedvenc virágom szirmainak a bontogatását. Mely virág az ősz igazi beköszöntét jelzi, és az ő pompája az utolsó, a pihenni térő természetben.
Nagykeresztúr határában hatalmas mezők terülnek el, melyek számos élőlénynek szolgálnak otthonául. Sokféle színes virág, szebbnél-szebb lepkék, különleges kinézetű rovarok élik itt az életüket. Ezeken, az apró népeken kívül pedig őzek, szarvasok, vaddisznók, rókák mezei nyulak is itt találták meg a lakóhelyüket. De madarakban sincsen hiány, vonuló és állandó madárfajok tarkítják ennek a területnek az állatvilágát. Egyszóval ez a térség igazi kis földi paradicsom minden természetet szerető embernek, mely igazi kincseket rejt magában.   
Ebben az esztendőben az a jóslat, hogy az igazi ősz beköszöntét jelzi a kikericsek virágzása nem igazolódott be. Hisz, mind a mai napig nyáriasan meleg járja át a természet szerteágazó ösvényeit, az ősznek pedig esze ágában sincsen beköszöntenie. Éppen ennek a melegnek a következménye, hogy a hétvégi látogatásunkkor az őszikék nem, hogy szirmaikat kezdték volna bontogatni, hanem nagyon nagy részük már hervadásnak indult, vagy már el is hervadt. Nem sokon múlott, hogy lemaradjak ezeknek a csodaszép virágoknak a pompájáról, talán, ha pár nappal később érkezünk, még ennyi sem lett volna. De szerencsére pár szál még akadt, akiket a méhek még nem látogattak meg, hisz, miután ezek a szorgos kis rovarok beporozzák a virágokat, azok hamar elhervasszák, halványlila szirmaikat.
Az őszi kikericsek vagy kedves nevükön őszikék igazán különleges életű virágok. Ilyenkor ősszel, amikor hat sziromból álló, halványlila virágjaikat nevelgetik, levelek nem jelennek meg rajtuk. Fényesen zöld, húsos levelei tavasz közepén, áprilisban kezdenek el fejlődni. Ezek között a levelek között érlelődnek, az eleinte zöld, majd egyre jobban barnás színre váltó termések. A nyár első hónapjában érik el a toktermések a teljesen érett állapotukat, majd szépen lassan megszáradnak, éppen úgy, mint a levelek is. Mire elérkezik a növény virágzási ideje, addigra minden levél eltűnik, a kemény magok pedig a földbe térnek pihenni, várva a következő tavaszt, hogy ők is kihajthassanak. Ősz elején, a levelek által termelt, és a talajban pihenő hagymában raktározott tápanyagoknak köszönhetően, megjelenik a fehér szár, rajta pedig a virág. Az őszikék virágai főként halvány színűek, de találhatunk köztük sötétebb lila árnyalatúakat is, sőt ritka estben előbukkanhatnak színhiányos, azaz fehér példányaik is.





        


2018. szeptember 12., szerda

Őszi madárdalok - Széncinege





Lassan az ősz első hónapjának a közepén járunk, de az időjárás mit sem foglakozik azzal, hogy a naptár mit mutat. Hiába köszöntött be a szeptember a hőmérséklet még mindig a nyarat idézi. A meleg idő, a nap simogató sugarai azonban megtévesztő lehet a természet lakói számára. Jól tudom, hogy sokan örülnek az őszbe lopakodott nyárnak, de sajnos ennek súlyos következményei lehetnek. Most biztosan nem értitek, miért írom ezt, hisz a melegnek örülni kell, sokkal kellemesebb, mint az esős, ködös és hideg, valódi őszi idő. Természetesen ez mind igaz, de mégis, az élővilágot nagyon megzavarja ez az időjárási helyzet.
Életem nagyon fontos része a természet és annak lakói. Napjaimat rájuk odafigyelve, őket segítve élem. Ezért, ha bármilyen különös, szokatlan esemény történik az egyből szemet vagy fület szúr. Az elmúlt napokban érdeklődve figyeltem a kertemben és az erdőben folyó eseményeket, mely események hátterében egészen különös dolog állt, legalábbis ilyenkor szeptemberben egészen különösnek mondható. A barátcinegék boldogan kergetőztek, akárcsak kora tavasszal az udvarlás idején. Egy széncinege tojó pedig az odúmat vizsgálgatta hosszú időn keresztül, miközben a hím a fa ágán álldogálva figyelte őt. Ez a vizsgálat nem egyszeri eset volt, mert azóta, több nap is eltelt, és a csinos cinegelány még mindig az odú körül sündörög.
Ma délután is nyáriasan meleg uralta az időjárást, melyben a széncinege hímnek daloláshoz szottyant kedve. Csőrét széttárva, a tavasz egyik legszebb előadását kezdte énekelni, a szívemnek oly kedves hinta dalocskát. Hangja úgy gyöngyözött, mint a csendesen osonó kis patak kristálytiszta vize, mintha valóban a tavaszt, a kikeletet köszöntené. Hosszú hetek teltek el a madarak dalai nélkül, hisz a költési és a fiókanevelési időszakuk már régen véget ért. Hangjukat csak a kapcsolattartásra és a riasztásra használták. Azonban ez az ének, ezek a gyöngyöző strófák fontos dolgot jelentenek a cinege életében, mégpedig azt, hogy újra revírt foglalt. Énekével területét jelöli, azt a területet, melyet védelmeznie kell fajtársaival szembe. Valamint dalával a párját is óvja, aki az odúmat szemlélgeti, vizsgálgatja. Hogy mi lesz ennek a végkimenetele, azt most még nem tudom. Mást nem tehetek, mint bízni abban, hogy az igazi őszi idő hamarosan beköszönt, a hőmérséklet visszaesik az ilyenkor megszokott kerékvágásba, mely nem zavarja meg a természet lakóit, és nem készteti őket arra, hogy újabb költésbe kezdjenek. Hisz ilyenkor a rossz idő, a hideg akár egyik napról a másikra uralmába veheti a természetet, mely súlyos következményeket vonna magával.  
   

     

2018. szeptember 8., szombat

Ősz a tisztáson


Szalagos szerecsenboglárka

Tintakék boglárka


Számomra az ősz, a tavasz után a második legszebb és legvarázslatosabb hónap. A pihenni térő természet utánozhatatlan csodákra képes, melynek mi is fül és szemtanúi lehetünk, ha ösvényeit járjuk.
Eddig igazán szép és kellemesen meleg napokkal örvendeztet meg minket a szeptember. A derült és a sok ezernyi csillag fényében tündöklő éjszakák leple alatt a hőmérséklet már egyre alacsonyabbra kúszik, melynek hála, a tisztás minden lakója gyöngyöző harmatcseppekben várja a pirkadatot. Ahogy pedig a nap korongja lustán megjelenik az égbolton, és fényével beragyogja a tájat, mint apró kis drágakövek csillogni kezdenek. A virágok pompája már megfakulni látszik és sokuk, a tavaszig tartó álomra készülődik. Sorra egymást követve érlelik terméseiket, melyekben aprócsak magvak százai pihennek. Ezek a magocskák mindegyike izgatottan várja a pillanatot, hogy egy szép őszi napon ők is útjukra induljanak, és megpihenjenek a föld mélyében, hogy majdan egy meleg, a nap fényében fürdő nyári napon új életre keljenek, és színes pompájukkal ők is a tisztás fontos lakói lehessenek.
Seprencék, parlagi madármályvák, közönséges párlófüvek, bársonyos kakukkszegfűk és sorolhatnám mennyien, és mennyien álldogálnak, picurka gyermekeiket védelmezve, várva a napot, amikor saját útjukra engedhetik őket. A kék, a fehér, a lila, a rózsaszín, az aranylóan sárga, az üde zöld színek helyüket szépen lassan átadják, helyettük pedig barna, vörös, narancsos és nap sárga színek, és ezek megszámlálhatatlanul sok árnyalata veszi át a szerepet.
A tisztás rovarlakói is fogyatkozóban vannak. Pár héttel ezelőtt azt sem tudtam hová kapjam a fejem, annyi színpompás, különleges mintákkal tarkított lepke szelte a forró nyári levegőt. Mostanra azonban sokuknak nyoma veszett, és hosszú percek telnek el úgy, hogy egy-egy lepke az utamba kerülne. Hiába bújik elő a nap időről-időre az égboltot díszítő felhők mögül, mintha már semmi kedvük nem lenne könnyed táncukat előadni. A seprence száraz ágain vagy a sárguló fűszálakon pihengetnek, és, ha a nap sugarait érzik szárnyaikon, nem reppennek magasan a levegőbe, hanem széttárják őket és hagyják, hogy a nap meleg érintése végigsimítsa minden apró porcikájukat. Lábaim nyomán szöcskék és sáskák hada ugrál tova, de egyesek inkább a repülést választják, mely közben előtűnnek gyönyörűen színezett kék és piros szárnyaik. Ezeket, az élénk színeket csak ilyenkor mutatják meg nekünk, amikor akár egy méteres távolságot is széttárt szárnyakkal tesznek meg.
A tisztás szélén ilyenkor szeptemberben gyakran találkozom a kecses testű, erdei rabló szitakötővel. Nagyon nyugodt faj, aki közeledésemre sem fogja menekülőre, nincs is mitől tartania, hisz csak szemügyre veszem, és megörökítem őt, melyet láthatóan egyáltalán nem bán. Nyugodtan pihenget a kökény ágán és hagyja, hogy a nap melengesse testét, miközben a sugarak csillognak a szárnyain. Nehéz leírni azt a látványt, ahogy az áttetsző, egészen vékonyka szárnyai tündökölnek. Ha utatokba kerül egy szitakötő, mindenképpen álljatok meg és töltsetek el egy kis időt a társaságában, és figyeljétek meg ezt az utánozhatatlan, csodás ragyogást.
Az erdei kis tisztás az egyik legkedvesebb hely a számomra, ahová gyakran kisétálok miközben figyelem, hallgatom a körülöttem elterülő természet és lakóinak az életét. Nincs is jobb dolog, mint a természettel együtt élni, érezni és érteni minden lüktetését, ismerni a lakóit, és megérteni a meséit, melyeket szavak nélkül mesél el nekem. Én pedig tovább adhatom Nektek kedves olvasóim, hogy Ti is megismerjétek a minket körülölelő természet csodáit.      
      

 Parlagi madármályva terméseit érleli 

 Közönséges párlófű termései

2018. szeptember 2., vasárnap

Üdvözöllek ősz!



 Nagy őzlábgomba
Színesedő lomkorona

Beköszöntött a szeptember, és vele együtt az ősz első hónapja. Ahogy egymást követve telnek a napok, egyre jobban észrevehető, hogy reggelenként a nap izzó korongja tovább lustálkodik, este pedig hamarabb tér nyugovóra. Napkelte után, a nap sugarai még kellemesen melengetik a tájat, de az éjszakák sötét leple alatt egyre hűvösebb levegő lengi be a természet szerteágazó ösvényeit. Hajnalra a rétek és a mezők fűszálai, könnyed harmat ruhát öltenek magukra, melyek a kora reggeli napsugarakban, mint apró gyémántok úgy csillognak. Utánozhatatlanul varázslatosak tudnak lenni a hűvös, őszi reggelek, melyben, ha szerencsénk van, tisztán hallhatjuk a nászukra készülő szarvasbikák orgonáló előadását.
Szeptemberben még csak itt-ott láthatunk színesedő leveleket, de az ide forró, és csapadékban szegény nyár után, már egyre több fa álldogál színesedő lombruhában. A zöld levelek között napról-napra egyre több sárga szín rajzolódik ki, ha pedig a gyenge szél a sudarakba oson, könnyed tánccal hullni kezdenek, egyre vastagabb és vastagabb avarpaplannal fedik be a talajt. 
Az ősz elején már javában tart a madárvonulás. Költöző madaraink kisebb-nagyobb csoportokba verődve gyülekeznek, miközben hangosan csacsognak, mintha ez előttük álló hosszú utazás terveit beszélnék meg. Az erdőszéleken tápláló gyümölcsök kínálják magukat az éhes lakóknak és a vándorútra készülő madaraknak. Egyik legfontosabb táplálékuk a fekete bodza, mely vitaminban és tápanyagban gazdag. Fényesen fekete bogyóitól roskadoznak a bokrok, melyek ágai között rozsdafarkúak, fekete és énekesrigók, barátposzáták, csilpcsalpfüzikék töltik táplálkozó idejüket. A hazánkban telelő fajok is egyre jobban összetartva járják a fák és bokrok sűrűjét, újra kisebb-nagyobb csapatokba verődve élik a napjaikat és kutatnak betevő után. Ha figyelmesen járjuk az őszi erdő ösvényeit, tisztán hallhatjuk ezen csapatok egyedeinek a kapcsolat tartó hangjait, mellyel egymás között kommunikálnak.
A tölgyek, a bükkök némelyike lassan terméseit kezdi hullatni, de csúcspontjukat majd csak októberben érik el. Ennek ellenére a talajon pihenő makkok sorra csalják magukhoz a szajkókat, a mókusokat, az erdei egereket, a vaddisznókat, a szarvasokat és az őzeket. Hisz most jön el számukra a dőzsölés ideje, aki pedig előrelátó az nem csak a mának él, hanem előre gondol az ínséges téli hónapokra is. 
A mezők virágainak tündöklését a meleg és aszályos nyári napok már tovasodorták, de az őszikéknek, az ősz legszebb virágának a pompája majd csak most következik. Esős napok után pedig az erdők fái között sorra bújnak majd elő a csinos kalapokat viselő gombák, melyek között egészen különleges szépségűeket is felfedezhetünk.
Ha lehetőségetek van rá, kiránduljatok Ti is a természetben, és fedezzétek fel az ősz szebbnél-szebb kincseit.     


 Csertölgy makk

 Fekete bodza

2018. augusztus 28., kedd

Őszies hangulatú nyárutó




Olasz harangvirág

 Vajszínű ördögszem

 Szajkó

 Hegyi fakusz


Az elmúlt hosszú hetekben a nyár megmutatta nekünk az igaz, hamisítatlan arcát. A hőmérő higanyszála bőven meghaladta a 30 fokot, és a kánikulai hőség több, mint egy hónapon át nem engedett forró szorításából.
Én személy szerint már nagyon vártam az enyhülést, a kellemesen meleg napokat, és az égboltot betakaró komor fellegeket, melyek az eső reményét tartogatják. Hosszú napok, és hetek teltek el csapadék nélkül, melynek éltető hiányát a természet minden lakója megérzett. De pénteken délután felcsillant a remény, a kéklő égen egyre csak jöttek és jöttek a sötétszürke felhők, én pedig nagyon bíztam benne, hogy elhozzák a várva várt csapadékot, mely friss vízhez juttatná az erdők, mezők élőlényeit. Az éjszaka leple alatt meg is érkezett a zivatar. Fényes csóvák világították meg a kiserdőt, melyek nyomán mennydörgések mély robaja szaladt végig a fák törzsei között, miközben idegen szelek borzolták a fák sudarait. Dühöngve tombolt a vihar, és minden egyes fénylő villámlást, mély, egyre mélyebb dörgés követett, melynek morajába, szinte a föld is beleremegett. Kisvártatva pedig lezúdult az eső, hatalmas cseppjei pedig hangos koppanásokkal jelezték földet érésüket.
Kora reggel, amikor sétámra indultam rég nem érzett friss és üde levegő fogadott az erdő fái között. Az ázott avar, kellemes fanyar illata, melyet csak ilyenkor eső után érezhetek, betöltötte az erdő minden szegletét. A fák levelein, ágain megpihent esőcseppek egymást követve hullottak a talajra, és halk koppanásuk időről-időre megtörte az erdő néma csendjét. Az ösvényen álldogáló kis lyukak mindegyike aprócska tavakká változtak, a fák odvai újra friss vízzel teltek meg, melyekben szomjas erdőlakók juthatnak ismét folyadékhoz.
Ahogy utamon előre haladtam, a messziből különös hang ütötte meg a fülemet. Megálltam és hallgattam, kíváncsian vártam, felhangzik-e újra az orgonaszó, melyet pár nappal ezelőtt, az esti órákban már volt szerencsém hallani. Pár pillanat telt csak el, és újra felcsendült a szarvasbika bőgő hangja. Messzi volt tőlem, de ennek ellenére, tisztán kivehető volt jellegzetes, semmi mással össze nem keverhető hangja, mely számomra az ősz közeledtét, számukra pedig a nászidőszakuk kezdetét jelenti.
Éppen fejem felett, egy terebélyesre nőtt, szép kort megélt tölgyfa legtetején szajkó álldogált, miközben recsegő hangján nevét ismételgette. „Mátyás-mátyás-mátyás”, így szólt, ha figyelmesen hallgatjuk kiáltását, tisztán kivehető, hogy a rikácsolónak tűnő hang, nevének folytonos ismételgetését rejti.
Ezen a reggelen szokott utamon haladtam előre, mely a tisztáson át vezetett, ahol bő egy hét alatt szemmel jó látható változások mentek végbe. A körülötte álló hársfák zöld levelei között egyre több barna és sárga folt díszlett, akik pedig már búcsút vettek az otthonuktól, a talaj avarrétegét gazdagították. A tisztás felett ködfelhő húzódott, mely, mint egy vékony fátyol, itt-ott fennakadt a fák ágain. A mezőn élő virágok pompáját a forróság, az éjszakai vihar és a múló nyár már megtépázta. Legtöbbjük szárazon, bebarnulva és pompáját vesztve álldogált. De voltak még igazán szép lakók is, aki még színes szirmokkal büszkélkedtek. Parlagi madármályvák, réti peremizsek, lómenták, lózsályák, délcegen álló sédkenderek, molyűző ökörfarkkórók, közönséges cickafarkok, mezei katángkórók csalták a tekintetemet. Amikor pedig éppen egy réti szegfű mellett haladtam el, alig hittem a szememnek. Törékeny vékonyka szárán, apró rózsaszín virágokat viselt, és a mező derékig érő növényei között megbújva töltötte idejét. Ez már a másodvirágzása, hisz június és július az ő időszaka. Ezen a reggelen egyedül egy skorpiólégy nőstény példánya akadt az utamba, mintha a többi rovarlakó, mint egy szálig elköltözött volna.
A tisztásról utam újra az erdőben folytatódott, ahol a frissen hullott falevelek egyre puhább szőnyeget terítettek a lábaim alá, melyen oly kényelmes a járás. A borús és erősen felhős égbolt ellenére bent a fák között, már jóval több a fény, mint hetekkel ezelőtt volt. Az ágakat a levelek már szelősebben díszítik, így a nappali fény könnyebben át tud hatolni a sudarak között. A csendet időről, időre a madarak kapcsolat tartó hangjai törték meg. Csuszkák csacsogatak, cinegék cserregtek, vörösbegyek csettegtek, és éjfekete tollruhás feketerigó hím kiáltott, miközben szárnyra kapott a vadszederbokor ágai közül.
Ahogy az út emelkedett úgy lett egyre ködösebb a táj, és mint puha vattapamacsok ültek a fák ágai között. Szeretem az ilyen borús, ködös napokat. Ilyenkor a természet teljesen más arcát mutatja, mint a napfényében úszó nappalokon. Ilyenkor minden olyan nyugodt, sejtelmesen varázslatos, és utánozhatatlanul titkos. Az ösvény mellett vadszeder, hamvas szeder, kökény, galagonya és fekete bodzabokrok kínálják terméseiket az arra járó erdőlakóknak, hogy éhség egyiküket se mardossa.
A mögöttük magasodó akácfák ágain is egyre több sárga levél díszlett, egyik törzsén pedig nagy fakopáncs, piros tarkófoltot viselő hímje kopogtatott. Nagy munkában volt, senkivel és semmivel sem foglalkozva. Hegyes ár alakú csőrével, hatalmas ütéseket mért a fa törzsére, melynek kéregdarabjai a kopogtatások hatására egymást követve hullottak alá a talajra. Jöttömre felém fordult, és a fatörzs másik oldalára szedte lábait, majd kisvártatva kukucskálni kezdett. Talán érezte, hogy nincsen félni valója így visszatért eredeti helyére, és tovább folytatta ékelő munkáját. Nem messze tőle, egy másik akácfa törzsén fakusz menetelt. Tollruhája, melynek színezete és mintázata megszólalásig hasonlít a fa törzsére, kitűnő álcázást biztosít a számára. De nekem szerencsém volt észrevenni, és perceken keresztül figyeltem őt. Spirál alakban haladt egyre–egyre feljebb, miközben szép nagyra nőtt csőrével miden rést, minden repedést végigvizsgált. Amikor végzett, következett a másik fa, melynek az aljától kiindulva haladt felfelé, éppen úgy, mint azt az előzőnél is tette.
Tovább folytatva sétámat sorra a közelgő ősz jelei fogtak. A vadkörtefákon, apró fanyar termések érlelődtek, melyek még megbújva pihentek az egyre sárguló levelek között. Az erdő ösvényén már eltűnt a hetekkel ezelőtt látott virágrengeteg. Már csak egy-egy kitartó olasz harangvirág, vajszínű ördögszem, borsfű és borsos kenderkefű álldogált, de az ő szépségük is mulandóban volt.
Ezen a sétámon ízelítőt kaptam a közelgő őszből, az erdő borús, ködös, de cseppet sem szomorkás életéből, mely engem teljesen magával tud ragadni és teljes egészében, el tud varázsolni.
 

 A tisztás is érzi az ősz közeledtét

 Sárga levelek díszítik a talajt



 Ködfátyolba burkolózott Karancs-hegy

2018. augusztus 21., kedd

Perzselő hőségben


Sakktáblalepke

Kardoslepke

Barna busalepke

 Nagy ökörszemlepke



Az idei esztendőben az augusztus igazán kitesz magáért. Hőségriadóval figyelmeztetnek, és mindenki saját bőrén érzi a nap perzselő, már-már elviselhetetlen sugarait. Napról-napra hiába várjuk az estéket, az éjszakákat és a hajnalokat, a felfrissülést ők sem tudják elhozni. Én szerencsére az erdőszélen élek, nem bent a város betonrengetegében, ahol még nagyobb kihívást jelent a nyári hőség, de erdőszél ide vagy oda itt is nagyon meleg, párás és fülledt a levegő. Sétákat csak a reggeli órákra tervezek, amikor talán egy kicsit frissebb a levegő.
Ilyenkor augusztusban a nap izzó korongja egyre tovább lustálkodik reggelente, és a kis tisztást nyolc óra előtt nem érik el a sugarai. Pedig ezen a reggelen rovarvadászatra szerettem volna indulni, de ahhoz, hogy felébredjenek éjszakai álmukból, a nap sugarainak meleg simítására van szükségük. A kánikulai forróság ellenére amíg lehet, szerettem volna megfigyelni a nyári rét kínálta szépségeket. Hiszen nemsokára beköszönt az ősz, melynek leheletét már most is érzik a tisztás növénylakói, és az azt körülölő fák. Már nem abban az üde pompában tündökölnek, mint a nyár elején, egytől-egyig magukon viselik az elmúlt hetek száraz forróságát. De mindezek ellenére még mindig virítanak, és édes nektárjukkal sorra csalják magukhoz a rovarvilág képviselőit.
Amikor a tisztás szélérhez érek az egyik részét már a nap sugarai simogatják, de ez a simítás nem az a lágy és könnyed cirógatás, a sugarak szinte izzanak és perzselnek. Ahol a nap fényében fürdik a rét, ott már ébren vannak a lakók. Lepkék csapongnak egyik virágról a másikra, sáskák reppenek, miközben feltűnik jól álcázott, csak ilyenkor látható színes szárnyuk, mely az egyiknek piros, a másiknak kékben pompázik, méhek szorgos hada gyűjtögeti a finom édes méznek való nektárt, katicák álldogálnak a fűszálak hegyén tűzpiros ruhácskájukban, és fémesen zöld aranyos rózsabogarak pihengetnek a gyalogbodza puha szirmai között, mint egy frissen vetett ágyikóban. A kék ég alatt fecskék cikáznak, akik a falu házainak ereszei alatt nevelték fel fiókáikat, és mélyfekete tollruhát viselő hollópár köröz magasan felettük. Ilyenkor augusztusban a sudár termetű lómenta, a seprence és a gyalogbodza az uralkodó növény. Azonban az utóbbinak már egyre kevesebb a virága, helyettük apró zöld bogyók szoroskodnak, akik egyfolytában felfelé, az ég felé néznek, nem úgy, mint rokonuk, a már fekete bogyókkal büszkélkedő fekete bodzák. Az ő tányérjain álldogáló termések a talajt kémlelik, és várják az éhes madárvendégeiket, hogy jóllakassák őket. De a magas virágok között helyt kaptak az ég kékjében virító mezei katángkórók, a rózsaszín szirmokkal büszkélkedő réti szegfűk egy-egy kései példányai, a bársonyos kakukkszegfűk, a fehér cickafark fehér virágai, a tarka koronafürtök, melyek között, mint egy védő őrt áll a parlagi madármályva, szolid rózsaszín szirmaival. Az erdő szélén elvétve, egy-egy tő bókoló bogáncs hajladozik, és élénk rózsaszín virágainak csodaszép társasága akad, a kardos lepkék személyében. Négyen vannak, és mind egytől egyig sértetlen, élénk színű szárnyakat viselnek. A kardos lepkék a pillangók családjába tartoznak, szép nagy termetüknek, és csinos csíkos szárnymintázatuknak köszönhetően a nyári rétek egyik legszebb lakói. Hernyóinak tápnövényei a csonthéjas bokrok, főként a kökény, vagy ritkább estben a galagonya, melyeknek a védelmében fejlődnek ki. Két nemzedékük repül évente, az első nemzedék júniusban, míg a második nemzedék július-augusztusban, mely egyedeinek a kinézete egy kis eltérést mutathat az első nemzedék példányaihoz képest. A kardos lepke alapszíne halvány sárga, a második nemzedéknél jól láthatóan ez az alapszín világosabb árnyalatú. A szárnyakat fekete sávok tarkítják, és a hátulsó szárnyak szélénél kékes rajzolatok figyelhetőek meg. Ugyancsak a hátsó szárnyak fonákján narancssárga színű folt húzódik, mely a második nemzedék egyedeiről hiányozhat. Faroknyúlványuk meghosszabbodott, mely az egyik legfőbb jellemzőjük. Emiatt azonban sokan összekeverik őket a fecskefarkú lepkével, akinek hátsó szárnyait ugyancsak meghosszabbodott faroknyúlvány díszíti. Hazánkban minkét faj a kardos és a fecskefarkú lepke is természetvédelmi oltalom alatt áll. Ezen a reggelen a kardoslepkék a legszebb és a legcsinosabb rétlakók, de mellettük még sok szép lepke szeli az egyre forróbb nyári levegőt. Lusta szárnycsapásokkal a levelek között keresnek védelmet a sakktáblalepkék, a nagy ökörszemlepkék, az erdei busalepkék, a közönséges boglárkák, a sakktábla lepkék, a későn nyíló gyalogbodza virágainak nektárját pedig bőszen szívogatják a nagy gyöngyházlepkék. Ahogy végignézek a tisztáson mintegy két tucatnyi szitakötő szálldos a levegőben. Gondosan tervezett szárnyaikon, melyeket mintha szakértő kezek szőttek volna a nap sugarai csillognak, és hol leereszkednek teljesen a talajt takaró növényekig, hol a magasba emelkednek. Várakozok hátha egyiknek másiknak kedve szottyanna pihenőt tartani, de hiába ,eszük ágában sincsen megállni. Csak szállnak és szállnak, könnyedén, boldogan, és míg én ide lentől, ők fentről szemlélik a tisztás szépségét.    


 Parlagi madármályva

 Tarka koronafürt

 Mezei katángkóró