2018. július 15., vasárnap

Kora reggeli séta


 Nagy ökörszemlepke a seprencén 

Erdei busalepke

Közönséges csüngőlepke

Nagy gyöngyházlepke
Őzbak

 Tarka koronafürt


A természet ösvényei elevenen őrzik az elmúlt napokban, hetekben aláhullott vízcseppek emlékét. Szinte nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy kisebb nagyobb zivatar ne tenné tiszteletét a vidékünkön. Az erdei utak mentén szép kövérre hízott pocsolyák kínálják magukat a szomjas és tisztálkodni vágyó lakóknak, vendégeik pedig akadnak szép számmal.
Amikor utamra indultam kellemesen hűvös volt a reggel, a fákról kövér vízcseppek hullottak alá, és a csendben tisztán hallani lehetett, amikor földet értek. Halk koppanások követték egymást, a leveleken éjszakázott esőcseppek szerény neszei. Csöndes volt az erdő, az elmúlt napokban a madarak hatalmas kórusa szépen lassan feloszlott, és már csak egy-egy kósza strófa osont el a fák törzsei között, mely előadást a vörösbegy hallatott. A fiókák elhagyták fészkeiket, a hímeknek már nem kell védelmezniük családjaikat és revírjeiket, így csengő éneküket már nem hallatják.
A tisztás széléhez értem, amikor a túloldalon egy szép aganccsal megáldott fejecske kukucskált elő, a gyalogbodza rengetegből. Éjfekete szemével felém pillantott, majd szépen lassan, komótosan szedni kezdte kecses lábait, és eltűnt a sudárra nőtt növények között. Az őzbak volt az, akivel gyakran sikerül találkoznom, hisz kedvenc pihenőhelye a tisztás szélén álldogáló bokrokkal sűrűn benőtt rengeteg.
Miközben a szúrós tüskékkel felfegyverkezett csalánseregen próbáltam meg áttörni, minden felől lepkék igazi kis hada reppent fel. A borús időben a leveleken és a csalánok közé vegyült közönséges seprencéken pihengettek. Nagy ökörszemlepkék, pókhálós lepkék, nagy gyöngyházlepkék, fehérpettyes álcsüngőlepkék, busalepkék lejtettek könnyed táncot jöttömre, majd távozásom után szépen visszatértek a levelek és a virágok szirmaira, hogy tovább folytassák pihenőidejüket. A sok csapadék szép nagyra növesztette a rét növénylakóit, olyan nagyra, hogy a vállamig érnek a seprencék, az orvosi szappanfüvek, a parlagi madársóskák, a gyalogbodzák pedig a fejem fölé nyúlnak. Ezeknek a szép sudárra nőtt virágoknak a tövében mezei tikszemek, sallangos gólyaorrok, réti szegfűk, mezei varfüvek, bársonyos kakukkfüvek, közönséges cickafarkok és macskafarkú veronikák húzódnak meg. A rét minden szeglete telis-tele van virággal, melyek édes nektárral várják rovarvendégeiket.
Utamat újra a fák lombsátrának védelmében folytattam tovább. A fák ágait betakaró levélrengeteg nem sok esélyt ad a fénynek, hogy a beosonjon a talajig, így az egyébként is borús időben egészen sötétben szedtem a lábaimat. A csendet egy kedves madár, nevét ismételgető dala törte meg. „Csilp-csalp, csilp-csalp” ismételgette strófáit szünet nélkül a csilpcsalpfüzike. Egyedül dalolt nem volt több fellépő a kórusban. Az ösvény mentén nehézszagú gólyaorrok, tarka koronafürtök és erdei tisztesfüvek bontogatták színes szirmaikat, és egyiknek másiknak az erdő sűrűjébe bemerészkedő lepkevendége is akadt. A fehérpettyes álcsüngőlepkék szeretnek az erdő árnyas védelmében időzni, sőt a fák védelmében talán többel találkoztam, mint a tisztáson.
A csapadéknak hála, az erdő sűrűje nagyon sok gombát kínál az éhes erdőlakóknak. Apró kalapjaik alól, hol itt, hol ott kukucskáltak elő. Kedves kinézetükben nagyon szeretek gyönyörködni, mert igazi mesebeli hangulatot tudnak teremteni maguk köré. A gombák világa nagyon nagy szakértelmet kíván, melyben hibázni nem lehet, mert az életünk, az egészségünk múlhat rajta. Gyűjteni én nem gyűjtöm őket, mert a legtöbbjüket nem ismerem, így csak szemlélőjük vagyok.
Ahogy utamon haladtam, a nap első sugara félősen előmerészkedett az égboltot takaró felhők mögül, és hangtalanul az erdő fái közé osont. Fényével titokzatos mintákat rajzolt a talajra, mely minták úgy keltek életre, ahogy a gyenge szél a leveleket hintáztatta. Lenyűgöző előadás vette kezdetét, melyhez kényelembe kellett helyezkednem. Az ülőalkalmatosságot, egy mohával vastagon és gondosan betakart kidőlt fatönk adta, melyen igazán kényelmessé tette az ottlétemet. Az egyik sugarat követte a másik, és a természet színpadán lélegzetet elállító fényjáték kerekedett, melynek főszereplői a napsugarak, a szél és a fák levelei voltak. Az erdő csendjét a falevelek halk nesze, csendes zizegése törte meg, ahogy a pajkos szél a sudarakba osont, majd kisvártatva a bodzabokor ágai közül egy vörös mellényes madárka kezdett rá gyöngyöző énekére, melyhez a távolból becsatlakozott a csilpcsalpfüzike is, újra a nevét ismételgetve. Hosszú perceken át tartott az előadás, majd a függöny legördült, ahogy a felhők újra eltakartak a nap fénylő korongját, és az erdő sűrűjébe lopakodó sugarait. Véget ért a természet titokzatos fényjátéka, én pedig felálltam a kényelmes fatönkről és lassan tovább indultam.         
   

 Közönséges seprencék
 Bársonyos kakukkszegfű
 Kis kalaposak 
Sajnos a becsületes nevüket nem tudom

2018. július 10., kedd

Üresen álló barátka fészek


Édes kis apróságok

 Barátposzáta tojó


Nehezen fogtam neki ezen történetem megírásának, mert sajnos nagyon rossz hírt kell közölnöm veletek. Tudom, hogy a természetben nem csak mindig szép és jó dolgok történek, tudom, hogy mindennek megvan a rendje, és azt is tudom, hogy egy elvesztett élet másnak ad esélyt az éltre, az éltben maradásra, de mégis szomorúsággal tölt el, amikor ezzel szembesülnöm kell. Pláne akkor, amikor aprócska, ártatlan kis fiókák kapnak esélyt az éltre, akiket a szülők napokon, hetek át nevelnek, védelmeznek, és aztán egy napon mindennek vége szakad. A hím és a tojó, fáradtságot nem ismerve pirkadattól, alkonyatig hordják a táplálékot, hogy fiókáik hamar felcseperedjenek, megerősödjenek, majd egy napon azzal kell szembesülniük, hogy fészkük üresen tátong. Nincsenek éhesen könyörgő csőrök, nincsenek cingár hangok, a szívüknek legkedvesebb kis csipegések, csak csend van és némaság, a fészek üresen áll a fiatal bodzabokor ágai között, aki eddigi élete során talán még soha nem volt ilyen szomorú. Nem tudott vigyázni a lakóira, az első, karjai között megépült fészekre. Csalódottan megtört ágakkal álldogál, szomorúan, éppen úgy, mint a barátka szülők, akinek mindenük odaveszett pár pillanat leforgása alatt.
El sem tudom Nektek mondani milyen bánatot éreztem én is, amikor megláttam, hogy a fészeknek már nincsenek lakói. Szemeimben könnycseppek gyülekeztek, szívemet pedig, mintha erős kezek markolták volna össze, szorítva, mintha el nem akarnák engedni. Csak álltam a kis bokor mellett csüggedten, miközben arcomon végigfutott az első utat kérő könnycsepp. Lelki szemeim előtt láttam utolsó találkozás pillanatát, amikor a picik még egymás hegyén-hátán feküdtek a fészek legaljában, édesen szundikálva, egyik másik nagyokat ásítva. Magamban számoltam minden egyes napot, és hittem a természet kegyességében, hogy megtartja őket épségben, mert, ha kikelésük után elérik a 12 napos kort, akkor ki tudnak repülni, és megkezdhetik életüket a nagyvilágban. Egy naposak voltak, amikor utoljára láttam őket, majd rá négy nappal vitt utam újra feléjük, de addigra már csak az üres fészek fogadott. Felidéztem magamban, amikor először megpillantottam a csukott szemű, csupasz testű apróságokat, boldog voltam, hogy épségben kikelt a négy fióka, egy pedig még a tojásban várakozott, de közben izgatottságot is éreztem, hisz tudtam ezek után következett volna életük legnehezebb és legveszélyesebb időszaka. Az alacsonyan épült fészekben a csipogó hangok sajnos hamar felkeltik a ragadozók figyelmét, akiknek talán kicsinyeik vannak, és akik éppen olyan éhesek, mint ahogy a kis fiókák is voltak. Róka, nyest, menyét, vaddisznó, vagy ragadozó madár könnyen az alacsonyan megépült fészekhez tudott férni, ahonnan elorozta az apró kis barátkákat. A szülők ilyenkor, akiket a létfenntartás ösztönei hajtanak, új költésbe kezdenek. A pár új fészket épít, a tojó újra lerakja a tojásait, és mint ezt tették eddig is, minden tőlük telhetőt elkövetnek, hogy kicsinyeik fel tudjanak cseperedni.  Bízom benne, hogy a következő fészkük egy sokkal sűrűbb, áthatolhatatlanabb bokor belsejében készül majd el. Ahová ragadozók egykönnyen nem tudnak beosonni, és abban is bízok, tiszta szívvel remélem, hogy a következő fészekaljuk apróságai szerencsésen fel tudnak majd nőni, és az ősz beköszöntével útra tudnak majd kelni szüleikkel dél felé, a telelő területeik irányába.  



2018. július 7., szombat

A cseresznyefa felfedezése









Amióta Veletek is megosztottam az örömhírt, miszerint Szotyika bemutatta nekem utódait, nem telik el úgy nap, hogy ne látnám a két kis apróságot. A két eleven mókuscsemete ezen idő alatt nevet is kapott, annak rendje és módja szerint. A barna bundás mókuska Barninak, míg a vörös kabátkát viselő Pirinek lett keresztelve. Meleg, puha szűrbundájuk teljesen más színezetű, de viselkedésük és egy pillanatra sem nyugvó kíváncsiságuk viszont teljesen egyforma. Amikor csak látom őket, folyton mozgásban vannak. Egyenlőre messzire nem merészkednek, de törzshelyüket, a cseresznyefát egészen a tövétől a leges legtetejéig, beleértve minden apró ágát, minden egyes levelét megvizsgálják. De nem csak levele vannak ezen a fán, hanem apró, piros színben tündöklő gyümölcsök is, melyek könnyedén hintáznak az ágakon, és finom csemegét jelentenek a nagyvilággal ismerkedő apróságoknak. Mancsaikkal sorra szedik le egyik szemet a másik után, és buzgón rágcsálni kezdik, hogy véget érni nem akaró éhségüket csillapítsák velük. Kell is az eleség, hisz anyjuk ugyan még eteti őket, hisz hamar megesik a szíve a két kis cseppen, akik a legfontosabbak a számára, de a fejlődésben lévő mókusoknak egyre több és több táplálék kell. Így nincs más választásuk, finom falatokat kell keresniük maguknak, és a természet kínálta táplálékokkal kell megismerkedniük. Mivel napjuk nagy részét vagy a hatalmas tölgyfán vagy a cseresznyefán élik, így itt tudnak kutatni egy kis betevő után.     
Szeretik a mókuskák a cseresznyefát. Szeretik pompás üde zöld leveleit, melyek védőn eltakarják aprócska testüket, szeretik az ágak illatát, melyet időről időre megszaglásznak, és szeretik az a sok barna kis utat, melyek mindenhova, a fa minden egyes szegletébe elvezeti őket. Azonban óvatosnak kell lenniük, mert ahogy ezek a kis ösvények vékonyodnak, úgy hintázik egyre jobban piciny testük alatt, és, ha túlságosan a szélére merészkednek hatalmas nagy mélység tárul kíváncsian csillogó szemeik elé. De a két kis elevenségnek ez sem jelent gondot, olykor hason kúszva nyújtóznak ki a legvékonyabb ágakon, mintha sejtenék, ha még kijjebb merészkednek, a vékonyka ág eltörhet alattuk, és akkor nagy esés lenne.
Virgoncságuk napról-napra csak egyre nő, mellyel láthatóan fejlődik ügyességük is. Az első napok bizonytalan szaladgálása már a múlt, mára már sokkal fürgébbek és sokkal biztosabban állnak aprócska mancsikon. Az ágról-ágra való ugrások is egyre jobban sikerülnek, egyre biztosabbak a dolgukban, melynek köszönhetően újabb és újabb felfedezéseket és kalandokat életnek át.  





2018. június 28., csütörtök

Ruhaváltás szöcske módra









Úgy érzem, a természet lakói mindig a kedvemben járnak, hisz egyetlen kirándulásom sem telhet el anélkül, hogy ne lenne számomra kedves élményekben részem. Utamat mindig nyitott szemmel és füllel járom, és gyakran megesik velem, hogy hosszú perceken keresztül vizsgálom a mező növényeit, vagy épp lekuporodok közéjük, hogy egészen közelről szemlélhessem az ott élő lakók titkos kis életét. Annyi érdekességet rejtenek a fűszálak, a sudár szárakkal büszkélkedő növények sokasága, hogy talán el sem hinnétek. Órákig el lehet bolyongani a réteken, a mezőkön úgy, hogy közben egy pillanata sem unatkozunk, hisz látványban, érdekességekben az erre fogékonyaknak nincsen hiány. A természet, legyen az, napsütötte nyári nap, kellemesen meleg éjszaka, vagy fogakat csikorgató hideg mindig meglepetéseket tartogat a számunkra, de, hogy ezeket észre tudjuk e venni, az már csakis rajtunk múlik. 
A minap egyik kedvenc időtöltésemnek hódoltam, mégpedig a mezőjárásnak. Szeretek a fűvel és az illatos virágokkal hintet réten sétálni, melyek sűrűjében szebbnél-szebb élőlények élik, rejtet és titkos kis életüket. Színpompás lepkék reppennek virágról virágra, hosszú csápú cincérek pihengetnek a növények védelmében, sáskák, szöcskék sokasága ugrándozik a lábaim előtt, vagy éppen napoztatják magukat a fűszálakon, pöszörlegyek, méhek, ormányos bogarak, skorpiólegyek és még hosszú időn át sorolhatnám mennyi kedves lakója van a napsütötte tisztásoknak.
Ezen történetem, egy üde zöld színben pompázó szöcskéről fog szólni, akinek a becsületes neve Közönséges virágszöcske. Mint neve is utal rá kifejlett életének nagy részét virágokon, növényeken éli. Jelen találkozásunk egészen különlegesre sikerült, hiszen olyat láthattam neki köszönhetően, mint eddig még sosem. Többször találtam már fűszálakon elhagyott lárvabőröket, melyeket szöcske vagy sáskalárvák hagytak hátra, és melyből kiolvashattam, hogy egy új lépést tettek a teljes kifejlődésük felé. Ezek a rovarok kifejléssel fejlődnek. A petéből kiket aprócska kis szöcske kinézete, élőhelye, életmódja szinte teljesen megegyezik a teljesen kifejlődött rovaréval. Testfelépítésük között csak egészen kicsi eltérések vannak, melyek a fejlődésük során fokozatosan alakulnak ki. Növekedésük és fejlődésük során többször vedlenek, és a kinőtt lárvabőrüket növényeken hagyják hátra. A vedlések sorozata akkor ér véget, amikor elérik a teljes kifejlettségüket és az ivarérettségüket. Én pedig ennek a csodálatos vedlési folyamatnak lehettem a szemtanúja, ahogy a közönséges virágszöcske a sperence szárába kapaszkodva, szépen lassan levetette magáról a lárvabőrét, hogy megkezdje fejlődésének a következő szakaszát. Amikor megpillantottam őt, a feje, a csápja már ki volt szabadítva régi ruhájából, a lábait pedig éppen akkor kezdte kihúzni a kinőtt lárvabőréből. Számomra nem mindennapi percek voltak ezek, hosszú időn át ott kuporogtam a fűszálak között, és szinte mozdulatlanul figyeltem őt. Amikor az utolsó lábát is kiszabadította, kinyújtóztatta végtagjait, mint aki már teljesen elgémberedett, és a hátrahagyott bőre mellé telepedett, majd pihengetni kezdett miközben a nap sugarai simogatták újdonsült ruháját, mely szó szerint csillogott, ahogy a fény megérintette.




2018. június 25., hétfő

Nyár a tisztáson


Nagy ökörszemlepke

 Citromlepke

 Barna busalepke


A fák sűrű sudarai hiába adtak árnyat, a fülledt nyári levegő áthatotta az erdő minden szegletét. Amikor a tisztás szélére értem a kék égen a nap perzselő sugarai uralkodtak, és csak egy-egy kósza felhőfoszlány úszott tova félősen, mintha tudták volna, tilosban járnak. Légiesen könnyedek és egészen aprócskák, jelentéktelenek voltak, és az izzó sugarak sorra megsemmisítették őket, esélyük sem volt rá, hogy eltakarják a napot, és egy kis árnyékkal ajándékozzák meg a tájat.
Az erdőszél és a rét találkozásánál délcegen álló csalánsereg áll őrt, mindannyian, egytől egyig szúrós tüskékkel felfegyverkezve, akik minden nemkívánatos látogatók megpróbálnak távol tartani. Jól ismerem már őket és tudtam, hogy engem könnyedén tovaengednek, hisz az itt élő állatok útján, vadcsapásain szedtem lábaimat, ott ahol a csalánok meghajolva állnak az erdő előkelő lakói előtt. Az ösvény saras volt, melyben szarvasok, őzek, vaddisznók patáinak a nyoma rajzolódik ki.
Az elmúlt időszakban szinte egyetlen délután sem telt el úgy, hogy ne esett volna az eső. Olykor csak egészen csendesen hullottak alá a cseppek, óvatosan és szelíden, de viharra is volt példa, amikor a fákat csavarta a dühösen tomboló szél és a csapadék szinte özönvízszerűen hömpölygött az ösvényeken. A bőséges eső és az azt követő napsütés hatására a levegő párával telt meg, mázsás súlyként ülte meg a természetet és annak lakóit.
Fülledt meleg ide vagy oda, a tisztás lakói élvezték a napsütést, és lepkék százai lejtették könnyed táncukat a levegőben. Néha egészen alacsonyan repkedtek, hogy aztán újra felemelkedjenek, fel a magasba, ahonnan jól szétláttak, és válogathattak, hogy a virágok bőségéből a számukra a legszimpatikusabbat választhassák ki. Amikor megtalálták a megfelelőt, könnyedén leereszkedtek rá, és kicsit megpihentek a szirmok között. Pihenésük azonban nem tartott soká, hisz időről-időre újabb és újabb lepkevendégek érkeztek, akiknek át kellett adni a helyüket. Voltak, akinek ez egyáltalán nem tetszett, és olyankor egymással kergetőztek, mintha összekapaszkodtak volna szálltak fel a magasba, egyre-egyre feljebb. Ahogy ezeket a repülő kis tündéreket figyeltem, egyikükön megakadt a tekintetem, hisz sokkal, de sokkal nagyobb volt mind közül, és ahogy a seprence szirmai között pihent széttárt szárnyaival, még óriásibbnak tűnt. Megpróbáltam a derékig érő fűben észrevétlenül a közelébe lopakodni, de ő szemfülesebb volt, ahogy érezte jöttömet, újra és újra szárnyra kapott, és tovalibbent. Mintájából ítélve tudtam, hogy gyöngyházlepke, de szárnyainak külső zöldes mintázata ismeretlen volt a számomra. Többszöri próbálkozásom ellenére sem sikerülhet hozzá annyira közel kerülnöm, hogy le tudjam fotózni, de amikor rátalált az egyik mezei varfűre, az annyira rabul ejtette, hogy sikerült őt megörökítenem. Nagyon sok lepkefajt ismerek, de amikor egy új eddig még nem látott egyeddel sikerül találkoznom hihetetlen izgatottság lesz úrrá rajtam, és örömöm szárnyal, hogy egy újabb ajándékkal gazdagított a természet. A határozókönyvem megoldást adott az ismeretlen szépség nevére, Zöldes gyöngyházlepke a becsületes neve, mely hazánkban természetvédelmi oltalom alatt álló faj. Barangolásomat tovább folytatva, igazi paradicsomban éreztem magam, hisz minden szívemnek kedves élőlény körülöttem volt. Pókhálós lepkék nyári nemzedéke, szolid sárga színben tündöklő citromlepkék, barna szárnyakat viselő nagy ökörszemlepkék, ugyancsak barna, de náluk jóval kisebb busalepkék, melynek több faja is tiszteletét tette a tisztáson. A zöldellő fűszálak között megszámlálhatatlanul sok sáska és szöcske ugrált, boldogan és elevenen, élvezve a nap meleg sugarait. De nem csak a rovarok voltak jelen, rengeteg virág bontogatta szirmait. Sudár szárakkal álldogáltak a seprencék, közöttük mezei varfűk, réti szegfűk tündököltek és kínálgatták édes nektárjaikat, egészen a talaj közelében pedig félősen megbújva sallangos gólyaorrok, mezei tikszemek álldogáltak. A fákon madarak csiviteltek, egészen fiatal, nem régiben fészek hagyott fiókák könyörögtek, esedeztek finom falatok után. Fekete és énekes rigók fütyültek, vörösbegyek daloltak, örvös galamb búgott szolidan alig hallhatóan, és a kakukk, túráim örökös kísérője ismételgette a nevét, újra és újra.



 Pókhálós lepke

 Zöldes gyöngyházlepke

 Mezei varfű


2018. június 22., péntek

Fatörzsekben lapuló harkálylakások




Éhes csőrrel és kíváncsi tekintettel várakozó fióka

Az én váram, az én házam

Nyár van amikor is sorra hagyják el fészkeiket, odúikat a madarak. Széncinegék, barátcinegék, zöldikék, meggyvágók, énekes és fekete rigók, nagy és közép fakopáncsok szajkók, csuszkák, és még sorolhatnám mennyi faj, fiatal nemzedéke ismerkedik ezekben a napokban és hetekben új otthonukkal, a természettel.
Jelen történetem a nagy fakopáncsokról fog szólni, akik szép számban költenek és élnek a minket körülölelő hatalmas erdőségekben. Kora tavasszal, amikor az erdő ösvényein szedtem a lábaim, a harkályok dobolása, mellyel territóriumukat jelzik, kísérték az utamat. Ezek a hangok mutatják meg nekem, hogy hol lesz a nagy fakopáncsok fészke, melyekben utódaik látják majd meg a napvilágot. Ahogy teltek a hetek figyelemmel követtem az életüket, tudtam melyik fákon lapulnak a harkályotthonok, hisz a hím dobolása elárulta annak, ha nem is a pontos helyét, de megközelítőleg hol lehet az ő és a társának a fészke, aki már akkor a tojásaikat melengette. Tavasz végén a dobolás egyre jobban kezdett elcsendesedni, ekkor már sejtettem, hogy az odúk mélyén felrepedtek a tojások, és belőlük folyton éhes csőrű apróságok bújtak elő. Nem volt már annyi ideje a hímnek dobolni, csak ritkán hallatta családját védelmező hangját, hisz a legfontosabb feladta neki és párjának is a kicsik nevelése, gondozása, és jóllakatása lett. Edei sétáim alkalmával többször láttam, ahogy a szülők finom falatokkal megpakolt csőrökkel érkeztek az odúhoz, és felváltva hol az egyik, hol a másik reppent be, és osztotta szét az elemózsiát az egyre türelmetlenebb fiókáknak. Június első heteiben eleinte egészen vékonyka, cingár hangocskák szűrődtek ki az otthonokból, jelezvén, hogy a kicsik szépen cseperednek, és éhségüknek már hangot is tudnak adni. Ezek a hangok napról napra erősödtek, egyre hangosabbak, egyre lármásabbak lettek a fák üregei, hisz ahogy egyre nagyobbra cseperedtek a kis tollasok velük együtt a hangjuk is erősödött.
Egy szép nyár elejei napon az első, csinos piros fejfedőt viselő fióka, félénken kikandikált az odún túl elterülő nagyvilágba. Szemei a kíváncsiságtól csillogtak, hisz az egyre szűkebb otthonán kívül hatalmas fákkal, és nagy térrel hívogatta őt a természet. A következő napokban szinte mindig láttam a fiatalokat, akik egymással versengtek az odú legjobb és legszebb kilátást biztosító helyéért, mely nem más volt, mint a bajárat. Hangos csipegéssel, már ott várták a szüleiket, miközben szemükkel felderítették a közvetlen környezetüket. Amikor a hím vagy a tojó megjelent bőszen rezegtetni kezdték szárnyaikat, csőrüket hatalmasra tárták, ezzel jelezve, hogy bizony ők nagyon éhesek, és már nagyon várták a finom lakomát.
Pár nappal ezelőtt, amikor ismét az erdő ösvényén szedtem a lábam, a harkályok odúi már csendesen álltak, a nyílások, üresen tátongtak, hiába hallgatóztam, hiába figyeltem nem voltak már ott a kis piros sapkás lakók. Eljött tehát a pillanat, amikor szüleik kíséretével elhagyták az addigi, biztonságot adó otthonaikat, és megkezdték életüket, a nagyvilágban. Abba a világba melyben sok új élmény, számos új ismeretség, de sajnos veszély is várja majd őket.  


 Nagy fakopáncs hím és féltve őrzött otthona


2018. június 18., hétfő

Kettő meg kettő az négy


 Piri a vörös bundás mókuska

Barni a legelevenebb mókusgyerek 

Az elmúlt időszakban Veletek is megosztottam Szotyika és apróságai életét, akik nagy örömömre, nap-mint nap megtisztelnek a jelenlétükkel. Nagyon szeretem nézni a kis mókusok pajkos játékát, kicsit még ügyetlen, de annál vadócabb mozgását, és fáradhatatlan kíváncsiságát.
Azonban legutóbbi látogatásukkor nagyon nagy meglepetés ért. Ugyanis egyszerre három apró mókuska szaladgált a fán fel, s alá. Igen egész pontosan három, azaz egyel több, mint amennyiről eddig tudtam. Ez idáig mindig két kis mókuskát láttam egyszerre, és Szotyit az anyjukat. Megkülönböztetni őket bundácskájuk színe alapján tudom. Az egy szép vörös, a másik pedig barna kabátkát visel. Az újonnan megjelent mókuska pedig szintén barna kabátos, melyben egy kis vörös árnyalat is meglapul. Azonban a meglepetések itt nem értek végét, mert kisvártatva, amikor a három mókusgyerek eltűnt a fa sudarának a sűrűjében, egy újabb apróság, szó szerint apróság bújt elő az ágak rejtekéből. Egészen kicsike testét élénk vörös bunda fedte be, és fülein sem viselt még olyan hosszú és dús pamacsokat, mint a testvérei. Járása és mozgása is sokkal, de sokkal bizonytalanabb volt, megszeppenve, ismeretlenül szedte aprócska mancsait a cseresznyefa vastag karján. Látni lehetett rajta, hogy ő a legkisebb, és a legbátortalanabb mind közül. Anyja, Szotyi csillogó gombszemeivel figyelte kicsinye minden mozdulatát, és amikor ő egymást követő ugrásokkal egyre feljebb ment a fa karjai között, a picurka is követni kezdte.
Így lett egy nap leforgása alatt a két mókuskából négy mókuska. Nem is csoda, hogy anyjuk megszűrődött a nevelésükben, hisz nagy feladat négy csemetét etetni, gondozni, de megéri, hogy neki ők, ez a négy kis apróság a világ legnagyobb kincsei.    


Picur, a legkisebb mókuska

 Csöpke, ő a második legapróbb mókuska