2018. október 17., szerda

Őszi reggelen











Október közepén járunk, de a hőmérséklet még mind a mai napig a nyarat idézi. A nappalok kellemes meleggel, és szikrázóan kék éggel ajándékozzák meg a természet lakóit, melyben kellemesen át tudják melengetni testüket. Az éjszakák sötét leple alatt a hőmérő higanyszála alacsonyra kúszik, és a nagy szárazságban szomjukat oltani vágyó erdőlakók csak a friss hajnali harmatra szorulhatnak, melyek, mint aprócska üveggolyók ülnek meg az egyre száradó növényzeten. Hosszú hetek teltek el igazán kiadós csapadék nélkül, melynek hiányát a természet minden lakója érzi. A talaj szárazon, mély ráncokat viselve bújik meg az egyre vastagodó avartakaró alatt, melyből szinte semmi esélyük nincsen kinőni a csinos kalapos kis lakóknak. Rég nem látott őszi szárazság uralja a természetet, mely ilyenkor októberben igazán ritkaságnak számít.
Amikor vasárnap reggel könnyed sétámra indultam, a nap még csak a színes ünneplőbe öltözött bükkfák legtetejét simogatta. Az ösvény pedig kellemes félhomályban, és a hegy mögött ébredező nap sárgás fényében úszott. Szeretem ezeket az üde, friss levegővel telt kora reggeli órákat, amikor oly tisztán érezni lehet az avar fanyar, de mégis oly kellemes illatát. A büszke törzsekkel álldogáló fák sudaraiban gyenge szél osont, egymás után hintáztatva az aranylóan sárga faleveleket. Egyik-másik könnyedén adta meg magát, ellejtve utolsó táncát a föld felé vette az irányt, és egészen halk, szinte alig hallható zizegéssel jelezte útjának a végét. A kis tisztás szélére érve a még mindig élettel telve álldogáló, és apró kis tüskékkel felfegyverzett csalánsereg között halk neszre, óvatos mozgás jeleire lettem figyelmes. Megálltam, mozdulatlanul figyeltem, ahogy a sűrűben négy kecses lábára emelkedik egy fiatal őzsuta. Fekete, csillogó szemeivel rám nézett, ugyancsak fekete orrocskáját pedig óvatosan mozgatni kezdte a levegőt szimatolva, majd szépen lassan, komótosan elindult az erdő irányába. Nem félt, tudta jól, hogy nincs mitől félnie, hisz már nagyon sok alkalommal találkoztunk össze, és fel tudja mérni, hogy ki jelent rá veszélyt és ki nem. Ahogy kecses lábait egymás után szedte teste egyre jobban kivált a sűrű bozótosból, és tisztán látni lehetett, hogy csinos, gesztenyebarna nyári kabátját, már nem volt olyan makulátlan, mint hetekkel ezelőtt. Szőrbundájában szürkés foltok jelezték, hogy eljött az idő, hogy testét melegebb, téli felöltőbe bújtassa. Pár lépés után hirtelen megállt, és az erdőszélen álldogáló vadszeder bokor zöld leveleit kezdte eszegetni, miközben cseppet sem zavarta, hogy nem messze álldogálok tőle figyelve őt. A kis csemege elfogyasztása után lassan továbbindult, majd eltűnt a szemeim elől. Én is lassan tovább folytattam a sétámat, de egy gyöngyöző dallam újra megállásra bírt. A tisztás nyugati peremén akácfák álldogálnak, melyek mindegyike már aranylóan sárga lombkoronával büszkélkedik. Az egyik fa ágai között vörösbegy dalolt, mely előadás olyan tisztán, olyan csengőn szólt a reggeli csendben, hogy bejárta a környék minden szegletét. A nap már langyos sugaraival cirógatta a fákat, a csinos vörös mellényes madár pedig egyik strófáját a másik után ismételte, akárcsak tavasz idején. Dala áthatóan szólt, és esze ágában sem volt megpihenni, még egy kósza pillanatra sem. Magára hagyva a kis dalnokot tovább folytattam utamat, mely egy kis emelkedőn a tölgyerdőbe vezetett, abba az erdőbe, ahol a tavalyi esztendőben rengeteg őzlábgombával volt szerencsém találkozni. Most hiába kerestem őket, a száraz, repedezett talajból egyetlen egy kalapos sem bújt elő. A földet itt még nem takarta be vastag avar, a tölgyfák még magukon viselik lomkoronájukat, melyekbe az október már sárga és barna színeket lopott. Ha levelek nem is, de aprócska sipkás makkokból azonban nem volt hiány. A fák alatt rengetegen hevertek. Voltak, akiket az erdőlakók már félig megcsócsáltak, de sokuk még érintetlenül várta éhes vendégeit. Nem messze tőlem szajkók veszekedtek. Óvatosan a fa mögé húzódva figyeltem a pár pillanatig tartó kis patáliát, melynek okozói a kis sipkás makkok voltak. Bőséggel hozzájuthatnak az erdő lakói, de mégis a mátyásoknak mindig az kellene, amelyiküket a társuk elcsen. Egymást szidva, hangosan rikácsolva veszekedtek, majd szárnyra kapva egymást követve eltűntek a fák ölelésében. Még sokáig hallottam kiáltásukat, majd egyre távolodtak, és újra a nyugalom ülte meg az erdőt. A fák vékonyka ágain, levelein cinegék himbálóztak, folyton folyvást élelem után kutatva, miközben csepp kis csőrük be nem állt a fecsegéstől. Az egyik szép sudár tölgyfa tövénél, feketés folt tűnt fel. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig bírtam szemmel követni fürge mozgását. Majd a következő pillanatban megállt igazgatni kezdte a faleveleket, ekkor már jól láttam, hogy egy egészen sötét, majdhogynem fekete bundás mókuskával sikerült találkoznom, aki éppen a tölgymakkokat keresgélte és rejtegette. Tudomást sem véve rólam, teljesen belemerülve folytatta szorgos munkáját, én pedig lassan, óvatosan, hogy ne zavarjam meg őt továbbindultam. Lefelé ereszkedtem a dombról, ahol a tölgyfákat egyre sűrűbb vadszedrekkel benőtt, bozótos váltotta fel, mely bokrok közül furcsa hangok szűrődtek ki. Mintha vaddisznók hangjai lettek volna, de nem azok mély horkantások, hanem sokkal lágyabb hangok. Éppen a vadkörtefa alatt álltam, amikor egy süldő malacka toppant elém. Nem volt messze, kedves arcocskájával, csillogó szemeivel kíváncsian szemlélt, és mozdulatlanul álldogált szürkésfekete szőrbundájában. Mögüle újabb hangok szűrődtek ki, a testvérei fecsegő hangja, melyre a kis süldőke visszafordult hozzájuk, és eltűnt a vadszederbokor sűrű védelmében. Gyakran hallom az erdő ösvényeit járva a vadmalacok kedves zsörtölődését, és olykor, ha a szerencse is mellém szegődik, meg is pillantom őket. Örömmel töltött el ez a pár pillanat, melyben részem lehetett, ennek a kedves arcú malackának hála. Lassan én is továbbindultam, és utamat hazáig a zöld küllő kacagó hangja és a cinegék csacsogása kísérte.  
   


 Vörösbegy éneke

  Őzsuta

 Mókus

2018. október 10., szerda

Őszi madárdalok - Házi rozsdafarkú



Házi rozsdafarkú tojó



Az elmúlt időszakban több bejegyzésem szólt az ősszel újra dalra fakadó madarak gyöngyöző strófáiról. Vannak fajok, akinek az éneke ilyenkor ősszel, a vonulásuk idején egészen megszokott, és a természetnek hála, évről-évre hallhatom őket a hosszú tél, madárflótákban szegény időszaka előtt. Ilyen a csilpcsalpfüzike, a vörösbegy, akinek csengő hangja még mind a mai napig hallható, de ide tartozik a barátposzáta is. Sajnos azonban az ő előadását az idei őszön még nem sikerült még megfigyelnem. Viszont talán kárpótolt érte a széncinege tavaszköszöntő hinta és nyitnikék dalocskája, melyet hosszú évek megfigyelése alatt még nem volt szerencsém hallani. Ez az ének ilyenkor ősszel egészen különlegesnek számít, talán éppen úgy, mint a szokatlanul enyhe időjárás is, mely sorra fakasztotta dalra aranytorkú kis énekeseinket. Azt gondoltam az őszi madárkoncertnek nem lesz több fellépője, de az elmúlt napokban újabb taggal bővült a kis tollas dalnokok száma, ő pedig nem más, mint a reszelős, de mégis oly kellemes hangú rozsdafarkú. A szép kort megélt, sudárra nőtt fenyőfám leges-legtetején álldogált, csőrét pedig nagyra nyitva kürtölte világgá énekét. Elegáns szürkésfekete tollruháját még csinosabbá varázsolta élénk fehér, jól elkülönülő szárnyfoltja, és a rá jellemző rozsdavörös farktollai. Olyan hetykén, olyan büszkén álldogált a fa tetején, mint aki tudta, hogy éneke valakit teljesen rabul ejt. Örömmel hallgattam rögtönzött kis koncertjét, és minden egyes strófáját mélyen a szívembe zártam, mert hosszú hónapok jönnek, melyek alatt nem gyönyörködhetek a fülemnek legkedvesebb előadásokban.
A rozsdafarkúak vonuló madarak, de ezek ellenére az év nagyobb részét töltik itt hazánkban, mint tőlünk távol a télen is enyhe és élelemben bővelkedő déli országokban. Egyes példányai már a tél végén, de legkésőbb tavasz elején visszatérnek költési területeikre, és egészen ősz közepéig nálunk maradnak. A végsőkig kivárják az utazásuk megkezdését, és amíg az időjárás kedvezően alakul, ami nekik elegendő élelmet kínál, addig várnak az útra keléssel. Sőt megfigyelések szerint bizonyítható, hogy évről-évre egyre több kis tollas vállalja a tél viszontagságait és élelemszűkösségét, mint a veszélyekkel teli vándorutat.    
Hallgassátok Ti is a lassan pihenni térő természet neszeit. Álljatok meg pár pillanatra és töltődjetek fel az ősz csodás színeivel, illataival és kedves hangjaival.         
        

2018. október 3., szerda

A fenyveserdő kalapos kis lakói








Az erdő varázslatos hely, ahol hosszú órák telnek úgy el, mintha csak kósza pillanatok lettek volna. Talán azért, mert itt érzem magam a legjobban, a sudár fák ölelésében, ahol csak én vagyok és a természet, és szívemnek oly kedves lakói. Amikor csak tehetem, és időm úgy engedi ösvényeit járom, miközben éberem figyelem, hallgatom minden egyes neszét, lüktetését. Hisz csak így lehet a csodákat átélni, ha odafigyelünk rájuk, és szinte teljesen eggyé válunk vele.
Számomra az ősz a színesedő erdőktől, a hűvös, ködös hajnaloktól, a harmatos ruhába öltözött reggelektől, a kellemesen meleg nappaloktól és az erdőkben sorra életre kelő, kalapos gombáktól olyan varázslatos.
Már több bejegyzésem is szólt ezekről a kedves kis erdőlakókról, akik teljesen rabul tudják ejteni a szívemet. Aki figyelemmel követi az írásaimat, azt is tudja, hogy nem gyűjtöm őket, csak fotózom és gyönyörködöm bennük. Vannak, akiknek tudom a becsületes nevét, de olyanok is akadnak, akiket sajnos nem ismerek, hisz a gombák világa igen összetett, és laikus számára igencsak bonyolult terep, mely kellő tudás nélkül súlyos következményeket is rejthet magában. A fajok meghatározását hagyni kell a szakértőkre, akik minden fajt, azoknak minden titkát jól ismerik. Hisz sok mérgező egyed él köztük, melyek elfogyasztása egészségünkre ártalmas lehet, ezét nagyon veszélyes az ő világuk, és komoly szakértelmet kíván. Azonban fotózni és gyönyörködni szépségükben minden veszély nélkül lehet és szabad, hisz a természet igazán mesébe illő külsővel áldotta meg őket. Bevallom Nektek, hogy én nem tudnák mellettük egyszerűen csak elsétálni. Ha, megpillantok egyet, meg kell, hogy álljak mellette. Ilyenkor leguggolok vagy leülök melléje figyelem, nézegetem őt. Nagyon szeretem megörökíteni szépségüket, talán pont varázslatos és mesébe illő kinézetük miatt, ahogy a sűrű erdőségekben éldegélnek csinos kis kalapkájuk alatt, a sudár fák védelmében.   
A bőséges csapadék, a magas páratartalom és a kellemesen meleg őszi idő kedvez a gombák fejlődéséhez. Ezért a minap, a párommal és Bogyóval könnyed sétára indultunk az egyik kedvenc erdőmbe, ahol karcsú derekú fenyőfák állnak katonás sorban, egymás mellett, és ahol a talajon ilyenkor ősszel apró kalaposok élik az életüket. Gondoltam, hogy a galócákkal még nem fogunk találkozni, mert ők ebben az erdőben október közepe tájékán bújnak majd elő, de bíztam benne, hogy egyéb apró szépségeket azért megfigyelhetek. Amikor az erdőbe értünk én a kitaposott gyalogút helyett a fák sűrűjét választottam. A nappali fényből itt szinte semmi sem volt érzékelhető, a sudarakon, melyek egymásba fonódva állnak nem tud a nap fénye áthatolni, így szürkületi sötétség uralta a fenyvest. Az ágak között pókhálók álltak őrt, és voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy teljesen beléjük gabalyodok. Az arcomon éreztem a szálakat, és hiába próbáltam szabadulni, csak nagyon nehezen engedtek utamra. Sajnáltam a lakóikat, hogy megrongáltam fáradtságos munkájuk gyümölcsét, de nem tudtam kikerülni őket, mert bármerre is indultam mindenhol ott voltak. A talajon kellemes volt a járás, olyan puha, mintha szivacson szedném a lábam. Az egyik fa alatt, szinte már az erdő kellős közepén, zöld dióburok maradványaira lettem figyelmes. Az ott maradt árulkodó jel nekem arról mesélt, hogy fent az ágak között egy mókus falatozott. Finom csemegéje pedig nem más volt, mint egy szép nagyra nőtt dió, melyet valahonnan messziről hozhatott ide a fenyvesbe, mert itt közel, s távol nem éldegél diófa. A burok igencsak termetes volt, melyről a régi idők emléke jutott eszembe, amikor drága nagypapámmal bocskordiót ültettünk a kertbe, bízva benne, hogy egy szép tavaszi napon kihajt, és hosszú évek múlva talán mi is szüretelhetjük termetes és finom terméseit. Gondolataimból egy örvös galamb szárnycsapása zökkentett ki, aki éppen a fejem felőli ágak védelméből reppent el. Kicsit távolabb újra leereszkedett egy másik fenyő ágai közé, és rákezdett kedves huhogására. Ahogy egyre beljebb haladtunk, a fák közötti félhomályból sorra bukkantak elő a szebbnél szebb kinézetű kis kalaposok. Voltak egészen nyúlánkak, kecsesek, akik nyakukon aprócska kalapokat viseltek, voltak barna színűek, nyálkásak, egészen különleges kinézetűek, és akadtak köztük egészen aprócska pöfetegek is, akik nem olyan régen láthatták meg a napvilágot.
Az igazi őszi gombadömping még várat magára, de ha az időjárás számukra kedvezően alakul, akkor a közeljövőben biztosan egyre többen és többen fogják szépségükkel gyarapítani ez erdők ösvényeit.  





2018. szeptember 27., csütörtök

Őszi reggelen



Olasz harangvirág

 Erdei pereszlény

 Farkaskutyatej

 Kalinca ínfű

Hosszú napok és hetek óta vágyott már a természet az éltető csapadék után, de mindhiába, sehogy sem akart eljönni az áldott eső, mely meglocsolta volna az erdők, mezők ösvényeit. A talaj ráncosan, repedezett várta, hogy egy kis vízhez jusson, és, hogy a benne lakó növények szomjukat olthassák.
Szombaton, kora reggel súlyos, szürke, de számomra mégis olyan magával ragadóan szép fellegek ülték meg az égboltot, melyek elhozták az eső reményét. Késő délelőtt volt, amikor az első esőcsepp elhagyta addigi otthonát és elindult a föld irányába. Majd szépen lassan követni kezdték őt a többiek, és mint akik egymással versenyeznek hullottak alá a talajra. Pillanatok alatt annyian lettek, hogy kisebb-nagyobb tócsákba sokasodtak, a föld pedig csak itta és itta az éltető vizet, melyre már oly régen vágyott. Az eső a lehűlést is magával hozta, melyre én már nagyon vártam, hogy a levegő végre a rendes ilyenkor megszokott kerékvágásba kerüljön. Hiszen a nyárias meleg megfigyeléseim szerint igencsak megzavarta a természet lakóit, és mint előző bejegyzéseimben is olvashattátok egyes madarak hímjei újra revírjeiket kezdték védelmezni, és a tavasszal hallható strófáikat énekelték. Ezek közül, a legszokatlanabb a széncinegék tavaszköszöntő „nyitnikék-nyitnikék” és „ti-ta,ti-ta” azaz, a hinta dalocskái voltak. A meleg, mely ilyenkor már nem megszokott megzavarta a tollas kis barátaink életét is.
Szeptember derekán már jól érezhető, hogy reggelente tovább lustálkodik a nap, este pedig hamarabb nyugovóra tér, melynek köszönhetően az éjszakák lépésről, lépésre egyre hosszabbodnak.
Vasárnap reggel korán ébredtem, és ahogy a nap felsejlett a keleti égbolt peremén el is indultam könnyed kis sétámra. Rég nem érzett hűvös levegő, és oly kellemes illatok osontak a fák törzsei között, hogy meg kellett állnom, és egészen mély lélegzetek véve szívtam magamba a szeretett ősz utánozhatatlan aromáját, melyben az eső áztatta avar, és a föld illaté volt a főszerep. Az égboltot szürke fellegek fedték be, de itt-ott apró rések álldogáltak, melyeken óvatosan elő tudtak bújni, a nap kósza sugarai. A fák sudarai közé a szeptember láthatatlan ecsetjével már aranylóan sárga foltokat festett, a gyengéd szél pedig időről-időre óvatosan táncoltatta őket. Halk zizegésük betöltötte az erdő minden zugát.
A talajt, pihenő levelek barna, sárga és vörös mintával és színekkel tarkított szőnyege fedte be gondosan, melyek most nem csörögtek a talpaim alatt, az eső cseppjeitől elnehezülve feküdtek. Az erdei út mentén a virágok tarka pompáját a nagy szárasság és a lassú elmúlás már megfakította, de egy-egy kósza szépség, igaz már megtörődve, mégis kitartóan álldogált. Nyúlánkan ácsorgó, a száraikon apró lila harangokat viselő olasz harangvirágok, apró sárga virágokkal büszkélkedő kalinca ínfüvek, karcsúra nyúlt vadrezedák, lila szirmaikat bontogató erdei pereszlények egy kisebb csoportja, valamint egészen csinos, és különleges kinézetű farkaskutyatejek lapultak az egyre száradó fűszálak között.
Az erdei ösvényről letérve utamat a hatalmas, szép kort megélt tölgyfák között folytattam, ahonnan a Salgói vár, és az őt körülölelő hatalmas erdőségekre nyílik csodaszép, számomra talán a legszebb panoráma. Fenn a fák magas ágai közül ismerős hangok szűrődtek ki. Megálltam, éber tekintetekkel, és nagyra nyitott fülekkel figyeltem a kedves kinézetű, és igazán barátságos természetű őszapók csendes motozását. Sokan voltak, egészen pontosan 16 egyedet sikerült megszámolnom, mely egy igazán szép számú kis csapatnak számít. A tölgyfa levelein, vékonyka ágain függeszkedtek olykor fejjel lefelé, mint a legügyesebb akrobaták, miközben kapcsolattartó vékony „szirr-szirr” hangjukon csacsogtak egymással. Egyik pillanatban itt, a másikban pedig ott voltak, alig lehetett mozgásukat szemmel követni, de amikor egy-egy kósza pillanatra megpihentek jól láthattam kedves gömbölyded testüket, és szép nagyra nőtt, rájuk oly jellemző farok tollaikat, mely igazán különlegessé varázsolja kinézetüket. Nem voltak tőlem messze, egyik-másik csupán egy jó karnyújtásnyira, így tisztán láthattam aprócska gombszemeik kedves csillogását. Hosszú percekig szemléltem őket, majd lassan búcsút vettünk egymástól, és ők is, és én is elindultunk, mindenki továbbfolytatva a maga útját. Az apókák élelmet, egy kis csőrük alá való betevőt kerestek, és pedig kedves élményeket, melyek sétáimon megadatnak. Nem haladtam sokat előre a fák óvó védelmében, amikor egy számomra kedve strófa, a tavasz eljövetelének legszebb dala csendült fel a tölgy levelei közül. Igen jól olvassátok a tavasz legszebb dala, most pedig ősz van, ilyenkor pedig ritkaság számba megy hallani a széncinegék kikeletet köszöntő hinta dalocskáját. Ezen a reggelen pedig nem is egy, hanem két cinege ismételte gyöngyöző énekét, mintha egymást akarták volna túlszárnyalni, minta, vetélkedtek volna, hogy melyikük előadása a csengőbb. Gyorsan elő is vettem fényképező gépemet, és egy kis videót készítettem róluk, hogy Ti is hallhassátok a széncinegék hímjeinek őszi koncertjét. A két énekes cinegékhez becsatlakoztak még fajtársaik, de ők nem daloltak, hanem boldogan cserregve csacsogtak. Kisvártatva csuszkák kezdtek cseverészni jól ismert „tveet-tveet” hangjukon, a messziből szajkók rikácsoló hangja hallatszott, ahogy egymással zsörtölődtek, a galagonyabokor ágai között vörös mellényt viselő vörösbegy csettegett, nem messze tőle pedig éjfekete tollruhás feketerigó hím reppent fel nagy sebbel-lobbal, miközben idegesen riasztott. Pillanatok alatt hangokkal telt meg a tölgyerdő, éppen úgy, mint tavasz idején, mely hangok sétámat teljesen végigkísérték.   


 Széncinegék őszi éneke

Őszapó 

 Színesedik az erdő

Salgói vár



             

2018. szeptember 23., vasárnap

Őszi madárdalok - Vörösbegy



Vörösbegy


A kellemesen meleg őszi időben igazán dalos kedvükben vannak az énekes madaraink. A természet ösvényeit járva újabb és újabb előadásokban van szerencsém gyönyörködni, akár csak kora tavasz idején. A szeptemberi kórus új tagjai ezennel a vörösbegyek, akik éppen úgy, mint a csilpcsalpfüzikék ősszel, a vonulásuk időszakában ismét dalra fakadnak.
A vörösbegyek költöző madarak, de enyhe az enyhe telek van, hogy maradásra bírják őket. Ebben az estben számukra is létfontosságú ez erdők bokrain álldogáló élelmek, mint a bodza, a kökény, a fagyal, melyek kínzó éhségüket olthatják. Valamint ők is, éppen úgy, mint a hazánkba észak felől érkező példányok, szívesen veszik az emberi segítséget, és nagy szeretettel látogatják a madárbarát kertekbe kihelyezett etetőket, mely biztos élelemforrást jelent számukra a hideg és fagyos időszakban.
Ilyenkor ősszel, amikor a nap előbújik a felhők mögül, és kellemesen meleg sugaraival a tájat simogatja, ők is szívesen dalra fakadnak. Akinek pedig szerencséje van hallani, ezt a gyöngyöző előadást annak a szívébe egészen biztosan boldogság, és megnyugvás költözik. Hisz éneke olyan tisztán cseng, olyan gyöngyözően és élesen, melyhez fogható számomra nem létezik.
A meleg őszi napokon, melyből az idei esztendőben nincsen hiány, gyakran hallom nem csak ez erdő ösvényein, hanem a kiskertemben is ennek a kedves kis madárnak az előadását. Sőt, a minap éppen a csilpcsalpfüzikével énekelt közösen. A füzike a tölgyfa sudarában dalolt, míg a vörös mellénykét viselő madárka a bodzabokor, egyre szegényebb ágán álldogált, és énekelte világgá strófáit. Ezeken a kellemesen enyhe napokon az erdő, egyébként már csendes ösvényein, újra a hangoké a főszerep. Csacsognak a cinegék, boldogan füttyögnek a csuszkák, szajkók rikácsolnak, nagy fakopáncsok kopogtatják a fák törzseit, fenn a magasban, a fák sudarai felett pedig a holló pár rója a köröket, miközben tisztán hallom szárnyaik suhogását, és mély jellegzetes kiáltásukat. A madarak hangjai mellett a gyenge szélben halkan csörögnek az egyre száradó falevelek, és földet érve csendesen kopognak a meleg sapkát viselő makkgyerekek.
Az erdők élettel és hangokkal telve várnak Titeket is. Ha lehetőségetek van rá, barangoljatok a természetben, és zárjátok szívetekbe, a természet nyújtotta kedves élményekkel.  


 Őszi erdő

2018. szeptember 19., szerda

Őszi madárdalok - Csilpcsalpfüzike



Csilpcsalpfüzike



Legutóbbi bejegyzésemben a széncinege hím, ilyenkor szeptemberben igen ritkának számító dalolásáról számoltam be nektek. Az énekes madarak kórusa azóta, egy újabb taggal gyarapodott, mégpedig a csilpcsalpfüzikével. A füzike előadása ilyenkor szeptemberben nem mondható ritkaságnak, sőt kellemesen meleg októberi napokon is hallhatjuk nevét ismételgető gyöngyöző énekét. Az erdő csendes ösvényei járva hamar meghallhatjuk kedves előadását, mely így szól „csilp-csalp, csilp, csalp, csilp-csalp”. Semelyik más madár énekével nem téveszthetjük össze, hisz valóban úgy hangzik, mintha nevét ismételgetné, és azt kiáltaná világgá, hogy „Én vagyok, én vagyok, a csilpcsalpfüzike én vagyok!” Kiáltás, pedig a gyenge szél a szárnyaira kapja, és viszi, repíti, hogy az erdő minden szegletébe eljusson ez a kedves, tavaszt idéző strófa.
A csilpcsalpfüzikék költöző madarak. Vonulásuk már augusztus végén megkezdődik. De ha az időjárás számukra kedvezően alakul, melyben bőséggel találnak élemet, akkor még októberben is hazánkban tartózkodnak. A nap sugaraiban fürdő napokon pedig énekükben is gyönyörködhetünk.
A természetnek hála a közeli erdőben is élnek csilpcsalpfüzikék, és évről évre megfigyelhetem őket. Enyhe tavaszokon már márciusban hallom a hím kedves, revírvédő énekét. A hímek általában előbb érkeznek vissza költési területeikre, mint a tojók, mely idő olykor hetekben mérhető. Mihelyst a hím visszatér, egyből el is foglalja területét, melyet csengő dalával védelmez, és adja a többi madár tudtára, hogy bizony ez az ő territóriuma. De előadásával nem csak a területének a jogát hirdeti, hanem ezzel próbálja meg elnyerni a tojók kegyeit is.
Tavasszal amilyen korán megjelennek, ősszel olyan sokáig itt maradnak, hisz, ha az időjárás enyhén alakul, és még elegendő táplálékhoz tudnak jutni, akkor nem sietnek vissza a telelő területeikre. A füzikék főként rovarokkal, pókokkal táplálkoznak, de ősszel, ha Ti is megfigyeltek gyakran felbukkannak a fekete bodzabokrok ágai között, hisz ilyenkor szívesen fogyasztják tápláló és energiában dús terméseit. Ez a gyümölcs a vonuló madarak egyik legfontosabb tápláléka, mely felkészíti szervezetüket, hogy a hosszú vándorutat teljesíteni tudják.
Járjátok Ti is nyitott szemmel és füllel a természet ösvényeit, és gyönyörködjetek az őszi erdők és mezők szépségeiben.  



 Csilpcsalpfüzike éneke

2018. szeptember 16., vasárnap

Őszikék







Őszi kikericsek



Évről-évre minden ősszel izgatottam várom, az egyik kedvenc virágom szirmainak a bontogatását. Mely virág az ősz igazi beköszöntét jelzi, és az ő pompája az utolsó, a pihenni térő természetben.
Nagykeresztúr határában hatalmas mezők terülnek el, melyek számos élőlénynek szolgálnak otthonául. Sokféle színes virág, szebbnél-szebb lepkék, különleges kinézetű rovarok élik itt az életüket. Ezeken, az apró népeken kívül pedig őzek, szarvasok, vaddisznók, rókák mezei nyulak is itt találták meg a lakóhelyüket. De madarakban sincsen hiány, vonuló és állandó madárfajok tarkítják ennek a területnek az állatvilágát. Egyszóval ez a térség igazi kis földi paradicsom minden természetet szerető embernek, mely igazi kincseket rejt magában.   
Ebben az esztendőben az a jóslat, hogy az igazi ősz beköszöntét jelzi a kikericsek virágzása nem igazolódott be. Hisz, mind a mai napig nyáriasan meleg járja át a természet szerteágazó ösvényeit, az ősznek pedig esze ágában sincsen beköszöntenie. Éppen ennek a melegnek a következménye, hogy a hétvégi látogatásunkkor az őszikék nem, hogy szirmaikat kezdték volna bontogatni, hanem nagyon nagy részük már hervadásnak indult, vagy már el is hervadt. Nem sokon múlott, hogy lemaradjak ezeknek a csodaszép virágoknak a pompájáról, talán, ha pár nappal később érkezünk, még ennyi sem lett volna. De szerencsére pár szál még akadt, akiket a méhek még nem látogattak meg, hisz, miután ezek a szorgos kis rovarok beporozzák a virágokat, azok hamar elhervasszák, halványlila szirmaikat.
Az őszi kikericsek vagy kedves nevükön őszikék igazán különleges életű virágok. Ilyenkor ősszel, amikor hat sziromból álló, halványlila virágjaikat nevelgetik, levelek nem jelennek meg rajtuk. Fényesen zöld, húsos levelei tavasz közepén, áprilisban kezdenek el fejlődni. Ezek között a levelek között érlelődnek, az eleinte zöld, majd egyre jobban barnás színre váltó termések. A nyár első hónapjában érik el a toktermések a teljesen érett állapotukat, majd szépen lassan megszáradnak, éppen úgy, mint a levelek is. Mire elérkezik a növény virágzási ideje, addigra minden levél eltűnik, a kemény magok pedig a földbe térnek pihenni, várva a következő tavaszt, hogy ők is kihajthassanak. Ősz elején, a levelek által termelt, és a talajban pihenő hagymában raktározott tápanyagoknak köszönhetően, megjelenik a fehér szár, rajta pedig a virág. Az őszikék virágai főként halvány színűek, de találhatunk köztük sötétebb lila árnyalatúakat is, sőt ritka estben előbukkanhatnak színhiányos, azaz fehér példányaik is.