2019. augusztus 21., szerda

Madárdalos nyárutó


Fekete rigó hím 

Amikor a tél lassan engedni kezd fagyos szorításából, és a nap egyre melegebb sugaraival simítja végig a természet ösvényeit, elérhető távolságba kerül a tavasz. Olykor még itt-ott hófoltok tarkítják az ösvényeken, amikor egy szép februári alkonyon először megszólal a fekete rigó. Koromfekete tolla szinte teljesen belevész az alkonyba, de ekkor még szolidan csengő strófái ügyesen elárulják hollétét. Ezekben a tél végi napokban csendesen dudorászik mintha csak önmaga szórakoztatására énekelne, nem is sejti, hogy annak aki hallja előadását milyen nagy örömet okoz. Egyik legkedvesebb élményem, amikor a szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közül, egymásba kapaszkodó strófái bújnak elő, melyekkel a tavaszt csalogatja. Ettől a naptól kezdve, nem telhet el egyetlen pirkadat és alkonyat sem, hogy ne hallanám dallamos, tisztán csengő énekét.
A tél végéről egészen nyár közepéig megszokott a fekete rigók éneke, melynek több funkciója is van. A hímek csengő énekükkel próbálják elcsábítani a tojók szívét, védelmezik revírjeiket, valamint amikor már családot alapítottak tisztán csengő, messzire hallatszó előadásukkal védelmezik fészküket és a benne lapuló utódaikat. Ezekben a hónapokban sokkal erőteljesebb, sokkal messzebbre osonó az énekük, mint a tél éljen, hisz fajtársaik tudomására kell hozniuk, hol húzódik az ő fenségterületük.
A fekete rigók évente általában két fészekaljnyi fiókáit nevelnek fel, és amikor a második fészekalj apróságai is önállóvá váltak akkor énekük elcsendesedik, hiszen már nem kell sem revírjeiket, sem családjukat védelmezniük. Azonban az idei esztendő egészen különleges, hiszen a fekete rigó mind a mai napig dalra fakad.
Nyomozni kezdtem az ügyben, szakértő véleményét is kikértem, de ő is furcsán állt az eset előtt. Szerinte talán még nem ért véget a költési időszaka ezért énekel, de az egészben csak az a különös, hogy ez az előadás nem úgy cseng, mint a fióka nevelés időszakban. Akkor erőtől duzzadó, most pedig melankolikus, éppen olyan, mint tél végén. Minden délután, amikor az udvaron vagyok kiül az akácfa, levelekkel sűrűn fedett ágai közé, és elkezdi szolid, minden hivalkodást kerülő előadását. Mintha önmagának dudorászna, mintha csak a saját szórakoztatására énekelgetne. Amikor meghallom énekét meg próbálom felvenni a kamerámmal, de olyan halk, hogy sajnos egyáltalán nem adja vissza az általam hallott éneket.
Különleges, hogy hallhatom és gyönyörködhet benne, és furcsa is, nagyon furcsa, mert a fekete rigók nem szoktak újra dalra fakadni, mint például a csilpcsalpfüzikék, a házi rozsdafarkúak vagy a vörösbegyek. Az ő énekük ősszel megszokott, hogy szép napsütéses, meleg szeptemberi, októberi napokon újra elveszik aprócska hangszerszámaikat, és dalolni kezdenek a sárguló levelek védelmében.
Kíváncsian várom, hogy meddig hallgathatom a rigó strófáit, mely most is, amikor ezeket a sorokat is írom kiszűrődik az erdő fáinak a védelméből.


Fekete rigó éneke 

2019. augusztus 18., vasárnap

A tölgyerdő kalapos lakói


Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba

Amikor az erdők, mezők ösvényein szedem a lábam, lépten-nyomon feltárja előttem a természet a csodáit, és egyetlen pillanat sem telhet el unalmasan a társaságában. De ezzel nem csak én vagyok így, Ti is kedves olvasóim gyönyörű pillanatokat élhettek át, ha nyitott szemmel, és füllel járjátok az utatokat.
Az elmúlt hetekben bőséges csapadék öntözte meg a természet végeláthatatlan ösvényeit, melyre már nagyon nagy szükség volt. A nyár elejei hetek szárazsága nagy kihívás elé állította az erdők, mezők lakóit. De szerencsére a július közepe elhozta az várva várt, áhított csapadékot. Mindenki szomlyát tudta oltani, mindenki fel tudott frissülni. A kiadós esőzések pedig minden erdőlakónak a kedvére voltak.
Egy szép augusztusi reggelen, amikor a nap izzó korongja még éppen, hogy csak ébredezett a keleti égbolt peremén, elindultam a tölgyerdő titkos rejtekébe. Abban reménykedtem, hogy láthatom egyik kedvenc fotóalanyaimat, a gombákat. Ugyanis a karéjos leveleket viselő, szép kort megélt fák védelmében leltek otthonra, a szép nagy kalapot viselő őzlábgombák. A lombsátor között még félhomály ült, a csendet csak a lábam alatt zizegő avar nesze törte meg. Annak ellenére, hogy mennyi esőcsepp hullott alá a szürke fellegekből száraz volt a talaj. A barna levelek, melyek a földet gondosan betakarják is szárazon csörögtek lábaim nyomán. Tekintetemmel a gombákat kerestem, és bizakodtam, hogy legalább egyet sikerül megpillantom. Két éve lesz, amikor október végén itt nagyon sok őzlábgomba kapott életre. Hosszúra nyúlt tönkjükön, mint széttárt esernyőt, úgy viselték méretes kalapjukat. Akkor már messziről csalták a tekintetem, a frissen hullott, sárga levelek közt egy jó tucatnyian voltak. Most csak mentem és mentem, de egyet sem találtam. Már éppen vissza akartam fordulni, amikor a levelek közt beszűrődő napsugár épp ott cirógatta a földet, ahol egy őzlábgomba álldogált kalapja alatt. Gyorsan közelebb mentem, hogy szemügyre vegyem tényleg jól láttam e. De csalhatatlanul ő volt az, egy szép nagy őzlábgomba. A reggel lágy fényében csodásan mutatott. Örömmel telepedtem le mellé, és készítettem el róla fotóimat, melyet most veletek is megosztok. Ő volt az egyedüli akivel sikerül találkozom, a sok eső a többieket nem csalta elő. Talán majd ősszel többen lesznek, ha az időjárás kedvezően alakul a számukra. Ha a szeptember és az október esős napokkal áldja meg a természetet, akkor egészen biztosan gombákban bővelkedő őszi hónapok várnak majd ránk. Jó lenne, ha így lenne, mert nagyon szeretem megörökíteni az élővilág kis különceit.

Nagy őzlábgomba

2019. augusztus 13., kedd

Szotyika és fiacskái






Vörösbegy

 Szajkó

Kora reggel van, egészen pontosan öt óra. Az erdő sűrűjében, ahol a fák lombsátra csak nehezen engedi be a fényt, még félhomály ül. A nyitott ablakon csak a vörösbegy csettegő hangja oson be. Néma az erdő. A madarak dalai elhalkultak, csendesen, szinte észrevétlen motoznak az ágak között. A nap korongja még a hegy mögött pihen, de fénye már az égboltot világítja. Kiskertem egyre világosabb, és élettel telibb. Széncinege fiókák könyörögnek a cseresznyefa ágai között, falatokra várva szüleiktől. Az itatóban vörösbegy fürdőzik, boldogan lubickol a friss vízben. A cseppek pedig örömtáncot járnak körülötte. A diófa karján szajkógyerek rikácsol, miközben csőrét hatalmasra tátja. Szinte toporzékol, hogy szülei vegyék már őt észre. Apja közel megy hozzá, valamilyen falatot a csőrébe dug, mire ő csendben marad, és megnyugszik.
A juharfa legalsó ágán, mely szinte teljesen vízszintesen áll, mókusok árnyai tűnnek fel. Egy, kettő, három. Szépen egymás után, mint a jól nevelt kislibák, akik anyjukat követik. Figyelem őket, Bojtika érkezik kicsinyeivel reggelizni. De ahogy egyre közelebb érnek, és kirajzolódnak teljesen a vörös bundás alakok, látom, hogy ez bizony nem Bojti. Csapott farka, halvány vörös bundája, kedves vonásai elárulják, hogy ő Szotyika, akinek a nyomában kicsinyei haladnak. Az eleven apróságok fürgén követik anyjukat. Gyorsan szaladok a kis gépemért, meg kell örökítenem őket. A kertben még nem sok a fény, nem a legideálisabb a kamerázáshoz, de most nem is az a lényeg, hanem az élmény, és, hogy azt rögzítsem, melyet Nektek is meg tudok mutatni. Mire visszaérek az ablakhoz, a kis család már a napraforgót töri. Egyik szemet a másik után veszik a mancsukba, és mind a hárman boldogan lakmároznak. Nekem remeg a kezemben a kamera, izgatott vagyok, hogy láthatom őket, hogy Szotyi ismét itt van nálam a kicsinyeivel. Miközben rögzítem őket, a szemem sarkából még egy apróságot látok közeledni. Ő is a többiek közé tolakodik, és nekifog a reggelijének. Pár pillanat múlva ismét egy vörös bundás apróság tűnik fel, aki szintén csatlakozik a testvéreihez, de csak félénken szélen maradva. A kis család boldogan falatozik, én pedig nem győzöm csodálni őket.
A kert nyüzsög a vendégektől. Fekete és énekes rigók keresgélnek a fűszálak között, cinegék lógnak a leveleken, az apró gallyakon tisztogatva fáimat a rovaroktól, és hernyóktól. Nagy fakopáncsok kopogtatják a fák törzseit, gyerekek és szüleik. Csuszkák szaladgálnak fejjel lefelé az akácfa törzsén, miközben csillogó szemeikkel a repedéseket kémlelik. Szotyika és kicsinyei pedig még mindig a reggelijüket fogyasztják, miközben a kék galamb kezd el búgni a juharfa ágai között. Pár pillanat telik el mindössze, és teste feltűnik a levelek között, majd könnyedén a talajra ereszkedik. Talán a mókusok zavarták fel őt, hiszen újabb vendégek érkeznek, Bojtika és csemetéi, akik már jól ismerik a járást. Ahányan vannak annyi, felé szaladnak. Jól tudják, hol lapulnak a diók. A kicsik is ügyesen megtanulták. Mindenki az első akar lenni, mindenki magának akarja a falatot. Szotyiék, két lábra emelkedve figyelik az eleven társaságot, majd tovább folytatják a lakomát. A két család nem űzi egymást, nem veszekednek, mindenki oda telepszik ahol helyet talál. Tavaly nyáron is együtt éltek itt, de akkor volt olykor-olykor egy-egy szőrbekapás. Most szelíden tűrik egymást.
Eközben egy szajkógyerek telepszik az itatóba, fürdőt szeretne venni. Csőrével a vizet csipogatja, majd tesz egy-egy óvatos mozdulatot. Mintha nem tudná, hogyan kezdjen neki. Ugrál körbe-körbe, fejét a vízbe dugja, szárnyait széttárja, a cseppek pedig, mint az eső úgy hullnak rá. Többször megismétli, majd hirtelen, csepegő szárnyakkal tovareppen a diófa ágai közé.
Az ablakon jól ismert hangok kúsznak be. Tavasz óta nem hallottam őket. Őszapók reppennek egyik ágról a másikra, hol itt, hol ott lógva olykor fejjel lefelé. Egy egész család lehet. A fiatalok elevenen követik szüleiket, miközben be nem áll a csőrük. „Sziir-szirr” ismétlik kapcsolat tartó hangjukat, el ne veszítsék egymást.
Mindeközben a nap első sugarai is előmerészkedtek a hegy orma mögül, meleg sugaraival pedig már a fák legtetejét simogatják. Ezek a kora reggeli fények a legszebbek, amikor az éjszakai harmatcseppeken gyémántként ragyognak.
A mókusok is jól laktak, már csak Bojti és Szotyi üldögél az etetőben, a kicsik már az ágakon ücsörögnek, várakozva mindenki a saját mamájára.
Nálam így telnek a kora reggelek, és ezekért a pillanatokért szeretek, ilyen korán kelni. Napközben is látni a mókusokat, de virradatkor, amikor gyomrocskájuk a legéhesebb, mindenki nálam keresi a betevőjét, én pedig közben boldogan figyelem őket.     
       
Szotyika és fiacskái 



2019. augusztus 8., csütörtök

Erdei fülesbagoly, az "Év madara"


Erdei fülesbagoly fióka

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület 1979-ben indította el az "Év Madara" programot, melynek célja, hogy a természetvédelmi problémákkal érintett fajokat vagy madárcsoportokat a társadalom szélesebb rétegei is megismerjék. 2011-ben először, a madárbarátokra lett bízva az "Év madara" kiválasztása. Ekkor egy internetes szavazás keretein belül három fajra lehetett voksolni, és közülük eldönteni, hogy a 2012-es esztendőben, melyik tollas legyen a kitüntető cím tulajdonosa. Az  akciót sikeresnek ítélték, ezért innentől kezdve, évről-évre a madárbarátokra bízzák, az MME szakemberei az általuk kiválasztott három faj közül a választást.
Az idei évben a kitüntető címért három hangtalanul repülő, kiváló hallással rendelkező éjszakai ragadozómadár szállt versenybe. Az Erdei fülesbagoly, az Urali bagoly, és a Füleskuvik. A nyertes, azaz 2020 - ban, az "Év madara"  cím tulajdonosa, az Erdei fülesbagoly lett.
A későbbiekben részletesen be fogom Nektek mutatni az Erdei fülesbaglyot, aki éppen úgy, mint fajtársai, a leghangtalanabb vadászok közé tartozik. 


 Erdei fülesbagoly felnőtt egyed

2019. augusztus 5., hétfő

Készül a természet az őszre


 Ágas homokliliom

Ágas homokliliom

 Pelyhes kenderkefű

Tölgymakk

Kökény

Gímszarvas tehén

 Júdásfülegomba


Gímszarvas tehén

Szeretem a kora reggeleket, amikor a nap sugarai még a hegyek ormai mögött készülődnek az új nap köszöntésére, majd szép lassan előbújnak egymást követve, hogy fényükkel beragyogják az erdőket és mezőket. Ezekben az órákban, ilyenkor nyáron is barátságos az időjárás. A levegőben még tisztán érződik a hajnal üde lehelete, a fűszálakon az éjszaka könnyei pihennek, az erdő fáinak védelmében pedig oly jól érződik az avar fanyar, de mégis kellemes illata. Ilyenkor nyugodt és békés a táj. A nappali életét elő állatok ilyenkor kezdik szemeikből kitörölni kedves álmukat, az éjszakai vadászok pedig ebben az időszakban húzódnak vissza pihenő vackukba. Amikor időm engedi kora reggel indulok sétámra, hogy a napkelte első simítása a fák rengetegében érjen.
Az elmúlt hetekben szinte nem telet el úgy egyetlen nap sem, hogy ne áztatta volna csapadék a tájat. Nagyon nagy szükség is volt az éltető vízre, hiszen a természet lakói már szomjasan és tikkadtan tengődtek a nyári forróságban.
Amikor utamra indultam a fák közt még félhomály ült. A bodzabokrok ágai közt vörösbegy ébredezett. Kedves csettegését a gyenge szél láthatatlan karjára kapta és vitte, repítette tova. Ő volt az egyedüli aki megtört az erdő csendjét. A fák levelei közé a közelgő ősz már egyre több sárga szint lop. Ezek a sárga levelek pedig egymást követve hullnak a talajra, hogy a tavalyi barna avart üde foltokkal díszítsék.
Szemmel láthatóan készülődik a természet a bőség idejére. A nyári nap már érleli az erdők terméseit, hogy mire eljön az ősz, asztala finom falatokkal legyen teli. A vadszeder bokrok zöld levelekkel díszített rengetegében már fényes érett bogyók lapulnak meg, a csipke termései szépen kezdenek pirulni, akárcsak a galagonya bokrok aprócska bogyói. A fekete bodza bokrokon is már fényes fekete terméseket rejtenek zöld leveleik között, ahol a nap érlelő sugarai sokat melengetik őket. Az erdő azon részén, ahol a napsugarak csak ritkán tudnak belopakodni ott még zöldek a termések, de mire elérkezik az ősz, ők is bérnek, hogy tollas vendégeiket jól tudják lakatni. A hegyoldal egyik részén kökénybokrok leltek otthonra, akik tavasszal fehér virágaikat dédelgetik, ilyenkor nyár vége felé pedig kéklő terméseik érlelik.
Szeretem az erőnek ezt a részét, hiszen itt nem csak bőséges eleséget kínáló cserjék élnek, hanem szebbnél-szebb virágok is otthonra leltek. Július végén, augusztus elején van a hegyoldal egyik legszebb virágának a pompája, ő az ágas homokliliom. A tavalyi esztendőben nagyon sokan voltak, büszkén nyúltak a fűszálak fölé, hogy szépségüket tisztán látni lehessen. Idén azonban közel sincsenek annyian, sőt az olykor vadul tomboló viharok a nagy részüket meg is tépázták. Egy-két szál álldogált csak a tölgyfák védelmében. De nem csak bennük okoztak károkat a viharok. Sok fát taszítottak a talajra, egyeseket gyökerestől kicsavartak, másokat derékba törtek az orkán erejű szelek.
A bőséges csapadék nyomait elevenen őrzi a föld, az ösvények sarasak, gödrök kis tavakká változtak, a fák odvaiban pedig vízrejtekek lapunk. A fák sudarában ezernyi eső csepp pihent az előző napi csapadékból, amikor a pajkos szél pedig a sudarakba osont sorra taszította őket a talajra. Halk muzsikájuk betöltötte az erdő minden szegletét.
Már hazafelé tartottam, amikor az akác erdő ösvényén nem messze tőlem szarvastehén álldogált. Pillanatok teltek el, de ő nem mozdult, majd hátat fordított és elindult. De hirtelen újra megállt, felém fordult és figyelt. Ő engem, én pedig őt néztem. Gyönyörű állatok a szarvasok, fenséges tartásuk, szép nagy termetük számomra csodálni való. Ezen a kora reggelen újra megajándékozott a természet, hogy láthattam őt. Szép lassan végül tova ballagott, nem sietett, patáit büszkén szedte egymás után, majd eltűnt a szemeim elől. Az akác erdőben is látni lehetett a vihar nyomait. Letört ágak, földre taszította fák hevertek szerte szét. Az egyik mohás, korhadt fa törzsén az erdő apró fülei hallgatóztak. A júdásfülegombák általában a fekete bodza ágai között lelnek otthonra, de gyakran sikerül korhadt akácfa törzsein is megfigyelnem őket. Egész évben találkozhatunk velük, egy a lényeg a számukra, mint a többi gomba számára is, a csapadék áldás. Rajtuk kívül még más apró gombákat is láttam, de őket nem ismerem, viszont kedves kis fotó alanyok.
Ezen a reggelen tudtam még gyönyörködni a pelyhes kenderkefüvek, az erdei fejvirágok szépségében is, és a természetnek hála ismét kedves emlékekkel a szívemben tértem haza.

 Egybibés galagonya

 Fekete bodza

 Vadrózsa vagy csipkerózsa

Vadrózsa vagy csipkerózsa

2019. július 29., hétfő

Öt meg egy az hat


Bojtika a mókusmama







Kora reggel van. Itt ülök a hintaszékemben, és az ébredező tájat figyelem. Az erdő fái között még félhomály ül, melyben élvész sudár törzsük, és levelekkel dúsan betakart koronájuk.
Meleg van már most, a nyitott ablakon szinte alig lopakodik be egy kis frissülés, párával telt, fülledt a levegő. Napok óta kánikulai meleg, vagy pontosabban fogalmazva forróság vette uralmába hazánkat. Ebben a forróságban pedig már az éjszakák sem hozzák el az enyhülést.
Még máig szokatlan a hirtelen jött csend, már most hiányzik a madarak koncertje, melyet oly jó volt hallgatnia ezeken a kora reggeleken. A fészkek már üresen lapulnak rejtekeiben, lakóik már az erdők, mezők ösvényeit járják, így apjuknak már nem kell messzire szálló énekükkel védelmezniük sem őket, sem a revírjeiket. Már csak a kapcsolattartó, és riasztó hangjuk oson be a szobába.
Az erdő fái között róka sompolyog, egyedül, magányosan. Talán éjszakai portyájáról tér hazafelé, teste körvonala, és hosszú lompos farka sejlik csak fel a félhomályban. A nap korongja még a hegyek ormai mögött nyugszik, de fénye már kezdi beragyogni az égboltot. A világosság lépésről-lépésre, megfontoltan lopakodik be a kertembe. Vörösbegyek, énekes rigók, fekete rigók állnak sort az itatómnál, hogy testüket felfrissítsék az újabb forró nap előtt. Majd miután végeztek, a bokrok ágai közé reppennek, lomha, víztől elnehezült szárnycsapásokkal. Az ágak óvó védelmében pedig elkezdik csepegő tollaikat igazgatni, hogy mind egy szálig a helyükre kerüljenek. Nagy ricsajt csapva a szajkó család is megérkezik. A kicsik elevenen csillogó szemekkel figyelik szüleiket, miközben azok már rutinosan pocskolnak, majd miután szabaddá válik az itató, ők is belemerészkednek. Óvatosan, megfontoltan szórják szárnyaikkal magukra a frissítő vizet, majd követik szüleiket a cseresznyefa ágai közé. Röptük nehézkes, mintha mázsás súlyt viselnének, tollaik közül pedig csillogó vízcseppek hullnak alá a földre.
A kertünk mögött álló, szó szerint óriásira nőtt korai juharfa ágai között aprócska, elevenen szaladó foltokra figyelek fel. Pici testek, hosszú szőrrel dúsan borított farkak vesznek a félhomályba, de jól tudom, hogy kik szedik szaporán a lábacskáikat. Egyik ágról a másikra ugranak, és máris a cseresznyefán vannak, majd annak törzsén, fejjel lefelé kapaszkodva, a talajra huppannak. Elsőnek a vörös bundás, bojtos farkú mókuska szalad a diót rejtő faodúba, ő nem más, mint Bojtoska a mókusmama. Őt követi két vörös bundás apróság, majd kettő sötét barna felöltőt viselő mókuska. Meg is vannak mindannyian, mind az öten. Vagy mégsem. Az ágak között a többiektől lemaradva még egy aprócska árny tűnik fel. Ahogy egyre közeledik, és a fény engedi látni őt, előbukkan még egy vörös szőrpamacs, aki tőle telhető gyorsasággal követi a családját. Egészen kicsi, ő a  legkisebb mind közül. Kedves arcán, mintha mosoly ülne, szemei pedig elevenen csillognak az izgalomtól. A hat mókus, hat felé szalad, olyan gyorsan, hogy alig bírom őket követni. Mindenki a rejtekekbe lapuló diókat kutatja izgatottan és sebesen, hogy ő legyen az első, ő legyen az, aki apró mancsába veheti a finom csemegét. Ma reggel is sok dió várja őket, így mindenkinek jut belőle. A legelevenebb vörös bundás leli meg először a csemegét. Fürgén, mancsai közé kapja, megforgatja, majd szájába veszi és szaporán, mint a villám száguld fel a cseresznyefa karja közé. Épp velem szemben ül. Fehér mellkasa szinte világít a kora reggeli homályban. Boldogan hátsó lábára telepszik, szőrrel dúsan fedett farkát, a hátára simítja, a diót pedig fürgén mancsai között forgatja, bőszen keresve, a legalkalmasabb helyet a feltörésére. Aprócska léte ellenére nagyon ügyes, pillanatok telnek el, és már látom, hogy a finom húsát majszolja. Kedves pofiján, mintha mosoly ülne ki, elégedetten, jókedvűen rágcsálja a számra legfinomabb csemegét. Eközben a többiek is zsákmányukkal a kezükben szaladgálna, hogy korgó gyomruk éhségét csillapítani tudják. A kirakott diók percek alatt meglelik gazdáikat, és mind a hat mókus, boldogan csemegézik belőlük. Miután mind az összeset felkutatták, jöhet a napraforgómag. Aprócska mancsaik közé veszik a magszemeket, és fürgén, egyiket a másik után törik. Bámulatos a talpraesettségük, hogy milyen ügyesen képesek az apró magszemeket feltörni. A vörös bundás elevenség, a sok csemege után megszomjazik. Hátsó lábaira emelkedik, első mancsait az itató peremére helyezi, és mintha lábujjhegyen állna, mókásan csimpaszkodik, hogy aprócska testével elérje a friss vizet. A többiek fél szemmel a testvérüket figyelik, majd ők is, szépen sorban az itatónál teszik tiszteletüket. Miközben a sötétbarna bundás mókuska iszogat a szajkók hirtelen riasztani kezdenek. Éles hangjuk mely azt jelenti „vigyázzatok veszély közeleg”, jelzés a többi állatnak. A mókusok, ahányan vannak, annyi felé szaladnak, mint akik már jól ismerik a mátyások figyelmeztetését. Egyikük a diófa, másik a cseresznye, a többiek pedig az almafa óvó karjai közé bújnak. Tágra nyílt szemekkel figyelem ki ólálkodhat a környéken, de semmit sem látok, semmi gyanús mozgást. Eközben az erdő őrei elhalkulnak, a madarak újra boldogan repkednek, és a mókusok is a talajra merészkednek. Talán csak vaklárma volt a szajkók riasztása, de minden állat tudja jól, hogy jobb félni, mint megijedni.   
Öröm a mókuscsaláddal ébredezni reggelente, nézni önfeledt mókájukat, kergetőzésüket, lakmározásukat, és boldogság a számomra, hogy jól érzik magukat a kertemben.      






2019. július 25., csütörtök

Éltető esőcseppek



 Imádkozó sáska

 Harlekinkatica

 Hétpettyes katicabogár

 Sáska

 Megpihent esőcseppek

Hosszú hetek teltek el eső nélkül. A természet minden egyes lakója az életető víz után sóhajtozott. A föld mely ráncokat viselet magán, a virágok fejecskéiket lehajtva a talajt kémlelték, mintha minden erejük elfogyott volna, a fák levelei pedig aszottan sínylődtek az ágakon. A mezők, az erdők ösvényei tikkadtan porzottak, a pocsolyák üresen, víz nélküli tátongtak, és a fák odvaiban sem volt már egy csepp éltető nedvesség sem. Az éjszakák sem hintették be harmatkönnyükkel a tájat. Hiába köszöntöttek be a hajnalok, a rétek, mezők növényein egy csepp nem sok, annyi hármat sem tudott megpihenni. A rovarok is szomjasan sínylődtek.
Aztán egy szép júliusi késő délutánon, a Karancs-hegy égbe szökő fái felett, a mennybolt sötét színbe burkolózott. A komor felhők csak kúsztak, kúsztak előre, majd megdörrent az égbolt. Az ég kékje lassan megadta magát a szürke felhőseregnek, akik pillanatok alatt uralmuk alá vették minden szeletét. A fák levelei suttogni kezdtek, és szájról - szájra terjedt a közelgő vihar, az oly rég várt felfrissülés híre. Legutoljára a mező virágai értesültek róla, és minden erejüket összeszedve, fejecskéiket felemelték, hogy lássák, valóban igaz-e a hír. Amikor szembesültek vele, hogy lassan megérkezik az égi áldás, szirmaikat összezárták, fejüket lehajtották, hogy védjék magukat, az eső erős cseppjeitől. A rovarok is szedelőzködni kezdetek, mindenki biztonságos helyet keresett magának. Volt aki a bokrok levelei közé menekült, voltak akik a fűszálak között keresek menedéket. Csend szállt a tisztásra, mindenki némán várta a vihar megérkeztét. Hirtelen, messziről jött, idegen szelek kezdték borzolni a fák karjait, akik egymásba kapaszkodva, panaszos roppanásokat hallgattak. A vihar előfutárai tépték a leveleket, és szórták szerte szét őket. Hirtelen fényes villám hasított végig az égen, és pillanatok alatt a földbe csapott. Nyomát mély dörrenés követte. Az első villámot követte a többi, és szinte teljesen összeolvadtak a nyomukat követő mennydörgések. A tájra teljes sötétség telepedett, mint alkonyat idején, amikor az éjszaka közeleg. Majd hirtelen hatalmas, mélyen kopogó cseppekben megeredt az eső. Ereje félelmetes volt, nem úgy, mint napokkal ezelőtt, amikor a gyengéd cseppek még az erdő talaját sem érték el, hisz pászmájukat az erdő fái felfogtak. Most a vihar olyan erővel csapott le, hogy a földön pihenő mélyedések pillanatok alatt kis tavakká változtak. A hirtelen jött csapadékot a talaj nem tudta elnyelni, pedig szomjasan várt az életető esőre. A felhők gyorsan robogtak, nem marasztalhatta őket senki, vitték más vidékére a felfrissülés. Az eső hirtelen elállt, a mennydörgés egyre távolodott, hangja csendesült. Az erdőre és a tisztásra visszatért a csend, melyet csak a fák leveleiről alá hulló cseppek törtek meg. Az ég tisztulni kezdett, kék színben tündökölve vette át a hatalmat. A nap sugarai is előbújtak, fényük pedig csillogó gyémántokká varázsolták a növényeken pihenő esőcseppeket. Ragyogtak a fűszálakon, a virágok szirmain, a rovarok testén, mindent beborítottak, és mindenkit csillogó cseppruhába öltöztettek. A katicabogarak pettyes ruhácskáin, a sáskák felöltőjén, a lepkék szárnyain, a növények testén,  és az idén először látott áhítatos manó hosszú csápján is megpihente.  A levegő megtelt a felfrissülés utánozhatatlan illatával. Zöld küllők kacagtak a lombok között, fekete rigók ricsajoztak örömükben, fiatal cinegék csacsogtak rémülten, hisz ez volt rövidke életük első vihara, a szajkók pedig most is csak egymással zsörtölődtek. Mindenki új életre kapott, mindenki előbújt a rejtekéből, és aki csak tehette sietett szomját oltani. A fák odvai, a föld mélyedései újra megteltek friss vízzel, és mindannyian szomjas vendégeiket várták. A tikkadt búslakodásnak pillanatok alatt nyoma veszett, helyet a felfrissült boldogság vette át.


 Kóbor ékesboglárka

 Sáska

 Sáska

 Zengőlégy

 Csíkos pajzsospoloska