2019. szeptember 20., péntek

Szeptember kincsei


Erdei csillaghúr


 Pelyhes kenderkefű


 Enyves zsálya


 Réti peremizs


 Erdei pereszlény


 Júdásfülegombák


Csöndesen ballag útján a szeptember, nyomában sárguló levelek hullnak alá a talajra, és szárazon csörgő szőnyeggel takarják be a földet. A fák koronái még zöldek , de ahogy telnek az ősz napjai úgy válnak egyre színesebbé. Amikor pedig a pajkos szélgyerekek a sudarakba osonnak, és táncra perdítik őket, még kedves susogásuk tölti be a fák rengetegét. A nap reggelente tovább lustálkodik, este pedig hamarabb tér nyugovóra, hogy helyét átvegye az egyre hosszabb éjszaka, mely hajnalra harmatot lehet a fűszálakra. Kerekre hízott hold cammog az égen, a csillagok pedig szúrós szemekkel figyelik az éjszaka örök vándorát. 
Kora reggel indultam sétámra, amikor még az erdei tisztás minden lakója csillogó harmatruhát viselt. A levegő kellemesen hűvös volt, olyan igazán őszies, melybe a száradó fű, a nap melengető simítására váró, szebb időket megélt virágok, és a nedves föld fanyar illata vegyült.
A tisztás nyári pompáját a lassan ballagó ősz magával viszi, és lépései nyomán már csak a legkitartóbbak, a legbátrabb bontogatják szirmaikat. A száradó, szomorúan a talajt kémlelő fűszálak az elmúlást várják, de közöttük még réti peremizsek, macskafarkú veronikák, mezei varfüvek, parlagi madármályvák, közönséges cickafarkok, molyűző ökörfarkkórók, aranyvesszők, gilisztaűző varádicsok, lómenták és lózsályák álldogálnak, fejecskéiket a nap felé fordítják, hogy még egy cseppnyi erőt adjon nekik. 
Sétámat az erdő fái között folytattam, ahol csend lapult, melyben tisztán hallani lehetett az apró sipkás makkgyerekek csöndes neszeit, ahogy halk koppanással földet érték. A makkok zenéjéhez pedig időről - időre becsatlakoztak a cinegék, a csuszkák, és a vörösbegyek, ahogy egymással csacsogtak. Az ösvényt egyre vastagabb avar fedi, mely halk zizegéssel csörgött lábaim nyomán. Az erdei út mentén, az ősz virágain mit sem fogott az idő, gyönyörű pompájuk semmit sem fakult. Enyves zsályák, erdei csillaghúrok, pelyhes kenderkefüvek, erdei pereszlények, erdei peremizsek, nehézszagú gólyaorrok, és vajszínű ördögszemek bontogatták szirmaikat, üde arcocskáikkal kémlelve az őszbe forduló tájat. De nem csak róluk, az ő szépségükről szól ez a hónap, hanem a bokrok ágai között megbújó termesekről, melyek a természet terített asztalát gazdagítják. A vadrózsabokrok egyre sárguló levelei között szemet csalogató élénk piros bogyók pihennek, a kökény zöld levelei között kéklő termések bújnak meg, a galagonya ágain aprócska bogyók izzanak, a vadszeder szúrós rengetegében fényes, mélybordó gyümölcsök várják éhes vendégeiket, a hamvas szeder tüskés karjain hamvasan kék termések, és fehér szirmokat viselő virágok álldogálnak. A fekete bodza szép nagy tányérba sokasodott aprócska fekete bogyói pedig szépen fogynak, mely annak a jele, hogy sok-sok éhes csőr járt vendégségben náluk.
Miközben utamon haladtam a nap még kellemes meleget adó sugarai egyre beljebb osontak az erdőbe, hiszen a ritkuló levelek, már nem álljak úgy útjukat, mint a nyári hónapokban. Ilyenkor szeptember közepén már egyre több fény tud behatolni a fák rengetegébe, és a sugarak már a talajt simogatják. Ahogy pedig fogynak a levelek, úgy lesz egyre több és több a fény, ha a nap korongját nem takarják el az őszi esőt hozó fellegek.
Sétám alatt hiába kerestem az erdő kalapos lakóit, egyedül csak júdásfülegombákkal sikerült találkoznom, egy kidőlt akácfa mohás törzsén. Hiába tartogatott csapadékot a szeptember a gombák eddig még nem keltek életre, de bízom benne, hogy ami késik az nem múlik, és lesz még rá lehetőségem találkozni velük. Hiszen az ősz java még előttünk áll, mely még megannyi élményt tartogat a számunkra.


 Erdei peremizs


 Csipkebogyó


 Egybibés galagonya


 Kökény


2019. szeptember 14., szombat

Buzgó manó



Imádkozó sáska

Ha a buzgó manó elnevezést halljátok Nektek melyik élőlény jut róla az eszetekbe? 
Aki nem tudja annak gyorsan segítek is, mert ebben a bejegyzésemben róla fogok mesélni. Ő nem más, mint a különleges kinézetű, és egyedi szokásokkal rendelkező imádkozó sáska.
Ilyenkor ősszel egyre gyakrabban találkozhatunk velük a rétek, mezők ösvényein, hiszen ekkorra érik el azt a kifejlett állapotot, amikor könnyebben észre tudjuk venni őket. Persze a főként zöld fűszálak között tartózkodó manók észrevétele így sem mondható egyszerű feladatnak. De az a mondás vele szemben is helytálló, legalábbis a legtöbb estben, miszerint aki keres az talál. Én pedig keresem őket, de nem csak ilyenkor ősszel, hanem a nyár végi hónapban is. 
Az imádkozó sáskák áttelelt lárvái, tavasz végén, nyár éljen kelnek ki, akik nagyon hasonlítanak szüleikre, azzal a különbséggel, hogy nincsenek ivarszerveik, és szárnyaik. A kifejlett sáskák kicsinyített másai. Ahogy telik az idő egyre többször védenek, körülbelül 6-7 alkalommal, melynek köszönhetően egyre nagyobbak és fejeltebbek lesznek. Az utolsó vedlés után pedig teljesen kifejlett imádkozó sáskákká válnak. 
Sajnos már sokszor szembesültem vele, hogy ezek az ártalmatlan rovarok félelmet keltenek az emberekben. Nagy termetük, különös kinézetük sokak számára riasztó vagy visszataszító. Pedig semmi okunk nincs rá, hogy tartsunk vagy irtózzunk tőlük, hiszen nem ártanak nekünk. Sőt inkább hasznunkra vannak, mert  ha kertünkben feltűnnek sok, a növényeinkre káros rovart pusztítanak el. Táplálékuk elsősorban röpképes rovarokból áll, melyekre lesből támadnak. Az imádkozó sáskák türelmes ragadozók, akik akár órákat képesek mozdulatlanul állni, zsákmányukra várva. Amikor a közelükbe kerül egy figyelmetlen préda, hosszú, tövises fogólábaikat a másodperc töredéke alatt kinyújtják, akár egy bicskát, és átölelik áldozatukat, mely ölelésből már esélyük sincs menekülni. Lomha járásuk, nehézkes röptük ellenére kíméletlen ragadozók. Vadászatuk közben elsősorban kitűnő látásuk segítik őket, melyről nagy szemeik árulkodnak.
Az imádkozó sáskák hazánkban természetvédelmi oltalom alatt állnak, természetvédelmi értékük 5.000 Ft/egyed.


Imádkozó sáska fiatal egyed







2019. szeptember 7., szombat

Őszi reggelen



 Molyűző ökörfarkkóró


 Parlagi madármályva


 Skorpiólégy hím


 Imádkozó sáska a lómenta virágán


 Erdei rabló szitakötő, a magvait érlelő seprencén


Gímszarvas csapat 


Beköszöntött az ősz, mely magával hozta a kellemesen hűvös nappalokat és a harmatcseppek fürdő éjszakákat. Az évszakváltó front bőséges csapadékot is tartogatott szürke fellegeiben, melynek köszönhetően újra szomjukat tudták oltani erdő, mező lakói.
Amikor kora reggel az erdő ösvényére léptem, csend honolt a fák rengetege közt, melyben tisztán hallani lehetett, ahogy egy-egy kósza falevél búcsút véve addigi otthonától, halk zizegéssel földet ért. A levegő hosszú hetek után újra frissességgel telt meg, melyet a nyár füled, párás napjai teljesen elfeledtettek. Jó érzés volt ismét érezni a levegő hűvös leheletét, a nedves avar fanyar illatát, és a látni a fák ágai közé lopakodó ködfoszlányokat. Tipikus őszi időjárás volt ezen a szeptember elejei reggelen, amit én különösen szeretek.
Az erdő szélén sűrűn állnak a vadszeder és a fekete bodza bokrok, melyek ilyenkor bőséges táplálékkal várják az éhes csőrű vendégeiket. A fekete bodza vékonyka ágai szó szerint roskadoznak a fényes, lédús termések alatt. Szép nagy tányérokba sokasodó bogyói tollas kis barátaim fontos őszi csemegéi. Tápanyagokban és vitaminokban gazdagok, melyek energiával tölti fel nemcsak a vándor, hanem az állandó, hazánkban telelő madarakat is. Ezen a kora reggelen még csak egy korán ébredő vendége akadt, de ő is hamar tova szállt, mihelyst megérezte közeledésemet. Éjfekete tollruhát viselő fekete rigó bújt elő a bokor sűrűjéből, majd hangos szidalmazás közepette hagyta el reggeliző helyét. Éles hangja gyorsan szaladt tova a fák törzsei között, majd kisvártatva újabb recsegő riasztás verte fel a reggel nyugalmát. Az akácfa ágai közül szajkó riasztott. Egészen biztosan meghallotta a rigó jelzését, és ő is észre vette jelenlétem, ezért kiabált. A rémülete azonban nem tartott sokáig, amilyen gyorsan rákezdett, olyan gyorsan abba is hagyta a kiáltozást.
A tisztás szélén álló jó másfél méteres csalán sereg között mozgás jeleire lettem figyelmes. Megálltam, és a fa mögé húzódtam. Kis kamerámat a messzibe motozókra irányítottam, hogy még tudjam őket örökíteni. Sejtettem, hogy szarvasok lapulnak a magas, sűrű növényzet között, és amikor a kamera közelebb hozta sudár testüket, sejtésem be is igazolódott. Két tehén és két borjú falatozott bőszen, ügyet sem vetve rá, hogy pillanatokkal előtte a szajkó kiabált. Talán nem vették komolyan őt. A kis szarvas csapat békésen eszegetett, majd szép lassan távolodni kezdtek, mígnem teljesen eltűntek a fák takarásában. Nem szerettem volna zavarni őket, ezért egy másik úton folytattam sétámat, a tisztás felé.
A nap még alacsonyan járt, a fák sudarai között beosonó sugarai csak a tisztás legszélét simogatták. Azonban tündöklésük nem volt akadálytalan, mert az égbolton egyre több felhő sokasodott, melyek időről - időre eltakarták őket. Az ősz jelei mindenhol ott voltak, a tisztás minden növényén, akiknek legtöbbje már pompáját vesztve álldogált, a körülötte elő fák koronájában, melyekbe egyre több sárga  színt lop a csendesen ballagó szeptember.
Az egyre száradó és magjait érlelő seprencék között lila színű mezei varfüvek, lómenták, lózsályák, sédkenderek, fehér szirmokat viselő közönséges cickafarkok, összezárt szirmú, még szunyókáló mezei katángkórók, nyúlánk száraikon rózsaszín virágokat viselő parlagi madármályvák, molyűző ökörfarkkórók és közönséges párlófüvek álldogáltak. Összességében még mindig virágokban bővelkedő a tisztás, de már közel sincsenek annyian, mint hetekkel ezelőtt. A száradó növényzet, a nap aranyló sugarai, az illatok, igazi őszi hangulatot varázsoltak számomra a boldogság kis szigetére. A lakók is kevesebben vannak, sáskák ugráltak lépteim előtt kék és piros szárnyukat széttárva, erdei rabló szitakötő pihent a száraz seprence ágán, verőköltő bodobácsok várták izgatottan, hogy a nap melege végigsimogassa testüket, skorpió legyek pihentek a fűszálakon, és imádkozó sáska mormolta kora reggeli imáját.
Hazafelé tartva az őszi csendben tisztán hallottam a vörösbegyek csettegő hangjait, mintha egymással diskuráltak volna, talán az előttük álló nap fontos eseményeit beszélték meg.


 Sédkender


 Mezei katángkóró


 Lózsálya


Közönséges cickafark

2019. augusztus 31., szombat

Nyár végi hajnalon



Enyves zsálya

 Enyves zsálya

 Erdei fejvirág vagy szőrös mácsonya 

 Pelyhes kenderkefű

Lassan, de annál biztosabban közeleg az ősz, amit én már nagyon várok. Végre búcsút inthetek a forró, fülledt napoknak, mely bevallom, nem tartozik a kedvenceim közé. Ha választani lehetne, akkor inkább a mínuszokra tenném le a voksomat, mintsem a tikkasztó melegek mellett. De minden évszak közül mégis a tavasz és az ősz a legkedvesebb a számomra.
Ha időm úgy engedi, szeretem kihasználni a hajnal, és a kora reggel nyújtotta erdei varázslatot. Igen jól olvassátok varázslatot, mely semmi misztikus dolgot nem rejt, csakis annyit, hogy ilyenkor a leginkább magával ragadó számomra a természet.
Amikor utamra indultam az égbolt még fakószürke volt, az éjszaka éppen, hogy csak elkezdte sötét fátylát hajtogatni, hogy helyét átadja a pirkadatnak. A csillagokat már tovaterelgette az éjszaka örök vándora, hiszen a nyugati égbolt peremén már az új nap fénye készülődött. Az erdőszél szeder és bodzabokrokkal sűrűn benőtt rengetegében még alig volt fény, nagyon lassan kezdtek csak kiválni a fák levelekkel dúsan borított koronái. A cserjék ágai között vörösbegy ébredezett, csettegő hangja könnyedén osont a messzeségbe, senki nem volt aki megálljt parancsolt volna neki, csak ő, ő egyedül törte meg a hajnal némaságát. A látásom elé a sötétség akadályt vont, de lelki szemeim előtt mégis tisztán kirajzolódtak kedves vonásai, csillogó gombszemei, csinos vörös mellénykéje, és kis gombóc teste. Szeretem a vörösbegyet ilyenkor is, amikor ébredezik, és az új napot jellegzetes hangjával tölti be, és akkor is, amikor dalra fakad, hiszen strófái úgy osonnak tova a fák rengetegében, mint az aprócska kis patak gyöngyöző vize.
Ahogy haladtam a sűrűségben, hosszú idő után újra harmattal hintett növények közt szedhettem a lábam. A korai üdeséget csak ilyenkor érezni, ezekben a hajnali és kora reggeli órákban. A fák, a bokrok levelei, a fűszálak, a növények mintha sokkal erősebben illatoznának, és az avar fanyar aromája is erőteljesebb, mint napközben. Mintha a harmatos frissesség felerősítené mindenki illatát, mely oly kellemessé teszi ezeket a korai sétákat. Legalábbis én így érzem, nekem ez az erdei varázslat egyik fontos része.
A másik pedig a fények, melyek ilyenkor a leglágyabbak, amikor az álmosan ébredező nap, minden áldott teremtményt könnyed, aranyló fénnyel simít végig. Miután pedig felébred, és a fák sudarainak kis nyílásain keresztül beosonva rézsűt vet a talajra, és a törzsekre, igazi fényjáték veszi kezdetét, amiben órákon keresztül gyönyörködni tudnék. Számomra ez az erdei varázslat, amit minden áldott hajnalon átélhetek, amikor a természet ösvényére lépek, mely ezen a reggelen is így történet.
Az erdő félhomályában, a közelgő ősz nyomai tisztán láthatóak. Szirmaikat bontogatják a nyárutó virágai, a levelek zöld sokasága között egyre több sárga levél díszlik, jó pár növény már az új életeket adó, magvait, terméseit érleli, sokuk pedig elszáradva búcsút intett idei pompájának.
Az elmúlt hetekben kiadós esőzések öntözték meg az erdők, mezők ösvényeit. Majd a csapadék után fülledt meleg, párával telt levegő vette uralma alá a természetet, ami kedvezőleg hatott kis kalapos kedvenceimre, a gombákra. Szerencsére ezen a hajnalon is sikerült, több egyedével találkoznom. Szándékosan nem illetem őket a nevükön, mert a gombák pontos meghatározása szakértői feladat, én pedig nem igazán értek hozzájuk. Én csak fotózni, és gyönyörködni szeretek bennük, hisz számomra kinézetük, mely igazán egyedi, magával ragadó.    
A Veletek megosztott fotóim mindegyike ezen a kora reggelen készültek, amikor az erőd ösvényein alig volt fény, de számomra épp emiatt olyan magával ragadó a napnak ezen időszaka. 
   
 Vörösbegy csettegése


Apró kalapos a mohás akácfa törzsén

 Az avar védelmében

 Piros kalapos erdei kincs

2019. augusztus 25., vasárnap

Harmatos hajnalon


Káposztalepke 

 Káposztalepke 

 Egynyári seprence

 Parlagi madármályva


A természet telis-tele van kincsekkel, melyek csak arra várnak, hogy felfedezzük, megcsodáljuk őket. Azonban ezekre, az ékességekre van amikor, nehéz rátalálni, keresni kell őket, tágra nyitott szemekkel, a megfelelő időben. Hogy miért is írom most ezt nektek? Az oka egészen egyszerű, mert van, amit csak kora hajnalban láthatunk, akkor, amikor az éjszaka aprócska harmatgyöngyökkel leheli be a rétek, mezők lakóit.
Az erdő ösvényét még félhomály ülte meg. A fák levelekkel dúsan borított sudarai között már tisztán látni lehetett a kristálytiszta kék égboltot. A nap a keleti égbolt peremén ébredezett, majd elődugta egyik sugarát a másik után, mintha nagyokat nyújtózkodott volna. A fák között csend honolt, majd hirtelen fekete rigó riasztása törte meg a némaságot. A nagy ricsaj nekem szólt, hisz én voltam birodalmuk betolakodója. Bármennyire is óvatosan haladok, az éber erdei őrök hamar észreveszik lépteimet. A rigó lassan megnyugodott, szavai elhalkultak, érezte, hogy nem jelentek rá veszélyt. De nem sokkal később szajkók kezdtek rám kiabálni. Recsegő hangjuk messzire szaladt a fák törzsei között. Megálltam, figyeltem őket. Voltak vagy hatan, és egymás szavába vágva rikoltoztak. Itt az erdőszélén, már kellemesen világos volt, így tisztán láttam, ahogy szarvasok szedik patáikat a szajkók éktelen zajára. De ez így is van rendjén, hiszen sajnos nem mindenki jó szándékkal tartózkodik a természetben. A szajkóknak pedig ez a feladata az éber őrködés. Ha idegen lép az erdők ösvényére, biztos, hogy az ő éles tekintetüket nem kerülheti el. Riasztásuk pedig a többi erdőlakónak szól, hogy mindenki hallja meg, mindenki vegye észre a veszély közeledtét. Ők pedig hallgatnak rájuk, és menekülőre fogják, így már sok erdőlakó életét mentették már meg ezek az éber madarak. Ahogy látták, és érezték, hogy nem jelentek rájuk semmiféle veszélyt szépen lassan elcsendesedtek, és a csend visszaszállt az erdőre.
Amikor a tisztásra értem, már az égbolt kék tengerében fehér kis hajók andalogtak, a szél elbújva pihent, így ezek a kis hajók alig-alig mozdultak meg, hisz nem volt aki tovarepítse őket. Az éjszaka hűvös volt, a hőmérő, amikor utamra indultam nyolc fokot mutatott. Ilyen az igazi augusztusi éjszaka, kellemesen hűvös, a csillagok fényében ragyogó, melyek közül egy-egy elhagyja addigi otthonát, és aláhullva int búcsút a világnak. Éppen ezek miatt szeretem a nyár utolsó hónapját.
A hűvös éjszakának köszönhetően az erdei tisztás minden egyes virágán, azoknak aprócska szirmain, a fűszálak sokaságán harmatcseppek pihentek. Ezek a kis cseppek, pedig a fák között beszűrődő napsugarakban úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt gyémántok. A derékig érő növények, a támadó csalánsereg között nehéz, és olykor fájdalmas a járás, de a látvány mindenért kárpótol. Hiszen csak ilyenkor, ezekben a kora reggeli órákban lehet harmatos csodákat látni. A tisztáson nagyon sok növény éli az életét. Legtöbb a seprence, akinek a nagy része már száradozva álldogál. Rajtuk kívül rengeteg vadmurok, mezei varfű, parlagi madármályva, bogáncs, gyalogbodza, fehér mécsvirág, macskafarkú veronika lelt itt otthonra. Köztük meghúzódva élnek az apró bojtorjánok, a bársonyos kakukkszegfűk, az orvosi szappanfüvek, réti szegfűk, a terebélyes harangvirágok és még sorolhatnám mennyi, meg mennyi virág tarkítja szépségével, a zöld fű rengetegét. De ezen a reggelen számomra egy lepke volt az igazi kincs, egy apró harmatruhába bújt káposztaepke. A vadmurokra kapaszkodva pihent. Este naplemente előtt ide húzódott el, hogy az éjszakát itt pihenje át. Szerencsém volt, hogy megpillantottam őt, mert látványa abban a pillanatban rabul ejtett. A csápjain, a szárnyain mindenhol miniatűr harmatcseppek pihentek, a hűvös éjszaka ártatlan nyomai. Mozdulatlanul pihent, várva, hogy az egyre közeledő napsugarak felszárítsák róla a harmatot, testét pedig átmelengessék, hogy újra szárnyra tudjon majd kapni. De nem csak ő viselt csillogó vízcseppeket a testén. Sáskák, mezei kabócák, hétpettyes katicák, harlekin katicák, legyek, pókok, minden tisztáslakó harmatruhát öltött magukra.
Ezekért, a pillanatokért szeretek korán kelni, és az erdők, mezők ösvényit járni, mert ilyen csodákat csak ilyenkor, a kora reggeli órákban lehet látni.        


 Mezei kabóca

 Sáska

2019. augusztus 21., szerda

Madárdalos nyárutó


Fekete rigó hím 

Amikor a tél lassan engedni kezd fagyos szorításából, és a nap egyre melegebb sugaraival simítja végig a természet ösvényeit, elérhető távolságba kerül a tavasz. Olykor még itt-ott hófoltok tarkítják az ösvényeken, amikor egy szép februári alkonyon először megszólal a fekete rigó. Koromfekete tolla szinte teljesen belevész az alkonyba, de ekkor még szolidan csengő strófái ügyesen elárulják hollétét. Ezekben a tél végi napokban csendesen dudorászik mintha csak önmaga szórakoztatására énekelne, nem is sejti, hogy annak aki hallja előadását milyen nagy örömet okoz. Egyik legkedvesebb élményem, amikor a szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közül, egymásba kapaszkodó strófái bújnak elő, melyekkel a tavaszt csalogatja. Ettől a naptól kezdve, nem telhet el egyetlen pirkadat és alkonyat sem, hogy ne hallanám dallamos, tisztán csengő énekét.
A tél végéről egészen nyár közepéig megszokott a fekete rigók éneke, melynek több funkciója is van. A hímek csengő énekükkel próbálják elcsábítani a tojók szívét, védelmezik revírjeiket, valamint amikor már családot alapítottak tisztán csengő, messzire hallatszó előadásukkal védelmezik fészküket és a benne lapuló utódaikat. Ezekben a hónapokban sokkal erőteljesebb, sokkal messzebbre osonó az énekük, mint a tél éljen, hisz fajtársaik tudomására kell hozniuk, hol húzódik az ő fenségterületük.
A fekete rigók évente általában két fészekaljnyi fiókáit nevelnek fel, és amikor a második fészekalj apróságai is önállóvá váltak akkor énekük elcsendesedik, hiszen már nem kell sem revírjeiket, sem családjukat védelmezniük. Azonban az idei esztendő egészen különleges, hiszen a fekete rigó mind a mai napig dalra fakad.
Nyomozni kezdtem az ügyben, szakértő véleményét is kikértem, de ő is furcsán állt az eset előtt. Szerinte talán még nem ért véget a költési időszaka ezért énekel, de az egészben csak az a különös, hogy ez az előadás nem úgy cseng, mint a fióka nevelés időszakban. Akkor erőtől duzzadó, most pedig melankolikus, éppen olyan, mint tél végén. Minden délután, amikor az udvaron vagyok kiül az akácfa, levelekkel sűrűn fedett ágai közé, és elkezdi szolid, minden hivalkodást kerülő előadását. Mintha önmagának dudorászna, mintha csak a saját szórakoztatására énekelgetne. Amikor meghallom énekét meg próbálom felvenni a kamerámmal, de olyan halk, hogy sajnos egyáltalán nem adja vissza az általam hallott éneket.
Különleges, hogy hallhatom és gyönyörködhet benne, és furcsa is, nagyon furcsa, mert a fekete rigók nem szoktak újra dalra fakadni, mint például a csilpcsalpfüzikék, a házi rozsdafarkúak vagy a vörösbegyek. Az ő énekük ősszel megszokott, hogy szép napsütéses, meleg szeptemberi, októberi napokon újra elveszik aprócska hangszerszámaikat, és dalolni kezdenek a sárguló levelek védelmében.
Kíváncsian várom, hogy meddig hallgathatom a rigó strófáit, mely most is, amikor ezeket a sorokat is írom kiszűrődik az erdő fáinak a védelméből.


Fekete rigó éneke 

2019. augusztus 18., vasárnap

A tölgyerdő kalapos lakói


Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba

Amikor az erdők, mezők ösvényein szedem a lábam, lépten-nyomon feltárja előttem a természet a csodáit, és egyetlen pillanat sem telhet el unalmasan a társaságában. De ezzel nem csak én vagyok így, Ti is kedves olvasóim gyönyörű pillanatokat élhettek át, ha nyitott szemmel, és füllel járjátok az utatokat.
Az elmúlt hetekben bőséges csapadék öntözte meg a természet végeláthatatlan ösvényeit, melyre már nagyon nagy szükség volt. A nyár elejei hetek szárazsága nagy kihívás elé állította az erdők, mezők lakóit. De szerencsére a július közepe elhozta az várva várt, áhított csapadékot. Mindenki szomlyát tudta oltani, mindenki fel tudott frissülni. A kiadós esőzések pedig minden erdőlakónak a kedvére voltak.
Egy szép augusztusi reggelen, amikor a nap izzó korongja még éppen, hogy csak ébredezett a keleti égbolt peremén, elindultam a tölgyerdő titkos rejtekébe. Abban reménykedtem, hogy láthatom egyik kedvenc fotóalanyaimat, a gombákat. Ugyanis a karéjos leveleket viselő, szép kort megélt fák védelmében leltek otthonra, a szép nagy kalapot viselő őzlábgombák. A lombsátor között még félhomály ült, a csendet csak a lábam alatt zizegő avar nesze törte meg. Annak ellenére, hogy mennyi esőcsepp hullott alá a szürke fellegekből száraz volt a talaj. A barna levelek, melyek a földet gondosan betakarják is szárazon csörögtek lábaim nyomán. Tekintetemmel a gombákat kerestem, és bizakodtam, hogy legalább egyet sikerül megpillantom. Két éve lesz, amikor október végén itt nagyon sok őzlábgomba kapott életre. Hosszúra nyúlt tönkjükön, mint széttárt esernyőt, úgy viselték méretes kalapjukat. Akkor már messziről csalták a tekintetem, a frissen hullott, sárga levelek közt egy jó tucatnyian voltak. Most csak mentem és mentem, de egyet sem találtam. Már éppen vissza akartam fordulni, amikor a levelek közt beszűrődő napsugár épp ott cirógatta a földet, ahol egy őzlábgomba álldogált kalapja alatt. Gyorsan közelebb mentem, hogy szemügyre vegyem tényleg jól láttam e. De csalhatatlanul ő volt az, egy szép nagy őzlábgomba. A reggel lágy fényében csodásan mutatott. Örömmel telepedtem le mellé, és készítettem el róla fotóimat, melyet most veletek is megosztok. Ő volt az egyedüli akivel sikerül találkozom, a sok eső a többieket nem csalta elő. Talán majd ősszel többen lesznek, ha az időjárás kedvezően alakul a számukra. Ha a szeptember és az október esős napokkal áldja meg a természetet, akkor egészen biztosan gombákban bővelkedő őszi hónapok várnak majd ránk. Jó lenne, ha így lenne, mert nagyon szeretem megörökíteni az élővilág kis különceit.

Nagy őzlábgomba