2019. június 12., szerda

Az első látogatás



 A legkíváncsibb apróság




Az idei esztendőben is nagyon nagy öröm és megtiszteltetés ért, mégpedig azért, mert újra az én kertem biztonságát választották az aprócska mókusok. Igen, ez valóban megtiszteltetés, hiszen a kis mókusok anyukája annyira megbízik bennem, és a kert biztonságában, hogy elhozta hozzám csemetéit éppen úgy, mint azt a tavalyi esztendőben is tette.
Tavasszal beszámoltam Nektek róla, hogy Bojtoskának egy szép szál legény udvarlója akadt, aki a mókuslány minden egyes mozdulatát követte és őrizte. A téli hónapokat Bojtoska, és hódolója, a szép sudárra nőtt fenyőfám ágainak a biztonságában töltötte. Azonban kicsinyeit nem itt nevelte fel, hanem a mögöttünk álló hatalmas erdő valamelyik fájának a koronájában. A mókusok kölykező fészküket általában lombos fák tetejében építik meg, mely szorosan a fa dereka közelében helyezkedik el. Az otthon falát keresztül-kasul fonott vékonyabb, vastagabb ágakból, gallyakból készítik el, a belsejét pedig puha mohával párnázzák ki, hogy az kellemesen meleg, és védett legyen a csupaszon születő csöppségeknek. A fészeknek egy bejárata és egy vészkijárata van, olyan, mint egy szép nagy szarkafészek, melynek a tetejét is sűrűn szőtt ágak alkotják, hogy a tavaszi esőzések se tudjanak áthatolni rajta.
Bojtika, és a többi anyamókus azért választ lombos fát a fialó fészke helyéül, mert a fák vékonyka ágainak mozgása jelzi nekik, ha a nyuszt, a legnagyobb ellenségük közeleg. Ha úgy érzik, hogy a kicsik nincsenek biztonságban, akkor egyesével a szájukba fogják őket, és elköltöztetik családjukat egy másik, biztonságosabb otthonba. Éppen ezért írtam az imént, hogy megtisztelő Bojtitól, hogy elhozta a kicsinyeit, mert a mókusmamák, csak a biztonságos helyre vezetik el utódaikat.
Kora reggel volt, a kertemben még félhomály ült, amikor négy eleven kis mókusra, és Bojtira lettem figyelmes. A kicsik félénken követték anyjukat, szépen sorban egymás után. A cseresznyefa, levelekkel sűrűn takart védelmében figyelték, és követték anyjuk minden mozdulatát. Arcukon eleven kíváncsiság ült, szemeik pedig ártatlanul csillogtak. Az első napon, csak a fa ágai közül nézték, ahogy mamájuk a diókat keresi, ők még nem mertek lemerészkedi a talajra, biztos távolságból, védett helyről szemlélték őt, és a kertem. Amikor Bojti jóllakott visszacsatlakozott a kicsikhez, és elindultak az erdő irányába, ahol az otthonuk lapul. Az első látogatást követte a második, amikor a kicsik már bátrabban mozogtak, elevenebben ismerkedtek a kerttel, annak lakóival, és a számukra kikészített finom falatokkal. Azóta is, szinte az egész napjukat itt töltik, ezen idő alatt pedig rengeteg megfigyelési élménnyel és kedves, mosolyra fakasztó pillanatokkal ajándékoznak meg engem.
Az élményeimről, a kis mókusok növekedéséről és kalandjaikról folyamatosan be fogok számolni Nektek, hiszen ritka, és kincset érő élmények ezek, amikor egy mókusmama bizalmába fogad, immár második éve.   



2019. június 8., szombat

Fehér virágpompa



Fehér madársisak 

 Fehér madársisak

 Fiatal vörös róka


Hosszú napok teltek el borús, esős idővel. Már nem is tudom a napját megmondani, hogy mikor ébredtem arra, hogy a nap szikrázó korongja zavartalanul tudta a sugarait szórni. Az erdő fái között félhomály ült. A levelek megszámlálhatatlan sokasága már nem engedi, hogy olyan könnyen bejusson a fény, mint hetekkel ezelőtt. A napsugaraknak meg kell keresniük azokat az aprócska kis réseket, ahol bebocsátást tudnak nyerni, és győzedelmeskedhetnek a lombsátor felett. Ezen a kora reggelen igazán ügyesek voltak, mert rég nem látott fénypompában lehetett részem. Nincs is annál szebb, mint amikor a falevelek titokzatos mintákat rajzolnak a talajra, miközben a szél önfeledten játszik velük a sudarakban. Ez a reggeli erdei előadás minden pillanatban el tud varázsolni, hiszen erre csak a természet képes, csak ő tudja ilyen tökéletesen ezt a színdarabot előadni.
Miközben lábaimat szedtem hallgattam a madarak kórusának összeszokott koncertjét, és a levelek halk zizegését ahogy a gyöngéd szél táncoltatta őket. A bükkerdő fái egyre ritkulni kezdtek, a messziből pedig örömteli döngicsélést hozott szárnyain a szél. Ekkor már tudtam, hogy az akácfákon méhek sokasága vendégeskedik. Hangjuk egyre hangosabban és hangosabb lett, majd kisvártatva megpillantottam a kis akácerdőben zümmögő méh sokaságot. Évről - évre itt vendégeskednek ezek a szorgos kis gyűjtögetők, hangjuk pedig éppen úgy hozzátartozik a tavasz végi és nyár elei erdőhöz, mint a madarak kórusának az élőadásai. Fáradságot nem ismerő munkájuk pedig minket ajándékoz meg, hisz nélkülük nem kerülhetne az asztalunkra a finom és vitaminokban gazdag akácméz. Hálával telve figyeltem őket, ahogy lábukon elhelyezkedő kis kosaraikba gyűjtögették a sárga virágport, szipókájukkal pedig a nektár szívogatták.
Ahogy utamon haladtam az akácerdőt tölgyes majd hársfákkal tarkított rész váltotta fel. Ennek az erdőnek a sűrűjében élnek a fehér madársisakok, és a kislevelű nőszőfüvek. Sötét ez az erdő, a talajig szinte alig jut el a fény, de ennek ellenére mégis itt találtak meg azokat a feltételeket, melyek kedvezőek a számukra. Ezek a védett, vadon élő orchideák igazan jól érzik itt magukat, erről pedig az tanúskodik, hogy rengeteg egyed bontogatja fehér szirmait. Az elmúlt hetekben többször is látogatást tettem náluk, izgatottan várva, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor elérik a virágzási csúcsukat. A szokottnál később, jó két hetes csuszással végül eljött az igazi pompájuk, és így tavasz végére gyönyörű kosbor szőnyeg fedte be a sötét erdő, puha avarral hintett talaját.
Miután lefotóztam, és alaposan megcsodáltam őket tovább folytattam a sétámat. Az út menti bodzabokor üde zöld levelén lepke pihengetett. Összezárt szárnyait a nap felé fordította, és hagyta, hogy a sugarak melengessék, simogassák a testét. Ő nem más volt, mint az erdei szemeslepke. Mint neve is elárulja az erdei ösvényeken lelt otthonra. Szereti az árnyas, nyirkos erdei utakat, erdőszéleket. Miközben a lepkét szemléltem, nem messze tőlem szarvastehén csapat vonult át, a már jól kitaposott vadcsapásukon, mely úgy néz ki, mint egy forgalmas sztráda, csak itt nem autók, hanem az erdő lakói járnak. Vaddisznók, őzek, szarvasok patáinak nyomai, és róka mancsok lenyomatai tanúsították azt, hogy kik használják ez erdei utat. A saras ösvényen jól kivehetőek voltak a nyomok amiket maguk után hátrahagytak. A szarvasok komótosan egymás után szedték lábaikat. Három tehén volt és egy borjú. Miután eltűntek a szemeim elől tovább indultam, de a amikor a tisztás széléhez értem megtorpantam, barna szőrbundába bújt valaki hempergett a dús fűszálak között. Figyeltem ki lehet az. Először vadnyúlra tippeltem, ugyanis vele gyakran sikerül találkoznom, de ahogy láttam az ég felé meredő feketés tappancsokat, már tudtam, hogy róka hempereg bőszen, és önfeledten a növényzetben. Hiába, hogy nem mozdultam ő mégis észrevett, megérezte a szagomat. Tüstént tappancsaira pattant, és elindult az erdő felé. Csinos vörös bundáján a nap sugarai csillogtak, menet közben pedig kétszer felém pillantott, gyermeki szemecskéi kíváncsian fénylettek, és amikor látta, hogy nem jelentek rá veszélyt lábait komótosabban kezdte szedni, majd szépen lassan eltűnt a fák és a bokrok védelmében. 
Ezen a reggelen végre igazán kellemesen meleg időben, és szikrázó napsütésben lehetett részem. 



Fehér akác virága

Erdei szemeslepke 

2019. június 3., hétfő

Esős délelőtt


Fehér madársisak

Fehér madársisak


Az elmúlt hetekben és napokban nagyon sok eső áztatta a természet szerteágazó ösvényeit. A komor, szürke fellegekből újra és újra megindultak a cseppek, hosszú órákon át pedig meg sem álltak.
Kora délelőtt volt, amikor a tavaszi eső alábbhagyott, és az égboltot takaró fellegek foszladozni kezdtek. Az aprócska réseken pedig kíváncsian bújtak elő a nap melengető sugarai. Nem is kellett nekem ennél több, gyorsan magamra kaptam a gumicsizmám és elindultam az erdőbe, egy könnyed sétát tenni. Mire a tisztásra értem az égbolt újra beborult, egyre több és több esőcsepp indult meg felhőotthonából a föld irányába. A kapucnit a fejemre húztam, lábaimat pedig egyre fürgébben szedtem, hogy az erdő fái között keressek menedéket, az egyre bőségesebben aláhulló csapadék elől. A fák dús levelekkel fedett koronái nagy részüket felfogták, de még így is voltak, akik ügyesen át tudtak hatolni a lombsátor aprócska résein. Tervezett utam a kosborokhoz vezetett, hogy szemügyre vegyem őket, hol tartanak a virágzásban. A sötét erdő ezen a délelőttön a borús égbolt miatt még sötétebbnek tűnt, fény alig szűrődött be a rengetegbe, de ennek ellenére egyre több fehér madársisak kezdte meg szolid pompáját. Voltak, akik több virágot is nevelgettek, de olyanok is akadtak, akiken csak egy-két halvány fehér virág díszlett, de ezek ellenére ugyanolyan szépek voltak, mint a dús virágzatú társaik. Nagy örömömre, nem messze a madársisakoktól megjelentek a kislevelű nőszőfű első, egészen kicsi hajtásai is. Ők is a kosborfélék családjába tartoznak, és ugyancsak védett növények. Körülbelül két hét, és ők is elkezdik virágszirmaikat bontogatni, akkor pedig újabb szépségekkel lesz gazdagabb a nyári erdő rengetege.
Ahogy az eső egyre jobban és jobban esni kezdett, a fák lombjai sem adtak már menedéket, így nem volt más választásom sarasan és vizesen hazafelé indultam, de boldog voltam, mert két vadon élő orchideát is sikerült megfigyelnem.    


 Kislevelű nőszőfű aprócska hajtása

2019. május 30., csütörtök

Cingár kis hangocskák


Nagy fakopáncs hím


Tavasz végén járunk, amikor az erdő fáinak védelmében, már a madarak fészkei lapulnak. Ebben az időszakban már minden tollas megtalálta a társát, és szerelmük bölcsőjében a tojásaikat melengetik, vagy a kikelt fiókáikat táplálják. A hímek csengő énekükkel a fészküket, és a benne lapuló családjukat védelmezik, a tojók pedig a tojásokon ülnek. Akiknek a fészkében fiókák lapulnak azok, pedig pirkadattól alkonyatig a kicsiket táplálják, és fáradtságot nem ismerve hordják számukra a finomabbnál, finomabb csemegéket.
Amikor ezekben a tavasz végi hetekben a természetet járom, nagyra nyitott fülekkel szedem a lábaimat, hátha meghallhatom a madarak új nemzedékének a csipogásait. Hiszen a fák koronájának a védelmében, a bokrok sűrűjében lapuló fészkekből ilyenkor már kiszűrődhetnek a kikelt fiókák könyörgő, élelem után esengő vékonyka hangjai. Legutóbbi sétám során éppen egy ilyen kedves élményben lehetett részem. Az erdő ösvényén haladtam, amikor a sok madárének között cingár hangocskákra lettem figyelmes. Ezek a halk kis neszek a magasból szűrődtek ki, miközben csattogó kiáltások, riasztások vegyültek közéjük. Ekkor már sejtettem, hogy a nagy fakopáncs fiókáinak a könyörgése szűrődik ki valamelyik fa törzsében lapuló otthonukból. Fülemmel követni kezdtem a hangokat, miközben szemeimmel sorra vizsgáltam a fák törzsét harkályodú után kutatva. Szerencsére hamar rátaláltam a harkályok takaros otthonára, a fa törzsén álldogáló kerek röppnyílású odúra. Az otthontól nem messze a szomszédos fa koronájában a hím harkály riasztott, hangos messze csengő hangján. Gyorsan pergő, egymás után ismétlő „csrett-csrett-csrett-csrett” kiáltásokkal próbált elijeszteni engem, hiszen betolakodónak gondolt, akitől féltette a fiókáit. A nagy fakopáncs hímek nagyon gondoskodó szülők. Otthonukat, a fák törzsében lapuló odújukat egyedül készítik el, a tojók csak ellenőrzik a munkálatokat, és a belseje hulló forgácsokat igazgatják, és hordják ki a kis lakásukból. A tojó a tojásokat az odú csupasz aljára rakja le, külön fészket nem építenek. A hímnek a szerepe itt nem fejeződik be, fontos feladatot vállal a költésben, a tojások melengetésében is. A tojóval felváltva védelmezik, melengetik a tojásokat. Az éjszakai időszakban pedig csak a hímek ülnek rajtuk, sőt a kikelés után egészen a fiókák fészekhagyásig őt melengetik a kicsiket éjszakánként. A tojó eközben a revíren belül, nem messze a családjától egy másik odúban tölti a pihenő idejét. Tehát a nagy fakopáncs hímek, egyészen az otthon készítéstől, teljesen a kismadarak teljes önállósodásáig a kicsik mellett vannak, gondozásukban pedig nagyobb szerepet vállalnak, mint a tojók.
Amíg az odút figyeltem, és hallgattam a fiókák hangját a hím megállás nélkül űzni próbált. Így nem sokáig maradtam a fa tövében, mert nem szerettem volna zavarni őket, tovább indultam utamon tudván, hogy jó pár nap, és a kiserdő újabb piros fejtetős nagy fakopáncs fiatalokkal lesz gazdagabb.           



Nagy fakopáncs fiókák könyörgő hangjai és a szüleik riasztása 

Nagy fakopáncs fiókák könyörgő hangjai és a szüleik riasztása 


2019. május 27., hétfő

Mezei veréb nebulók


Mezei veréb fiókák 

 Mezei veréb


A kiskertemben évről-évre több kényelmes kis lakás is kiadó, tárt röppnyílásokkal várják tollas kis bérlőiket. Az egyik ilyen odúnak már tavaly ősztől lakói vannak, akik októberben elkezdték építeni az éjszakázó fészküket, hogy a hideg téli hónapok alatt kényelmes, meleg otthonban tudják tölteni a hosszú éjszakákat. Akkor már sejtettem, hogy tavasszal ők lesznek azok, akik a költési időszakukat is ebben az odúban fogják tölteni. Hiszen, ha kellően biztonságosnak, és kényelmesnek találják az albérletet akkor maradnak a költésre is. Sejtésem tavasszal be is igazolódott, a mezei veréb pár április elején elkezdte renoválni az éjszakázó fészkét, hogy az megfelelő legyen, az utódaik fogadására.
A mezei verébnél mindkét szülő részt vesz a fészek építésében, a hím is épp oly serényen hordja az alapanyagot, és építi bele szerelmük bölcsőjébe, mint a tojó. Egyes hímek még a tojások melengetésébe is besegít a párjának, de a fiókák védelmét egészen azok kirepüléséig a tojó látja el, minden éjszakát a kicsikkel tölti.
Pár nappal ezelőtt arra lettem figyelmes, hogy az odú mellett aprócsak mezei verebek álldogálnak, szorosan egymás mellé bújva. Farok tollaik még egészen kicsik, csőrük széle pedig sárga volt, mely a fiókák jellemzője. Szüleik a talajon keresgéltek, a kicsik pedig igaz még esetlenül, de követték minden mozdulatukat, miközben szárnyukat bőszen rezegtették, csőrüket pedig nagyra tárva élelem után könyörögtek. A szüleik a fészekhagyás után tovább gondozzák a fiókákat, egészen addig míg azok teljesen önállóvá nem válnak, csak akkor engedik őket saját útjukra, amikor már egymaguk is meg tudják szerezni maguknak a betevőjüket.
A mezei verebek évente két fészekaljnyi fiókát nevelnek fel, én pedig kíváncsian várom, hogy a következő költésüket is nálam, az én odúmban tervezik e.    


Épült a takaros fészek

2019. május 23., csütörtök

Tavaszi reggelen



Fehér madársisak

 Mezei árvácska

 Apácavirág

Sáskalárva


Kora reggel volt, amikor sétámra indultam. A nap melengető sugarai, már a hegytető üde zöld lombkoronában álló fáit simogatták. A tisztást kellemes félhomály ülte meg. Rovarok indultak neki aznapi teendőjüknek, a lepkék pedig még szunyókálva, pihengetve várták, hogy a nap korongja magasabbra kússzon az égbolton, hogy az ő testüket is meleg sugaraival cirógassa. Kockáslepke pihent egy száraz, vékony ágacskán, dermedt teste a levegő felmelegedését várta, éppen úgy, mint a zöld fűszálak közé rejtőzött apró sárgabagoly.
A madarak hangosan flótáztak, egyik strófájukat a másik után küldve. A fészkekben a tojók a tojásaikat melengetik, míg a hímek csengő énekükkel családjukat és revírjüket védelmezik. Azonban már sok fészekben a tojások felpattantak, és folyton folyvást éhes fiókák vékonyka hangja szűrődik ki a fák védelmező lombsátra alól. Az egyik hársfa törzsén három kerek bejáratú odú tátongott, mely nyílás arra utalt, hogy a kis otthonokat nagy fakopáncs készítette, hegyes, erős csőre segítségével. Kora tavasszal a hímek több odúkezdeményt is elkezdenek, mire egyet befejeznek, és melyben majd a fiókáikat, közösen a tojóval felnevelik. Ezen a fán az egyik kis lakás mélyéből vékony hangfoszlányok jelezték, hogy a fakopáncs tojásai már felrepedtek, és a fiókáik napvilágot láttak.
Tovább haladva utamon az erdőszél csalánnal benőtt részén különleges kinézetű rovar, a skorpiólégy pihengetett. Gyakran sikerül találkoznom velük, közönséges fajnak számítanak, de minden egyes találkozásnál megcsodálom őket, mert megjelenésük nem mindennapi. Különlegességük, a hímek vöröses színezetű, körte alakú, megvastagodott ivarszerve, mely szinte megszólalásig a skorpió fullánkjára emlékeztet, nevét is erről kapta. Félnünk nem kell tőlük, mert ártalmatlan rovarok, sérülést nekünk nem tudnak okozni.  
A sűrű csalánsereg, az esőtől méretesre növő fűszálak sok rovarnak adtak pihenő, és búvóhelyet. Aprócska sáskalárvák szökkentek, ügyes ugrásokkal a lépteim előtt, verőköltő bodobácsok várták türelmetlenül a nap sugarait, közönséges lágybogarak szedték vékonyka lábaikat számomra ismeretlen céljuk felé, és éjjeli lepkék szundikáltak, és próbálták kipihenni az éjszakai fáradalmait. Ahogy egyre beljebb haladtam az erdőbe, úgy lett sötétebb és sötétebb, pedig a nap korongja már egyre magasabbra hágott, de a levelek dús sokasága, már nem engedi be a sugarakat. Csak itt-ott, a kósza réseken van esélyük behatolni, és, ha sikerül nekik a bejutás hihetetlen fényjátékot űznek az avarral hintett talajon, és a fák törzsein. Szeretem nézni ezeket a sejtelmes fényeket, pláne, ha a sudarakba gyenge szél oson, akkor igazán csodálatos az erdei előadás. Ezen a reggelen is, hosszú perceken át szemléltem a levelek pajkos táncát, miközben hátamat a mohával dúsan beborított tölgyfának döntöttem, kényelmes, puha támaszt adott, és órákig elálldogáltam volna a társaságában, de tovább kellett indulnom, mert az időm véges volt, és el kellett jutnom a kosborokig, hogy megnézzem virágzásnak indultak e már.
A mi vidékünkön is élnek orchideák. Ezek a védelmet élvező vadvirágok, nem csak a mezőket gazdagítják szépségükkel, hanem az erdő sűrűjében is otthonra leltek. A fehér madársisak, a kardos madársisak, a kislevelű nőszőfű, a müller nőszőfű és a madárfészek kosbor is él ebben a nagy erdőrengetegben, melyben már milliónyi lépést tettem meg. Rajtuk kívül lehet, hogy van több faj is, csak eddig még nem sikerült velük találkoznom, de a szemem minden sétám alatt nyitva van, és érdeklődve fürkészem a talajt, hátha új fajba sikerül belebotlanom. Addig, amíg el nem értem a kosborok élőhelyét a madarak kórusában, aprócska barna kalapos gombákban gyönyörködtem. Tavaly ilyenkor már igazi kosborszőnyeg fogadott, de most még csak a virágok szárai tanúskodtak arról, hogy itt ének, egy-két tövön díszlett még csak virág, éppen úgy, mint egy jó héttel ezelőtt. Nehezen indul be a virágzásuk mely a szokatlanul hűvös időnek tudható be. De én türelmesen várom az igazi tavasz eljövetelét, éppen úgy, mint ezek a különleges szépségű orchideák. Utamat tovább folytattam, mert, ha már erre jártam nem olyan nagy távolságra élnek a madárfészek kosborok is, csak ők még mélyebben az erdő sűrűjében. Nem sok esélyt adtam rá, hogy már előbújtak, mert, ha a madárfészek kosborok virágzása ennyit késik, akkor a madárfészkek lehet még elő sem bújtak. De szerencsém volt, ott voltak, igaz még csak alig napvilágot látva, egészen kicsi föld feletti hajtásokkal, de megjelentek. Mire ők virágba fognak borulni véget is ér a tavasz, mely az idei esztendőben igencsak hűvösre, és az aszályos időszak után csapadékosra sikeredett. Pedig ezeket a hónapokat szeretem a legjobban, mert nincs még izzasztóan meleg, és a nap sugarai sem perzselik a természet ösvényeit. De nincs mit tenni, abban kell megtalálni a szépet, ami megadatik, és bármilyen idő is legyen, a természet mindig megmutatja a kincseit.
Hazafelé menet a tisztáson át vezetett az utam, ahol szép sudárra nőtt lila ökörfarkkórók, mély bordó szirmokat viselő apáca virágok, kék fejecskéikkel bólogató ösztörűs veronikák, és egészen aprócska mezei nefelejcsek gazdagították az üde fűszálak sokaságát.   


 Skorpiólégy hím

 Kockáslepke

 Közönséges lágybogár

2019. május 16., csütörtök

Az erdő fülei







A téli hóolvadás után nagyon hosszú hetek teltek el csapadék nélkül, melynek nyomait egészen április végéig magán viselte a természet. Ez az időpont volt a választóvonal, mert azóta, ha nem is minden nap, de hetente pár alkalommal aranyat érő eső áztatja az erdők, mezők ösvényeit.
Az idei esztendőben az aszályos időjárás miatt, kora tavasszal elmaradt a gombaszezon, nagyon nagy sajnálatomra. Aki figyelemmel követi az írásaimat az jól tudja, hogy én a gombákat nem gyűjtöm táplálkozási célokra, csak fotózom őket és természetesen gyönyörködök egyedi, mesebeli megjelenésükben. Igazán csinos kinézetük teljesen rabul ejti a szívemet, és mindig izgatottam várom a velük való találkozást.
Az eső éltető cseppjeinek hála, az elmúlt erdőjárásom során az egyik legkülönlegesebb kinézetű gombafajjal sikerült találkoznom. Tél végén is kerestem, hátha meg tudom pillantani, és sikerrel is jártam igaz csak kettővel találkoztam, de az is több volt, mint a semmi. Az előző évben sokkal, de sokkal többen voltak, a csapadékos időnek hála. Hiszen a júdásfülegombák szeretik a csapadékot, és az azt követő nedves környezetet. Ha nagy a szárazság, akkor nem jelennek meg, hanem addig várnak, míg az éltető eső meg nem locsolja a lakóhelyüket.
Az elmúlt esős napoknak hála most tavasszal új életre tudtak kelni az erdő fülei, az igazán különleges kinézetű júdásfülegombák. Elsősorban a bodzabokrok nyúlánk, elhalt ágain lelnek otthonra, de nem csak kizárólag ott találkozhatunk velük. Kedvelik a puha, korhadó, elhalt fákat és cserjéket, melyeknek az anyagát könnyen le tudják bontani. Ha csapadékos az időjárás az év bármely szakában megjelenhetnek, még a gombaszegény téli hónapokban is. Nekem most tavasszal újra szerencsém volt hozzájuk, hála az aranyat érő esőcseppeknek, melyek nem csak őket, hanem sok, erdő és mezőlakó növényt örvendeztettek meg.