2017. október 23., hétfő

A fenyveserdő lakói


 Légyölő galóca
 
  Légyölő galóca

 Zöld harmatgomba
 
Bimbós pöfeteg


Október vég felé járunk, és napról napra, az ősz oly szép arcában gyönyörködhetünk. A csillagfényes éjszakák leple alatt egyre mélyebbre süllyed a hőmérséklet, és kora reggelre éppen, hogy csak a nulla fokot súrolja. A nappalok még langyos idővel telnek, hisz a nap sugarai még kellemes meleggel simogatják a tájat. A hűvös éjszakákon egyre jobban dideregnek a fák, leveleiket egyre jobban hullatni kezdik, így a természet ösvényei gyönyörű, sárga, barna és vörös színekben pompáznak, és sétáink alatt ilyen szép színes, puha avarszőnyegen szedhetjük a lábainkat.
Késő délután, amikor a munkából hazaértünk a nap hét ágra sütött, a fák leveleit a hűvös szél borzolta, én pedig minden apró porcikámmal a természetbe vágytam. A Salgói vár lábánál gyönyörű fenyves erdő terül el, célunk pedig ennek az erdőnek a felfedezése volt. Ha figyelemmel követitek az írásaimat, Ti is jól tudjátok, hogy az őszi erdő legkedvesebb lakói számomra a gombák. Közöttük pedig van egy igazán csinos külsejű, melyet csak szemlélni szabad, ő pedig nem más, mint a légyölő galóca. Megjelenése mesébe illő, és amikor gyönyörködöm benne valóban olyan érzésem van, mintha egy más, mesebeli világba cseppentem volna, látványa szó szerint rabul ejt.
Az elmúlt hetekben kiadós esők áztatták a természet ösvényeit, melyek igen kedvező hatással volt a gombák fejlődéséhez. Utunk első szakasza a szép magasra nőtt bükkfák között vezetett, melyek óvó védelmében rengeteg gomba lapult meg. Voltak piros, kék, fehér, zöld, barna kalapot viselők, és voltak olyanok is melyek gondosan tervezett mintázatot viseltek a tönkfedőjükön. Bármerre is néztünk mindenhol gomba nőtt, és jó lett volna mindet egytől-egyig megörökíteni, de ez képtelenség lett volna, így maradtak a különleges kinézetűek. A frissel aláhullott levelek között egy egyedi zöldes színben játszó, aprócska kalap kukucskált ki, színén és szépségén ügyesen megakadt a tekintetem, ő nem más volt, mint a zöld harmatgomba. Utunk a fenyvesben folytatódott tovább, ahol a napfényes idő ellenére már esti szürkület fogadott minket. A fák ágai szorosan egymásba fonódnak, és a szinte csak azokat borítja üde zöld levél, melyeket még elér a napsugarak éltető fénye. A fényes nappal is sötétben álló ágak elszáradva álldogáltak, melyekről a tűlevelek, már mind egytől-egyig a talaj avarrétegét vastagítják. Ezeknek, a nehezen lebomló tűleveleknek köszönhető, hogy a fenyvesek talaján oly kellemes a járás, mint sehol máshol. A gyepszint növényei közül ebben az erdőben senki nincsen jelen, csak puha zöld mohák, és különleges kinézetű gombák élnek itt meg. Utunk alatt, gömbölydedre hízott pöfetegekkel, barna nyálkásgombákkal, párduc, barna és légyölő galócákkal, és egyéb más apró szépségekkel sikerült találkoznunk. A legcsinosabbak számomra a piros alapon fehér pettyekkel díszített légyölő galócák voltak. Voltak egészen aprók, olyanok, akik néhány napja látták meg a napvilágot, és olyanok is, akiknek csinos kalapját az idő vasfoga megfakította az ő popmájuk idén őszre már véget ért.
A fenyves mögött keskeny sávban tölgyes húzódik, ott a fák ritkábban, szellősebben állnak egymás mellett, és az oda beszűrődő napsugarak fényei, igazán mesebeli fényjátékot varázsoltak. A hazafelé vezető utunkat teljes szürkületben tettük meg, már nem csak a fenyvesben jött el a kora este, hanem a bükkfák közé is beszűrődött a sejtelmes alkonyat. A nyugati égbolton úszó felhőket, a naplemente rózsaszínre festette, a szél, pedig egyre erősebben, egyre dühösebben csavargatta a fák vékony ágait, akiknek fájdalmát szinte hallani lehetett.  
  
 Pöffetegféle

 Harkály tintagomba
 
 Párducgalóca

2017. október 19., csütörtök

Vasárnap reggeli séta







Az erdő fái között a szürkület éppen csak szedelőzködik, szépen lassan puha fátylát hajtogatja. Elsőként a vörösbegy ébred, mint minden áldott reggel, kedves hangján jelzi, hogy bizony a nap sugarai már a keleti ég alján várakoznak, és ideje az álmokat mindenkinek kitörölni a szemeiből. Hisz új nap ébred, napsütéses szép őszi nap.
Hideg a reggel, didergősen hideg, a csillagfényes éjszaka, harmatcseppek millióit helyezte el a mező minden egyes lakójára. Olyan nedves a fű, melyben lábaimat szedem, mintha az eső áztatta volna őket. A tisztást körülölelő fiatal bükkfák már álmosan nyújtózkodnak csupasz karjaikkal, tudják és érzik, hogy közeleg a téli alvás ideje. Elsárgult leveleik már mind, egytől-egyig a talajt díszítik, és vastag avarrá sokasodva védik, a föld mélyében pihenő apró életeket.
Csendes a táj, melyet időről-időre halk, alig hallható koppanások törnek meg. Szép gömbölyűre hízott harmatcseppek zörrenek meg az avaron, ahogy a gyenge szél beléjük kap, és a mélybe taszítja őket. Hosszú hetekkel ezelőtt, amikor még sűrű lombsátor védte ezt az erdei ösvényt, kora reggel, szemet gyönyörködtető fényjáték fogadott. A nap sugarai a levelek közötti apró réseken szűrődtek be, és gyengéden cirógatták az erdő kedves kis virágait. Most azonban a kopár fák között még egyetlen napsugár sem látszik, mégis világos van. Az egyre tovább lustálkodó nap sugarai még csak a hegyek ormán táncolnak, kellemes sárgás fénnyel világítva meg a színesedő fák leveleit.
Utam tölgyekkel tarkított erdőn vezet tovább, ahol jóval kevesebb a fény, hisz az itt élő fák, még magukon viselik a legszebb és legszínesebb ruhát, az ősz, szemet gyönyörködtető ünneplőjét. Ágaikon megbújva pedig az erdő lakóinak legfontosabb őszi eledelei lapulnak, a makkok. Sokuknak már elérkezett az ideje, hogy a talajra hulljanak, és őket az éj leple alatt a vaddisznók és a szarvasok már elfogyasztották. A feltúrt puha földben hagyott pata nyomok bizonyítják, hogy nagy volt itt a dőzsölés az öreg tölgy alatt. A makkoknak pedig csak az apró kis kalapkái maradtak meg emlékként.
Ahogy telnek a percek, úgy merészkednek egyre lejjebb a nap sugarai a hegy tetejéről, és mire kitűzött célomhoz érek, fenn a magasban már kellemesen meleg idő fogad. De nem csak az idő kellemes, hanem a látvány is, mellyel hirtelen betelni sem tudok. A Salgói-várat és a Karancs-hegyet körülölelő erdők fái olyan színesek, hogy alig hiszek a szememnek. Két hete jártam itt, és ennyi idő alatt hatalmas nagy változás ment végbe, ezen idő alatt alatt kiteljesedett az ősz. A fák zöld ruháikat színes ünneplőre váltották, melyekben annyi szín díszlik, hogy megszámolni sem lehetne. A sárga, a barna, a vörös, a zöld, megannyi árnyalata, mely árnyalatokat és színeket, csak a természet képes ilyen tökéletesen megteremteni, és láthatatlan ecsetjével megfesteni. A nap már szépen megsüti a táj minden egyes szegletét, az égre pedig vékony, könnyed fátylukat terítik a felhők. Csodás a látvány, mellyel nem lehet egykönnyen betelni. Le is telepedek a puha homokkal borított hegyoldalra, figyelem az alant elterülő erdőséget és hallgatom, az őszi erdő kellemesen csilingelő hangjait.
Az erdő lakói már mind ébren, és éberen töltik az idejüket. Csuszkák jönnek-mennek a fák törzsein, egymást figyelve, és kedves „tveeet-tveeet” hangjukon egymásnak jelezve, ha bármilyen szokatlan dolgot észlelnek. A csuszkák egész évben, a költési időszakon kívül is párba maradnak, és így együtt, mint az igazi szerelmesek töltik a napjaikat, és, ha kell, védelmezik a revírjeiket. Ha szerencsénk van megpillantani egy csuszkát, szinte teljesen biztosak lehetünk benne, hogy pillanatokkal később a társa is fel fog bukkanni. Az aláhulló leveleknek a muzsikáját, hirtelen rikácsolás töri meg. Kétségbeesett hang oson el mellettem, és szalad tova, míg el nem nyeli a messzeség. A szajkó recsegő, oly jól ismert hangját repíti felém a szél, a nem messze álldogáló hatalmas tölgyfától. Majd ahogy telnek a pillanatok még egy szajkó, és még egy kapcsolódik be a nagy csetepatéba. Látni nem látom őket, de jól ismerem szokásaikat, így sejtem, hogy mire ez a nagy veszekedés. A szajkók nagyon jól tudják, hogy megkezdődött az erdőben a tölgymakk szüret, és minden valamire való, élelmes madár, most semmi mással nem tölti az idejét, csak a gyűjtögetéssel és a rejtegetéssel. Képesek minden szem elemózsiáért olyan harcot vívni, mintha az erdő utolsó szem makkjáért menne a küzdelem, ami természetesen most még nincs így. Hisz az igazi bőség ideje van, a nagy erdei dőzsölés ideje. Perceken keresztül folyik a vita, majd szépen megnyugodnak, és a fák közé visszatér a csend, és a nyugalom. Órákig tudnék itt ücsörögni, figyelve a tájat, de lassan indulnom kell. Szépen lassan visszaereszkedek a völgybe, és egy csinos, mohás külsejű fán akad meg a tekintetem. Hosszú évek óta heverhet itt lent a mélyben, és az elmúlt idő, vastag moharéteggel fedte be, és úgy nézett ki, mintha a kárpitos mesterek gondos keze készítette volna. Szeretek az erdőn gyűjtögetni, itt a fák között úgy érzem magam, mint sok ember a csillogó plázákban, csak itt sokkal, de sokkal kellemesebb az időtöltés, hisz a természet hangjai az igazi zene a füleimnek, és az itt megtalálható hosszú idők formálta szépségék az igazi kincsek, és értékek a számomra, melyek egy-egy darabja a kis kertemet is díszítik.



 Csuszka

 Szajkó

2017. október 16., hétfő

Suttógó fenyveserdő


 Nagy őzlábgomba
 
  Nagy őzlábgomba

  Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba fiatal korában


Kellemesen meleg, őszi délután volt, amikor utunkra indultunk. Egy olyan útra melyet meg sem tudnék számolni, hogy hányszor, de hányszor tettünk már meg. Mégis minden egyes alkalommal, akárhányszor végigmegyünk rajta, új élményeket és emlékeket lop a szívünkbe. Ez az útvonal nem más, mint a Nagykeresztúr, és a Kőrösi Csoma Sándor Emlékpark között elterülő, erdőkkel, mezőkkel, dombokkal és völgyekkel tarkított, szívemnek oly kedves táj. A sok látogatás ellenére, még mindig vannak olyan szegletei ennek a térségnek, melyet ez idáig még nem sikerült felfedeznünk. De ami késik, az nem múlik, és ennek a túrának célpontja, éppen egy ilyen, eddig még be nem barangolt erdőség volt. Milyen sokszor is szemléltem már messziről ezt a szép kis fenyvest, hányszor, de hányszor vágytam már rá, hogy daliás fáinak a védelmében szedjem a lábaimat, és ez a látogatás ezen a napsütéses, szép őszi délutánon létre is jött.
A fenyves erdő egy domb tetején álldogál, előtte pedig hatalmas mező terül el, melyen keresztül vitt az utunk. Az elmúlt időszakban ezen a tájon is bőséges csapadék hullott alá, és akkor, a saras talajon szedték az állatok a lábaikat. Minket már a száraz mező fogadott, de az esőzések után erre elhaladt szarvasok, rókák, és vaddisznók nyomait, úgy őrizte, mint a hét pecsétes titkot. Mely titokra csak az jöhet rá, aki ismeri a hátrahagyott paták és mancsok gazdáinak a nyomát, én ismerem, így előttem titka nem volt a mezőnek. Minél magasabbra jutottunk annál szebb volt a kilátás, a messziben a Mátra vonulata nyújtózkodott, melyet nehéz, párás levegő vett az uralma alá. Amikor az erdőbe értünk látni lehetett, hogy a fenyvesben más fák is élnek, az erdei fenyőn kívül a korai juharok, és tölgyek is kényelmesen elférnek, és megférnek egymás társaságában. A fő lakók azonban a fenyők, melyeket én annyira szeretek. Mindig különös érzés kerít a hatalmába, amikor a fenyőfák között szedem a lábaimat. Ahogy orromat megcsiklandozza a kellemes gyantaillat, a szeretet ünnepe, a karácsony jut az eszembe. De nem csak az illat oly különleges a katonás sorban álló fák birodalmában, hanem a puha, semmi máshoz sem hasonlítható avarszőnyeg, melyet ilyen tökéletesen csak a természet tud megalkotni, emberi kéz képtelen lenne rá. És mind ezek mellet van még valami, ami rabul ejti a szívemet, mely nem más, mint a fenyőerdő örökös halk suttogása, ami szinte alig hallható, de, ha csendesen, némán figyelünk akkor egészen biztosan, fülünkbe jut a neszezése.
A fenyvesek talajáról szinte teljesen hiányzik a gyepszint, hisz az életükhöz elengedhetetlen fény, alig jut be a sűrűn egymásba ölelkező lomkoronák között. A fenyők lehullatott tűlevelei nehezen bomlanak le, melyek egymásra rakódva vastag avarréteget képeznek, és minden estben savanyú talajt hoznak létre. Ezt a talajt azonban nagyon sok gombafaj kedveli, és ilyenkor ősszel, sorra bújnak elő, a puha tűlevéltakaró alól a kis kalaposok. Ezen a kirándulásunkon főként nagy őzlábgombákkal sikerült találkoznunk, melyek között voltak egészen fiatalok, akik nem sokkal látogatásunk előtt látták meg a napvilágot, voltak középkorúak, és szép nagyra nőttek is, akiknek kalapja már, szépen szétnyílt, és mint egy kis esernyő védelmezte a szép sudár tönköt.
Órák teltek el, míg bejártuk az erdő minden egyes szegletét, és, ha gyűjtöttük volna az őzlábgombákat, több kilóval térhettünk volna haza. De mi mindet ott hagytuk, ahová teremtve lettek, hagy éljék tovább az életüket.  





            

2017. október 12., csütörtök

Diószüret






Kertemben szép nagyra, és terebélyesre nőtt diófa áll. Amióta itt élünk, minden áldott ősszel, bőséges terméssel ajándékoz meg nem csak minket, hanem a kiskertemet látogató vendégeimet is. A tavaszi és nyári időszakban a fiókáikat nevelő tollasoknak jár a kedvében. Hiszen hatalmas lombkoronájának a védelmében rengetek rovar éli napjait, akikre a gondos madárszülők pirkadattól alkonyatig vadásznak, hogy a fészkek mélyén lapuló pelyhes kis fiókáikat megpróbálják jóllakatni. Ősszel pedig, amikor a levelek között megbújó termések érésnek indulnak, megjelennek ágai között a diócsemegét kedvelő szajkók, nagy fakopáncsok, és a legnagyobb diókedvelők, a pihe-puha szőrbundát viselő mókusok.
A nappalok rövidülésére, és az elmúlt hetek hűvös éjszakai időjárása a diófámra is hatással voltak, levelei egyre színesednek, termései pedig halk koppanással hullnak alá a talajra.
Amikor csak időm engedi, beülök a kényelmes fotelembe, és figyelem a kertemben zajló eseményeket. Eseményekből pedig a természetnek hála akad bőséggel. A pirkadat első jeleire megjelennek a vörösbegyek, és kedves csettegő hangjuk betölti a kertem minden apró szegletét. Majd ahogy a világosság kezdi átvenni a halamat, úgy kezdenek ébredezni az éjszakai időszakot pihenéssel töltő, tollasok, és a mókusok. Profi akrobaták nem tudnak olyan ügyesek lenni, mint ők, és minden egyes alkalommal, ámulattal figyelem velük született tudásukat, ahogy egyik vékony ágról a másikra ugranak, miközben bozontos farkukkal kormányozzák pehelykönnyű testüket. A mókusok rágcsáló állatok, étlapjukon különféle magok, bogyók, fiatal hajtások, és és gyümölcsök is szerepelnek. Ilyenkor ősszel, első és legfontosabb elemózsiájuk azonban a makkok és a diók, melyekből télire is spájzolnak. Aprócska mancsaikkal ügyesen szétkaparják az avart, majd annak védelmébe elrejtik a hideg hónapokra való csemegét, majd miután biztonságosan elhelyezték, ügyes mozdulatokkal lehullott falevelekkel betakargatják, hogy illetéktelenek rá ne találjanak. Ilyen rejtekhelyeket, több felé készítenek, és sokukra később nem találnak rá, ezért van az, hogy az erdő közepén, a tisztás szélén is diófák színesítik az erdő bükk, tölgy vagy épen akácfáit.
Az én kertemben napok óta nagyon nagy a sürgés-forgás, van úgy, hogy két-három mókus is besegít a szüretbe, és gyakran egymás elől is rejtegetik a csemegét, a kerítés tövébe, a sziklakertem rejtett zugaiba, vagy éppen a japánbirs bokor sűrű ágakkal büszkélkedő tövébe.
Éppen a minap, én is fogtam a kosárkámat, és neki kezdtem felszedni a lehullott termést. Fejem felett éppen a vörös bundás vendégem majszolta a zsákmányát, és jól kivehetően hallani lehetett, ahogy éles kis fogaival a kemény héjat rágcsálja, hogy a finom és tápláló húshoz férjen. Dió hevert itt is, ott is, és minden egyes felszedett szem után jót mosolyogtam, mert a legtöbbjükön, hatalmas lyuk díszelgett, és belseje pedig üresen árválkodtak. Így a kosaramba nem sok csemege került, de én ezt egyáltalán nem bántam, sőt inkább boldogság töltötte el a szívem, hogy a diófavendéglőm ilyen közkedvelt, és sok kedves vendég tiszteli meg jelenlétével.
Ahogy vizsgáltam még nagyon sok termést rejtenek a fa védelmező karjai, így szerencsére még sokáig figyelhetem a madár, és mókusvendégeimet, és bízom benne, hogy még sok kedves fotót és videót tudok róluk Veletek is megosztani.   





        

2017. október 9., hétfő

Az őszi erdő kincsei


Nagy őzlábgomba

 Nagy őzlábgomba

Nagy őzlábgomba 

 Csertölgy makk


A keleti égbolton, még csak egy halvány fény jelezte, hogy nemsokára felébred a nap hatalmas korongja. Kósza felhőfoszlányok úsznak tova, melyek színét a napkelte rózsaszínre festi. Én már az erdő ösvényén szedem a lábam, mely elevenen őrzi az elmúlt napok kiadós esőzéseinek az emlékét. A saras út, rengeteg apró titkot rejt magában, a nemrégiben erre járt állatok kedves emlékeit. Szarvasok, őzek és vaddisznók patáinak  jól kirajzolódó lenyomataival van tele az ösvény, és az is nagyon jól látszik, hogy a fiatal nemzedék tagjai is a felnőttekkel együtt szedték aprócska lábaikat. Előttem a széles vágás még a szürkület uralma alatt áll, de ahogy telnek a percek egyre több fény szűrődik be a fák már hézagos lomkoronái felől. Néma csend üli meg az erdőt, az  aranytorkú dalos madarak már régen elcsendesedtek, és sokuk már dél felé szeli a levegőt. Percek múlva a csendet egy vörös mellényes madárka töri meg, csak csetteg és csetteg, közben pedig gomb szemeivel kíváncsian engem méreget. Már nem nyújt neki kellő takarást a bodzabokor, mely leveleinek jó részét elhullajtotta. Termés sem díszíti már ágait, tányérjai üresen tátongnak. Hetekkel ezelőtt nagy volt itt a sürgés forgás, feketerigók, énekes rigók, házi rozsdafarkúak csemegézték csillogó, fekete bogyóit, mostanra már csak a vörösbegy pihenőhelyéül szolgálnak óvó karjai.  Ahogy egyre távolodok úgy halkul a kedves hang, majd újra a némaság lesz az erdő ura.
Szokatlanul hűvös a reggel, nincsen több 2 foknál, melyet ujjaim is megéreznek, így a zsebem mélyébe rejtem őket.  Az éj leple alatt milliónyi csillag ragyogott, és a derül időben a hőmérő higanyszála is alacsonyra kúszott. A magam mögött hagyott tisztáson vékony dérlepel fedte be a még szirmaikat bontogató őszi virágokat, és az egyre szárazabb fűszálakat. Már napok óta hűvösek a reggelek, melyet a fák levelei is megéreztek, és sorra egymást követve hullanak alá a talajra, napról-napra vastagítva a földet paplanként betakaró puha avart. Nagyon szeretem az őszi erdő kellemesen fanyar illatát, mely ilyenkor, amikor nedves az avar még jobban érezhető. Utam a hegy gerincről lefelé vezetett a völgy irányába, ahol még váratott magára a kora reggeli világosság. Ahogy lábaimat szedem, a fák levelei halkan zizegéssel lejtik el utolsó táncukat, és a csendet időről-időre a tölgymakkok kopogása töri meg. A szép nagyra nőtt fák alatt, apró kis sipkás makkok hevernek, terített asztalként várva az erdő éhes lakóit. Most jött el az őszi dőzsölés ideje, amikor minden élőlény bőszen eszeget, és tölti fel élelemraktárait finomabbnál finomabb falatokkal, hogy mire beköszöntenek a hideg téli hónapok a kis sápajzok tele legyenek elemózsiával.
A tölgyvendéglők kapui éjjel-nappal nyitva állnak, és várják vendégeiket. Sokáig időzök a fa alatt, és a hátrahagyott nyomokat vizsgálom, közben pedig mintha légitámadás érkezne, védekezek a fejem mellett elsüvítő kemény makkok elől. De hiába a védekezés, egyik-másik a fejemen landol, és amikor egy termetesebb hullik rám, az egy gyenge sajgást hagy maga után. De mégis olyan jó érzés minden esztendőben itt kint a természetben átélni a makkhullást, és semmiért ki nem hagynám.
Utam egyik völgyből a másikba vezet, miközben nagy őzlábgombák tömérdek seregével találkozom. Talán erre a látványra igaz lehet, hogy úgy nőnek, mint a gombák. Tavaly találkoztam velük először, a kis tölgyesben, de közel sem voltak ennyien, mint most. Ez a túrám új ösvényeken vezet, és a természetnek hála szép sudárra nőtt őzlábgombákban van szerencsém gyönyörködni. Hosszú tönkjüknek, és csinos nagy kalapjuknak köszönhetően könnyen észre lehet venni őket. Sokan azt mondják, hogy igazán finom csemege a kalapja kirántva, erről én nem tudok nyilatkozni, mert nem fogyasztom őket. Hagyom őket háborítatlanul, hagy éljék rövidre szabott kis életüket. 
A gombákat leszámítva, már kopárnak tűnik az erdő talaja, sétám alatt, egy későn szárba szökkent, lila szirmokkal büszkélkedő harangvirággal sikerült találkoznom. A virágok pompája már a végéhez közeledik, egyeseké pedig már véget is ért, de az őszi erdő lombszíneződése kárpótol minket. A természet láthatatlan ecsetjével, a sárgák, a barnák, a vörösek megszámlálhatatlan árnyalatával festi színesre a tájat.  







2017. október 6., péntek

Meseház az erdő mélyén








Az elmúlt hétvégén kihasználva a kellemes őszi időjárást kirándulni indultuk, mely kirándulásnak  célpontja, a Karancsberénytől nem messze található Pálháza-puszta volt. Itt a Karancsberényi-patak völgyében, az erdő ölelésében épült meg 1937-ben a Légrády család vadászháza, mely azóta, több funkciót is betöltött. Az elmúlt 80 esztendőben az idő vasfoga megkímélte ezt az erdei kis lakot, mert a mai napig igazán csinos a külseje, és az egész épület valamint a környezete melegséget és nyugalmat áraszt. Szerényen meghúzódva áll a hatalmas fák tövében, kertjében pedig a természet lakói vendégeskednek. 
Széncinegék, barátcinegék hallatták csicsergő hangjukat, csuszkák és nagy fakopáncsok feszegették a fenyőfák kérgeit, bízván benne, hogy egy-egy meghúzódott rovarral olthatják éhségüket. Egy öreg tölgyfa törzsén, melyet a puha moha úgy borított be, mint egy meleg takaró, élénk zöldes tollruhát viselő zöld küllő kezdett el kacagni. Nem messze tőle pedig, egy csapat őszapó motozott élelem után kutatva, miközben kedves kis hangjukon tartották egymás között a kapcsolatot. Ahogy visszafelé indultunk, és kiértünk a sűrű erdő öleléséből nem messze tőlünk egy szarvastehén, és annak borja figyelt ránk kíváncsi tekintetekkel, majd lassan szedni kezdték patáikat, és eltűntek a bokrok sűrűjében.
Ahogy egyre beljebb lépkedünk az őszbe, úgy lehet egyre jobban megfigyelni, hogy a madarak már csapatokba verődve járják az erdők és a mezők ösvényeit. Folyamatosan élelem után kutatnak, hiszen most van itt azaz időszak, amikor a természet még bőségesen megterített asztallal fogadja őket, de napról napra, ahogy közeleg a tél úgy fogy róla a táplálék. 




2017. október 4., szerda

Állatok világnapja



1931 óta, minden esztendőben ezen a napon, azaz október 4-én ünneplik az állatok világnapját. Assisi Szent Ferenc, az állatok védőszentje ezen a napon hunyt el, így az ő halálának a napja lett, minden évben az állatok világnapja.
A régi idők legendái szerint Assisi Szent Ferenc nem csak, hogy megértette az állatok nyelvét, hanem beszélgetni is tudott velük. Tanításaiban hirdette, hogy minden élőlényt szeretnünk kell, melyek körülöttünk élnek.
Nagyon fontos lenne, ugyanakkor, hogy ne csak ezen a napon gondoljunk az állatokra, hanem minden áldott nap éljünk úgy, hogy odafigyelünk rájuk.


A legenda szerint Szent Ferenc Cannarióban prédikálni kezdett a népnek, de előbb megparancsolta a fecskéknek, hogy hallgassanak, míg el nem mondja beszédét. Azok azonnal engedelmeskedtek… Továbbmenve fölemelte tekintetét, észrevette, hogy az úttól nem messze a fákat óriási madársereg lepte el. Egészen elámult a madarak hihetetlen sokasága láttán, és azt mondta társainak: „Várjatok meg itt, amíg prédikálok húgocskáimnak, a madaraknak.” Letért a mezőre, odament a madarakhoz, és elkezdett beszélni a földön csipegetőkhöz, mire a fákon ülők is mind odasereglettek, valamennyien szép csöndben várták végig a beszédet, s el nem szálltak addig, amíg Szent Ferenc áldásával égnek nem eresztette őket. Amikor Szent Ferenc közöttük sétált, s csuhájával megérintette a madarakat, akkor sem repült el egyik sem.




„Húgocskáim, madarak! Ti igen sokkal tartoztok a Teremtőnek, azért mindig és mindenütt kötelesek vagytok dicsérni őt. Mert kétszeres, sőt háromszoros ruházattal látott el benneteket; szabadságot adott nektek, oda röpülhettek, ahová akartok; Noé bárkájában megőrizte fajotokat, hogy ki ne vesszetek. Hálával tartoztok a levegőért, amelynek uraivá tett. Azután gondoljátok meg, hogy se nem vettek, se nem arattok, Isten mégis gondoskodik rólatok. Inni ad a folyókból és forrásokból, menedéket nyújt a hegyekben és völgyekben, helyet biztosít a fészekrakáshoz a fák lombos ágain. Azután még fonni és szőni sem tudtok, Isten ruház föl benneteket és fiókáitokat. Jótéteményeiből, amelyekkel elhalmozott, láthatjátok, mennyire szeret Teremtőtök. Őrizkedjetek tehát húgocskáim, a hálátlanság bűnétől, s azon legyetek, hogy szüntelenül áldjátok Istent.”