2018. december 9., vasárnap

A második vasárnap angyala






A második vasárnap angyala

A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.

2018. december 6., csütörtök

Bojtoska és fiacskái






 

Az ősz utolsó napjai elhozták a hideg, fagyos téli időjárást, mely kitartott december első hétvégéjén is.
Vasárnap reggel nehezen virradt. A szürke fellegek a föld felé nyújtóztak, és az égbolt minden egyes szegletét puha takarójukkal fedték be. A borús idő ellenére ezen a reggelen is alacsonyra kúszott a hőmérő higanyszála, és a kiskertemet a fagy, a dermedtség tartotta uralma alatt, éppen úgy, mint az erdő ösvényeit.
Ebben a fogakat csikorgató, és gyomrokat mardosó hidegben a természet lakóira a szűkösség időszaka vár. Az őszi dőzsölésnek már csak a kósza emléke él bennük, és talán azok a helyek, azok a kis rejtekek ahová az előrelátók eldugdosták az ősz finomabbnál-finomabb csemegéit. A kertem szorgos kis mókusvendégeinek is eljött az-az időszak, amikor már minden falat, minden apró morzsa számít. A természet az idei őszön nekik is bőséges táplálékkal szolgált, betevő volt szép számmal, melyekkel nem csak gyomrukat, hanem apró spájzaikat is meg tudták tömni. Azonban a jólét hónapjai gyorsan elmúltak, a rohanó idő pedig az ő emlékeiket is egyre fakítja, így egészen pontosan nem tudják, hol vannak a kincsek, a finom elemózsiákat rejtő éléstárak. Csak homályosan emlékeznek, aprócska buksijukban az elmúlt hetek feledésbe merítették a raktárak helyeit, így nem marad más választásuk, minthogy a kósza emlékeiket felidézve mindent aprólékosan átvizsgáljanak.
Ezen a délelőttön is így tettek. Hol Barni, hol Barnus, hol pedig Bojti tűnt fel, miközben tőlük szokott izgalommal és fürgeséggel kutatták át kertem minden szegletét. A lázas keresésnek pedig meg is lett a jutalma, mert a finom diócsemegét, időről-időre bőszen ropogtatták. A legkitartóbb Barnus volt, akinek az emlékében talán ott lapult, hogy a sziklakertem növényzete rejti a takaros kis kamráit. Emlékezete pedig nem csapta be őt, hiszen a fagyott, földön elpihent virágok közül újabb és újabb csemegét bányászott elő, melyeknek egy újabb menedéket keresett. A kitartó munkában olykor tartott egy kis szünetet, mely alatt elmajszolt egy-egy szem diót.
Most is, amikor ezeket, a sorokat írom nektek, nagyon nagy a sürgés-forgás a kertemben. Az etetőimnél éhes csőrű madárvendégeim csipegetnek, az erdő fái kötött pedig egy három tagból álló kisebb szarvascsorda vonul át, a kis akácfán pedig Barnus tör bőszen egy szép nagy szem diót. Szeretem ezeket, a délelőttöket, szeretem figyelni az erdő és a kertem életét, melyben a téli nyugalmat és némaságot egy kis csipogással és motozással töltik meg kedves kis vendégeim. 


        Szajkó

2018. december 2., vasárnap

Az első vasárnap angyala





Az első vasárnap angyala 
 
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

2018. november 29., csütörtök

Őszbe lopakodó tél



 Nagy fakopáncs

 Szajkó


Az elmúlt napokban beköszöntött az igazi téli időjárás, minden szépségével. A sűrű, sötét fellegekből hétfőn hajnalban elindultak útjukra az első hópihék, majd sorra követni kezdték őt a többiek is. A kiskertemben otthonra lelt fák ágait pillanatok alatt fehér fátyollal fedték be, majd kisvártatva a fűszálakat is téli ünneplőbe öltöztették. Az ősz végébe hangtalanul és csöndesen belopakodott a tél, az a tél, melyet annyira szeretek. Sajnos napközben az idei első hó elolvadt, nyomdában pedig csak a vizes latyakos ösvények maradtak. Hiába hullottak a ég kiszakadt dunnájából a puha pelyhek, sajnos a talajon már nem tudtak megmaradni. 
A hirtelen beköszöntött tél rengeteg vendéget vonzott a kiskertembe, az etetőimben pedig rég nem látott forgalom lett úrrá. Az időjárás azóta sem enged fagyos szorításából, sőt a csillagfényes éjszakák leple alatt igencsak alacsonyra kúszik a hőmérő higanyszála. Reggelre fehér dérruhába öltözteti a természet ösvényeit és a kiskertem növénylakóit a késő ősz, az éhes kis vendégeim pedig épphogy derengeni kezd a táj, már élelem után kutatnak. Széncinegék, barát és kékcinegék, csinos kék tollruhát viselő csuszkák, nagy és közép fakopáncsok, izgatott szajkók, mezei verebek, balkáni gerlék szoroskodnak az etetőimnél. Mindenki éhes a kemény fagyos éjszakák után, és bőszen szedegetik egyik szem napraforgómagot a másik után. Kisvártatva a cseresznyefám törzsén egyik legapróbb vendégem is megjelenik, aki nem más, mint a hegyi fakusz. Parányi teste még a kora reggel félhomályba veszik, de amikor oldalt fordult jól láthatóvá válik hófehér hasa, melynek tollai jobban és könnyebben észre vehetővé teszik őt.  De nem csak a madarak ébrednek éhesen, a mókus család is egymás ellen keres-kutat, hisz korgó gyomruk nekik is reggeli után vágyik. Bojtoska és aprócska csemetéi az elmúlt hetekben pirkadattól alkonyatig a hatalmas diófám terméseit rejtegette, és a kertem minden apró zuga az ő spájzaikat rejtik. Ezek a kis éléstáraknak pedig nagyon nagy hasznát veszik az életemben szűkös hónapok alatt. De azért én is gondolok rájuk nap, mint nap, és finom csemegékkel kedveskedek nekik minden este, hogy ha reggel eljön a virradat gyorsan éhségüket tudják oltani. Ők pedig ezt nagyon jól tudják, és hamar megtanulták, hogy hova vannak elrejtegetve kedvenc betevőjük. Öröm minden reggel velük ébredni, nézni, figyelni a kertembe betérő kedves vendégeimet.



 Mókus

 Hegyi fakusz

2018. november 24., szombat

Őzek az erdőszélen



Őzsuta


Az elmúlt hétvégére beköszöntött az igazi ősz. A hosszúra nyúlt, szokatlanul jó időnek egy északról érkezett hidegfront vetett véget, és végre a szokott medrébe tért a november.
Vasárnap hajnalra fagy vette uralmába a természet ösvényeit, és amikor sétámra indultam igencsak fázós volt a levegő. Szeretem ezeket, a csípős reggeleket, amikor a levegő kristály tiszta, éppen úgy, mint az égbolt, melyen egy kósza felső sem osont tova. A nap akadálytalanul szikrázhatott, fényét és melengető sugarait szórhatta szét. A fagy, az eddig még kitartó virágok kései pompájának véget vetettet, ernyedten álldogáltak az erdőszél vastag avarjában. A tisztást takaró növények viharverten feküdtek, és kristályos dérruhába öltözve fedték be a talajt. Egy éjszaka alatt véget ért a késő őszi virágzásuk. A tisztást körbeölelő fákról a november már minden egyes levelet a talajra terelt, melyek most vastag avarrá sokasodva védelmezik a földet.
A tisztás túloldalán őzek motoztak. Egy bak, akinek koronája még a fejét díszítette, annak ellenére, hogy október végén már megkezdődik az agancsuk hullatása, és egy csinos kis suta. Ismerem őket, testvérek, aki már anyjuk nélkül járják a környező erdőséget. Gyakran látom őket a tisztáson, és a kertünk mögötti erdőben. Hol együtt, hol külön szedik kecses lábaikat. Ezen a reggelen együtt voltak, én pedig a fák és a bokrok csupasz karjai között jól meg tudtam figyelni szépségüket. Azonban bármennyire is óvatos voltam, a suta észre vett, nem szaladtak el, csak komótosan elindultak, kecsesen a tőlük megszokott járással, mely kerül minden feltűnést, majd lassan eltűntek a szederbokrok zöld leveleinek a takarásában.
Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott a keleti égbolton, és megsütötte a fák csupasz karjait, halk, szinte alig hallható csacsogással tengelicek kezdtek diskurálni egymással. Többen voltak, egymás szavába vágva csiviteltek. Percekig hallgattam őket, hiszen nagyon szeretem a tengeliceket, és már régen, több hónapja nem volt hozzájuk szerencsém. Tisztán nem láttam őket, mert a magas fák koronájában a messzeségbe vesztek, de lelki szemeim előtt ott voltak, teljes életnagyságban. Könnyed kis sétámat az ő hangjukon kívül a csuszkák, a cinegék, és az őszapók csacsogása kísérte, a messziből pedig a házsártos szajkók hangos zsörtölődése kúszott be a fák közé.
Jó volt újra érezni az igazi ősz hideg leheletét, ahogy a csípős szél az arcomat simogatja, és mélyen a tüdőmbe szívni a kristálytiszta levegőt.           


 Tengelicek

 Őszi erdő

2018. november 19., hétfő

Diószüret






Nem tudok elég hálás lenni a természetnek azért, hogy aprócska mókusokkal örvendeztetett és örvendeztet meg a mai napig is. Egyszerűen és röviden fogalmazva imádom őket. Az a pár hét olyan hosszúnak tűnt nélkülük, mintha egy örökkévalóság lett volna, hiányukat napról-napra egyre jobban éreztem, és már alig vártam a pillanatot, hogy talán egy szép őszi reggelen újra felbukkannak a kis kertemben. És így is lett, a kívánságom, és a nagy vágyam, hogy újra mókusvendégeim legyenek a természetnek hála teljesült.
Szép ősz reggelre ébredt az erdő és a kertem. Az ébredező nap, mely egyre tovább lustálkodik reggelente, még csak a hegy legtetején álló fák sárguló sudarát simogatta. A keleti égbolt pereme halvány rózsaszín színben úszott, és már ekkor tudni lehetett, hogy szép őszi nap elé nézünk. A kertemben egy hatalmas diófa áll, melynek sárguló levelei között rég nem látott szép nagy terméseket érlelt be, a számára kedvező időjárás. Minden évben terem ez a fa, hol kevesebb, hol több a dió rajta, hol kisebbek a szemek, hol nagyobbak, de ez az év szinte tökéletes termést hozott, nem csak az én, hanem a kertemben vendégeskedő erdőlakók számára is. A diót mindig úgy szüretelem, hogy jusson és maradjon is. Teszek el a magunk részére is, de hagyok bőséggel a talajon is, a betérő korgó gyomrú, és éhes csőrű látogatóimnak. A télire eltett készletekből pedig, minden egyes nap helyezek ki nekik az etetőkbe, hisz az ősszel elrejtegetett tartalékaikat nem mindig sikerült megtalálniuk, így, ha ez az eset bekövetkezik, éhesen biztosan nem maradnak a hideg téli hónapok alatt.
Kora reggel volt, amikor az ablakban állva néztem az ébredező erdőt, amikor egy öt tagból álló szarvastehén csordán akadt meg a tekintetem. Komótosan, ráérősen ballagtak át a fák védelmében, az első meg-megállt és bevárva a többieket. A kis csapatban négy tehén volt, és egy idén született borjú, aki láthatóan már szépen cseperedett, de testmérete még jóval elmaradt a többekétől. Amikor a szarvasok eltűntek, a diófa sárga levelei között motozás jeleire lettem figyelmes. Először azt gondoltam, hogy a szajkó vagy a nagy fakopáncs szüretel a lomkorona védelmében, de kisvártatva láttam, hogy bizony ez nem madár, hanem egy csinos sötét szőrkabátkát viselő mókuska. Boldogságom határtalan volt, hogy újra megtisztelt jelenlétével egy csinos bundás mókuska. Kisvártatva, szép nagyra nőtt karmait a fa törzsébe mélyesztette és lemerészkedett a talajra. A már aláhullott levelek között bőszen keresni, kutatni kezdett, amikor hirtelen rábukkant egy szem dióra, serényen a szájába emelte, és már vitte is magával, fel a fa tetejébe, majd akrobatikus ügyességgel átugrott a cseresznyefára és meg nem állt, míg el nem érte a kertem mögött álldogáló hatalmas juharfát, és eltűnt a szemeim elől. Az újbóli találkozás mindössze pár percig tartott, de mindennél többet ért, hogy láthattam őt. Ekkor már sejtettem, hogy újra be fog térni hozzám, hisz a bőséges diótermés csábító az ő számára is, és ilyenkor ősszel van a gyűjtögetés, a spájzolás időszaka. Hiszen minden szorgos kis mókus jól tudja, hogy lassan közeleg a tél, és addig kell élelmet gyűjteniük, amíg a természet bőséggel megadja a számukra.    




2018. november 12., hétfő

Novemberi vadvirágok


 Százszorszép

Közönséges ínfű
 

Lassan, de biztosan a végéhez közelít az ősz, ami ebben az esztendőben igazán még meg sem érkezett. Az enyhe időjárás mind a mai napig tartja magát, de reggelente már csillogó harmatruhában és a köd könnyed fátylában úsznak a természet ösvényei. Napközben azonban, ahogy a köd feloszlik, kellemesen melengetik a tájat a nap szikrázó sugarai.
Az elmúlt hosszú őszi hetek ez idáig még nem hozták meg a fagyokat, de az előrejelzés szerint, a hét második felében talán már az ilyenkor megszokott kerékvágásba tér a hőmérséklet. A fagyoktól mentes éjszakáknak és nappaloknak hála egyes vadvirágok még szépen bontogatják kedves kis szirmaikat. Ők a rövid nappalos növények, melyeknek elegendő egészen rövid, alig nyolc órás világos, nappali időszak. De akadnak olyan virágok is, akiknek virágzása nem függ a nappalok hosszúságától. Az év bármely évszakjában nevelhetnek bimbókat és virágokat, akár egész esztendőben, beleértve a téli hónapokat is.
A kis tisztáson még szépen pompázik a fehér szirmokkal büszkélkedő őszirózsa, aki tipikusan rövid nappalos növény. Az erdőszélen pedig élénk rózsaszín virágú, pelyhes kenderkefüvek tarkítják a színes őszi avart. De nem csak az ő szépségükben volt szerencsém legutóbbi sétámon gyönyörködni, hanem a százszorszépében is, aki a legjobb példája a fényközömbös növényeknek. Velük enyhe téli napokon is találkozhatunk, és, ha a nap sugarai előbújnak a felhők mögül virágai, teljesen szétnyílnak. Ha viszont a napsugarak takarásba kerülnek összébb záródnak rózsaszínnel szegett fehér szirmai, estére és éjszakára pedig teljesen összecsukódnak.
Az imént említett virágokon kívül, ugyancsak az erdőszélen egy ilyenkor egészen ritka fajra is sikerült rábukkannom, aki nem más volt, mint a közönséges ínfű. Ősszel még nem volt szerencsém találkozni vele, hiszen ő tavaszi virág, és legszebb pompáját áprilisban, májusban éli. Mégis, most az őszbe lopakodott tavasz előcsalta őt, és teljes szépségében ragyogott, a sárga falevelek védelmébe bújva. Bár egészen alacsony termetű növény, mégis feltűnő, kasmírkék szirmai, mágnesként csalta a tekintetemet.
A természet mindig, minden pillanatban kedves élményekkel ajándékoz meg, melyek olykor egészen szokatlanok, de mindegyike fontos kincs a számomra.  


 Pelyhes kenderkefű

 Őszirózsák