2019. május 23., csütörtök

Tavaszi reggelen



Fehér madársisak

 Mezei árvácska

 Apácavirág

Sáskalárva


Kora reggel volt, amikor sétámra indultam. A nap melengető sugarai, már a hegytető üde zöld lombkoronában álló fáit simogatták. A tisztást kellemes félhomály ülte meg. Rovarok indultak neki aznapi teendőjüknek, a lepkék pedig még szunyókálva, pihengetve várták, hogy a nap korongja magasabbra kússzon az égbolton, hogy az ő testüket is meleg sugaraival cirógassa. Kockáslepke pihent egy száraz, vékony ágacskán, dermedt teste a levegő felmelegedését várta, éppen úgy, mint a zöld fűszálak közé rejtőzött apró sárgabagoly.
A madarak hangosan flótáztak, egyik strófájukat a másik után küldve. A fészkekben a tojók a tojásaikat melengetik, míg a hímek csengő énekükkel családjukat és revírjüket védelmezik. Azonban már sok fészekben a tojások felpattantak, és folyton folyvást éhes fiókák vékonyka hangja szűrődik ki a fák védelmező lombsátra alól. Az egyik hársfa törzsén három kerek bejáratú odú tátongott, mely nyílás arra utalt, hogy a kis otthonokat nagy fakopáncs készítette, hegyes, erős csőre segítségével. Kora tavasszal a hímek több odúkezdeményt is elkezdenek, mire egyet befejeznek, és melyben majd a fiókáikat, közösen a tojóval felnevelik. Ezen a fán az egyik kis lakás mélyéből vékony hangfoszlányok jelezték, hogy a fakopáncs tojásai már felrepedtek, és a fiókáik napvilágot láttak.
Tovább haladva utamon az erdőszél csalánnal benőtt részén különleges kinézetű rovar, a skorpiólégy pihengetett. Gyakran sikerül találkoznom velük, közönséges fajnak számítanak, de minden egyes találkozásnál megcsodálom őket, mert megjelenésük nem mindennapi. Különlegességük, a hímek vöröses színezetű, körte alakú, megvastagodott ivarszerve, mely szinte megszólalásig a skorpió fullánkjára emlékeztet, nevét is erről kapta. Félnünk nem kell tőlük, mert ártalmatlan rovarok, sérülést nekünk nem tudnak okozni.  
A sűrű csalánsereg, az esőtől méretesre növő fűszálak sok rovarnak adtak pihenő, és búvóhelyet. Aprócska sáskalárvák szökkentek, ügyes ugrásokkal a lépteim előtt, verőköltő bodobácsok várták türelmetlenül a nap sugarait, közönséges lágybogarak szedték vékonyka lábaikat számomra ismeretlen céljuk felé, és éjjeli lepkék szundikáltak, és próbálták kipihenni az éjszakai fáradalmait. Ahogy egyre beljebb haladtam az erdőbe, úgy lett sötétebb és sötétebb, pedig a nap korongja már egyre magasabbra hágott, de a levelek dús sokasága, már nem engedi be a sugarakat. Csak itt-ott, a kósza réseken van esélyük behatolni, és, ha sikerül nekik a bejutás hihetetlen fényjátékot űznek az avarral hintett talajon, és a fák törzsein. Szeretem nézni ezeket a sejtelmes fényeket, pláne, ha a sudarakba gyenge szél oson, akkor igazán csodálatos az erdei előadás. Ezen a reggelen is, hosszú perceken át szemléltem a levelek pajkos táncát, miközben hátamat a mohával dúsan beborított tölgyfának döntöttem, kényelmes, puha támaszt adott, és órákig elálldogáltam volna a társaságában, de tovább kellett indulnom, mert az időm véges volt, és el kellett jutnom a kosborokig, hogy megnézzem virágzásnak indultak e már.
A mi vidékünkön is élnek orchideák. Ezek a védelmet élvező vadvirágok, nem csak a mezőket gazdagítják szépségükkel, hanem az erdő sűrűjében is otthonra leltek. A fehér madársisak, a kardos madársisak, a kislevelű nőszőfű, a müller nőszőfű és a madárfészek kosbor is él ebben a nagy erdőrengetegben, melyben már milliónyi lépést tettem meg. Rajtuk kívül lehet, hogy van több faj is, csak eddig még nem sikerült velük találkoznom, de a szemem minden sétám alatt nyitva van, és érdeklődve fürkészem a talajt, hátha új fajba sikerül belebotlanom. Addig, amíg el nem értem a kosborok élőhelyét a madarak kórusában, aprócska barna kalapos gombákban gyönyörködtem. Tavaly ilyenkor már igazi kosborszőnyeg fogadott, de most még csak a virágok szárai tanúskodtak arról, hogy itt ének, egy-két tövön díszlett még csak virág, éppen úgy, mint egy jó héttel ezelőtt. Nehezen indul be a virágzásuk mely a szokatlanul hűvös időnek tudható be. De én türelmesen várom az igazi tavasz eljövetelét, éppen úgy, mint ezek a különleges szépségű orchideák. Utamat tovább folytattam, mert, ha már erre jártam nem olyan nagy távolságra élnek a madárfészek kosborok is, csak ők még mélyebben az erdő sűrűjében. Nem sok esélyt adtam rá, hogy már előbújtak, mert, ha a madárfészek kosborok virágzása ennyit késik, akkor a madárfészkek lehet még elő sem bújtak. De szerencsém volt, ott voltak, igaz még csak alig napvilágot látva, egészen kicsi föld feletti hajtásokkal, de megjelentek. Mire ők virágba fognak borulni véget is ér a tavasz, mely az idei esztendőben igencsak hűvösre, és az aszályos időszak után csapadékosra sikeredett. Pedig ezeket a hónapokat szeretem a legjobban, mert nincs még izzasztóan meleg, és a nap sugarai sem perzselik a természet ösvényeit. De nincs mit tenni, abban kell megtalálni a szépet, ami megadatik, és bármilyen idő is legyen, a természet mindig megmutatja a kincseit.
Hazafelé menet a tisztáson át vezetett az utam, ahol szép sudárra nőtt lila ökörfarkkórók, mély bordó szirmokat viselő apáca virágok, kék fejecskéikkel bólogató ösztörűs veronikák, és egészen aprócska mezei nefelejcsek gazdagították az üde fűszálak sokaságát.   


 Skorpiólégy hím

 Kockáslepke

 Közönséges lágybogár

2019. május 16., csütörtök

Az erdő fülei







A téli hóolvadás után nagyon hosszú hetek teltek el csapadék nélkül, melynek nyomait egészen április végéig magán viselte a természet. Ez az időpont volt a választóvonal, mert azóta, ha nem is minden nap, de hetente pár alkalommal aranyat érő eső áztatja az erdők, mezők ösvényeit.
Az idei esztendőben az aszályos időjárás miatt, kora tavasszal elmaradt a gombaszezon, nagyon nagy sajnálatomra. Aki figyelemmel követi az írásaimat az jól tudja, hogy én a gombákat nem gyűjtöm táplálkozási célokra, csak fotózom őket és természetesen gyönyörködök egyedi, mesebeli megjelenésükben. Igazán csinos kinézetük teljesen rabul ejti a szívemet, és mindig izgatottam várom a velük való találkozást.
Az eső éltető cseppjeinek hála, az elmúlt erdőjárásom során az egyik legkülönlegesebb kinézetű gombafajjal sikerült találkoznom. Tél végén is kerestem, hátha meg tudom pillantani, és sikerrel is jártam igaz csak kettővel találkoztam, de az is több volt, mint a semmi. Az előző évben sokkal, de sokkal többen voltak, a csapadékos időnek hála. Hiszen a júdásfülegombák szeretik a csapadékot, és az azt követő nedves környezetet. Ha nagy a szárazság, akkor nem jelennek meg, hanem addig várnak, míg az éltető eső meg nem locsolja a lakóhelyüket.
Az elmúlt esős napoknak hála most tavasszal új életre tudtak kelni az erdő fülei, az igazán különleges kinézetű júdásfülegombák. Elsősorban a bodzabokrok nyúlánk, elhalt ágain lelnek otthonra, de nem csak kizárólag ott találkozhatunk velük. Kedvelik a puha, korhadó, elhalt fákat és cserjéket, melyeknek az anyagát könnyen le tudják bontani. Ha csapadékos az időjárás az év bármely szakában megjelenhetnek, még a gombaszegény téli hónapokban is. Nekem most tavasszal újra szerencsém volt hozzájuk, hála az aranyat érő esőcseppeknek, melyek nem csak őket, hanem sok, erdő és mezőlakó növényt örvendeztettek meg. 



2019. május 13., hétfő

Eső áztatta ösvényeken



Lila ökörfarkkóró 

 Fehér madársisak

  Fehér madársisak

 Mezei zsálya

Hagymaszagú kányazsombor

 Erdei szamóca

Az elmúlt években egyre szélsőségesebbé vált az időjárásunk, mintha az arany középút már nem létezne. Tél végétől egészen a tavasz közepéig aszályos idő uralta a természet ösvényeit. Április végére, hosszú hetek várakozása után megérkezett az éltető eső, melyre már minden élőlény várt. A föld szomjasan itta magába a csapadékot, melynek köszönhetően mély ráncai egyre simábbá váltak. Az erdők, mezők ösvényein üresen tátongó gödröcskék újra kis tavakká változtak, és a fák odvaiban újra friss víz várta a szomjukat oltani vágyó erdőlakókat. Már napok óta kisebb nagyobb szünetekkel esik az eső, a levegő pedig olykor a 10 fokot sem éri el, az éj leple alatt pedig egészen alacsonyan rostokol, nulla fok felett egy kicsivel. Igazi hűvös, olyan őszies az idő, mintha a tavasznak nyoma veszett volna. Reggelente sűrű párafelhő üli meg a tisztás minden szegletét, az erdőt pedig a fákról lehulló cseppek halk muzsikája tölti meg.
Amikor sétámra indultam az eső szünetet tartott. A szürke, nehéz fellegek kelet felé robogtak, nyomukban pedig megjelentek a kék égbolt foszlányai. A nap sugarainak, ha van esélyük elbújni, igazán melengető erejük van, és az eső cseppjeit pillanatok alatt felszárítják. Azonban az ösvények sarasak, melyek, az erdő állatainak nyomait őrzik, és hangtalanul mesélik el az éjszaka leple alatt zajló történeteket. Szarvasok, őzek, vaddisznók patáinak, rókák mancsainak a nyomai rajzolódtak ki a saras talajon. De a vaddisznók más nyomokat is hátrahagytak. A tisztáson kisebb, nagyobb földtúrások mesélték el, hogy merre keresték a táplálékukat. Egész csorda verhetett tanyát, mert a felnőtt patanyomok mellett egészen apró lenyomatok is láthatóak voltak, mely azt jelentette a számomra, hogy kismalacok is voltak a konda tagjai között.
A tisztáson élő fűszálak, az apró, szúrós tüskékkel felfegyverkezett csalanak egyre magasabbra törnek, az esős napoknak hála, növekedésük nagyon felgyorsult, erejük pedig megnövekedett, mert a nadrágomon át is éreztem csípésüket. Védelmükben apró rovarok szedték lábaikat, vagy tartottak pihenő időt. Verőköltő bodobácsok, pöszörlegyek, virágporral megpakolt méhek, sávos bogáncscincérek, vérfoltos kabócák, mély hangú dongók múlatták az idejüket a zöldellő növényzet között. Virág még nem sok tarkítja a tisztást, egyedül a lila ökörfarkkóró lila, és a réti boglárkák napsárga szirmai, és az erdei szamócák hófehér virágai teszik díszesebbé az egybefüggő zöld gyepszőnyeget, a többi virág pompája még várat magára. Fenn magasan, a jól ismert egerészölyv pár rótta a köröket, egyiket a másik után, hol magasabbra törve, hol pedig alacsonyabbra ereszkedve. Közben pedig egymással diskuráltak.
Az erdőbe érve, kellemes sötét fogadott. A fák lombsátra már teljesen bezáródott az ösvény felett, alig engedve be fényt. A nap sugarai csak imitt-amott tudnak beosonni, azokon a kósza réseken, ahol a levelek szellősebben állnak. A madarak kórusa teljes volt, egymást váltva hallatták gyöngyöző strófáikat, és ezen a tavaszi délutánon először hallottam a kórus egyik talán legszolidabb énekét, a kék galamb búgását. Lágyan, minden feltűnést kerülve osont tova a fák között ez a számomra kedves hang.
Az erdei út mentén, ahol a fák szellősebben állnak és a nap sugarai könnyedén elérik talajt, melengető simításukkal egyre több és több vadvirágot csaltak elő. Lila szirmokkal büszkélkedő mezei zsályák, szolid színű mezei zsázsák, vadrezedák, aprócska termetű piros árvacsalanak, fehér szirmaikat bontogató hagymaszagú kányazsomborok és közönséges derecevirágok szívták magukba a nap éltető sugarait. Az út mentén álldogáló fagyal és fekete bodza bokrokon az üde zöld levelek között megjelentek a virágok ígéretét magukban hordozó bimbók, melyek, ha kinyílnak, édes illatukat fogják szórni, magukhoz csalva a nektárra éhes rovarok hadát. Az egybibés galagonyabokrokon még itt-ott, egy-egy virág pihent, de legtöbbjüket az eső nehéz cseppjei már elvertek, megbarnult szirmaik, már a talajon pihentek.
Ennek a sétámnak célja az volt, hogy meglátogassam az erdőnek azon részét, ahol az egyik orchidea faj, a fehér madársisak éli az életét. Tavaly ilyenkor virágba borulva álldogáltak, és bizakodtam, hogy már idén is nyitott szirmokkal láthatom őket, de nem így történt. Ott voltak előbújva a vastag avar védelméből, de még legtöbbjükön csak levelek díszlettek, és egy-két egyeden volt még csak bimbó. Idén kicsit késik a virágzásuk, mely a hűvös időjárásnak tudható be, hiszen az ő életüket nagyban befolyásolja a hőmérséklet. De a hőmérséklet mellet fontos számukra a megfelelő csapadék mennyiség is, és ha ez a két feltétel kedvezően alakul, akkor kezdik meg virágszirmaikat bontogatni, ezek a nem mindennapi növények. A fehér madársisak miután a talajban csírázásnak indult, a föld felszínén csak körülbelül nyolc év elteltével kezdi el a felszíni hajtását növeszteni, és további hét, nyolc év elteltével kerülhet sor az első virágzására. A természetnek hála, a mi vidékünkön, több helyen is élnek egyedei, és évről-évre meg tudom csodálni nem mindennapi szépségüket. Ha melegedne a levegő, akkor talán egy-két hét, és teljes pompájukban láthatnám őket, mellettük pedig megjelenne a többi késő tavaszi és kora nyári virágzású orchideafaj is.  


 Mezei zsázsa

Sávos bogáncscincér

Gímszarvastehén nyoma

2019. május 10., péntek

Madarak és Fák Napja




A világ első madarak és fák napját Chernel István, a híres ornitológus szervezte meg 1902-ben Kőszegen, a párizsi európai madárvédelmi egyezmény alapján. Az ünnep hivatalossá Herman Ottó közreműködésével vált 1906-ban, amikor gróf Apponyi Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletben írta elő a madarak és fák napjának megszervezését minden iskola számára. Egy 1994-es miniszteri rendelet pedig május 10-ét jelölte meg a jeles nap dátumának. De ne csak ezen az egy napon figyeljünk oda a természetre, hanem, az év minden egyes napján éljük úgy az életünket, hogy szemünk előtt tartsuk a természet lakóit és segítsük őket. 




"Haladj bátran, egyre mélyebben az erdő közé. A fák alatt láthatod a harmatot, ahogy megcsillan a fűszálak hegyén. Jusson eszedbe, hogy angyalok könnye ez. Angyaloké, akik sokat sírnak még ma is, mert annyi embernek zárva marad a szíve a szép előtt.
De miattad nem sírnak már. Mosolyognak, amikor jönni látnak. Mosolyognak a fák is. A virágok legszebb ruhájukat öltik magukra, és megdobálnak láthatatlan puha illat-labdáikkal. Minden olyan szép, puha, és illatos körülötted, minden olyan tiszta és barátságos. Csak haladsz az erdőn át és arra gondolsz, hogy szép. A virágok, ahogy nyílnak. A fák, ahogy egymás közt suttogva beszélgetnek. A forrás, ahogy csobog. A madarak, ahogy dalolva, fütyörészve, csivitelve szökdösnek ágról-ágra. A mókusok, a nyulacskák, minden. Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására.
Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép
És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe.
A legnagyobb kincseket, amiket ember számára teremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet."
Wass Albert: Mese az erdőről 

2019. május 8., szerda

Bodobácskolónia







Napsütéses tavaszi délután volt, amikor az erdő fái között szedtem a lábaim. A tavaszi meleg, az aranyat érő eső sorra bontogatta a rügyeket, és szinte már teljes pompájukban, dús lomkoronában álltak a fák, és nyújtottak védelmező lombsátrat az ösvény felett.
Mindig mindenre odafigyelve járom az utamat. Hallgatom a hangokat, hogy milyen madarak ismétlik a strófáikat, figyelem a neszeket, a száraz ágak zörrenését, és nyitott szemmel szemlélem a talajt újabb és újabb élmények után kutatva. Élményekben pedig mindig van részem, még akkor is, ha a már jól ismert ösvényeken barangolok.
Az erdőnek ezen a részén szép termetű hársfák állnak, melyek amikor virágba borulnak, méhek igazi kis hadát vonzzák magukhoz, hogy édes nektárjukkal ajándékozzák meg őket. De jelen történetem nem róluk, a méhekről fog szólni, hanem egy másik rovarról, mely ugyancsak a hársfákat kedveli. Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor azt kell, hogy írjam rovarokról, hiszen ezernyi apró rovar vendégeskedett ezen a sudár fán. Amikor megpillantottam őket alig hittem a szememnek annyian voltak. Ennyi rovart egy helyen még nem láttam, a kéreg minden apró repedésében ott voltak, szó szerint egymás hegyén hátán, összebújva, mintha egymás testét melengetnék. Akkor még nem tudtam kikkel is sikerült találkoznom, de amint hazaértem utána kerestem, hogy kik lehetnek ők, akik ilyen hatalmas kolóniában élnek a fák kéregrepedéseiben. Nyomozásom sikerrel járt, és fény derült becsületes nevükre is, ami nem más, mint hársbodobácsok. Ezek a rovarok nagy egyedszámuk ellenére nem kártékonyak, nem okozzák a lakhelyükül kiválasztott fa legyengülését, hiszen nedveit nem szívogatják, ők a hársfa magjaival, elhalt részeivel táplálkoznak.
Általában telente figyelhetjük meg őket, amikor az általuk szimpatikusnak talált hársfa törzsén gyülekeznek. A fa kérgébe és egymáshoz szorosan összebújva próbálják a hideg napokat átvészelni. Az első találkozás április közepén volt, de még mind a mai napig ott vannak, és a több száz rovar együtt összebújva, kicsit motoszkálva, helyezkedve tölti az idejét. Amikor majd utam arra visz, újra és újra megkeresem ezt a fát, és megnézem, meddig maradnak nála vendégségben ezek a társaságkedvelő bodobácsok.  




2019. május 3., péntek

Csilingelő harangok



 Fürtös salamonpecsét 

  Fürtös salamonpecsét

 Pelyhes kenderkefű 

Kora délután volt, amikor sétámra indultam. Az égboltot szürke fellegek tartották uralmuk alatt, és csak itt-ott hagytak egy kósza kis rést, melyen elő tudtak kukucskálni a nap kíváncsi sugarai. Az elmúlt napokban többször is eső áztatta a természet ösvényeit, de mégis, amikor az erdő fái között szedtem a lábaimat, ebből szinte semmit sem lehetett látni és érezni. A talaj még mindig száraz volt, és a magán viselt mély ráncok nem tudtak kisimulni. A fák üde zöld levelei egyre jobban beárnyékolják az erdő ösvényeit, így nem csak a napfény, hanem az esőcseppek is nehezebben tudnak átjutni a lombkoronákon. A tisztáson azonban saras volt a föld, melyből mély lila ökörfarkkórók keltek új életre. Napközben ezek a virágok összepödörödött szirmokkal álldogálnak, hosszú nyúlánk szárukon, csak reggel és kora délelőtt láthatjuk őket nyitott szirmokkal.
Az éjszaka leple alatt titokzatos vendégei voltak a tisztásnak, és kisebb nagyobb lyukakat túrtak a puha fölbe. Csigákat, gilisztákat vagy egyéb finom falatok után kutathattak a vaddisznók, melyekkel korgó gyomruk éhségét tudták oltani. De nem csak a földkupacok árulkodtak róluk, hanem az illatuk is, mely jól kivehetően érezhető volt. Aki ismeri a természet lakóit, kiválóan megismeri a vadak által hátrahagyott szagokat, melyek áthatják a levegőt. Ahogy a tisztásról újra az erdőbe léptem, egy szép nagy termetű szarvastehenet zavartam fel, akaratlanul. A fák árnyékában pihent, majd érkezésemre patáira pattant, és pillanatok alatt menekülőre fogta. Az eső, melyre már hosszú hetek óta vártak a természet lakói ilyenkor áprilisban is aranyat ér. Jötte pedig újabb és újabb virágokat csalt elő az erdő vastag avarszőnyege alól. Fürtös salamonpecsétek harang alakú virágai hajladoztak, ahogy a szél időről időre végigsimította őket, pelyhes kenderkefüvek, bújtak meg szégyenlősen a zöldellő fűszálak között, hagymás fogasírek halványlila virágai törtek a magasba, hosszú kecses szárukon, fehér szirmokat viselő hagymaszagú kányazsomborok ontották kellemes hagyma illatukat. Az erdei út mentén pedig, ahol a nap sugarai akadálytalanul melengetik a talajt mezei zsályák, farkas kutyatejek, indás ínfüvek bontogatták szirmaikat.
Számomra mind közül a legszebb virág a fürtös salamonpecsét volt, nem mintha a többi nem lenne kedves a szívemnek, de az ő egyedi szépsége igazán különleges. A hosszú nyúlánk száron levelei két sorba rendeződtek, melyek, mint féltő anyai kezek ölelik körbe az aprócska, zöld szegélyt viselő, harang alakú virágokat. Ezek a kis harangok pedig, ha csend szál az erdőre, és a szél a fák törzsei közé oson, halkan, szinte alig hallhatóan csilingelni kezdenek.
Sétámat ezen a délutánon is a madarak kórusa kísérte, mely elengedhetetlen hozzátartozója a tavaszi napoknak. Kora hajnaltól talpon vannak, és egyik strófájukat küldik a másik után, mely dalok a szerelemtől áthatottan lengik be az erdők, mezők minden szegletét.    


 Hagymaszagú kányazsombor

 Hagymás fogasír

 Lila ökörfarkkóró

2019. április 28., vasárnap

Áldott eső


Salátaboglárka 

Esőcseppek 


Legutóbbi bejegyzésemben arról számoltam be nektek, hogy a természet szerteágazó ösvényei mennyire szomjaznak az éltető csapadék után. Akkor még nem sejtettem sem én, sem az erdők, mezők lakói, hogy már nem sokat kell várniuk a tavaszi felfrissülésre és az új életeket ébresztő esőre.
Húsvét hétfőjének a délutánján, a végtelen égbolton egyre több és több felhőpamacs kezdett gyülekezni, mintha tanácskozást tartottak volna, mely megbeszélésre egyre többen és többen voltak hivatalosak. Ezeket a fellegeket a közelgő hidegfront küldte el a mi vidékünkre, mely véget akart vetni a már-már nyárias melegnek. De nem csak a kellemes meleg órái voltak megszámlálva, hanem az aszályé is, mely hosszú hetek, sőt hónapok óta uralta a tájat. Kora este volt, amikor az égboltot teljesen uralmuk alá vették a szürke felhők, és egybefüggő fátyolként terítették be. Egy aprócska rést, egy kósza kis lyukat sem hagyva a nap pihenni térő korongjának és fényes sugarainak. Kisvártatva elindult az első, legbátrabb cseppecske, hogy elhagyja felhőotthonát, és áldott érkezésével, örömmel töltse meg a természet ösvényeit. Az elsőt követte a második, a harmadik és így tovább, mígnem megszámlálhatatlanul sokan indultak el a beteljesedésük felé.
Az ablakban állva néztem az erdő fáit és szinte éreztem boldogságukat. Az eső virgonc cseppjei áthatoltak a még laza koronájukon, végigfutottak nyúlánk karjaikon, mígnem elérték a talajt, ahol megannyi tavaszi virág is izgatottan várta az érkezésüket. Mindenki szomjas volt, elégedetten itták az éltető, szomjukat oltó friss vizet. Ittak az üde zöld leveleket viselő bokrok, a nyúlánk fűszálak, az avarból kikandikáló virágok, és a mohapárnák is csak úgy nyelték a megújulást hozó eső áldott cseppjeit. Mindenki boldog volt, hiszen eljött számukra a várva várt felüdülés, melyre oly sok időt, oly sok szomjas napot kellett várniuk. De végre megérkezett.
Kedden napközben az esőnek újabb és újabb hulláma érkezett, és amikor az erdő ösvényére léptem rég nem érzett illatok osontak tova, az eső üde, utánozhatatlanul kellemes illata. Szinte érezni és hallani lehetett az erdő és a tisztás lakóinak az örömkiáltását. A csapadék egy nap alatt hihetetlen változást hozott el az erdőbe. A magas fák égbe meredő karjain rengeteg új rügy nyitotta kis aprócska tenyerét, hogy ragyogó, kacagó zöld lombjuk, mint barátkozó kezek kapcsolódjanak össze.
Az üdeség elvarázsolta a madarak szívét is, és örömteli ódájukat zengték a fák, a bokrok ágai között. A rigók boldogan fuvoláztak, a harkály önfeledten dobolt, az erdei pintyek torkuk szakadtából ismételték strófáikat, a vörösbegy a bodzabokor nyúlánk ágán hallatta dicsőítő nótáját, a széncinegék hinta dalocskájukat küldték tova a gyenge szél láthatatlan szárnyán, szajkók próbálkoztak a dalolással, hogy ők se maradjanak ki az erdő hatalmas kórusából, a zöld küllő pedig kacagott, hangosan kacagott, mely igazán boldognak és felszabadultnak hallatszott.
A fűszálak hegyén apró cseppek ringatóztak, köztük pedig tavaszi lepkék pihentek, türelmesen várakozva, hogy a szürke felhők közötti réseken előbújjanak a nap melengető sugarai, melyek erővel tölti fel őket.
Az eső mely, annyit váratott magára hihetetlen örömmel és boldogsággal töltötte meg a természet végeláthatatlan ösvényeit, és előcsalta a még szunnyadó életeket. 


Közönséges boglárka 

Tavaszi erdő