2017. december 15., péntek

A lucfenyő titkos kis lakói








Immár harmadik esztendeje annak, hogy megadatott az első találkozásom az erdei fülesbaglyokkal. Ezt az első találkozást azóta, a természetnek hála egyre több követett, és idén, nyár elején még a pár hetes fiókákkal is lehetőségem volt megismerkedni. Bevallom Nektek, hogy teljesen magukkal tudnak ragadni ezek a kedves kis madarak, ahogy szinte már izzó narancssárga szemeikkel, melyben ott lapul a kíváncsiság, nézegetnek, méregetnek, és követik minden egyes mozdulatomat.
Az elmúlt hétvégén Szécsény felé vettük az utunkat, abban bízva, hogy ismét találkoztok kedvenc baglyaimmal, akik évről-évre a város határában álldogáló szép nagyra nőtt fenyőfán töltik a hideg téli hónapokat. Szerencsére a várva várt találkozás ismét létre jött, hiszen éppen úgy, mint a tavalyi esztendőben is, ott múlatták  pihenő idejüket a fenyő óvó ágai között. Három példányt sikerült megfigyelnem, melyek közül kettő lehunyt szemmel szundikált, egy pedig elevenen figyelt. Narancssárga szemeiben a kíváncsiság csillogott, és minden egyes mozdulatomat követte, éppen úgy, mint egy munkáját jól végző felügyelő. Ha éppen takarásban voltam, nyakát nyújtogatni kezdte, hogy jól lássa a titokzatos nagy valamivel őt figyelő vendégét. Mint egy vérbeli modell, olyan szépen pózolt és tűrte a fényképezőgépen kattogását. A többek ügyet sem vetettek rólam, ők lehunyt szemeikkel pihenték az éjszakai vadászat fáradalmait.
Az erdei fülesbaglyok éjszaki életet élő állatok, akik a nappali világos időszak óráit pihenéssel, alvással töltik. Ahogy a szürkület puha leplét a tájra teríti elhagyják pihenő helyeiket, és szárnyra kapva útra kelnek a nagy mezők felé, hogy elejtett zsákmányaikkal éhségüket tudják csillapítani. Azonban nem csak a pillanatnak és a mának élnek, hanem gondolnak az ínségesebb napokra is. Egyik jellegzetességük, hogy amikor megadatik nekik több zsákmányt ejtenek el, mint amennyit el tudnak fogyasztani. Azokat a zsákmányokat, melyeket nem bírnak megenni, elrejtegetik, és a szűkösebb napokon ezekből a kis spájzokból élnek. Az erdei fülesbaglyok fő eledele a kis testű rágcsálók, és ezek közül is a legkedvesebbek számukra a mezei pockok. De nem vetik meg az egereket, vagy az apró testű énekes madarakat sem. Amikor telente a tájat vastag hó fedi be, akkor főként a mezei verebek kerülnek a terítékükre.      
Ezen kirándulásunk igazán szerencsésre sikerült hiszen a természet újra összehozta a találkozást a kis fülesekkel.  




2017. december 12., kedd

Az én madárbarát kertem - Kertem falakói


 Fiatal meggyvágó 
 
 Meggyvágó hím 
 
 Széncinege tojó
 
Csuszka


Az én kertem olyannyira közel van a természethez, hogy a kerítésünk mögött szép nagy fákkal tarkított, hatalmas erdő álldogál, és ha a kapun kilépek, akkor egyből sudár fái között szedhetem a lábamat. Nagyon szeretek ennyire, szinte karnyújtásnyira élni ahhoz a helyhez, mely a legkedvesebb a számomra. Ennek az erdőkapcsolatos kertnek köszönhetően sok olyan vendégem van, akik az erdőben élik a napjaikat, de időről időre megtisztelnek a jelenlétükkel. Itt most nem csak a madarakra gondolok, hanem a mókusokra, a rókákra, a nyestekre, és még sorolhatnám mennyi meg mennyi vendég tért már be hozzám egy kis látogatásra. De maradok most a madaraknál, hisz ez a kis sorozatom most csak is kizárólag róluk szól, a kis tollas barátaimról.
Az előző részben megígértem Nektek, hogy a soron következő részben a kertemben élő fákról fogok írni, azokról a lakóimról melyeknek a társaságát, a madarak is nagyon kedvelik. Szerintem nagyon fontos, hogy kertünkben milyen növények élnek, hiszen a tollasok azokat a kerteket nagyobb szeretettel látogatják, ahol megfelelő táplálékot, búvó és éjszakázó helyeket, vagy éppen fészkelő helyeket tudnak találni.
Az én kertemben az első és a legfontosabb a természetesség. Minden cselekedetemmel arra törekszem, hogy fenntartsam a természet adta állapotot, és megpróbálok mindent a madarak szemszögéből nézni. Odafigyelek rá, hogy nekik mi lehet a jó, mik tetszhetnek, hol és hogy érezhetnék magukat a legjobban, a legbiztonságosabban. Egy szóval az én kertemben a világ, a madarak, és a többi élőlény körül forog.
Emlékszem, amikor pár évvel ezelőtt megvásároltuk ezt a csodás kis telket, egyből azt a tanácsot kaptuk, hogy vágjuk ki az öreg fákat, irtsuk ki a bokrokat, hogy rendezettebb legyen a telek. De a rendezettség mindenkinek mást jelent, és miért ne lehetne a természettel együtt élni, mely nem jár azzal, hogy a kert elhanyagolt lenne, csak tudatosan van gondozva, hiszen a természetes állapot nem rendetlenség. Így minden lakó maradt a maga helyén, és mindenki fontos és szeretett tagja lett a kertemnek. Senkitől sem váltam meg, szíven nem lett volna elvenni az életüket, és milyen jól is tettem. Hiszen nekik köszönhetem nyaranta a hűs árnyákot, a sok kedves élőlény látogatását, a gyümölcsük érése idején a lelkesen szüretelő vendégeket, és a napvilágot látott fiókákat, akik az ő karjaik között cseperedhetnek fel.    
Ősszel, amikor a falakóim lehullajtják leveleiket, nem gereblyézem patika tisztaságúra a kertemet, hagyom, hogy a fák törzse körül, a bokrok aljában, a kerítés mentén megmaradjon a puha avartakaró. Hiszen a nyirkos levelek óvó védelmében számtalan rovar, pók, csiga rejtőzködik, akik kiváló táplálékot jelentenek a fekete rigóknak, az énekes rigóknak, a vörösbegyeknek, és minden rovarokkal táplálkozó vendégemnek.
A fák közül kiemelném a gyümölcsfáimat, a cseresznyét, az almát, a szilvát, a barackot. Melyeknek lédús és érett terméseit nem csak mink kedveljük, hanem a szajkók, a fekete rigók, a cseresznye magját pedig szívesen ropogtatják az erős csőrű meggyvágók. Akik pedig nincsenek oda a gyümölcs csemegéért, azok sem maradhatnak éhesen, hiszen a lomb védelmében, a fák levelei között hernyók, apró rovarok, pókok élnek, így a vörösbegyek, a cinegék, a rozsdafarkúak, a nagy fakopáncsok is meg tudják találni nem csak a maguk betevőjét, hanem a folyton éhes fiókáikat is jól tudják lakatni. Egyszóval a gyümölcsfák, minden jóval el tudják látni, a kertünkbe vendégeskedő madarakat.
Az imént említett fákon kívül az egyik légtiszteletbeli lakóm, a hosszú évek óta itt élő, szép nagyra nőtt diófa. Akinek karjai között megannyi rovar, hernyó él, és akinek csonthéjas termése, az őszi hónapok legkedveltebb csemegéje. Érés idején jönnek is a látogatók szép számban, szajkók, harkályok, akik bámulatos ügyességgel törik fel a kemény héjukat, a lepergett morzsákat pedig a leleményes cinegék csipegetik össze. A diófa élete megérne egy külön történetet, hisz annyi kedves emléket adott már nekem.
De nem csak a gyümölcsfák kedveltek a madarak körében, hanem a szép sudárra nőtt fenyőfáim is. Melyek sűrű karjai gondosan elkészített fészkeket rejtenek, ahol az új nemzedék aprócska fiókái látják meg évről-évre napvilágot. Az örökzöld fák nem csak kitűnő fészkelő helyül szolgálnak, hanem biztonságos búvó és éjszakázó helyet is biztosítanak a hozzájuk betérő tollasoknak.
Végezetül pedig az akácfáimat említeném meg, azokat a fákat melyeknek fehér virágai minden áldott tavaszon különleges illattal borítják be a kertemet. Jól tudom, hogy az emberek körében nem egy kedvelt fafajta, de édes, pollenben gazdag virágai rengeteg szorgos méhnek, és egyéb nektárjára éhes rovarnak adnak táplálékot. És ne felejtsük el, hogy ők azok, akiknek hála jár, hisz, ha nem lennének, nem kerülhetne forró teáinkba a sokunk által kedvelt akácméz, melyet nekik és az apró rovarok szorgos munkájának köszönhetünk. De nem csak a rovarok körében közkedveltek, hanem a madarak is, főként az énekes rigók szeretik, hiszen második éve, óvó karjaik között építik meg a fészküket.
Ebben az írásomban azt szerettem volna bemutatni Nektek, hogy milyen fontos kertünkben a fák sokszínűsége, hiszen mindegyiket másért és másért kedvelnek a tollas vendégeink, és ha ők, a fák nem lennének, sokkal sivárabb lenne az élet a kertünkben.
A következő bejegyzésem ugyancsak a fákról fog szólni. Azokról a fákról, akiktől sokan legszívesebben megszabadulnának, mert már az emberekre nézve hasznot már nem hoznak, de ha a madarak szemével nézzük, ők az igazi kincsek, a nyugdíjas éveiket élő, ráncos, itt-ott sebzett, korhadt fák.   


 Fekete rigó hím és tojó

 Nagy fakopáncs
 
 Diófa

2017. december 10., vasárnap

A második vasárnap angyala





A második vasárnap angyala

A második adventi vasárnapon piros palástba öltözött angyal száll le a mennyekből, kezében egy nagy serleget hoz. Az angyal szeretné megtölteni az aranyserlegét, hogy tele vigye vissza a mennybe. De mit tegyen a serlegbe? Játékot? Ajándékot? Törékeny, finom szövésű ez a serleg, a Nap sugaraiból készült. Nem tehet bele kemény, nehéz dolgokat. Az angyal észrevétlen végigmegy a világ összes házán és lakásán, mert valamit keres. Tiszta szeretetet minden ember szívében. Ezt a szeretetet teszi a serlegébe, s viszi majd vissza a mennybe. Mindazok, akik a mennyben élnek, fogják ezt a szeretetet, s fényt készítenek belőle a csillagoknak. Ezért olyan jó felnézni a hunyorgó, ragyogó csillagokra.

2017. december 8., péntek

Vasárnapi hóesés




 Nagy fakopáncs 

 Erdei pinty

 Széncinege

 Hóesés

December elsejével nem csak a naptár szerint köszöntött be a tél, hanem az időjárás is a legszebb, és a télhez legméltóbb arcát mutatta. Az égbolton napról-napra súlyos, szürke fellegek gyülekeztek, melyekből könnyed tánccal, apró pihékben hullott a hó. A kitartó, órákon át tartó havazásnak hála, a természet ösvényeit és a kiskertemet is szép vastag, több mint 10 centiméteres puha, fehér lepel fedte be.
Vasárnap reggel, amikor kitekintettem az ablakon, éppen a szürkület kezdett szedelőzködni, az égboltot pedig alacsonyan úszó sötét felhők ülték meg, olyan igazi, szürke hófelhők, melyek nagy havazás ígéretét hordozzák magukban. Kora délelőtt volt, amikor az első hópehely utat tört magának, majd sorra követni kezdték őt a többiek. Pillanatok alatt olyan sokan lettek, és olyan gyorsan hullottak alá, hogy alig lehetett az erdőig ellátni. Könnyed táncuk olyan fenséges szép látványt nyújtott, hogy csak álltam és figyeltem őket, miközben pillanatról-pillanatra egyre vastagabb, puha takaróval fedték be a talajt.
Kiskertem etetőiben egész délelőtt nagy volt a sürgés-forgás, hiszen a természet ösvényeit takaró vastag hóban még sokkal nehezebb élelemhez jutniuk a madaraknak. Így a téli hónapokban, a rendszeresen megtöltött kis madáréttermeket nagyon nagy szeretettel látogatják a kis tollasok. Egész álló nap sorra érkeztek a széncinegék, a barátcinegék, a kékcinegék, a csuszkák, a nagy és a közép fakopáncsok, egész nagy csapatban tiszteletüket tették a szajkók, betértek látogatóba a fekete rigók, az erdei pintyek, a zöldikék, a meggyvágók, és kis kedvencem a fakusz is meglátogatott, aki úgy menetelt a cseresznyefán, mint egy aprócska katona. Voltak akik talajon eszegettek, voltak akik a függő etetőkből szedegették ki a napraforgómagot és az ipari tepertőt, és olyanok is akadtak, akiknek a fán logicsáló cinkegolyók nyerték el a tetszésüket, szomjukat pedig az itatóba kihelyezett friss vízzel, és a lédús almával csillapították. Öröm volt nézni a nagy sürgés-forgást, miközben a hó egyre sűrűbben, és egyre nagyobb pelyhekben hullott. Ez a december elejei vasárnap igazán szép téli időjárással, és bőséges madárvendéggel ajándékozott meg.   


 Szajkók az ipari tepertőn

Hegyi fakusz

 Barátcinege

 Szajkó

2017. december 6., szerda

Az én madárbarát kertem - Az első lépéseim


 Nagy fakopáncs

 Csuszka


Az első bejegyzésem arról fog szólni, hogy hosszú évekkel ezelőtt, hogyan tettem meg az első lépeseket, és, hogy hogyan csalogattam kiskertembe a madarakat.
Családunkban a madarak életének a segítése, több évtizedre nyúlik vissza. Szerencsésnek érzem magam, mert születésem óta családi házban élhettem, és élhetem a mai napig is az életemet, egészen közel a természethez. Emlékeimben elevenen élnek gyermekkorom kedves pillanatai, amikor a nagyszüleimnél kedvenc téli elfoglaltságom a madarak megfigyelése volt. Drága nagypapám saját maga készítette el dolgos kezével a madarak kis éttermét, és a kert fáin álldogáló odúkat. A madarak iránt érzett szeretete egész életét végigkísérte, éppen úgy, mint a nagymamámét is. Sokat tanultam tőlük, sok mesét és kedves történetet osztottak meg velem, melyeket mélyen elzárva őrzök mind a napig a szívemben. De nem csak a nagyszüleim, hanem a szüleim is mindig a természet szeretetére, és tiszteletére tanítottak, és náluk is igazi kis madárparadicsom várja évről évre a kis tollasokat. Így amikor én is saját utamra léptem el sem tudtam volna képzelni napjaimat a madarak nélkül. Hiszen számomra az, az igazi boldogság, amikor a tavaszi reggeleken az ő kedves énekükre ébredezhetek, amikor szemmel követhetem az új nemzedék cseperedését, vagy amikor a csendes téli napok élettel töltik meg a kertemet. Azonban, hogy ezeket, a pillanatokat át tudjam élni, tudatosan is odafigyeltem a kertem kialakítására.
Emlékszem, amikor egy szép őszi napon az édesapám által elkészített első etetőmet kihelyeztem a kertembe. Olyan izgatottan vártam az első vendégemet, mint a gyerekek, amikor a Jézuska ajándékát várják. Elevenen él emlékezetemben a pillanat, amikor a kék cinege a vérszilva fára reppent, nézett jobbra, nézett balra, miközben kedvesen csipogott, majd szárnyra kapva az etetőmbe repült. Csőrével kiemelte az első szem napraforgómagot, és már vitte is tova. Hosszú perceken keresztül figyeltem, de nem jött más madár, csak a kék cinege térült fordult a finom csemegével. Másnap újra az ablakba állva figyeltem az etetőt, és lássatok csodát, sorra követték egymást a kék, és a széncinegék, majd megjelent az első csuszka is. Innentől kezdve aztán nem volt megállás, a kis étteremnek hamar híre ment, és sorra érkeztek az éhes csőrű vendégek. Barátcinegék, csízek, erdei pintyek, szajkók, nagy és közép fakopáncsok. Mire beköszöntött a hideg, és nagy hóval tarkított tél olyan nagy volt az etetőm forgalma, hogy még egy tálcás etetőt is kihelyeztem, hogy aki hozzám betér, csak jóllakottan távozhasson. Az hosszú évek alatt sok minden megváltozott, elköltöztük az erdő ölelésébe, még közelebb a természethez, az apró kertem sokkal-sokkal nagyobb lett, ahol a még több etető várja az éhes vendégeket, és odúk, melyek a fészkelésüket segítik. Az elmúlt években még fontosabb lett számomra a természet, az a hely ahol igazán jól érzem magam, és a lakói, akiket annyira szeretek, hogy szavakba sem tudnám foglalni. Igyekszem minden cselekedetemmel segíteni és védelmezni őket, és minden tőlem telhetőt megadni nekik.
Az imént leírt soraimban az én első lépéseimet osztottam meg Veletek, mely lépéseket egyre-egyre több követett és követ mind a mai napig, mert ötletekben kifogyhatatlan vagyok, ha a természetről van szó.


 Kékcinege

 Balkáni gerlék

2017. december 3., vasárnap

Az első vasárnap angyala




Az első vasárnap angyala
Négy héttel karácsony előtt valami nagyon fontos dolog történik: egy angyal kék köpenybe öltözve leszáll az égből, hogy közelebb húzódjon az emberekhez. A legtöbb ember ezt észre sem veszi, mert túlságosan el van foglalva mással. De azok, akik jól figyelnek, meghallják a hangját. Ma van az első napja, hogy az angyal először szól, s keresni kezdik azokat, akik meg tudják és meg akarják hallgatni őt.

2017. december 2., szombat

Üdvözöllek Tél!




"... egyszerre, lám, elkezdtek sárgulni a fákon a levelek! Ami azelőtt még soha nem fordult elő. Sárgultak, lehullottak, és kopaszon maradtak a fák. Szél jött és végigsivított a kopasz fák között. Nagy, hideg fellegeket hozott a hátán, s a fellegekből hullani kezdett a hó. Belepte a földet, a fákat, bokrokat, sziklákat, mindent. Ami még azelőtt soha, soha nem fordult elő: tél lett, valóságos tél. Az első tél a földön." 
Wass Albert: A mátyás és az őz meséje