2020. február 27., csütörtök

A kikeletet csalogatva


Téltemetők

A hóvirágok csilingelő zenéjét a szél könnyed szárnyaira vette és vitte, repítette fel a fák csupasz sudaraiba, a bokrok ágacskái közé, le a völgyek legmélyébe, hogy mindenkihez eljusson a hír, a közelgő kikelet híre. Az erdő tündérei boldogan jártak az ösvényeket, a fák között megbújó erdei tisztást, hogy sorba mindenkit felébresszenek. A hóvirágok után a téltemetők következtek. A tündér óvatosan leült egy száraz falevél szélére és csöndesen énekelni kezdett:
- Ébredjetek, ébredjetek szép kikelet közeleg!
  Ébredjetek, ébredjetek temessétek el a telet!
A tündér hangjára a téltemetők elkezdtek mocorogni a föld mélyében és napról napra egyre kijjebb és kijjebb merészkedtek. Egy szép, a nap sugaraiban fürdő februári reggelen pedig széttárták kelyheiket és boldogan nézték szét a fák rengetegében. Apró fejeiket felemelve kémlelték a kéklő égboltot, miközben a madarakat szerelemtől ittas énekeit hallgatták.
A tündér ekkor újra meglátogatta őket, és örömmel látta, hogy a téltemetők széttárt szirmaikkal a kikeletet csalják. Aranyló kelyheiken a nap sugarai táncoltak, és boldogan csillogtak.

2020. február 25., kedd

Szent Mátyás kiosztotta a madarak sípjait


Citromsármány 


A régi időkben Mátyás apostolhoz kötötték a tavasz beköszöntét, mivel úgy tartották, hogy az ő szekercéje töri meg a jeget, és vele együtt a tél hatalmát. Így lett Szent Mátyás apostol Jégtörő Mátyás. De nem csak a jeget és a tél hatalmát töri meg, hanem ő ossza ki a madarak sípjait is, hogy ettől a naptól fogva újra éneküktől legyenek hangosak az erdők és a mezők ösvényei. És valóban, ha Ti is figyelemmel kíséritek a természet hatalmas színpadán a történéseket, hallhatjátok, hogy egyre több énekesmadár találja meg újra a hangját, mellyel csalhatatlanul tavaszt lopnak a szívünkbe.


Citromsármány éneke 

2020. február 23., vasárnap

Korán ébredő hóvirágok


Kikeleti hóvirágok


Egy enyhe január elejei reggelen, amikor a nap lustán, erőtlenül járta az égboltot, az avar puha paplanja alól kíváncsian nézték elő a hóvirágok. Sápadt arcocskájukat rémület ülte meg, hisz jól tudták nekik még szundikálniuk kellene. Összeszedték minden erejüket és halkan így szóltak:
- Ki ébresztett fel minket édes álmunkból?
De a kérdésre válasz nem érkezett. Az erdő néma csendbe burkolózott, mintha senki nem hallotta volna meg a hóvirágok el-elcsukló szavát.
Kisvártatva éppen arra járt az erdő egyik kedves tündére, és meglepődve látta, hogy valaki felébresztette a hóvirágokat. Óvatosan odabújt melléjük, és halkan így szólt:
- Nincs még itt a kikelet, ki ébresztett fel Titeket? - hangja úgy csilingelt mint a kis patak sekély vize.
A hóvirágok szerényen ránézek, és elcsukló hangjukon elmesélték a történetet.
Az erdő tündére megsajnálta őket. Óvatosan betakarta törékeny testüket puha avarral, meleg mohával és halkan dúdolni kezdett.
- Aludjatok, aludjatok kedves hóvirágok! Álmodjatok, álmodjatok tündérszép világot! Eljövök én újra hozzátok, amikor a napocska mosolyogva járja már a világot!
A hóvirágok sorra lehunyták szemcséiket, a tündér kedves éneke mély álomba ringatta őket.
A tél enyhe napokat hozott, nem fáztak az erdő lakói a puha avarpaplan alatt. A hóvirágok is mélyen aludtak, egészen addig míg az erdő tündére egy szép februári, kellemesen enyhe napon fel nem ébresztett őket.
- Közeleg a kikelet, szépen lassan ébredeztek! - dudolta halkan énekét.
A hóvirágok kidörzsölték az álmot szemeikből, és napról napra egyre jobban előmerészkedtek a puha, meleg dunnájuk alól. A nap ekkor már magasabban járt az égen, arcán derűs mosoly ült, sugarait pedig boldogan szórta az erdő ösvényére. A napsugarak meleg simítására szirmaikat egyre kijjebb és kijjebb tártak. Fejecskéik felett cinegék daloltak, csízek csacsogtak, ők pedig halkan csilingelni kezdtek. Apró fejüket a könnyed szél cirógatta, zenéjüket pedig vitte, repítette, hogy az erdő tündérei mind meghallják, hálával telt muzsikájukat.

2020. február 21., péntek

Az én erdei mesevilágom


Légyölő galóca, kedves nevén Mesegomba


Hiszem, hogy bennetek is mélyen, legbelül ott lapul egy kis gyermeki én, mely színesebbé, lenyűgözőbbé, ártatlanabbá varázsolja az életet. Hiszen csak így tudjuk igazán átélni a természet rejtélyes titkait, csak így tudunk rácsodálkozni azokra az apró szépségekre, melyeket eddig még nem láttunk, vagy nem vettünk figyelembe. Pedig csodálatos apró teremtmények élnek köztünk. Ott lapulnak a puha mohák védelmében, a kedvesen zizegő avar rejtekében, a fűszálak ölelésében, a virágok kelyheiben. Az erdők rengetege, a fák között megbújó erdei tisztások, a kedves tündérek mesebeli otthonai. Gyertek, tartsatok velem ebbe az ártatlan, békés világba, ahol a tündérek élnek, ahol csak a jóság és a szeretet lakozik, távol, csöndesen megbújva a világ zajától.
Színes, illatos virágokat, könnyed röptű lepkéket, kedvesen zümmögő rovarok apró hadát, fűszálakon megpihent harmatcseppeket, puha moha párnákat, nap fényében csillogó esőcseppeket és még sorolhatnám mennyi titkot rejtenek az erdők mesebeli világa. Ezekre a titokra pedig fény derül, hiszen az erdők tündérei megmutatják nekem a fák, a füvek rejtekében lapuló kincseiket, hogy hírét vigyem a természet utánozhatatlan szépségnek.

2020. február 3., hétfő

Csilingelő csengettyűk


 A kikelet hírnökei

 A kikelet hírnökei

 Osztrák csészegomba


Pár nappal ezelőtt még igazi szép téli időben lehetett részünk, melynek egy markáns meleg front vetett végett nem is akárhogy. A vastag dunnává sokasodott hópelyheket egy nap leforgása alatt vízzé olvasztotta, és hirtelen, egy szempillantás alatt a télből a tavaszba cseppentünk.
Szombaton késő délután a hó már csak kósza emlékként élt az erdő ösvényein, melynek a nap fényében csillogó cseppjeit a talaj elevenen őrizte. Az úton álldogáló kis gödröcskék vízzel megtelve, mint aprócska tavak várták a szomjas erdőlakókat. Az avar nehézkesen, a nedvességtől elnehezülve terítette be a földet, a leveleknek mozdulni sem volt kedvük hiába próbálta őket odébb taszigálni az erdősen, olykor viharosan fújó szél. Hiába volt nagy ereje a szélnek, most kellemes enyheséget, repített magával, olyat, amit tavasszal érezhetünk, amikor még a dühös szelek is megszelídülve szaladnak végig a délcegen álló fák törzsei között. Az erdő fái csupasz karokkal nyújtóztak az ég felé, és megadóan hajladoztak mindig abba az irányba, amerre a szél parancsolta nekik.
Ahogy utamon ballagtam előre hosszú hetek, hosszú csendesen ballagó napok után most újra neszekkel, kedves hangokkal telt meg az erdő. A kellemes meleg, a langyos tavaszias idő sorra fakasztotta dalra a cinegéket. A tavaszt váró, a kikeletet csalogató strófáikat boldogan énekelték, miközben elevenen szálldostak ágról-ágra, fáról-fára. De nem csak őket kerítette hatalmába a felhőtlen jókedv. Füttyögtek a csuszkák, csacsogtak a csízek, önfeledten kacagott a zöld küllő, kedvesen egymással diskuráltak az őszapók, a messziben pedig nagy fakopáncs verte bőszen a fa törzsét. Távol volt tőlem, de pergő hangját könnyedén sodorta felém a szél.
Lábaim előtt, az erdő ezernyi titka pihent, melyek szó nélkül mesélték el nekem a féltve őrzött pillanatokat. Szarvasok, őzek, rókák és vaddisznók hátrahagyott emlékei rejtőztek az ösvényen. Pata és mancsnyomok, puha földtúrások, kisebb nagyobb gödröcskék mesélték el az éjszaka óvó leple alatt zajlott eseményeket.
Sétám az erdő egyik rejtett szegletébe vezetett, oda, ahol a tél második felében hófehér harangok csalogatják a kikeletet. Évről-évre itt, a borostyánnal benőtt fa tövében ébrednek elsőként a hóvirágok, akik a reményt, a közelgő tavasz reményét hirdetik. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy előbújtak e a föld mélyén nyugvó hagymáikból. Bizakodó voltam, de a szívem mélyén tudtam, hogy az elmúlt hetek faggyal és az elmúlt napok hóval tarkított napjai nem nekik kedveztek. Még távolt jártam tőlük, de már felsejlett előttem az üde zöld leveleket viselő borostyánnal befutott sudár fa törzse, melynek védelmében lelték meg otthonukat. Az ő tövében lapulnak a hóvirágok, akik ha fehér szirmaikat szétnyitják, halk csilingelésük, mint apró harangok kondulása tölti be a fák rengetegét. Pár lépésre voltam tőlük, amikor már láttam egy apró fehér foltot, majd még egyet és még egyet. Amikor egész közel értem hozzájuk, tisztán láttam, hogy fagy és hó ide vagy oda, ők bizony semmivel sem törődve már elkezdték hirdetni az új évszak közeledtének a reményét. A legtöbben még összezárt szirmokkal álldogáltak, de két virág már elkezdte szétnyitni sziromleveleit és egészen halkan, csak az éber és értő füleknek hallhatóan csilingelni kezdtek.
Mire elértem az erdő ezen, rejtett szegletét, a nap már egyre lejjebb ereszkedett a felhőtlen égbolton. Alaposan szemügyre vettem a fák rengetegében elsőként ébredő hóvirágokat, megörökítettem őket és lassan visszafelé indultam. Útközben a madarak csivitelései kísértek, az avar védelmében, pedig több helyen is még egészen aprócska, de annál feltűnőbb színű osztrák csészegombával sikerült találkoznom. Ők is ilyenkor februárban kezdik meg termőtesteiket növeszteni, és egészen áprilisig díszítik szokatlan szépségükkel az erdő talaján pihenő korhadó faágakat és famaradványokat. Még egészen picik voltak, szinte alig észrevehetők, de elénk cinóbervörös színük hamar elárulják ottlétüket még ilyen aprócska állapotukban is.
Hogy a tél hátralevő része milyen időt tartogat a természet lakóinak nem tudom, de minden esetre, ez a szokatlan enyheség csak átmenetinek ígérkezik abban biztos vagyok. A február még előttünk áll, de ahogy lépkedünk előre, minden egyes nappal a kikelt közeleg. Ahogy időm engedi még megfogom látogatni a hóvirágokat, hiszen pompájuk majd csak az előttünk álló hetekben fog kiteljesedni, akkor pedig ismét megmutatom Nektek is szépségüket.

 Széncinege hím

 Fák rengetege

Februári madárdalok 

2020. január 19., vasárnap

Elképesztő ügyességű őszapók


 Őszapó
Lábujjai között fogja az elemózsiát

Őszapó
Úgy használja lábacskáját, mint mi a kezeinket


Amikor időm engedi a természet lakóit figyelem. Hallgatom hangjaikat, hátrahagyott neszeiket, szemmel követem viselkedésüket és szokásaikat. Az erdő közelségének hála élőlénybarát keretemet nagyon sok vendég tiszteli meg. Madarak, mókusok, lepkék, különféle rovarok, hüllők, és még sorolhatnám mennyi erdőlakó tér be hozzám a finom falatok, a friss víz, a fészkelő helyek és a biztonság reményében. Hiszen nálam mindent megtalálnak, mert mindannyian fontos és tiszteletbeli tagjai a kertemnek.
Jelen történetem egy égészen aprócska termetű madarakról fog szólni. Ők nem mások, mint az apró gomb szemekkel, feltűnő hosszú farokkal, kedves arccal és hihetetlen ügyességgel megáldott őszapók. Gömbölyded testük, hosszú farkuk olyan egyedi külsőt kölcsönöz nekik, hogy más madarakkal nem igen tudjuk összetéveszteni őket. Gyakran jellegzetes vékonyka „szirr-szirr-szirr” kapcsolattartó hangjuk árulja el jelenlétüket, mely csicsergéssel a csapatba verődött őszapók kommunikálnak egymással. A csapat egyedei miközben az erdők, mezők ösvényeit járják élelem után kutatva, folyamatosan, vékonyka hangjuk segítségével tartják egymás között a kapcsolatot.
Az idei esztendő telén a természetnek hála, nem csak az erdő fáinak a védelmében, hanem a saját kertemben is gyakran meg tudom figyelni őket. Szinte nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy ne tisztelnének meg kedves jelenlétükkel. Amikor meglátom őket hihetetlen boldogság önti el a szívem, hiszen nagyon szeretem őket. Összetartó, szoros társas kapcsolatuk, kedves megjelenésük, apró, folyton csillogó szemecskéik, fehér arcocskájuk könnyedén elvarázsolja a szívem, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Ma délelőtt ez a körülbelül 15-20 egyedből álló őszapó csapat ismét nálam járt. Kedvenc csemegéjüket a cinkegolyót, mogyorót, az ipari tepertőt, és a meghántolt napraforgómagot csipegették. Az ablakomból figyeltem őket amint egyik pillanatban itt, a másikban pedig már ott voltak. Nyughatatlan, folyton mozgásban lévő kis gombolyagok.
Az egyik őszapó fél lábbal az ágon csüngött. Először azt hittem, hogy a másik lábának valami baja esett, és azért nem tudja használni. Kamerámmal ráközelítettem, amikor láttam, hogy szerencsére a lábacskájának kutya baja nem volt, hanem abban bizony egy szem hántolt napraforgó magot szorongatott. Fejjel lefelé csüngve, lábujjait teljesen úgy használta, mint mi a kezeinken lévő ujjainkat. Vékonyka ujjait a mag köré fonta, erősen tartva azt, miközben a másik lábával a fa ágába kapaszkodott, aprócska csőrével pedig bőszen csipegette a finom csemegét. Hihetetlen látványt, és megfigyelési élményt nyújtott, hisz ilyet eddig még soha nem láttam. Nem sokkal később ez az eset újra megismétlődött. Egy másik őszapó a beülő ágon ácsorgott, és éppen úgy, mint ahogy azt a nem sokkal előtte megfigyel egyed is tette ugyan úgy falatozott. Testhelyzete ennek más volt, de ő is egyik lábával a fába kapaszkodott, a másik lába ujjacskái között pedig egy szem hántolt magszemet szorongatott, csőrével pedig apró falatokban csipegette az elemózsiát.
A természet lakói mindig meg tudnak lepni kedves pillanatokkal. Ezen a napon az őszapók egy életre szóló élménnyel ajándékoztak meg, hiszen újra bebizonyították elképesztő ügyességüket.   
   

     

2020. január 6., hétfő

Téli erdő kis kalaposai







Van egy kedves kinézetű, igazán aprócska gombafaj, melynek a megjelenése bizonyítja, hogy a tél bebocsátást nyert a természet ösvényeire. Ő pedig nem más, mint a téli fülőke.
A természet 2017 telén kedveskedett nekem a vele való első találkozással, és azóta is éberen figyelem őket téli hónapokban, hátha ismét mellém szegődik a szerencse, és újra találkozhatok velük. A természetnek hála, tavaly sem maradt el a találkozás, igaz akkor az erdő teljesen más szegletében örvendeztettek meg a jelenlétükkel. Az ünnepek alatt útra keltem, és felkerestem a téli fülőkék élőhelyét, azt a fát, melyen az elmúlt télen is termőtesteiket növesztették.
Különleges, egyedi szokásokkal és felépítéssel rendelkező gombák ők, hiszen ellentétben a legtöbb fajjal, velük a hideg hónapokban találkozhatunk. Általában az őszi első fagyok után kezdenek el növögetni, és egészen a következő tavaszig folyamatosan növesztik termőtesteiket. Nekik nem jelentenek akadályt a téli fagyos időszakok sem. Amikor a természet ösvényeit a vastag hótakaró, és a mínuszok veszik uralmuk alá, kicsit megpihennek, majd mihelyst picit enyhülni kezd az időjárás, fejlődésüket ott folytatják, ahol a kemény fagyok előtt abbahagyták.
Izgatottan haladtam az utamon, és közben arról ábrándoztam, hogy milyen jó is lenne, ha meg tudnám őket pillantani, ott ahol tavaly is éldegéltek. Vágyam pedig ügyesen valóra is vált, hiszen ott voltak. Kis csoportba tömörülve bújtak elő a fa kérge alól. Voltak köztük nagyobbak, és egészen aprók is. Csodás kis fülőkecsoporthoz volt ismét szerencsém, és, ahogy figyeltem őket megállapítottam, hogy jóval többen vannak, mint a legutóbbi, hosszú hónapokkal ezelőtti találkozáskor. Boldog voltam, hogy újra láthattam őket, hogy a természet újra megadta a velük való találkozást.
A tél faggyal, és reményeim szerint hóval tarkított hosszú hónapjai még előttünk és az erdők, mezők lakói előtt állnak. De fagy és hó ide vagy oda, az egészen biztos, hogy ezen a télen sem kell kalapos kis kedvenceim látványát nélkülöznöm. Szemeimet nyitva tartva fogom az utamat járni, éppen úgy, mint eddig is tettem, hátha mellém szegődik a szerencse, és más fülőkecsoportot is sikerül még megfigyelnem.