2017. augusztus 12., szombat

Augusztusi kánikula.


 Kardoslepke

Nagy ökörszemlepke

 Nagy gyöngyházlepke





Az erdő szélen vadgesztenyefa köszönti utamat, minden áldott sétámon ő az első, aki üdvözöl, és akinek a védelmére bízom a botomat, mely sétáim segítője. Ez a dús lomkoronával büszkélkedő gesztenyefa hosszú évek, sőt évtizedek óta áll itt, és évről-évre minden ősszel a szarvasok legkedvesebb elemózsiáját hullatja a talajra. Idén azonban a tavaszi havazásnak és a fagyos időnek a rossz emlékeit ő is őrzi. Levelei összeszáradva álldogálnak a karjain, és, ha a gyenge szellő beléjük kap, semmi ellenállást sem mutatnak, megadják magukat, búcsút vesznek otthonuktól, és halk zizegéssel hullnak alá a talajra. Felnézek az ágai közé, figyelem, hogy idén is megajándékozza e finom falatokkal az erdő szarvas lakóit, de szomorúan veszem tudomásul, hogy nagy lakomát itt nem fognak csapni. Egy-egy kósza szúrós bundába bújt gesztenye ringatózik odafenn, de nincsenek sokan. Tovább indulok, talpam alatt a száraz avar csörög, nem messze a bodzabokor rejtekében pedig vörösbegy csattogása töri meg a nyár végi erdő csendjét. A nap ilyenkor augusztus közepe felé már észrevehetően tovább lustálkodik reggelente, este pedig hamarabb álomra hunyja a szemét. Ma megelőztem őt, meleg, perzselő sugarai még a hegy mögött ébredeznek, de ennek ellenére már most meleg van, igazi nyári, fülledt forróság. Az egész hét így telt el, kánikulai meleggel, melyben a hőmérő higanyszála majd a 40 fokot súrolta. Ahogy haladok előre lépésről lépésre, megjelenik az első napsugár a fák koronájának a legtetején, majd sorban követik őt a többiek. A kis tisztás lakói még alszanak. Sáskák, lepkék, katicabogarak, aranyos rózsabogarak várják, hogy a nap melege végigsimítsa testüket. Nesztelenül álldogálnak a könnyed, vékony harmatruhát viselő fűszálakon. Fejem felett fecskék szálldosnak, vékonyka hangjuk alig hallható, a kék égbolton apró, fehér bárányfelhők kergetőznek, de hiába a nagy igyekezet nem érik utol egymást. Az éj leple alatt valakik jártak erre, talán szarvasok vagy vaddisznók voltak, lábaiknak nyomát a letaposott növényzet mutatja. Örülök is a csapásuknak, így én is könnyebben át tudok vágni a fejem magasságáig érő seprence, csalán és lómenta seregen. Egy hete voltam kint, de ezen idő alatt nagy változás ment végbe az erdőn. A fák, ideje korán kezdték meg leveleiknek az elhullatását, melyben nagy szerepe volt a perzselő forróságnak, és a csapadék hiányának. Ahogy haladok előre az ösvényen, olyan érzés kerít hatalmába, mintha már az őszi erőben szedném a lábaimat, pedig még nyár van, és igaz, hogy az új évszak már a természet ajtaján kopogtat, de addig még hetek vannak hátra. Gyenge szellő űz pajkos játékot a fák leveleivel, melyek könnyed tánccal, életük utolsó táncával hullnak alá a talajra, és egyre csak sokasítsák a talajt beborító puha lombszőnyeget. Utam ugyanazon az ösvényen vezet melyen egy hete is jártam. Keresem sorra a virágokat, és szomorúan látom, hogy a nagy hűségtől és a friss víz hiányától ernyedten, összepöndörödve, lehajtott fejecskéikkel szomorúan álldogálnak. Várják a szebb napokat, és bíznak benne, hogy talán az eső még erőd adhat egyre gyengébb testüknek. A talaj porzik a lábam alatt, melyen a repedések egyre nagyobbak, hisz napról napra egyre nehezebben elviselhető a forróság. Én is érzem magamon a meleg napok terhét, és hiába van kora reggel, a levegő egyre fülledtebb és izzasztóbb, a lábaim egyre nehezebben visznek előre, így inkább úgy döntök, hogy megállok és megpihenek. Pihenő helyemül egy öreg tölgyfa puha fűszálakkal borított árnyékát választom. Láthatóan a fűszálak is szeretnek itt a tölgy védelmező ölelésében élni, mert még ebben a nagy szárazságban is olyan üdék, mint a nyár elején, nem úgy, mint a mezőket beborító rokonaik, akik kitikkadva álldogálnak. Nekik nincsen védelem a fejük felett, egész álló nap a forró sugarak égetik a testüket, és már nehezen bírják, láthatóan egyre nehezebb elviselniük nekik is a hőséget és a szárazságot. De itt a nagy tölgy alatt élők boldogan virulnak, és ha ők jól érzik itt magukat, akkor ez egy nagyon jó kis otthon lehet, melyet én is, igaz csak rövid időre birtokba veszek. Táskámat, mely radiátorként fűti a hátamat, magam mellé teszem, és kulacsomból vizet kortyolok. Amikor elindultam otthonról még kellemesen hideg volt, de mostanra olyan mintha perceken keresztül a tűzhelyen melegedett volna. Hátradőlök és figyelem a fa lombját, az ő levelei még zöldek, de itt-ott megbújva már megjelentek az első sárgás színek is. A dús levelek között pedig feltűnnek az erdőlakók kedvelt csemegéi is a makkok. Most még erősen kapaszkodnak az ágakhoz, és csak aprócska orruk kukucskál elő az őket körbeölelő kupacsból, de hetek múlva elkezdi őket hullatni a fa, és akkor az ő kopogásuk fogja megtörni az őszi erdő csendjét. Addig azonban még van idő, és minden nappal, ahogy haladnak előre a hetek ők egyre érettebbé és nagyobbá válnak. Akkor lesz ám itt nagy lakoma, éjjel nappal szorgos és éhes vendégek teszik majd tiszteletüket. A hideg téli napokra előre gondoló szajkók, csíkos bundás aprócska erdei egerek, daliás szarvasok, kecses őzek, folyton egymással veszekedő vaddisznók, puha vörös bundába bújt mókusok szedegetik, rágcsálják és rejtegetik majd a terméseket. Szinte lelki szemeim előtt látom, ahogy a szajkó sorra nyeli el a finom csemegét, egyiket a másik után, és mindig, akárhányszor megtudom figyelni ámulatba esek, hogy fér el annyi makk a begyébe, de elfér, olykor 8-9 lapul benne, de kutatások szerint képes 14 makkor is elnyelni. Ezeket pedig gondosan elrejtegeti az avar védelmébe, fák üregeibe, előre gondolva az ínséges téli napokra. A völgyből neszezés hallatszik, óvatosan felállok, mert sejtem, hogy valamilyen vad lehet a hang kiváltója, őz, róka, szarvas vagy akár egy vaddisznó. Behúzódok a fa törzse mögé és figyelek, ki lehet az, nem látom, majd pillanatokkal később egy csinos csíkos bundácskát viselő vadmalac tűnik fel a bozótos szélén. Aprócska orrával bőszen az avart túrja, kutat, keres, hátha valamilyen finom, a foga alá való csemege lapul meg alatta. Egyedül van, se a mamája, se a testvérei nincsenek a közelében, de még csak neszek sem szűrődnek ki, hogy követnék őt a többiek. Magányosan keresgél, majd gondol egyet, visszafordul és elnyeli őt a sűrű bozót. Még egy darabig hallom a halk, távolodó hangját, majd elhalkul, és újra a csend veszi át az uralmat az erdő felett. Talán ott pihennek a többiek a sűrű bozótban, és hozzájuk tért vissza. Ismerős nekem is ott lent a völgyben az a szúrós vadszederrel benőtt ösvény. Kora tavasszal, amikor még nem borítja levél és friss hajtás a bokrokat, könnyebben át lehet hatolni köztük, én is jártam már arra, és egy szép nagyra nőtt vaddisznó délutáni sziesztáját zavartam meg. Szegény nagyon megrémült váratlan látogatásomtól, patáit egymás után szedve csörtetett végi a szúrós bokrok seregén. Bevallom, akkor engem is meglepett, ahogy a semmiből előtűnt, és az én szívem is hevesebben vert a kelleténél. Talán most is ott pihenget, csak már nem egyedül, hanem kis családja társaságában és lehet tőle kóborolt el ez a kis kíváncsi, korgó gyomrú malacka. Visszatértem a tölgyfa alá, táskámat a hátamra vettem, és búcsút vettem árnyákot adó vendéglátómtól. Lassan visszaereszkedek a völgybe, ki a nap fényében fürdő tisztásra, ahol már minden lakó ébren van, színes szárnyaikkal a forró levegőt szelik, vagy süttetik magukat a fűszálakon az egyre perzselőbb napsütésben. Szép nagyra nőtt kardos lepkék, nagy gyöngyházlepkék, nagy ökörszemlepkék, zöld ruhába bújt aranyos rózsabogarak lakmározzák a virágok édes nektárját, miközben méhek igazi kis hada zümmög a lómenta virágjai körül. Ők nem foglalkoznak a meleggel, szorgalmasan gyűjtik a nektárt, és szálldosnak egyik virágról a másikra. Nem időzök sokáig köztük, inkább visszahúzódok a fák kicsit hűvösebb ölelésébe, és utamat a pelyhes kenderkefüvekkel és erdei csillaghúrokkal tarkított ösvényen folytatom hazáig.


 Erdei csillaghúr

Pelyhes kenderkefű

Aprócska vadmalac

       Szajkó

2017. augusztus 6., vasárnap

Az augusztusi erdő lakói.


 Tarka koronafürt

 Bársonyos kakukkszegfű

 Erdei csillaghúr
 Pelyhes kenderkefű
 Harangvirág

Vajszínű ördögszem

Sárgulnak a falevelek


Napok óta kánikulai meleg teszi próbára nem csak a mi, hanem a természet lakóinak is az életét. Napközben a hőmérő higanyszála majd a 40 fokot súrolja, és az éjszakák sem hozzák el a várva várt felfrissülést. A levegő forró, a nap sugarai szinte perzselik a tájat, és az erdő ösvényein is a fülledtség vette át a hatalmat. Minden porcikámmal az enyhülést várom, és ezzel az érzéssel tudom jól, nem vagyok egyedül.
Az elmúlt hétvége még kellemesebb időjárással telt el, és a most Veletek megosztott történetemet akkor élhettem át.
A hét hat napján korán ébredek, egy napom van, a vasárnap, amikor tovább lustálkodhatnék, de hogyan is tudnák lustálkodni, amikor odakinn a természet ösvényein megannyi csoda várja az érkezésemet. Amikor utamra indultam, a nap aranyló korongja a hegy mögött ébredezett, nagyokat ásítva törölte ki az álmot a szemeiből. Lent a völgy mélyén a pirkadat félhomálya álldogált, talán maradt volna még, nem akart búcsút venni a tájtól, de ahogy a nap egyre feljebb merészkedett a horizonton neki mennie kellett, ezen a reggelen is. Lomhán, mint akinek minden lépést nehezére esik megtennie elkullogott a völgy legmélyebb zugába, hogy naplementéig ott töltse idejét. Távozásával egyre világosabb lett, a nap sugarai könnyed mozdulatokkal a hegy tetején álldogáló fák lombjait simogatták, a szél pedig gyengéden, gyermeki pajkossággal táncoltatta a leveleket. Ahogy végigpillantottam a fölém magasodó erdőn minden a réginek látszódott, de mégis, mintha valami megváltozott volna. Augusztust írunk, és tudom, az időjárás nem ezt bizonyítja, de lassan és biztosan vége a nyárnak. Mások a színek, a fák és a bokrok levelei megfakulni, megsárgulni látszanak, már nem olyan hetykén ülnek az ágakon, mint hetekkel ezelőtt, ernyedten, megfáradva ringatóznak a szélben, és egy-egy szemeim láttára vált meg addigi otthonától. A hegyoldal homokos talaja mély repedéseket hordoz magán, mint az idős emberek dolgos kezei. Hosszú meleg napok teltek el csapadék nélkül, és a nap sugarai minden csepp vizet kiszívtak a földből. A benne élő virágok pedig bágyadtan álldogálnak, és gondolatukban az esőről, a szomjúságukat oltó friss vízről álmodoznak.
Ezen a reggelen egy új, eddig még csak egyszer végigjárt ösvényen indultam útnak, mely meredeken vezetett felfelé a hegy teteje felé. A ligetes erdőben rég nem látott kedves lakók tűntek fel a szemeim előtt. Barna alapon, fehér pettyeket viselő erdei szemeslepkék reppentek könnyed mozgással egyik napsütötte levélről a másikra. Amikor földet értek szárnyaikat széttárták, és hagyták, hogy a meleg átjárja minden apró porcikájukat. A pihenés azonban pár pillanattól nem tartott tovább, újra szárnyra kaptak, tettek egy kört az egyre fülledtebb levegőben, és szinte centiméterre ugyanazt a helyet választották a landolásra, mint ahonnan elindultak. Hosszú percekig figyeltem őket, és ezen idő alatt egészen pontosan tizenkétszer szálltak fel, tettek egy-két kört és szálltak vissza. A második után, már én is pontosan tudtam, hogy mi fog következni, így letelepedtem egy kidőlt fa talajon nyugvó törzsére, és semmi más dolgom nem volt, mint várakozni. Jól is esett a pihenés, kortyoltam egyet a friss vízzel megtöltött kulacsomból, és a lepkéket figyeltem. Miután kipihentem magam felálltam, és magukra hagyva az erdőlakó lepkéket tovább folytattam az utamat. A ligetes erdőben szebbnél-szebb virágok csalták ezen a reggelen is a tekintetemet, és olyanokkal is találkoztam, melyeket ez idáig még nem sikerült megfigyelnem. Lila szirmukkal, és aprócska fejecskékkel szomorúan a talajt figyelték a harangvirágok, leveleik ernyedten ültek a száraikon. De nem csak ők voltak bágyadtak, a bársonyos kakukkszegfűk levelei és üde rózsaszín virágai is az éltető eső után sóvárogtak, és mit nem adtak volna egy korty friss vízért. Hátizsákomat levettem a hátamról, és elővettem belőle a kulacsomat, tudtam nem sok, amit adhatok neki, de talán több mint a semmi, és szívem minden szeretetével locsoltam meg a talajt, hogy tikkadt kis gyökereik nedvességhez jussanak. Nem vagyok csapadékot adó felhő, aki könnyed cseppjeit óvatosan a talajra szórja, de abban a pillanatban az szerettem volna lenni, hogy az erdő minden egyes lakójának a szomjúságát olthassam. Kulacsomból az utolsó cseppet is nekik adtam, majd tovább folytattam az utamat felfelé, az egyre meredekebb hegyoldalon, mígnem egy szép kort megélt cserfa maradásra nem bírt. Árnyékot adó koronája alatt, korán elhullajtott termései tarkították a talajt. Kupacsos makkjuk úgy néz ki, mint egy dús hajkorona, mely úgy öleli körbe az apró fejecskét, hogy annak kíváncsi szemei sincsenek ki belőle, csak egyedül a hegyes kis orruk látható. Egyiket a kezembe fogtam, és akkor éreztem, hogy valóban közeleg az ősz, és ha a természet is úgy akarjak a lakóinak a dőzsölés időszaka. De nem csak ők jelzik az évszakváltást, a vadszeder bokrokon a nyári nap sugarai fényes feketére érlelték a gyümölcsöket, a fekete bodzák is már érett bogyóit kínálják az arra szálló éhes csőröknek, és a kökény levelei között is mély kék termések bújnak meg. Nem messze tőlem éppen egy fiatal kökénybokor álldogált. Karjait szúrós tüskék díszítették, ernyedten álló levelei között pedig kék bogyók húzódtak meg, és hol itt, hol ott kukucskáltak elő. Egyik vékony ága, csinos szitakötőnek adott pihenő helyet, aki nem vette észre a közelségemet, vagy csak nem foglalkozott velem, mert zavartalanul és mozdulatlanul álldogált. Tavaly ősszel láttam először erdei rablót, ez a becsületes neve, ennek ez erdő mélyén éldegélő szitakötőfajnak. Tudni kell róla, hogy ő az egyedüli hazánkban otthonra lelt szitakötő, aki kifejlett állapotban telel át. Ősszel, amikor a hőmérséklet egyre alacsonyabbra süllyed, egy megfelelő helyet keres magának, mely kellően védett ahhoz, hogy a hideg téli hónapokban, a kemény fagyokkal szemben biztonságos otthonául szolgáljon. Az alant elterülő erdőség fáin a nap sugarai cikáztak, az égbolt szinte teljesen kristálytiszta volt, csak a messziben úszott egy-két fehér felhőpamacs, lustán, sehová sem igyekezve. Meleg lett, és nagyon jól esett az öreg cser árnyékában időzni. De nem csak nekem tetszett a védelmező fa társasága, erdei peremizs, nem messze tőle tarka koronafürt, és pelyhes kenderkefű is ezt a helyet választott otthonául, és láthatóan nagyon jól megvoltak egymás táraságban. Csendes volt az erdő, és már ez így is marad jövő tavaszig, már csak a madarak kapcsolattartó, vagy riasztó hangjai törhetik meg a némaságot. Lassan szedelőzködnöm kellett, ideje volt hazafelé szedni a lábaimat. Utamon a csuszkák kedves „tveet-tveet-tveet” hangjai kísértek, melyekhez időről időre egy zöld tollruhás, zöld küllő is becsatlakozott, vidám kacagásával. Lent a hegy aljában, borzas peremizsek, vajszínű ördögszemek és erdei csillaghúrok süttették magukat a nyári nap egyre melegebb sugaraival. Kora reggel, amikor elmentem mellettük még a pirkadat félhomályában aludták az igazak álmát, de azóta a nap már magasan járt az égbolton, és sugarai őket is elérték, éppúgy, mint az erdő talaját, melyre szebbnél-szebb mintákat rajzoltak.

 Sárguló falevelek
 Csertölgy makk
 Erdei peremizs
 Erdei szemeslepke
 Erdei rabló szitakötő
 Érik a kökény
Érik a vadszeder




2017. augusztus 2., szerda

A napraforgók titkos élete.





A tavasz és a nyár a virágok pompájáról szól. Az erdők, mezők ösvényeit járva szebbnél-szebb virágok mosolyognak ránk széttárt szirmaikkal. Egyesek magányosan élik életüket, vannak, akik kisebb csoportokba verődnek, de olyanok is akadnak, akik hatalmas területeket vesznek uralmuk alá, és amíg a szemünk ellát, beborítják az egész határt. Kora tavasszal a még csupaszon álló fák árnyékában, keltikék terítettek színes szőnyeget lábaink elé. Június elején piros pipacstengerben úsztak a rétek, most pedig a napraforgók mosolyognak ránk kedves kis arcocskájukkal. Számomra ők képviselik a nyár legüdébb színfoltját.
A napraforgó hazán egyik legkedveltebb haszonnövénye, és olajának kedvező hatása miatt gyógynövénynek számít. Egyéves növények, akik szereti a meleg nyári napokat, és a napsugarak szikrázó fényét. Sudár termetükkel és csinos szirmaikkal, melyek a nap sárgájában játszanak, ügyesen szívünkbe lopják magukat.
A napraforgók nem csak szépségük és jótékony hatásuk miatt kedveltek, hanem viselkedésük is ámulatba ejtő, melyre időről-időre rácsodálkozunk. Van egy olyan tulajdonságuk, melyet a nevük is magában hordoz, hogy képesek az égbolton haladó nap korongjának a helyzetét követni. Jól megfigyelhetjük mink is, hogy a növekedésben lévő növény feje, mindig a nap helyzetével megegyező irányba néz. Amikor a pirkadat első jelei megjelennek az égbolton, apró fejeikkel már a napkeltét figyelik és várják, hogy az első sugarak felmelegítsék őket a hűvös éjszaka után. Majd ahogy a nap halad nyugat felé, ők úgy fordulnak utána, amikor pedig nyugovóra tér, ők az éj leple alatt tovább folytatják mozgásukat, hogy mire eljön a pirkadat újra, a nap felé fordulva várják az első melengető sugarakat. Amikor a növény kifejlődik, ez a mozgás megáll, elnehezült fejeikkel már nem követik a nap állását, hanem kelet felé beállva élik tovább a napjaikat egészen addig, amíg egy szép őszi napon be nem takarítják őket.  
A napraforgók rejtélyes életére hosszú éveken át nem találtak magyarázatot, mígnem a tavalyi esztendőben a Kaliforniai Egyetem kutatóinak sikerült megfejteni, ezeknek a csodálatos növényeknek a titkát. A szemmel látható megfigyeléseinkre megszületett a magyarázat. A fiatal, még növekedésben lévő növényeket egy belső óra vezérli, mely a nap fényének a hatására a napraforgók növekedését szabályozza. Ez a növekedés napszakonként eltérést mutat, azaz a szár nem egyenletesen növekszik. Napkelte után a világos, napsütéses időszakban a növény kelet felé eső oldalában lévő sejtek az aktívabbak, így azon az oldalon figyelhető meg a növekedés, míg éjszaka ennek éppen az ellenkezője történik, azaz a nyugati felé eső oldalában lévő sejtek aktivizálódnak, így azon oldala növekszik. Így ez a magyarázata annak, amit mi szemeinkkel látunk, hogy a napraforgók a nap felé fordulva élik az életüket a növekedésük szakaszában, melynek köszönhetően sokkal jobban tudnak fejlődni, növekedni. De most joggal lehetne kérdezni, hogy a kifejlett növények miért kelet felé néznek, és miért a felkelő nap sugarait várják? Erre pedig igen egyszerű a magyarázat. A hűvös éjszaka után minden élőlény arra törekszik, hogy testük minél előbb átmelegedjen, és ezt az átmelegedést a felkelő nap sugarai biztosítják a számukra. A napraforgók sincsenek ezzel másként, virágba borult tányérjaikkal minden áldott reggelen arra várnak, hogy a nap melengető sugarai végigsimítsák őket. Hiszen, ha a virágaik kellemesen át vannak melegedve, sokkal vonzóbbá teszik őket, a beporzásukat végző méhek és egyéb rovarok számára, akik a reggeli időszakban a legaktívabbak. Ennek a tulajdonságuknak köszönhetően ők sokkal nagyobb előnyhöz tudnak jutni, és már kora reggel zümmögő rovarok serege veszi őket körbe, mely elengedhetetlen a sikeres szaporodásukhoz.
A napraforgók egyik ékes bizonyítékai annak, hogy lássuk, milyen csodákat is rejt a természet, hogy a benne otthonra lelt élőlényeket segítse fejlődésük, növekedésük és egész életük alatt.



                                                  

2017. július 26., szerda

A lucernás éhes vendége.






Már számos bejegyzésem szólt a Kis-Zagyva völgyében átélt élményeimről. Ez az a hely, ahol minden egyes kirándulás alkalmával rengeteg kedves emlék lopja be magát a szívembe. Ilyenkor nyáron, főként reggelente vagy kora este kelek útra, mert a természet lakói is ilyenkor a legaktívabbak. Amikor napközben a hőmérő higanyszála túllépi a 30 fokot ők is inkább pihenéssel töltik az idejüket, majd amikor a nap izzó korongja nyugovóra tér, a levegő pedig frissülni kezd megkezdik élelemszerző útjukat. Kora este volt, amikor elindultunk a Nagykeresztúr határában álldogáló tóhoz. A nap sugarai még tompa fényükkel sütötték a tájat, és úgy csillogtak a tó tükrén, mint a csiszolt drágaköveken. Majd ahogy teletek a percek egyre lejjebb csúszott a nyugati égbolton, míg végül teljesen eltűnt, emlékét pedig még jó ideig őrizték a rózsaszín fátyolként elterülő fellegek. Nem messze a tótól lucernatábla álldogál, melynek fiatal hajtásait előszeretettel dézsmálják az őzek. Izgatottan várakoztunk, hogy ezen az estén betér-e valaki a hatalmas lucernavendéglőbe. Percek teltek el, de minden mozdulatlan és csendes volt. A sötétség roham léptékkel közeledett, és őznek nyoma sem volt. Egyik perc telt a másik után, amikor bokrok között valami motozni kezdett. A levelek sorra, egymást követve zizegtek, és takarásukból egy suta lépett elő. Szépen komótosan egyre beljebb merészkedett a lila virágokkal tarkított lucernásba. Kecses lábait egymás után szedte, és még egy kicsi, árulkodó neszt sem hagyott maga mögött. Vártam, hogy kísérete is érkezzen, de nem jöttek többen, ennek az őznek nem voltak utódai, magányosan járta a természet ösvényeit. Amikor elérte a neki tetsző helyet megállt, mélyfekete szemeivel szétnézett, fejét lehajtotta, és neki kezdett csipegeti a friss hajtásokat. Az őz gondosan megválogatja a táplálékát, főként növények friss hajtásait, virágait fogyasztja melyek tápanyagban gazdagok, könnyen emészthetők és gyorsan felszívódnak a szervezetében. Napjában 7-8 alkalommal is nekilát falatozni, hiszen gyors anyagcseréje a bevitt táplálékot gyorsan lebontja. A köztes időszakot kérődzéssel, és pihenéssel tölti, nyugodt, hűvös helyen meghúzódva. Hosszú perceken keresztül figyeltük a gesztenyebarna bundát viselő, kecses testű sutát, majd lassan, minden mozdulatunkat megfontolva nehogy megzavarjuk őt elindultunk. Szerencsére sem vett észre minket, amikor még visszanéztem a távolból, a szürkületben jól kirajzolódott a teste, ahogy a lucernásban nyugodtan eszegette a vacsoráját. Lassan az este is megérkezett, sötét leplét a tájra terítette, a csillagok, pedig egymást követve szépen sorban elfoglalták a szokott helyüket. A gyenge szél a macskabagoly nyávogó hangját repítette láthatatlan szárnyain, majd ő is elhalkult, a csend, a néma csend vette át az uralmat.  


2017. július 21., péntek

Az erdő ébredése.






Az erdő még pihen. Az éjszaka lassan sötét leplét kezdi hajtogatni, a csillagokat pedig, mint nyáját vezető juhász nyugat felé terelgeti, hisz a keleti égbolt szegletéből megjelennek a pirkadat első jelei. Az első halovány fény félősen, megfontoltan kukucskál elő, szétnéz, merre jár az éjszaka, és amikor látja, hogy ma reggel is tovaoson, ő egyre jobban előmerészkedik, majd sorra követik őt társai. Az égbolt peremét rózsaszínre festik, fényük beragyogja az ébredező tájat. Végigfutnak a réteken, a mezőkön, nyomukban az éjszaka könnycseppjei csillognak, és láthatatlan trombitájukkal ébresztőt fújnak minden lakónak, akik édes álmukat aludták a csöndes éjszakai lepel alatt. De amint elérik az erdő szélét megtorpannak, mert odabent a sűrűben még a félhomály honol. A berekben élő sudár fák koronái úgy érnek össze, mint a gondosan tervezett tető, melynek padlása a hatalmas égbolt. Az ég kékben szikrázik, egy kósza felhőpamacs sem úszik rajta tova, és az ébredező nap első sugarai összeszedve minden bátorságukat sorra bebocsátást kérnek. A lombtetőn itt-ott apró rések nyílnak meg, melyen a sugarak csendesen osonhatnak be szépen sorban, egymást követve. A sűrűből a félhomály tovatűnik, visszahúzódik a völgy legmélyebb zugába, helyét pedig átveszik a hajnal első fénysugarai. Gyengéd kezeikkel, minden apró, lila harangot végig simítanak, hogy azok csilingelő zenéjükkel minden hétalvónak jelezzék, az új nap megérkezett. Sorra ébrednek a madarak, nagyot nyújtóznak, kitörlik az álmot szemeikből, rendbe szedik csinos ruhájukat, és széttárt szárnyakkal tovarepülnek, hogy élelem után nézzenek. Lassan véget ér a nyár második hónapja is, a fészkek már üresen tátongnak a fák védelmező karjai között. Csend üli meg az erdőt, néma csend, az avar fanyar, eső utáni nedves illata orromat csiklandozza. Nem dalolnak a madarak, legtöbbjük hangja elhalkult, nincsen már kiket védelmezniük, az új nemzedék fiókáinak legtöbbje már a saját kis ösvényeit járja. Csak az előző este esett eső cseppjei törik meg a némaságot, ahogy egymást követve hullnak alá a talajra, földet érésüket pedig tompa koppanással jelzik. Pajkos szélgyerek szalad végig az ösvényen, játékos könnyedséggel borzolja meg a délceg fák leveleit, és táncra perdülve, rázzák le magukról a viharból megmaradt aprócska emlékeket. Valahol messze fekete harkály kiált, majd egy ismert kedves strófa suhan végig az ösvényen, csilpcsalp, csilpcsalp, csilpcsalp, ismétli nevét újra és újra a csilpcsalpfüzike, majd ő is elhalkul. Egyre világosabb az erdő, a nap sugarai hol itt, hol ott bújnak be az apró réseken, és csodálatos fénypászmájukkal, mint a legügyesebb művészek, szebbnél-szebb mintákat festenek az erdő avarral hintett talajára. Igazi fényjáték ez, a természet csodás ajándéka, mely mindenkinek megadatik, aki kora reggel, az ösvényein szedi a lábát.          



            

2017. július 17., hétfő

Rég nem látott kedves vendégek.







Van egy madárfaj, melynek kedves jelenlétében évekkel ezelőtt volt szerencsém gyönyörködni. Éppen akkor, amikor a blogomat elindítottam 2013-ban. Mivel vonuló fajról van szó, szeptemberben szárnyra kapnak, és a nálunk hideg, téli időszakot ők a meleg Afrikában töltik. Azonban hiába vártam a következő év tavaszát a hantmadarak, ez a becsületes nevük, nem érkeztek vissza a fészkelő területükre. Minden év elé bizakodva tekintettem, hátha sikerül újra találkoznom velük, évek teltek el, de az újabb találkozó sajnos nem jött létre. Körülbelül egy hete, a munkahelyem mellett végigfutó sínek között a természetnek hála megpillantottam a régen nem látott kedves kis ismerőseimet. Boldogságom határtalan volt, hogy újra láthatom ezeket a kedves kis madarakat, melyek a mi vidékünkön ritkaságnak számítanak. El is határoztam, hogy a fényképezőgépemmel együtt megfigyelem őket. Négy évvel ezelőtt a sínek mellett régi, megkopott talpfák sorakoztak egymásra rakva, melyeknek védelmében építette meg fészkét a tojó. A hantmadaraknál a tojó választja meg a leendő otthonuk helyét, melyet mindig a talaj közelében, kőrakások közé, farakások réseibe vagy földi lyukakba épít meg, önállóan a hím segítsége nélkül. Évente egyszer költenek, és a tojások felrepedése után mindkét szülő fontos szerepet vállal az utódok gondozásában. Miután a kicsik elhagyták az otthonukat, apró résekbe megbújva, szétszóródva várják, hogy szüleik tovább etessék őket. Hollétüket, vékonyka hangjuk hallatásával jelzik. Ahogy telnek a napok és a hetek, úgy lesznek egyre erősebbek, és a repülést is egyre jobban, ügyesebben elsajátítják. A hantmadaraknál gyakran megfigyelhető a bókolás, közben pedig farktollaikat széttárják. Kis megfigyelési utamon sikerrel jártam, és nem csak a felnőttekkel sikerült találkoznom, hanem az egyre ügyesebben repülő utódaikkal is. A kicsik már önállóan is próbálkoznak a zsákmányszerzéssel, ahogy láttam kisebb nagyobb sikerrel, de ettől függetlenül, a szülők még mindig szorgosan hordják nekik a főként rovarcsemegékből álló élelmet. A fiatalok pedig ki is követelik maguknak a betevőt, nekem pedig semmi más dolgom nem volt, mint követni a könyörgő hangjukat, így ügyesen rájuk is bukkantam. Az egyik kis siheder meghúzódva kukucskált rám a vastalp alól, majd látván nincsen mitől tartania előmerészkedett, és a sínen álldogálva várta, hogy könyörgését végre meghallja a mamája. És meg is hallotta, mert nem sokkal később, szárnyas rovarokkal megtömött csőrrel odaszállt fiókája mellé, aki mohón, az egyik finom falatot ki is vette anyja csőréből, majd pillanatok múlva a másikat is, a tojó pedig szárnyra kapva újabb betevő után kezdett vadászni. A kicsit étvágyát nagyon nehéz csillapítani, és az öt fióka mindegyike folyton folyvást rimánkodva könyörög, a szülők pedig azt sem tudják, éppen melyiknek a kedvére tegyenek. De ők minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy mire eljön az augusztus vége, mindegyik apróság ereje teljében legyen, hogy a hosszú és viszontagságos vándorutat mindannyian épségben és egészségben teljesíteni tudják. Addig még hosszú hetek vannak hátra, és bízom benne, hogy lesz még alkalmam megcsodálni őket. Abban pedig még jobban bízok, hogy a kis család minden egyes tagja szerencsésen eljut majd a telelő területére, és tavasszal újra itt a közelemben lelnek majd otthonra. Hálás vagyok, hogy az idei esztendőben újra találkozhattam velük, mely találkozásról készült fotóimat Veletek is megosztok, hogy Ti is lássátok milyen kedves kis madarak élnek közöttünk.  




2017. július 10., hétfő

Túra a Mátrában.



 Réti margitvirág
 
Kis ezerjófű

 Kisvirágú nebáncsvirág

 Erdei nebáncsvirág

Baracklevelű harangvirág

 Szöszös ökörfarkkóró

 Erdei varázslófű
 
 Terjőke kígyószisz 

 Károlyi-kastély


Az elmúlt hétvégén ismét a Mátrában kirándultunk. És mint lenni szokott ismét csodálatos élményekkel, rengeteg fotóval gazdagodva értünk haza. A nyár a hegyekben is teljesen kibontakozott, színes virágok bontogatják szirmaikat, ugyan nincsenek annyian, mint tavasszal lombfakadás előtt, de vannak, akiknek most jött el az idejük a pompázásra. Új helyet is felfedeztünk a Gombás-tó üdülőtelepet, ahol, mint a neve is jelzi gyönyörű kis tó várja az arra járó turistákat. Ha már a Mátrában jártunk nem hagyhattuk ki a Galya-kilátó megmászását sem, melynek tetejéből a viharosan fújó szélnek köszönhetően ismét csodás panoráma tárult a szemeink elé. Messze a távolban, most is feltűntek az Alacsony és a Magas-Tátra vonulatai, de már nem voltak havasak a hegycsúcsok, mint tavasszal. Most szavaim helyett a fotóim mesélnek Nektek erről a túráról, melyeket fogadjatok sok szeretettel.    


 Károlyi-kastély

 Gombás-tó

 Gombás-tó

 Kilátás a Galya-kilátóból

Kilátás a Galya-kilátóból

 Közönséges lizinka

Halvány harangvirág

 Festő rekettye

 Kánya harangvirág