Kék cinege, aki barna tollakkal tarkított

 

Flavisztikus kék cinege:

Normál tollruhás kék cinege:

A természetnek hála, napról-napra újabb és újabb élményekkel gazdagodom. Az erdő ösvényein és a kertemben, a madárbarát birodalmamban, már nagyon sok megfigyelési élményben volt ez idáig is részem. 

Ma ismét egy különleges esetről szeretnék Nektek beszámolni.

Ilyenkor a nyár második felében, az erdők rejtekeiben lapuló fészkek már üresen állnak. A fák rengetege között fiatal madarak ismerkednek a nagyvilággal. Vannak akik még szüleik védő szárnyai alatt tanulják az élet rejtelmeit, vannak akik már teljesen önállóan járják saját útjukat, de olyanok is akadnak, akik akár más fajok fiatal egyedeivel összeállva keresnek-kutatnak a fák, a bokrok sűrűjében. 

A nyár ezen időszakában, ha a szerencse is mellénk szegődik sok madarat tudunk megfigyelni. Felnőtt egyedeket, és fiatal fészek hagyott tollasokat egyaránt. 

A fiatal madarak igazán kedves megjelenésűek. Tollazatuk színe fakóbb, mint a szülőké, arcukon gyermekei vonásokat viselnek, viselkedésüket pedig olykor még esetlen. Szűnni nem akaró kíváncsisággal röppennek ágról-ágra, fáról-fára, csillogó szemekkel kémlelnek minden rejteket, mindent megvizsgálnak, ahol betevő lapulhat, ami finom falatokat rejthet. 

Tollazatuk alapján könnyen meg lehet őket különböztetni, hiszen felöltőjük fakóbb, és eltérőbb, mint a felnőtt madaraké. A halványabb színezet, a szolid tollruha segíti őket, hogy életük kezdeti, felfedező szakaszában könnyebben a környezetükbe tudjanak olvadni. Ilyenkor a fiatalok tapasztalatlanok, figyelmetlenek, könnyen a ragadozók prédájává válhatnak. 

A fiatal madarak tollruhájukat szépen fokozatosan átcserélik, és általában életük első évében válik olyan színezetűvé, mint a felnőtt madaraké. A tollváltás fajonként eltérő, amit több tényező is befolyásol. 

A minap, kertemben, egy különleges színezetű tollason akadt meg a tekintetem. Első ránézésre úgy gondoltam, hogy ő egy fiatal kék cinege, de mégis más volt mint a többi fajtársa. A fejét díszítő sapka barnás színezetű volt, mely barnás szín a tarkóját és hátat is díszítette. Az egész madár furcsa, hol egészen élénk, hol fakó színezetű tollakat viselet testén. Az erdő ösvényein, a kertemben a természetnek hála gyakran láthatok fiatal madarakat, akiket alaposan szemügyre tudok venni. A kék cinege ifjak hasonlítanak szüleikre, meghatározásuk életük ezen szakaszában is könnyű. Lényegi eltérés, ami szabad szemmel távolabbról is látható, a színek fakósága. Közel sem olyan élénk, olyan figyelemfelkeltő a színezetük, mint a szülőké. 

A kék cinegék tollruhájában a sárga, a kék színárnyalatok dominálnak, valamint a fehér és a fekete színek láthatóak. A fiatalok is ezeket a színeket viselik tollaikon, csak fakóbbak, halványabbak.

Amikor az élmény utáni este a képeket nézegettem a számítógépemen, láttam, hogy ez a kék cinege nem idén fészket hagyott fiatal. 

Hosszas nyomozás után sikerült kiderítenem, hogy ez bizony egy felnőtt egyed, akinek a tollruhája azért olyan különleges, mert pigmenthiányos. Erre a szakkifejezés flavisztikus, azaz mérsékeltebb színeződés jellemzi. A flavisztikus egyedek ritkák, kutatásomat sem tudtam sok adattal bővíteni.  

A természetnek hála már láthattam különleges kinézetű tollasokat. Meggyvágót, énekes rigót, és most egy barnás tollakat magán viselő kék cinegével hozott össze találkozást a természet. 

Az eset óta a kék cinegét, aki számomra nagyon különleges, több alkalommal is láttam. A talajon a fűszálak között, az akácfa ágainak a rejtekében keresett-kutatott. Olyan fürge, olyan izgága, hogy újabb fotókat sajnos nem tudtam róla készíteni, de talán, ha ő is úgy akarja, lesz még rá alkalmam, hogy megörökítsem különleges szépségét.

 

 

Széncinegék fészek hagyott fiókái

Tavasz végén ezernyi titkot rejt az erdő. Az ösvények fölé üde zöld sátrat terít a természet, melynek védelmében aprócska életek lapulnak meg. Az ágakon pihenő levelek sokasága féltőn fonja körbe a fészkeket. Egyikben - másikban tojások, az új élet ígéretei rejtőzködnek az anyai ölelésében, vannak amikben sárga csőrű, egész álló nap könyörgően csipogó fiókák lármáznak, mint akik menten éhen vesznek, és olyan hajlekok is akadnak, amik már lakók nélkül álldogálnak. 

Az erdő rengetege, cingár, esdeklő könyörgésektől hangos. Mintha minden fán, annak minden ágán aprócska széncinege ifjak csacsognának. A lomb védelmezi őket, csak néha - néha kerülnek szemeim elé, de hangjuk betölti az erdő minden szegletét, még a völgy legeldugottabb zugát is. "Te-te-te, te-te-te, mama, papa jer ide! Finom hernyó hozzatok, hisz már éhes is vagyok!" Számomra így cseng rimánkodó strófáik. Hiszen éhesek, folyton - folyvást éhesek, pirkadattól alkonyatig szüleiknek könyörögnek, megállás nélkül. Ők pedig nem ismernek fáradságot, boldogan reppennek ágról - ágra, fáról - fára, hogy gyűjtsék, serényen szedegessék az erdő kínálta finom falatokat, amikből az esős hetek után nincsen hiány. Hernyók, legyek, pókok, szúnyogok sokaságát rejtik a fák leveleinek sűrű rengetege. Ők pedig éber tekintetükkel ügyesen megtalálják a finom csemegéket. Ügyesen nyakon csípik a rovarságot, és már viszik is a zajongó ifjaknak, hol az egyiknek hol a másiknak, hol a harmadiknak és így tovább. Mindenkinek jut, minden apróság jól lakik, és cseperedik egyre nagyobbra és nagyobbra minden áldott falat után.

A széncinege szülők miután fiókáik elhagyják fészküket még bő egy hétig táplálják csemetéiket, egészen addig, amíg teljesen önállóak nem lesznek. Miután a fiatalok már tudnak önmagukról gondoskodni a családi kötelékek felbomlanak, és mindenki saját boldogulását kezdi el keresni. Ilyenkor nyár elején a szülők még egyszer költésbe kezdhetnek, de fészekaljuk kevesebb utódból áll, mint az első költés idején. Ahogy az akácfák leveleiket bontogató rengetegében sétáltam újra és újra megálltam, hiszen épp egy cinege család legifjabb tagjai kérlelték szüleiket. Ahogy figyeltem őket csak a hímet láttam. Szegény csapzottan, kimerülten térült - fordult, csőrében mindig más és más betevő lapult. Amikor újra és újra egyik - másik fiókája mellé reppen látszott, hogy a kicsik milyen jól tápláltak apjuk mellett. Nem is csoda, hiszen szegény egy pillanatra sem állt meg, mint akinek egy lélegzetvételnyi ideje sincsen. Csak reppent ide, reppent oda, hogy mindenkit jól tudjon lakatni. De mintha a kicsiknek a gyomra végtelen lett volna. Óriásira tátott csőrrel várták az újabb és újabb csemegéket, miközben szárnyaikat rebegtették, mintha ezzel próbáltak volna kedveskedni apjuknak. A tojó nem mutatkozott, talán már a következő költés tojásait melengeti, melyekben aprócska életek lapulnak. 

Örvös légykapó látogatása

Tegnap délelőtt örvendetes esemény történt, újra tiszteletét tette kertemben, a frissen hazatért örvös légykapó. Hát éve tért be hozzám először egy hím egyede, azóta pedig évről-évre megtisztel jelenlétével. Három esztendeje pedig szinte napra pontosan jelenik meg nálam ez a gyönyörű, tarka madár. Most joggal kérdezhetnétek miért nevezem őt tarkának, hiszen mindösszesen két színt visel elegáns tollruhájaban. Nos pont ezért, mert a két szín, a fekete és a fehér, és azok elrendeződése, valóban takra megjelenéssel áldja meg őt. Ez a ruha pedig a hímek nászviselete. Nyugalmi tollazatuk sokkal fakóbb, szürkés színezetű, hasonló a tojókéhoz. 

Kertemben évről-évre, több odú is albérlőjét várja. Az egyik pedig nagyon tetszik az örvös légykapó hímek, hiszen minden évben megszemléli, megvizsgálja. Ezidáig azonban már vagy csuszkák vagy széncinegék sajátították ki. Idén kék cinege pár tüsténkedik ezen odú körül, de biztos nem vagyok egyenlőre benne, hogy ők is lesznek a lakói. 

Mintha évről-évre, újra és újra megismétlődnének az események, a légykapó az odút szemléli kívül, belül, kicsit nézelődik majd tova száll az erdő fáinak a védelme, és többet nem is látom őt abban az esztendőben. Idén is így történt, jött nézelődött, mintha megmutatta volna magát, hogy újra itt van, és tova is szállt, mint az előző években. Mégis most újra reményekkel telve nézek előre, hogy talán itt marad, ha nem is az én odúmban, de egy közeli kiadó kis lakást talál magának és a társának, és újra láthatom őt. Hogy ez így lesz e, nem tudom, csak bizakodni, reménykedni tudok benne. 

Az örvös légykapók a téli hónapokat a meleg Afrikában töltik. Költési területeikre általában április második felében érkeznek meg. Először a hímek térnek vissza, majd pár nap eltéréssel a tojók is megjelennek. A hímek csengő énekükkel és takaros othonokkal várják őket. Több nekik tetsző, lehetséges odút mutatnak a párjuknak revírjük területén, amelyik megtetszik a tojóknak abba beszállnak és hosszabban elidőznek, ezzel mutatják meg, szerelmük fészkének a helyét. 

A természetnek hála szeretett erdőségemben rengeteg kiadó odú várja a lakóit. A szép kort megélt fák törzsein harkályok által készített takaros otthonok álldogálnak, melyek valamelyike bízom benne a légykapó tojóknak is megtetszehet, amiben elkészítheti fészkét. Ha ez így lenne, akkor talán újra láthatnám őket. 

Találkozás egy festékhiányos énekes rigóval

 

 

 

Amikor, a tavaszi Nap sugarai meleg érintésekkel fésülik a fák sudarait, a barnuló avarral pajkos szelek játszadoznak szelíden, a fák rengetegében virághímes szőnyeg fedi be gondosan a talajt, az első lepkék könnyedén libegnek az enyhe levegőben, a csupaszon az ég felé nyújtózó  fák ágai között dalra fakadnak a hosszú utat megjárt énekes rigók. 

Az idei esztendőben március elején hallottam először az első énekes rigó gyöngyöző strófáit. Azóta már nem csak egyedül dalol, fajtársaival együtt, valamint a feketerigókkal, és többi dalra fakadt tollassal ezer hangú koncertet játszanak. 

Az idei tavasszal  madárbarát kertemben a szokottnál több énekes rigó teszi a tiszteletét. Évről-évre visszajáró vendégeim, vagy, ha pontosabban akarok fogalmazni lakóim. Hiszen a szép sudárra nőtt fenyőfám védelmező ágai között lapul meg gondosan elkészített fészkük. De nem csak a kertemben lakó rigókat tudom megfigyelni, hanem az erőben fészkelők is rendszeresen betérnek hozzám. 

Az énekes rigók igazán csinos madarak, annak ellenére, hogy felöltőjük kerül minden hivalkodást, melynek köszönhetően testük tökéletesen a környezetükbe tud olvadni. Szinte észrevétlenül tudnak motozni az avarban, és az aljnövényzetben, miközben betevőjük csigák, giliszták, férgek után kutatnak. Hátuk meleg olajbarna színezetű, alsótestük fehéres alapon szív alakú, barnás fekete foltokkal tarkított. Szemeik sötét színűek és nagyok, melyeknek köszönhetően a szürkületi időszakban is kiválóan látnak. Fejük tetején barnás színezetű foltot viselnek, ami számomra olyan, mintha csinos kis kalapba bújtak volna. 

Jelen történetem is egy ilyen csinos megjelenésű énekes rigóról fog szólni, aki egy kicsit különcnek számít a többi fajtársa között. 

Kora reggel volt, amikor kertem vendégeit figyeltem. A Nap a szürke felhők mögött pihent, sugarai nem simogatták a fák rengetegét és a kiskertem lakóit. A madarak gyöngyöző dalait repítette a szelíden osonó szél, a levegőben pedig a kikelet utánozhatatlan illata úszott.

A diófa ágai között vörös bundás mókuslakóm falatozott. Korgó gyomra éhségét finom diócsemegével enyhítette. Cinegék röppentek a fák ágai között, csuszka szaladgált fel s alá a diófa törzsén, szajkók udvaroltak egymásnak, finom falatokkal etették egymást. Feketerigók, énekes rigók, vörösbegyek keresgéltek a talajon betevő után, mindent átkutatva, minden száraz falevél alá benézve, hátha valami finom falat lapul meg alattuk. És lapult, láthatóan sikerrel jártak, újra és újra. Ahogy őket figyeltem, hirtelen egy különleges kinézetű madáron akadt meg a tekintetem. Nem volt olyan szembetűnő, mint a majd egy éve megfigyelt festékhiányos meggyvágó, de rajta is kiválóan látszott az eltérés. Jól látható volt, egyből szemet szúrt, hogy ő másabb, mint a kertben kutató fajtársai. Fején a barnás sapka fehér volt, amit még messziről is észre tudtam venni. Gyorsan a fényképezőgépemért nyúltam, megerősítést remélve. És igen, ahogy közelebb hozta őt a kijelző tisztán láttam, hogy valóban fehér folt díszíti a fejét, és a hátát fedő tollruha is fakóbb színezetű volt.  Pár percig tartott a látogatása, fényképeket és a videót is tudtam róla készíteni, miközben viselkedését figyeltem. Visszahúzódóbb, félősebb volt, mint a többi rigó, hiszen őket a többi madár, sőt a mókusok közelsége sem zavarja. Ez a festékhiányos énekes rigó viszont még a fára reppenő széncinegétől is megriadt, pedig a finom csemege, ami pillanatokkal előtte kutatott fel, a szép méretesre nőtt giliszta ott várta a talajon. Amint a cinege odébb állt visszatért, csőrével megragadta a zsákmányát és repült is vele tova, hogy nyugodtan, védett helyen el tudja fogyasztani. 

Egész álló nap, amikor időm engedte figyeltem a kertem, hátha újra feltűnik, de nem láttam. Talán még betér hozzám, talán még újra láthatom csinos, egyedi megjelenését.

Leucizmus, festékhiány esetén, a melanociták, melyek a melanin nevű festékanyagot termelik teljesen hiányoznak a bőr egyes területeiről. Ha ezek a sejtek hiányoznak a bőrből, akkor nem rakódik le melanin a tollakban, így egyes területek foltokban kifehérednek. 

 

 

 

"Cikk-cikk, cikk-cikk" hangok az erdők ösvényein

Az elmúlt hetekben és napokban bármerre is vitt az utam mindenfelé, a vörösbegyek hangját hallottam. Az erdő ösvényein, a kis kertemben, szüleim udvarában vagy éppen sétáink alkalmával. Mintha mindenhol ott lennének, mintha a mostani időszakban sokkal többen egyed lenne a környezetemben mint eddig. Van amikor kedves, rájuk oly jellemző "cikk - cikk, cikk - cikk" hangjuk oson a fülembe, de az elmúlt napokban a borús, esős és ködlepelbe bújt időjárás ellenére gyakran, több helyen gyöngyöző énekükben is gyönyörködni tudtam. Érzésem pedig, hogy többen vannak egészen helytálló, hiszen jelenleg is tart a vörösbegyek vándorlása. A hazánkban költő madarak nagy része az őszi hónapok beköszöntével dél felé vándorol, helyükre, észak felől telelő vendégek érkeznek hozzánk, de sok egyede csak megpihen nálunk és tovább folytatja útját dél felé. Tehát jól érzem, valóban több ilyenkor a vörösbegy hazánkban. Szinte észre sem vesszük, úgy cserélődik ki állománya. Hiszen csak azt látjuk és halljuk, hogy egész évben a környezetünkben vannak. Pedig a vörösbegyek vándorló madaraink. Azonban bizonyított, hogy évről-évre egyre több egyede dönt a helyben maradás mellett, és hagy fel a sok veszélyt rejtő vándorlással. 

A hazánkban telelő madaraknak nagy segítséget nyújtanak a madárbarát kertek, ahol napról-napra biztosítani tudják számukra a megfelelő lágy eleségeket. A vörösbegyek táplálékairól, evési szokásaikról, napi rutinjukról a későbbiekben bővebben fogok írni Nektek.

Hírnökök

 

Az ősz közepén járunk, amikor szinte napról-napra egyre több és több színben pompáznak az erdők ösvényei. A fák ágain könnyedén himbálózó levelek, akinek egy könnyed fuvallat is elég ahhoz, hogy elhagyják otthonukat, a zöld, a sárga, a barna, a vörös ezernyi árnyalatában játszanak. Az őszi ünnep a kiteljesedéséhez közeledik. 

Az erdők rengetege hallgatag, melyben a levelek zizegésének, az apró sipkás makkok koppanásának a nesze messzire oson a fák törzsei között. 

Ilyenkor októberben a természet ösvényein egyre több és több vonuló madárral találkozhatunk, akik északi otthonukból utaznak dél felé. Tegnap délután egy nagyon nagy, becslésem szerint 60-70 egyeddel büszkélkedő tengelic csapatot sikerül megfigyelnem. Fáról-fára, ágról-ágra reppentek, miközben egymással diskuráltak. Amikor szárnyakat széttárták még, ha messze is voltak, tisztán láttam élénksárga szalagjukat, ami a szárnyaikat díszíti. Gyönyörű kis tollasok, a legszínpompásabb énekes madaraink. Miközben megpihentek az ágak védelmében egymással kezdtek fecsegni. Kedvesen, lágyan csivitelő hangjukat messzi repítette az őszi szél. 

A hazánkban költő tengelicek nagy része állandó, de vannak, akik dél felé vonulnak. Ilyenkor ősszel azonban észak felől, telelő vendégként érkeznek hozzánk egyedeik. Amikor költő területükön hidegre fordul az időjárás dél felé kezdenek vonulni, melynek csúcs időszaka októberben van.  

A költési időszakot leszámítva, a tengelicek többedmagukkal, gyakran nagyobb csapatba állva élik a napjaikat. Réteken, mezőkön kutatnak táplálék után, előszeretettel szedegetik a bogáncs, az aszat félék, a bojtorján magjait. Ilyenkor szó szerint ellepik a tájat, miközben lágy csivitelésük töri meg a csendet. 

Az előrejelzések szerint hazánkban az időjárás napról-napra egyre hidegebbre fog fordulni. A magasabban fekvő helyeken talán az első hó is megérkezhet, hogy fehér lepelbe öltöztesse a tájat. Az északi tájakon pedig már beköszöntött az igazi hideg és nyirkos őszi idő. 

Az általam látott csapat, talán épp egy ilyen vonuló csapat volt, akik a mi vidékünket választják telelő helyükül. Az elmúlt napokban, az ország több pontján figyeltek meg téli vendégeket, csonttollúakat, fenyőpintyeket, csízeket, akiknek a megjelenése jelzés értékű, miszerint visszavonhatatlanul a hideg őszi napok közelednek.

Visszatértek a csízek

Csíz

 

A csízek, kis termetű pintyfélék, akikkel főként az őszi és a téli hónapokban találkozhatunk. Vonuló madarak, ők a hideg, téli hónapokat töltik hazánkban. Fészkelő területeik főként Európa északi országai, ahonnan az ősz beköszöntekkor szárnyra kapnak és megkezdik vonulásukat Európa déli irányába. Vonulásukat és letelepedésüket elsősorban a táplálék bősége határozza meg. Ahol elegendő betevőt tudnak maguknak találni, és az időjárás is számukra kedvezően alakul, ott töltik a téli hónapokat, ahonnan aztán tavasszal ismét útra kelnek, hogy visszatérjenek költési területeikre. Hazánkban kis számban fészkelnek, így a tavaszi és nyári időszakban csak elvétve találkozhatunk egyedeivel, de azokkal is inkább a hegyvidéki, fenyves erdőségekben. 

Szeptember utolsó napján, édesanyámék udvarában álló, szép terebélyesre nőtt almafáját, egy szép nagy számból álló csíz csapat látogatta meg. A csapat nagyon sok tagból állt, pontosan megszámolni nem tudtam, de becslésem szerint 40-50 egyed között lehetett a jelenlétük. Miközben a még zöld levelekkel büszkélkedő ágak között időztek, folyamatosan vékonyka, csacsogó hangjukat hallaták, mely hangokat már hosszú hónapok óta nem hallottam, csinos, törékeny külsejükben pedig nem gyönyörködhettem. 

A hazánkban telelő madarak megérkezte, a hűvös, ködös időjárás csalhatatlanul jelzi, hogy az igazi ősz beköszöntött.  

A csízek őszi vonulásának a csúcsidőszaka október és november hónapokban van. Ha pedig nagy hidegek köszöntelek be hazájukba, akkor invázió szerűen kelnek útra dél felé.

Ilyen, viszonylag korai időpontban, még nem sikerült csízeket megfigyelnem. 

Füttyögés az erdő rengetegében

 

Csuszka

 

A kellemes őszi meleg, a már-már nyárias levegő, a kis tollasokat dalolásra készteti. Legutóbb a széncinege gyöngyözően csengő hinta dalocskájáról számoltam be Nektek, most pedig a kékes tollruhába bújt csuszkáról fogok mesélni. A csuszkák állandó madaraink, akiknek a jelenlétében, egész esztendőben gyönyörködhetünk.   

Bármikor is lépek rá az erdő ösvényére, szinte nincsen olyan látogatásom, hogy ennek a folyton izgő-mozgó madárnak a hangját ne hallanám. A csuszkák az esztendő minden áldott napján párba állva élik az életüket. Párkapcsolatuk évekre szól. A párok a költési időszakon kívül is védelmezik, óvják revírjeiket, és a birtokolt területük határain belül tartózkodnak. Mivel egész évben párkapcsolatban élnek, éppen ezért hallhatjuk olyan gyakran “tveed-tveed” kapcsolattartó hangjuk. Hiszen a hím és a tojó ezzel a hanggal tartja folyamatosan, egymást közt a kapcsolatot. Távolra soha nem mennek egymástól, ha az egyik kicsit odébb áll, a másik máris hangjával jelez társának. 

Ilyenkor ősszel is gyakran hallom “tveed-tveed” hangjukat az erdő rengetegében. Azonban az elmúlt napokban nem csak kapcsolattartó hangjukat, hanem a rájuk jellemző különleges füttyüket is meg tudtam figyelni, mely hang messzi kúszva töltötte be az erdő ösvényét. Általában a tél közepétől hangos az erdő a csuszkák füttyeitől, de most az ősz, a kellemes meleget tartogató szeptember is megajándékoz kedves füttyögő hangjukkal. 

Dobpergés az erdő rengetegében

Nyár végén már csöndesek az erdő ösvényei. A madarak dalai már nem szólnak, ha egyszer-egyszer szerencsénk van, újra hallhatjuk a csilpcsalpfüzike, a vörösbegy vagy a barátposzáta csöndes strófáit. Ezek a pillanatok pedig kincset érnek, hiszen hosszú hónapok állnak előttünk, hosszú csöndes hónapok. A fészkek mind üresen állnak, a madár szerelmet a múló nyár magával vitte. Ilyenkor minden neszre, minden halk suttogásra, kedves csipogásra odafigyelhetünk. A csöndben még a sárguló falevelek földetérését, a lábaink alatt csörgő avar kedves zizegését, a rovarok halk duruzsolását is jobban hallhatjuk. Minden nesz, minden hang jobban kivehető, jobban azonosítható.

Jelen történetemben, egy ilyenkor nem szokványos hangról fogok Nektek mesélni, mégpedig a nagy fakopáncs dobolásáról. Egészen biztos vagyok benne, hogy már Nektek is sikerült hallanotok, megfigyelnetek tarka harkályunk jellegzetes előadását, mely előadás a tél végi és tavaszi erdők fontos hozzátartozója. 

A nagy fakopáncs hímek egy ágcsonkon ülve, vagy egy más alkalmas helyen, csőrük hihetetlenül gyors ütögetésével idézik elő a dobpergéséhez hasonló hangot, melyet dobolásnak nevezünk. Ezzel a hanggal a nagy fakopáncs hímek általában már a tél második felében elkezdik revírjeiket kijelölni, és majdani párjukat magukhoz csalogatni. A harkályok dobolása, megegyezik az énekes madarak gyöngyöző előadásaival, csak ők így, ezzel a rájuk jellemző módon kommunikálnak egymással. Ami nekünk egy monoton dobolásnak tűnik, az nekik sokféle információt közvetít. Ezzel a hanggal jelölik és védik a területeiket, udvarolnak a kiválasztott párjuknak, őrzik odújukat és benne lapuló utódaikat. A nagy fakopáncsok mindkét neme dobolhat, de általában a hímek a hangosabbak, és az aktívabbak.  

Évről-évre madarász naplómba jegyzem, hogy mikor hallom meg először az esztendőben a nagy fakopáncs dobolását. Idén egy borongós, ködfátyol alá bújt téli napon volt szerencsém hozzá, egészen pontosan január 10-én. Ettől a naptól kezdve, minden egyes erdei sétámat színesítette az a számomra kedves hang. Ahogy teltek a hetek, ahogy a tavasz egyre elérhetőbbé vált, majd szépen lassan beköszöntött a jó idő, egyre több nagy fakopáncs doboló hangját repítette a langyos szél. A nyári hónapokban az erdő több faján sikerült meglelnem odújukat, melyekből júniusban cingár, könyörgő hangok neszei osontak elő, a folyton - folyvást éhes fiókák hangjai. A természetnek hála a környékünkön sok harkály lelte meg az otthonát, és jelenlétükben minden egyes sétám során gyönyörködni tudok.

Most augusztus, és az idei nyár vége felé járunk, amikor már a madarak énekei elcsendesedtek. Azonban idén, olyan feljegyzés került a madarász naplómba, mint eddig soha. Tegnap délután ugyanis a nagy fakopáncs dobolására lettem figyelmes. A hang éppen úgy szólt, éppen olyan átéléssel, mint tavasszal szokott, amikor a szerelem mámora ragadja el a szívüket. A pergő dobolásra a távolból válasz is érkezett, de sokkal csöndesebben, szolidabban. Hosszú percekig hallgattam, az ilyenkor számomra szokatlan hangot, és boldogság kerített a hatalmába, hogy egy újabb élménnyel ajándékozott meg a természet. 

Az okát pontosan nem tudom, hogy a nagy fakopáncs mit szeretett volna előadásával jelezni. Talán területének a védelmét erősítette meg, mert a nagy fakopáncsok egyedei egész évben territoriálisak, és általában az első revírfoglalásuktól egyazon területen tartózkodnak. Mindenesetre különleges percekkel ajándékozott meg, ezen a szép augusztus végi napon.                   

Különleges találkozás

 Festékhiányos meggyvágó

Lassan lépked előre útján a rügyeket bontogató április. Nyomában madarak dalai csengnek, rovarok halk duruzsolása oson, a fák és bokrok ágain apró levelek nyújtózkodnak, az avar puha dunnája alól pedig színes szirmokkal büszkélkedő vadvirágok dugják elő fejecskéiket. Ezerféle hangtól népes az erdő, édes kökényvirág illat lengi be a fák rengetegét, a felhőtlen kék égbolton pedig a nap mosolygó arca tündököl.

Az elmúlt napokban az éjszakák kemény mínuszokat tartogattak, ezért madárbarát kertem etetőiben még finom falatok várják tollas kis vendégeimet. Ahogy ma reggel a nap korongja a keleti égbolt peremén ébredezett, meg is jelentek az elő vendégeim. A fekete rigók, a vörösbegyek és az énekes rigók voltak az elsők, ők ébredtek a legkorábban, mint ahogy azt minden áldott nap teszik. A kertem fái között még a pirkadat puha leple pihent, de ők már talpon voltak. A hideg, fagyos idő nem szegte a kedvüket, csengő dalukat fuvolázták, az új, reményekkel teli napot köszöntve. A dalolás után pedig következett a jól megérdemelt reggeli. Apró rovarokat, laktató gilisztákat, és a talajra hullott napraforgómag finom darabkáit csemegézték. Ahogy a nap egyre magasabbra osont a felhőtlen égen, a többi tollas vendégem is egymást követve érkezett meg. Erdei pintyek, fenyő pintyek, cinegék, csuszkák, nagy és közép fakopáncsok, szajkók, a magányos erdei szürkebegy és a hegyi fakusz pár is betért, és ahogy azt minden áldott nap teszik meneteltek a cseresznyefámon felfelé, egymást követve, betevő után kutatva. Ma reggel a szokásosnál is több meggyvágó tisztelte meg a kertem. Nagyon sokan voltak összesen 46 egyedet sikerült megszámolnom, de a számolás közben hirtelen elakadtam. 

Egy egészen furcsa, fehér madáron akadt meg a tekintetem. Gyorsan a fényképező gépemért nyúltam. Messziről megismerem kertem vendégeit, de ezzel a madárral valami nem stimmelt. Nagysága meggyvágó méretű volt, de a tollazata, főként a fején, fehér színben pompázott. Kúpos csőre is világos volt, halvány hússzínű. Amikor a gépemmel ráközelítettem, akkor szembesültem vele, hogy ez bizony egészen különleges madárka, aki nem más volt, mint egy meggyvágó, de nem a szokványos tollruhában. Kezemben remegni kezdett a fényképező gépem, a szívem pedig a torkomban dobogott, hiszen oly sok év madármegfigyelés után, most életemben először láthattam egy ilyen csinos, igazán egyedi megjelenésű festékhiányos madarat. Gondolatban arra kértem őt a távolból, hogy egy picit maradjon, egy picit időzzön el a fám ágai között, hogy meg tudjam örökíteni. Pár pillanatig marad, ez idő alatt egy videó felvétel készült róla, de amilyen hirtelen felbukkant úgy el is tűnt. A többi meggyvágó boldogan csipegetett, talán mit sem sejtve arról, hogy milyen különleges fajtársuk keveredett közéjük. Egész reggel a kertem pásztáztam, izgatottan várva, hátha újra feltűnik a meggyvágó. Kora délelőtt volt, amikor ismét megjelent. Az etetőmbe reppent, és a napraforgó magot kezdte falatozni, egyik szemet a másik után. Ismét a gépemért nyúltam, ekkor már fotótat és videót is tudtam róla készíteni, igaz nem a legjobb minőségben, mert igencsak távol volt tőlem, de most nem is az volt a lényeg, hanem az élmény, mely percek egész életemre a szívemben maradnak. Látogatása pár percig tartott, és miután jóllakott, szárnyait széttárta, és eltűnt az erdő fáinak a védelmében, mit sem sejtve róla, hogy valakinek, milyen csodás perceket okozott a látványa.

A madaraknál is találkozhatunk festékhiányos állapottal, mely a színanyag képződés vele született zavara, és csökkent vagy hiányzó pigmentációban nyilvánul meg, melyet a melanin nevű festékanyag hiánya okoz. Ez a madaraknál a tollak, valamint a csőr színezetében nyilvánulhat meg.

A meggyvágó a madarak osztályának, a verábalkúak rendjébe és a pintyfélék családjába tartozó faj. Az egyik legtermetesebb a pintyek között. Kékesfekete szárnyain fehér keresztszalag található. Feje fahéjszínű, háta gesztenyebarna, testalja ibolyaszínű. Torkát fekete torokfolt díszíti. A tojók világosabb, fakóbb tollruhát viselnek, mint a hímek. Ez az egyed azonban teljesen más, a szokottnál jóval eltérőbb felöltőt kapott a természettől, mely igazán egyedivé varázsolta őt.

 Festékhiányos meggyvágó az etetőmben

 Festékhiányos meggyvágó az etetőmben

 Meggyvágó tojó szokványos tollruhában

Meggyvágó hím

Elképesztő ügyességű őszapók

 Őszapó

Lábujjai között fogja az elemózsiát

Őszapó

Úgy használja lábacskáját, mint mi a kezeinket

Amikor időm engedi a természet lakóit figyelem. Hallgatom hangjaikat, hátrahagyott neszeiket, szemmel követem viselkedésüket és szokásaikat. Az erdő közelségének hála élőlénybarát keretemet nagyon sok vendég tiszteli meg. Madarak, mókusok, lepkék, különféle rovarok, hüllők, és még sorolhatnám mennyi erdőlakó tér be hozzám a finom falatok, a friss víz, a fészkelő helyek és a biztonság reményében. Hiszen nálam mindent megtalálnak, mert mindannyian fontos és tiszteletbeli tagjai a kertemnek.

Jelen történetem egy égészen aprócska termetű madarakról fog szólni. Ők nem mások, mint az apró gomb szemekkel, feltűnő hosszú farokkal, kedves arccal és hihetetlen ügyességgel megáldott őszapók. Gömbölyded testük, hosszú farkuk olyan egyedi külsőt kölcsönöz nekik, hogy más madarakkal nem igen tudjuk összetéveszteni őket. Gyakran jellegzetes vékonyka „szirr-szirr-szirr” kapcsolattartó hangjuk árulja el jelenlétüket, mely csicsergéssel a csapatba verődött őszapók kommunikálnak egymással. A csapat egyedei miközben az erdők, mezők ösvényeit járják élelem után kutatva, folyamatosan, vékonyka hangjuk segítségével tartják egymás között a kapcsolatot.

Az idei esztendő telén a természetnek hála, nem csak az erdő fáinak a védelmében, hanem a saját kertemben is gyakran meg tudom figyelni őket. Szinte nem telik el úgy egyetlen nap sem, hogy ne tisztelnének meg kedves jelenlétükkel. Amikor meglátom őket hihetetlen boldogság önti el a szívem, hiszen nagyon szeretem őket. Összetartó, szoros társas kapcsolatuk, kedves megjelenésük, apró, folyton csillogó szemecskéik, fehér arcocskájuk könnyedén elvarázsolja a szívem, és ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Ma délelőtt ez a körülbelül 15-20 egyedből álló őszapó csapat ismét nálam járt. Kedvenc csemegéjüket a cinkegolyót, mogyorót, az ipari tepertőt, és a meghántolt napraforgómagot csipegették. Az ablakomból figyeltem őket amint egyik pillanatban itt, a másikban pedig már ott voltak. Nyughatatlan, folyton mozgásban lévő kis gombolyagok.

Az egyik őszapó fél lábbal az ágon csüngött. Először azt hittem, hogy a másik lábának valami baja esett, és azért nem tudja használni. Kamerámmal ráközelítettem, amikor láttam, hogy szerencsére a lábacskájának kutya baja nem volt, hanem abban bizony egy szem hántolt napraforgó magot szorongatott. Fejjel lefelé csüngve, lábujjait teljesen úgy használta, mint mi a kezeinken lévő ujjainkat. Vékonyka ujjait a mag köré fonta, erősen tartva azt, miközben a másik lábával a fa ágába kapaszkodott, aprócska csőrével pedig bőszen csipegette a finom csemegét. Hihetetlen látványt, és megfigyelési élményt nyújtott, hisz ilyet eddig még soha nem láttam. Nem sokkal később ez az eset újra megismétlődött. Egy másik őszapó a beülő ágon ácsorgott, és éppen úgy, mint ahogy azt a nem sokkal előtte megfigyel egyed is tette ugyan úgy falatozott. Testhelyzete ennek más volt, de ő is egyik lábával a fába kapaszkodott, a másik lába ujjacskái között pedig egy szem hántolt magszemet szorongatott, csőrével pedig apró falatokban csipegette az elemózsiát.

A természet lakói mindig meg tudnak lepni kedves pillanatokkal. Ezen a napon az őszapók egy életre szóló élménnyel ajándékoztak meg, hiszen újra bebizonyították elképesztő ügyességüket.   

   

     

Madárdalos nyárutó

Fekete rigó hím 

Amikor a tél lassan engedni kezd fagyos szorításából, és a nap egyre melegebb sugaraival simítja végig a természet ösvényeit, elérhető távolságba kerül a tavasz. Olykor még itt-ott hófoltok tarkítják az ösvényeken, amikor egy szép februári alkonyon először megszólal a fekete rigó. Koromfekete tolla szinte teljesen belevész az alkonyba, de ekkor még szolidan csengő strófái ügyesen elárulják hollétét. Ezekben a tél végi napokban csendesen dudorászik mintha csak önmaga szórakoztatására énekelne, nem is sejti, hogy annak aki hallja előadását milyen nagy örömet okoz. Egyik legkedvesebb élményem, amikor a szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közül, egymásba kapaszkodó strófái bújnak elő, melyekkel a tavaszt csalogatja. Ettől a naptól kezdve, nem telhet el egyetlen pirkadat és alkonyat sem, hogy ne hallanám dallamos, tisztán csengő énekét.

A tél végéről egészen nyár közepéig megszokott a fekete rigók éneke, melynek több funkciója is van. A hímek csengő énekükkel próbálják elcsábítani a tojók szívét, védelmezik revírjeiket, valamint amikor már családot alapítottak tisztán csengő, messzire hallatszó előadásukkal védelmezik fészküket és a benne lapuló utódaikat. Ezekben a hónapokban sokkal erőteljesebb, sokkal messzebbre osonó az énekük, mint a tél éljen, hisz fajtársaik tudomására kell hozniuk, hol húzódik az ő fenségterületük.

A fekete rigók évente általában két fészekaljnyi fiókáit nevelnek fel, és amikor a második fészekalj apróságai is önállóvá váltak akkor énekük elcsendesedik, hiszen már nem kell sem revírjeiket, sem családjukat védelmezniük. Azonban az idei esztendő egészen különleges, hiszen a fekete rigó mind a mai napig dalra fakad.

Nyomozni kezdtem az ügyben, szakértő véleményét is kikértem, de ő is furcsán állt az eset előtt. Szerinte talán még nem ért véget a költési időszaka ezért énekel, de az egészben csak az a különös, hogy ez az előadás nem úgy cseng, mint a fióka nevelés időszakban. Akkor erőtől duzzadó, most pedig melankolikus, éppen olyan, mint tél végén. Minden délután, amikor az udvaron vagyok kiül az akácfa, levelekkel sűrűn fedett ágai közé, és elkezdi szolid, minden hivalkodást kerülő előadását. Mintha önmagának dudorászna, mintha csak a saját szórakoztatására énekelgetne. Amikor meghallom énekét meg próbálom felvenni a kamerámmal, de olyan halk, hogy sajnos egyáltalán nem adja vissza az általam hallott éneket.

Különleges, hogy hallhatom és gyönyörködhet benne, és furcsa is, nagyon furcsa, mert a fekete rigók nem szoktak újra dalra fakadni, mint például a csilpcsalpfüzikék, a házi rozsdafarkúak vagy a vörösbegyek. Az ő énekük ősszel megszokott, hogy szép napsütéses, meleg szeptemberi, októberi napokon újra elveszik aprócska hangszerszámaikat, és dalolni kezdenek a sárguló levelek védelmében.

Kíváncsian várom, hogy meddig hallgathatom a rigó strófáit, mely most is, amikor ezeket a sorokat is írom kiszűrődik az erdő fáinak a védelméből.

Fekete rigó éneke 

Bogáncslepke invázió

Bogáncslepke 

 Bogáncslepke 

Bogáncslepke 

Az idei esztendőben, rég nem látott Bogáncslepke invázióban gyönyörködhetünk. Akinek szerencséje van nagy számú egyedeivel találkozhat a rétek és mezők ösvényein. 

A bogáncslepke egész Európában otthonra lelet, de csak a Földközi - tenger térségében tud áttelelni, ahonnan minden tavasszal észak félé indul. Egyes években nagy számban megfigyelhetők hazánkban is. Ez az év ilyen, egy szerencsés esztendő, hisz ez az élmény annak aki látja, maradandó emlékként lapul meg szívében. Csodálatos látvány, amikor bogáncslepkék százai repkednek a mezőkön, szívogatják a virágok nektárjait, vagy éppen pihengetnek a növények rengetege köz.  A bogáncslepke vándorló lepkefaj. Hazánkban három nemzedéke figyelhető meg. A dél felől haza térő imagok áprilisban és májusban repülnek. Ezt követően június és október között még két nemzedéke fejlődik ki. Azonban, ha kedvezően alakul az időjárás, még egy nemzedék is szárnyra kaphat. A hazánkban kifejlődött, utolsó, őszi egyedeknek egy része elpusztul, de legtöbbjük széttárják szárnyaikat, és megkezdik vándorútját dél felé. Hosszú utat tesznek meg ezek az aprócska, sérülékeny élőlények míg el nem érik Észak - Afrikát, de egyesek még itt sem állnak meg, hanem tovább folytatják útjukat Közép - Afrika térségébe. Hihetetlen, hogy ezek az aprócska élőlények hogyan képesek ilyen hosszú távot megtenni, és, hogy hogyan tudnak tájékozódni, ők még nem jártak meg az utat, hiszen a tavasszal hozzánk vándorolt egyedek leszármazottjai. 

Az idei évben azért találkozhatunk ennyi egyedével, mert a telelő területeiken az időjárás számukra kedvezően alakult, melynek következtében sok hernyó tudott felnevelkedni, és kifejlett lepkévé válni. Már kora tavasszal rég nem látott számban jelenetek meg a hazatért lepkék. Akkor a természet kegyes volt hozzájuk, mert sok csapadékkal öntözte meg a réteket, mezőket. Tápnövényeik bőségesen nőttek, így a petékből kikelt hernyójának volt betevő bőséggel. Ennek pedig hála, a hazánkban kifejlődött új nemzedékük is szép számban szeli a nyári levegőt. 

Réteken, mezőkön, erdőszéleken, napsütötte domboldalak meleg lejtőin fordulnak elő, ott, ahol tápnövényei is otthonra leltek. Igazság szerint tápnövényekben nem igazán válogatósak, de az aszat, a bojtorján, a bogáncs fajokat kedvelik a legjobban. Szerencsére a tisztás bővelkedik ezekben a növényekben is, de ezek mellett többek között egynyári seprencék, mezei varfüvek, gyalog bodzák is szirmaikat bontogatják, melyek édes nektárja kiváló táplálékul szolgál a számukra. A bogáncslepkék nagyon jól repülnek, ezért is tudják teljesíteni a hosszú vándorútjukat. Fotózásuk, azonban nem is olyan könnyű, hiszen amikor a nap már magasan jár az égbolton rendkívül aktívak, és éberek. Nehéz megközelíteni őket, mert mihelyst megpróbálok feléjük osonni, azt hamar észre veszik, szárnyaikat szét tárják, és már reppennek is odébb. Ezért egyik reggel, amikor időm úgy engedte kilátogattam a tisztásra. A nap még a hegy mögött pihent, én pedig bejartam a mező minden szeletét, de sehol sem találtam őket. Pedig valahol ott lehettek, a sűrű növényzetben megbújva. Sétáltam fel, alá, egészen addig míg a nap meleg sugaraival el nem kezdte simogatni a növényeket. Ekkor hirtelen megannyi lepke kapott szárnyra, sorra bújva elő éjszakai búvóhelyükről. Elmondani nem tudom milyen csodaszép látvány volt, ahogy bogáncslepkék sok tucatja kezdte el szelni a levegőt. Aztán hirtelen mind eltűnt. Könnyedén leereszkedtek a virágok kelyheire, szárnyakat széttárták, és a nap felé fordították. Hagyták, hogy a sugarak simogassák, és melegítsék testüket. Aztán újra felreppentek, majd egy másik virágon landoltak. Ahogy a levegő melegedett úgy lettek ők is egyre aktívabbak, elevenebbek, a pihenést pedig a táplálkozás váltotta fel. Hosszú pödörnyelvükkel a virágok édes nektárját kezdték szívogatni. Egész nap el tudtam volna nézni őket, de az időm véges volt, és haza kellet indulnom. Egy azonban biztos, meg fogom még őket látogatni, mert az ilyen évek, amikor ilyen sokan vannak, ajándék a természettől, mely csak nagyon ritkán fordul elő.

Bogáncslepke