2017. január 31., kedd

Búcsú januártól!





Elérkezett az január utolsó napja, február már az ajtónkon kopogtat bebocsátást kérve. Annyi szép és kedves pillanatot volt szerencsém átélni ebben a hónapban, hogy igaz fejtörést okozott, hogy mely fotóimmal tudnám méltóképpen elbúcsúztatni. Összegyűjtöttem nektek pár képet, olyanokat, melyek a legközelebb állnak a szívemhez, és melyek olyan csodás perceket okoztak nekem, hogy míg élek biztosan nem feledem el őket.




2017. január 28., szombat

Amit az erdei fülesbagolyról (Asio otus) tudni kell!




Ismertetőjegyei:
-         a bagolyalakúak rendjébe, ezen belül a bagolyfélék családjába tartozó faj
-         testhossza: 35 – 40 cm
-         szárnyfesztávolsága: 90 – 100 cm
-         testtömege: 220 – 440 gramm

Tollazat:
-         a hím, a tojó és a fiatalok is hasonló színezetűek
-         tollruhájuk a megszólalásig hasonlít a fakéreg mintázatára, melynek köszönhetően kiválóan bele tudnak olvadni a környezetükbe
-         a hátukon barna árnyalatú tollakat viselnek
-         hasi részük rozsdás sárga színezetű, sötétbarna hosszanti mintázattal
-         nagy tollfüleik, melyek hat tollból állnak, a fejtollak meghosszabbodása
-         szemeik élénk narancssárgák, és tágra nyitottak

Csőr:
-         a csőrük feketés színezetű



Hangja:
-         a hím hangját főként a nászidőszakban hallatja, mely egymás után ismételhetett „hu-hu-hu-hu” hangokból áll

Élőhelye:
Nyári időszak:
-         az erdei fülesbaglyok kerülik a zárt erdőségeket
-         élőhelyükül ligetes erdőket, erdőszéleket, folyóártereket, parkokat választ
-         élőhelyük kiválasztásánál fontos, hogy megfelelő fészkelő helyeket tudjanak maguknak találni, hiszen ők elhagyott szarkák, vagy varjak otthonait veszik birtokba, és ezekben nevelik fel utódaikat

Téli időszak:
-         a hideg hónapokban az erdei fülesbaglyok előszeretettel költöznek be emberlakta településekre
-         főként az idős korú fenyőket kedvelik, ahol a nappali pihenő időszakukat töltik, és esténként innen indulnak el az állattartó telepek, mezők, rétek irányába rágcsálók után vadászni, majd hajnalban, visszatérnek nappalozó helyeikre
-         egy-egy ilyen pihenőhelyen akár 15 – 20 egyedet számláló csoport is élheti napjait



Szaporodása:
-         elsőként a hímek foglalják el a revírjeiket, majd ezt követően a tojó választja ki a megfelelő fészket, melybe márciusban rakja le a tojásait
-         a tojásokat csak a tojó melengeti, a hím pedig élelemmel látja el a párját
-         körülbelül 30 nap elteltével bújnak elő a fiókák a tojásokból, ez követően pedig már mindkét szülő gondoskodik róluk, és eteti őket
-         kirepülés után még hetekig folytatódik a fiókák utógondozása, ebben az időszakban jól megfigyelhető a fiatal madarak panaszos, síró hangja, amint élelem után esedeznek

Életmódja:
-         az erdei fülesbaglyok nagyon jól tűrik az emberek közelségét
-         a téli időszakban közvetlen környezetünkben töltik mindennapjaikat, több egyedet számláló csoportjaikkal
-         állandó madár, de a téli időszakban állománya kiegészül az észak felől érkező egyedekkel



Táplálkozása:
-         ragadozó madár
-         étlapjukon főként apró testű rágcsálók szerepelnek, de az ínségesebb téli hónapokban a kisebb énekesmadarakat, főként a verebeket is levadásszák
-         kifinomult hallásuknak köszönhetően a zsákmány neszét már messziről észreveszik, és leshelyéből csapnak le rá

Megfigyelése:
-         a téli időszakban megfigyelése könnyebb, hiszen ilyenkor gyakran találkozhatunk velük emberlakta településeken
-         napközben pihenő, azaz nappalozó helyükön tartózkodnak, magas fenyőfák védelmében
-         szürkületkor pedig, ha lehetőségünk van rá megfigyelhetjük, amint csapatostól vadászni indulnak, a rétek,mezők, állattartó telepek irányába 

2017. január 24., kedd

A kiserdő legkedvesebb lakói.






Vasárnap reggel borús, ködös idő fogadta az ébredező természetet. Nehezen kezdett virradni, mintha a világosságot valaki feltartóztatta volna valahol az erdőszélen. Hosszú napokon keresztül egyetlen kóbor felhőpamacs sem díszlett az égbolton, ma reggelre azonban súlyos szürke fellegek vették hatalomba, eltakarva a nap korongját, és a fényt adó sugarait. A fák közé a köd puha, átlátszó fátylát terítette, ezzel is szűrve a kevéske világosságot.
Az erdő fái közé puha, fehér hószőnyeget terített a természet, melyen olyan kellemes volt a járás, mint ősszel a frissen hullott avaron. De a hó pihéi nem csörögtek a lábaim alatt, mint az elszáradt levelek, ők csendes, halk roppanó hangot hallattak. Utamat apró lábak nyomai kísértek, őzek jártak erre, ők hagyták itt kedves emléküket. Azonban jelenlétükről nem csak a patáik nyomai tanúskodtak, hanem azok a kis kuckók is, melyeket ők készítettek el. Él itt egy őzsuta, aki az egyik legfontosabb, és legkedvesebb lakója ennek az erdőnek, akinek az életét immáron negyedik esztendeje, szemmel, és füllel tudom követni. Kedves, aranyos, és mindemellett barátságos kis lélek. A tavalyi esztendőben igencsak későn hozta világra aprócska iker gidáit, melyről akkor bejegyzést is írtam nektek, de a természetnek hála a kis gidácskák mára már szépen felnőttek, de azóta is anyjuk lépteit kísérik. Az egyik utód nőstény a másik pedig bakocska, melyről szépen lassan előbújó, aprócska agancsa tanúskodik. Ennek a kis családnak a pihenőhelyét találtam meg itt az erdő fáinak biztonságos ölelésében. Gondosan elékészített három kis kuckót. A havat apró lábaikkal eltakarították, mindaddig, míg el nem érték az alatta meglapuló puha avarréteget, melyen sokkal melegebb, és kényelmesebb a fekvés. Szinte lelki szemeimmel láttam, ahogy vékonyka, kecses kis lábaikkal igazgatják vackukat, amikor elkészülnek vele szépen, összegömbölyödve belefeküdnek, hosszú nyakukkal, kedves kis pofijukkal pedig, éberen nézelődnek, minden apró neszre odafigyelve. Magára hagytam a kis otthonokat, és továbbindultam utamon. Az erdő a szombat délutáni napsütésben olyan eleven volt, madarak csicseregtek a csupasz ágak között, most pedig csak a csend volt tapintható. A némaságot mély „korrr-korrr” hang törte meg, mely egyre közelebbről hallatszott, felnéztem az ég felé, és a fák felett az elegáns éjfekete tollruhát viselő holló pár repült. Megálltam figyeltem őket, majd a hangok egyre távolodtak, és újra a csend kerítette hatalmába az erdőt. Szeretem ezeket a hófedte ösvényeket, mert annyi kedves titkot rejtenek, és aki ért a természet nyelvén, az rengeteg történetet ki tud belőlük olvasni. Egy szép kort megért tölgyfa tövében vaddisznók túrtak az éjszaka, betevő után kutatva, és ahogy láttam szerencsével jártak, mert a felforgatott avar között még mindig egy-egy makk lapult meg, őket nem vették észre a malacok. Ha szerencséjük van a kis kalaposoknak, tavasszal kihajthatnak, és ha a természet is kegyes lesz hozzájuk, akkor hosszú évek alatt szép nagy tölgyfává cseperedhetnek, olyanná, mint az öreg fa, melytől ők is az életüket kapták. A vaddisznók nyomai még hosszú időn keresztül az utamat kísérték, majd balra kanyarodtak, a hegyoldal felé vették az irányt. Én most nem követtem őket, maradtam inkább a lankásabb ösvényen, és milyen jól is tettem. Nem messze tőlem, a vadszeder bokor mellett egy őz álldogált, halványbarna, meleg téli bunácskájában igazán csinos látványt nyújtott. Rám nézett, megérezte jelenlétemet, de nem fogta menekülőre, csak állt és figyelt. A bokor mögül halk neszek hallatszottak, és még két másik őz körvonalai rajzolódtak ki. A két kisebb őzé, éppen azoké, melyekről az imént meséltem Nektek, a kis bakocskáé, és a testvéréé. Anyjuk elindult, lépésről lépésre közeledett felém, óvatos megfontolt léptekkel, majd egyik lábát felemelte, és rám dobbantott, ezzel kifejezve, hogy nem ő az, akinek mennie kellene, hanem én hagyjam el a területet. A kicsik a bokor mögül figyelgettek, majd ők is felém lépkedtek, az anyjuk pedig, újra tudtomra adta, hogy ideje lenne indulnom, és magukra hagynom őket. Én pedig szófogadóan, lassan, minden mozdulatomat megfontolva elindultam, hogy lássa, nem szeretném őket megrémíteni. De minden igyekezetem ellenére azért kicsit megriadt, kecses ugrásokkal elindult a bokrok fel, de a riadalom nem tartott sokáig, mert amikor visszapillantottam már újra állt, és engem figyelt, majd rekedtem hangján kétszer ugatott. Én az utamat egy másik ösvényen folytattam, magukra hagytam a kis családot hagy eszegessenek tovább békésen. Hosszú perceken keresztül csak ballagtam, miközben a nyomokat figyelve próbáltam megfejteni milyen állatok szedték ugyanarra a lábaikat amerre én. A patanyomok mellett róka mancsainak az emlékét is felfedeztem, de a sok vaddisznónyom szinte teljesen feledésbe merítette őket. A néma erdő csendjét egy kedves kis előadás törte meg, a széncinege kezdett el dalolni, hiányoltam is az énekét, hiszen szombaton többedmagával adott téli koncertet. A borús, szomorú idő ellenére, neki jó kedve volt, dalos kedve, melynek én nagyon megörültem. Lassan hazafelé vettem az irányt, mire az erdőszélre értem a világosság már bebocsátást kapott a fák közé.



2017. január 22., vasárnap

Malac kaland.






Pontosan egy hete annak, hogy a tél a legszebb, és a legünnepélyesebb arcát mutatta meg nekünk. Szombat virradóra, a tájat vastag, majd 30 centiméteres hó borította be. Fehér sapkácskát öltöttek magukra a háztetők, a fák, a bokrok vastag hó ruhába öltöztek, a mezők, a rétek szundikáló növényeit pedig pihe puha takaró fedte be. Csodás látványt nyújtott a táj, és nyújt a mai napig is. Egész héten kemény éjszakai fagyok teszik próbára az erdő lakóit, melyek napközben sem sokat enyhülnek. A nap sugarai hét ágra ragyognak, és már érezhetően egyre több erejük van, hiszen fagy ide vagy oda, ahol éri a napocska a tájat lassan olvasztani kezdi a vastag dunnát.
A hóval fedett táj, és a nap szikrázó sugarai mágnesként csaltak szombat délután a szabadba. Az égbolt gyönyörű kék színben pompázott, még egy kósza felhőfoszlány sem úszott rajta. A levegő kellemesen hideg volt, a szél pedig valahol a völgyben meghúzódva pihent, aludva az igazak álmát. Vastag volt a hó azon az ösvényen melyen az utam vitt előre, még senki sem szedte előttem erre a lábait, a hótaposóm pedig, szinte teljesen elsüllyedt takarásában. Az erdő mintha kezdene éledni, már nem az a csend, és némaság fogadott, mint hetekkel ezelőtt, csuszkák füttyengttek, széncinegék daloltak, mintha titkon már a tavasz érkezését várnák. És jól sejtik, az ösztönük megsúgja nekik, hogy a télből már minden egyes nappal kifelé lépkedünk. Jelen pillanatban, amikor éjszaka majd – 20 fokos hidegek tombolnak, oly hihetetlennek tűnik, pedig lassan, de biztosan közeleg a tavasz, melyet az erdő lakói megéreznek. Miközben elmélázva haladtam előre, gondolataimból a nagy fakopáncs dobolása csalt vissza a jelenbe. Nem mesze volt tőlem, jól kirajzolódott fekete fehér mintás tollruhája, és élnénk piros tarkófoltja. Ügyet sem véve semmire csak dobolt, és dobolt, messzire hallatva előadását, remélve, hogy egy csinos tojó felfigyel rá, és rabul ejtheti a szívét. Egy darabig hallgattam az előadást, mely valóban szívhez szóló volt, majd lassan továbbindultam, a fakopáncs dobolása azonban még jó darabig kísérőm maradt, majd egyre halkabban szólt, végül pedig teljesen elcsendesedett. Az erdő ezen részén a havazás óta nagy volt a forgalom, kisebb nagyobb patanyomok keresztezték egymás útját, szarvasok, őzek, vaddisznók hagyták itt emléküket. A csend szinte tapintható volt, melyben apró neszek ütötték meg a fülemet, lépések hangját hallottam, és halk, vékonyka hangú röffentéseket. Eleinte messziről érkeztek, majd folyamatosan közelítettek felém, és a fák törzsei között süldő malackák tűntek fel. Először egy, majd még egy, és még egy, kicsit lemaradva pedig előbukkant a negyedik is. Nem sokkal később, pedig még kettő érkezett, összesen hatan voltak. Gyorsan elővettem a fényképezőgépemet, és várakoztam, bízva benne, hogy lesz rá esélyem, és lehetőségem, hogy egy-két fotót készítsek róluk. Ismerem ezeket a kis malackákat, tavaly tavasszal születtek itt az erdőben, már többször sikerült velük találkoznom, de ez idáig csak messzebbről tudtam őket szemügyre venni. Kíváncsian figyeltem feltűnik e a koca, de őt sehol nem láttam, pedig valahol itt kellett lennie, mert nagyon messzire nem kóborolnak el a kis süldők. A hat malackából kettő továbbment a vadösvényen négy pedig felém közeledett. Kicsik voltak, szép vastag, és meleg szőrbundácskát viseltek, a nap fénye pedig kedvesen csillogott kíváncsi kis szemeikben. Óvatosan a felemeltem a gépemet, fotózni kezdtem, féltem nehogy megzavarjam őket, és megijedjenek, de kemény fából voltak faragva, nem ijedtek meg, sőt egyre közelebb merészkedtek. Jó darabig figyelgettek, mint akik barátkozni szeretnének, én pedig majd kicsattantam az örömömben, de ennek jelét nem mutathattam, mert nem szerettem volna megrémiszteni ezeket a kis apróságokat. Percek teltek el, majd a messziből folyamatos, mély röffentések hallatszottak, a kicsik pedig, mint szófogadó gyerekek egymás után, gyorsan szaporázott léptekkel követni kezdték a hang irányát. Amikor már elég messzire mentek leengedtem a gépemet,  utánuk fordultam, és láttam, hogy eltűnnek a domb mögött. Bevallom a kezem is remegni kezdett, de nem a félelemtől, hanem a hihetetlen boldogságtól, hogy ilyen kedves perceket élhetem át, melyeket már most tudom, hogy a szívem legféltettebb zugába rejtem el, hogy életem végéig velem legyenek ezek a pillanatok. Lassan felálltam, lesimítottam a hópelyheket a nadrágom száráról, hogy mámortól ittasan tovább folytathassam az utamat. Lábaimat egymás után szedve csak a kis malacok jártak a fejemben, hogy milyen bátrak, és barátságosak voltak, mintha megérezték volna mérhetetlen szeretetem, amit irántuk, és a természet többi lakója iránt érzek. Őszintén megmondom Nektek, hogy azóta sem tudok teljesen magamhoz térni a bűvöletükből, és szerintem ez el fog tartani még egy jó ideig. Nagyon nagy boldogságot érzek most, és hihetetlen hálát, hogy ezeket, a pillanatokat tegnap délután átélhettem. Fogadjátok sok szeretettel a fotókat, melyeket ezekről a kis bátor, süldő malackákról készítettem.     


2017. január 20., péntek

Kora reggeli mókus móka.






Jelen történetemet az újesztendő első napján élhettem át. Korán reggel ébredtem, a sötétség leple még a kertemet takarta, de fenn a magasban a fák koronája felett már a pirkadat jelei kezdtek megmutatkozni. Majd szépen lassan, komótosan egyre lejjebb kúszott, be a kiserdő fái közé, és be a kertembe. A szürkületben, ha nehezen is de látni lehetett, és kíváncsian vártam, hogy ezen a reggelen ki fogja elsőként éjszakai álma után kinyitni a szemecskéjét, és tiszteletét tenni nálam. A japánbirs bokor ágai közül egy kis madár reppent a talajra, már a körvonalaiból megismertem őt, hiszen nincsen olyan reggel, hogy jelenne meg. Még így, ebben a kevés fényben is kitűnt csinos, vörös mellénykéje. A vörösbegy korán ébred, miután kinyitja gomb szemecskéit, neki is kezd éhségét oltani. Általában másodikként a feketerigó jelenik meg, jobban mondva rigók, mert van amikor, hat, hét madár is meglátogat. Ilyenkor kora reggel nagyon izgatottak, az almadarabokért szinte harcot vívnak, pedig mindegyiknek jutna egy-egy darabka, de nekik mindig az kell, amelyik a másiknál van. Nagyon nehezen kezdett virradni ezen a reggelen, talán a sűrű ködfátyol volt az oka, talán ő tartóztatta fel a világosságot. De szürkület ide-vagy, az erdő lakóinak korgott a gyomra, és ébredés után minél előbb egy kis betevő után kell nézniük. A szürkeségben egy ismerős, meleg, vörös bundácskát viselő mókus tűnt fel a cseresznyefámon. Jó hónapja annak, hogy egy műanyag flakonból ideglenes mókusetetőt készítettem, amit a cseresznyefám ágára helyeztem ki, és töltöttem fel finom diócsemegével. Bizakodó voltam, hogy a kis vörös bundás észreveszi, és rátalál az elemózsiára. Napokon keresztül érintetlen volt az etető, egyetlen darab dió sem hiányzott belőle, de én tovább vártam, hittem benne, hogy egy napon a diók megfogyatkoznak majd az etetőből. Így is lett, a mókus rátalált, a számára kihelyezett élelemre. Szorgosan töltögettem az etetőt, de sajnos látni nem láttam, hogy ki is a vendége, mígnem az újév első napján fény derült rá. A cseresznyefa legfelső ágai felől közeledett, egyre lejjebb ugrott, mígnem elérte azt az ágat ahol az etető álldogált. Hátsó lábaival megkapaszkodott a fa törzsén, mellső bal lábával megfogta a flakon egyik szélét, jobb lábacskájával a másikat, fejecskéjét pedig beledugta az etetőbe, egészen addig még szájába nem tudott venni egy diót, amikor megszerezte a csemegéjét felült a madárodúm tetejére, és semmivel sem törődve nekifogott a reggelijének. Miután megette a finom dióbelet, a kemény héjat a földre dobta, majd újra az etetőhöz ment a következő falatért. A második dió elfogyasztása után, a fa törzsén nagy karmaival megkapaszkodva, lemerészkedett a talajra. A feketerigók nagy veszekedés közepette menekültek, ki merre látott, de a nagy kiabálástól a szegény mókus is megrémült, és mint akinek földbe gyökerezett a lába csak állt, és figyelt. Hosszú pillanatok kellettek mire feleszmélt a rémületéből, majd kecses ugrásokkal egy almadarabka felé igyekezett, megfogta, szájába tette, és gyorsan, visszaszaladt a fa ágainak a védelmébe. De nem ette meg az almát, hanem egy ágvilla közé helyezte, majd újra visszatért az etetőhöz, hogy egy újabb diót vegyen ki belőle. Amikor megvolt újabb zsákmánya letelepedett az ágra, oda ahová az almát rejtette, a hátacskájára borította, puha, bozontos farkát, és éles kis fogaival elkezdte felnyitni a dió héját, amikor ezzel megvolt, nekilátott a falatozásnak. A lakoma végén újabb héjjal gazdagodott a talaj, ő pedig kivette az almát a rejtekéből, és jóízűen elkezdte majszolni. A téli időszakban nagyon szeretik az almát, mert lédús húsával szomjukat is oltani tudják. Miután jó lakott a gyümölccsel, újabb dióért indult. Azonban ezt a diót levitte a talajra, én már sejtettem mi fog következni, és jól sejtettem, bevitte a japánbirs bokor tövébe, és az ott megmaradt avart kezdte el mancsaival igazgatni, majd amikor jónak találta a helyet, aprócska fejecskéjét bedugta a levelek közé, zsákmányát pedig elrejtette. Ezután következett a takargatás, aprócska mancsaival gondosan elkezdte a leveleket igazgatni, hogy nehogy valaki észrevegye a kis éléstárát, de miközben az avart igazgatta, egy másik diót vett ki belőle. Jól láthatóan az a dió deres volt, ami azt jelentette, hogy az már régebben ott lapult, majd fogta a diót, kétszer átforgatta karmocskái között, és gyors ugrásokkal visszaszaladt a fához, felmászott a törzsén, fel az ágakra, és hatalmas ugrásokkal pillanatok alatt eltűnt a kiserdőben. Miközben a mókus reggeli mókáját figyeltem egyre világosabb lett a kertemben, mely egyre több éhes csőrű madárral telt meg. Sorra érkeztek a cinegék, a csuszkák, a fakopáncsok, megjelent a fakusz, és a szajkók is tiszteletüket tették, hogy a fagyos éjszaka után mindannyian jól tudjanak lakni.  




2017. január 15., vasárnap

Téli erdő.






Az öreg December elballagott már nyugat felé. Nehéz csizmái megkoppantak távolodó szomorúsággal, de nem károgtak utána még a varjak sem, mert a keleti ég virradó lángolásában, ígéretcsikók patája alatt szikrázik az erdei út, s a szánkóról számba veszi az erdei világ ragyogását az ifjú Január.
Fekete István



2017. január 13., péntek

Hófödte erdei ösvények.









A hó az éjszaka csendes, puha leple alatt kezdett el szállingózni, és reggelre fehér dunnába öltöztette az erdők, a mezők ösvényeit. Nehezen érkezett meg ma a pirkadat, és mintha a világosságot is feltartóztatta volna valaki olyan lassan köszöntött be. Az égboltot nehéz, szürke fellegek borították melyből szüntelenül apró pihék hullottak alá a talajra. Hol lassan komótosan, olyan igazán ráérősen, hol pedig sietősen, mintha egymással versenyeztek volna ki ér előbb földet. Délután kezdett el csendesedni a pihék halk zizegése, és addigra bőven 10 centiméter körüli volt a hó vastagsága. Ma előbb értem haza a munkahelyemről így maradt egy kis időm, hogy tiszteletemet tegyem az erdőben. Nagyon szeretem a hófödte tájat, ilyenkor olyan békés, és érintetlenek az ösvények, és valóban a puha hóban csak az én lépéseimnek a nyoma volt látható, és persze Bogyóé, aki szintén nagyon kedveli a télies időjárást. Az erdőben csend, és némaság fogadott, sehol senki, mintha madár se járt volna arra amerre én. A délcegen álló fák között apró nyomok rajzolódtak ki, egy őz szedhette nem sokkal előttem erre patáit, átvágott azon az ösvényen, amelyen én haladtam, majd útja újra a fák sűrűjébe vezetett. Nehéz idők járnak most az erdő lakóira, a kemény mínuszok után, most a hó is megérkezett, mely még jobban megnehezíti ez élelemhez jutást. Csak ballagtam át a fenyvesen, át a bükkösön, és érezhetően egyre sötétebb lett. Percekkel korábban az egész álló nap bújócskát játszó nap korongja tűnt elő a vékonyodó felhők mögül, elárulva magát, hogy hol is rejtőzködik, majd újra a szürke fellegek mögé húzódott. A téli némaságot egy kedves dallam törte meg, egymás után ismételgette a széncinege hinta dalocskáját, mintha nem is tél közepén tartanánk. Ettől már téliesebb nem is lehetne az időjárás, de neki ez mit sem számított csak dalolt, és dalolt. Megálltam, behunyt szemmel csak rá koncentrálva hallgattam az előadását, de hirtelen vége szakadt, és újra a csend vette át a szerepet. A tavasz még oly messze jár, ott ahol az első virágok fognak előbújni oda most vastag takarót terített a természet, hogy alatta békésen szundikálhassanak az aprócska életek. Az ösvény egyre sötétebb lett, és a szürkület félhomályt varázsolt a fák közé. Nem csak az este érkezett meg, hanem az újabb havazás is. Először lassan, félősen egy-egy kósza pihe hullott alá, majd ahogy hazafelé tartottam egyre többen, és többen lettek. Most, amikor ezeket a sorokat írom még mindig esik, gyorsan, sietősen, mintha késésben lennének úgy hullnak alá, és percről-percre vastagítják a természet puha dunnáját. 







2017. január 9., hétfő

Vasánapi vendégeim.



 Feketerigó tojó

 Vörösbegy

Feketerigó hím

Az elmúlt napok meghozták az igaz téli időjárást, az éjszaka leple alatt a hőmérő higanyszála -23, -24 fokig süllyedt, és a nappalok sem hoztak nagy enyhülést, -13 foknál nem kúszott feljebb a levegő hőmérséklete hiába sütött a nap. A felhőtlen égbolton egyetlen kósza felhőfoszlány sem zavarta meg tündöklésében, de mindhiába, mintha minden ereje elfogyott volna. 
Alig kezdett virradni a vörösbegy, és a fekete rigók már talpon voltak, a hidegtől felborzolt tollakkal védték apró testüket. Picike lábaikat pedig folyamatosan emelgették, hol egyiken álltak a talajon, hol a másikon, amelyik éppen pihent, az a testükkel melengették amennyire tudták. Ahogy egyre világosabb lett a kiskertemben úgy jelentek egymás után reggeliző vendégeim. Jöttek a szajkók, a nagy, a közép fakopáncsok, a széncinegék, a barátcinegék, a kék cinegék, a verebek, a csuszkák, a fakuszok, és a balkáni gerlék. Mindegyiken jól lehetett látni, hogy megviselő őket ez a szokatlanul hideg, téli idő. Hiszen évek teltek el ilyen kemény mínuszok nélkül, és azok a madarak melyek az elmúlt évek alatt hozzászoktak az enyhébb telekhez, azoknak most nagyon nagy kihívást jelent ez a zord idő. Egész nap jöttek mentek a madarak, ettek, ittak, tovarepültek, majd ismét visszatértek. Mégis jóval kevesebben vannak, mint az elmúlt esztendőkben, hiányoznak a csízek, a tengelicek, a meggyvágók, a zöldikék. Nem tudom merre járnak, de a kertemben idén nem teszik tiszteletük legalábbis eddig nem tették, pedig hó is van, hideg is, én pedig finomabbnál finomabb falatokkal várom őket, de mindhiába valamiért nem jönnek. De nem csak nálam kevesebb a madár, hanem ahogy üzeneteiteket olvasom, Nálatok is hasonló a helyzet. Gondolom, ha éhesek lennének akkor bejönnének a kertjeinkbe, és falatoznának a kihelyezett csemegékből. Így csak arra tudok gondolni, hogy a természet még tartogat annyi élelmet a számukra, ami elegendő nekik, így kint az erdők, mezők ösvényein jól tudnak lakni.  

Szajkó

 Nagy fakopáncs

2017. január 7., szombat

Segítsük a madarakat!



Ma reggelre, csillagfényes éjszaka leple alatt, a hőmérőm higanyszála -22 fokig süllyedt, és napközben sem sokat enyhült a levegő, annak ellenére, hogy a felhőtlen égbolton hét ágra sütöttek a nap sugarai. Ebben a fogcsikorgató hidegben, még jobban oda kell figyelnünk a környezetünkben élő élőlényekre, főként a mindössze pár grammos testsúlyú apró kis tollasokra, akiknek nagyon nagy kihívást jelent ez a kemény hideg. Reggel, amikor a pirkadat előcsalja őket éjszaki vackukból, neki is látnak a falatozásnak, hogy azt a kalóriát, amit a szervezetük az éjszakai időszakban felhasznált minél előbb pótolni tudják, és egész nap azon tüsténkednek, hogy újra fel tudják tölteni tartalékaikat, hogy azzal másnap reggelig gazdálkodni tudjon aprócska testük. Ilyenkor, amikor ennyire nagy éjszakai, és nappali fagyok tombolnak, ők szinte napról napra élnek, ezért nekünk minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk, segíteni kell őket, hogy sikeresen át tudják vészelni ezt a kihívásokkal teli időszakot. Így megadhatjuk nekik az esélyt a sikeres túlérésre. Ezért kérek titeket, hogy gondoljatok ezekre, a kis tollasokra, és lehetőségetekhez mérten segítsétek őket, hisz ami nekünk egy apró cselekedett, nekik az életet jelenti. 
A madáretetéshez, a következő linken http://varazslatostermeszet.blogspot.hu/search/label/A%20madarak%20t%C3%A9li%20eles%C3%A9gei  találtok egy kis segítséget, hogy milyen csemegékkel kedveskedhettek vendégeiteknek, és mik azok a táplálékok, melyek magas kalória tartalmuk miatt, növelik az életben maradási esélyüket, hogy szerencsésen, és épségben meg tudják élni a következő nap reggelét.  


2017. január 6., péntek

Óévbúcsúztató séta.


Közép fakopáncs









A tavalyi esztendő utolsó napján nagyon hideg reggelre ébredtek az erdők, és a mezők lakói. Amikor utamra indultam a hőmérő higanyszála -8 fokot mutatott, igazi fagyos téli idő volt. Az égboltot még egy kósza felhőpamacs sem tarkította, és a levegő is mozdulatlanul állt, minden adott volt ahhoz, hogy kemény fagy vegye hatalmába a természetet, az éjszaka csöndes leple alatt. Szeretem ezeket a téli napokat, amikor olyan tiszta, és éles a levegő, hogy szinte hasítja az ember arcár. Ez a reggel is ilyen volt. A nap álmosan ébredezett a hegy mögött, és aranysárga sugaraival, gyöngéden simogatta a fák csupasz koronáját. A kis tisztás csendes, és kihalt volt, az éjszakai pára vastag, hófehér dérruhába öltöztette az elsárgult fűszálakat, a fák elszáradt leveleit, és a vaddisznótúrások miatt hepehupássá vált talajt. Nem sokkal előttem vendége volt a tisztásnak, igaz én nem láthattam, de hátrahagyott nyoma arról tanúskodott, hogy szarvas szedte erre patáit. Az erdőszélen egy korán ébredt vörösbegy csetteget, felborzolt tollaival mintha csak a nap sugarait várta volna, hogy a hosszú, és fagyos éjszaka után átmelegítse aprócska testét. Lent a völgyben még félhomály ült, de odafent a hegytetőt már a nap cirógatta. Ilyenkor télen tágasak a természet szerteágazó ösvényei, és nem kell nekem ahhoz kitaposott út, hogy bebarangoljam az erdőt. Szeretek új helyeket felfedezni, olyanokat ahol még nem tettem tiszteletemet, olyanokat, melyeket csak ilyenkor lehet végigjárni, amikor nincsenek levelek, és szerteágazó fajtások a bokrokon. Az erdei ösvényről letérve egy homokos domboldalra vezetett fel az utam, ahol a puha talaj rengeteg állat látogatásának az emlékét őrizte. Voltak patanyomok, őzeké, szarvasoké, voltak túrások, melyeket a vaddisznók hagytak maguk után, és puha tappancs nyomokat is sikerült felfedeznem, melyek egy rókától származtak. Itt már a nap sugarai fényüket szórták, és kellemesen langyossá varázsolták a levegőt. Ekkor lehetett igazán érezni a különbséget, hogy milyen fagyosan hideg volt lent az árnyékos völgyben, a napsütötte domboldalon pedig, mennyivel melegebbnek érződött a levegő nap sugarainak hála. Nem is kellett ennél több a madaraknak, kedves hangjukon egymás ellen csiviteltek. A puha talajt több helyen kimosta a csapadék, és ott a fák gyökerei tűntek elő a homok takarásából. Az egyik vaskos gyökérnél mozgás jeleire lettem figyelmes, egy aprócska árny reppent egyik résből a másikba. Megálltam, mozdulatlanul figyeltem hátha kijjebb merészkedik, és fény derül rá ki is lakik ott. Sejtésem az volt, mert az ilyen gyökerekkel átszőtt, kisebb-nagyobb résekkel tarkított helyeket nagyon kedvelik az ökörszemek. Azonban biztos szerettem volna lenni benne, hogy tényleg ő az. Nem is kellett sokat várnom, mert pillanatokkal később tőlem mintegy méternyire reppent el, alacsonyan, és izgatottan. Besurrant az egyik résbe, majd vissza, mint egy aprócska barna egér, úgy bújócskázott, közben pedig megállás nélkül csetteget, ezzel adva tudtomra, hogy nem tetszik neki a látogatásom. Az ökörszemek hímjei a revírjeik környékén élnek egész évben, és biztosra veszem, hogy ott lehet az ő kis birodalma, melyet oly izgatottan védelmezett. Nem akartam még jobban dühbe gurítani, így jobbnak láttam, ha továbbállok. Már jól eltávolodtam tőle, de még akkor is hallottam ideges veszekedését. Tovább folytattam utamat a hegy teteje felé, közben pedig, időről időre visszapillantottam az alant elterülő hatalmas erdőre, gyönyörködtem szépségében. Nagyon szeretem az erdőt, pláne az ilyeneket, melyekben emberi kéz nem tesz kárt, és ahol a fák megélhetik a szép öregkort, ezzel adva esély számos madárfajnak, köztük a közép fakopáncsnak, hogy otthonra tudjanak bennük ők is lelni. Nem véletlenül említettem meg a közép fakopáncsot, mert ahogy megálltam, és a tájban gyönyörködtem, megláttam amint egyik öreg tölgyfa törzsén keresgélt. Csőrével, mely jóval kisebb, mint rokonáé a nagy fakopáncsé, a fa kérgét feszegette, élelem reményében. Az ő gyenge csőre nem alkalmas arra, hogy a kemény fába vájjon, ő csak a kérget tudja lefejteni vele. Odúját is csak elkorhadt, puha fába tudja elkészíteni, ezért is nagyon fontos, hogy egy fa meg tudjon öregedni, hogy lakhelyet tudjon adni olyan madárnak is, mint ez a piros bóbitás fakopáncs. A természetnek hála felénk több példánya is él, és gyakran hoz vele össze találkozót. Percekig figyeltem őt, jól látható volt, hogy munkája kifizetődött, finom falatokkal enyhíthette éhségét. Miután végzett a lakomájával, széttárta fekete fehér mintás szárnyait, és éppen a fejem felett repült tova, én pedig jól láthattam halványpiros színben pompázó hasát. Nagyon szép madár, élénkpiros fejfedője különös kinézetet kölcsönöz neki. Én is tovább folytattam kapaszkodásomat a hegy teteje felé, és egy pillanatig sem voltam egyedül. Az erdő lakó folyamatosan szebbnél szebb hangokkal szórakoztattak. Csuszkák füttyentgettek, cinegék beszélgettek, szajkók veszekedtek, lehet, hogy még az ősszel aláhullott makkon, és a távolból a zöld küllő is hallható volt, amint valamin kacagott. Annyira el voltam foglalva a hangokkal, hogy észre sem vettem, hogy a hegy tetején társaságom akadt, de ők szemfülesek voltak, és abban a szent pillanatban, amikor megjelentem lábra ugrottak, és mint akiket nagyon megzavartak tovaszaladtak, majd eltűntek a fák ölelésében. Három szarvastehén pihengetett, napfürdőzött fent a tetőn, én pedig akaratlanul, de megzavartam őket, így el kellett hagyniuk az elszáradt falevelekből álló kényelmes fekhelyüket. Csodás volt onnan fentről a kilátás, erdő, és fák mindenfelé, amerre a szemem csak ellátott, nem is vágyom szebbe, bevallom. Leültem egy puha mohával gondosan betakart fatörzsre, semmi mást nem csináltam, csak a természete hangjait hallgattam, és a táj szépségében gyönyörködtem. Hosszú percek teltek el így, majd lassan elérkezettnek láttam az időt, hogy visszainduljak. De nem azon az úton melyen érkeztem, hanem egy sokkal lankásabb részen, amerre a szarvasok is távoztak. Lefelé ereszkedve, halkan szinte alig hallhatóan tengelicek csacsogását hallottam, tétováztam ők lehetnek e, de nem csalt a fülem, a napsütötte faágon ücsörögtek, és csöndesen, beszélgettek. Lefelé haladva a lombelegyes erdő akácra váltott, és amerre csak néztem az aláhullott fadarabokat a puha moha, mint a legszebb zöld ruhácska fedte be. Az erdőszélen szederbokrokkal benőtt részen kellett átjutnom, ahol már nem volt olyan könnyű a haladás, úgy ragaszkodtak ruhámhoz, hogy alig tudtam szabadulni tőlük, mindannyian ahányan csak voltak maradásra akartak bírni, de nekem mennem kellett, nagy nehezen, vigyázva rájuk csak kiértem az ösvényre. Mire visszaértem a völgybe a nap már magasabban járt, de mindhiába, ilyenkor télen nem tud olyan magasra kúszni az égbolton, hogy sugarai elérjenek a mélyére. Így ott újra fagyos, hideg levegő várt, a fűszálakat takaró a vastag dérnek pedig, esélye sem volt, hogy olvadásnak induljon. A csend, és a némaság lett újra az úr, madaraknak nyoma sem volt, amelyikük csak tehette elkerülte a völgyet, ahol a nap hét ágra süt, inkább ott melengették magukat. A kis tisztásnak a nagy részét már sütötte, örömüknek a süvöltők hangot is adtak. Mire hazaértem nagy sürgés, forgás fogadott a kertemben, kis vendégeim egymásnak adták át a helyet az etetőkön, hogy mindenki jóllakhasson, a finom falatokból.