A mókusok téli hajlékai

 

 

 Mókusfészek anyagai

 

A természetnek hála, a vörös bundás mókusok kertem mindennapos, gyakori vendégei. Sőt ilyenkor a téli hónapokban, nem csak látogatóba érkeznek hozzám, hanem a szép sudárra nőtt fenyőfáimon alakítják ki meleg otthonukat, immár harmadik esztendeje. 

A mókusok élőhelyükön több fészket is készítenek, melyek között nappali pihenő fészkek, éjszakázó szállások és szerelmük bölcsői is meglapulnak. Ilyenkor a téli, fagyokkal és hóval tarkított hónapokban, az első és legfontosabb persze a biztonságon túl, hogy otthonuk az időjárás viszontagságaitól védett helyen legyen. Maga a fészek pedig úgy legyen kialakítva, hogy melengesse őket a legfagyosabb éjszakákon, védje őket az égi áldásoktól, és, ha legnagyobb ellenségük a nyuszt közeleg, az ágak mozgása jelezze rosszakarójuk jelenlétét. 

Mivel a téli hónapokban a fák ágai csupaszon állnak, levelek sokasága nem takarja gondosan be őket, a mókusok helyzete is sokkal nehezebb. Éppen emiatt, ha tehetik, és lehetőségük van rá, örökzöld fák ágai közé készítik el téli hajlékukat. 

A kertemben élő mókusok, évről-évre újra építik a fenyőfa védelmező ágai között lapuló fészkeiket. A tavalyi otthont, vagy a talált, más mókusok által épített lakást a mélybe taszítják, aminek a darabjai, az abba beépített anyagok, a földön pihennek meg. De nem sokáig. Hiszen ezeket a növényi anyagokat újra felhasználják, ismét visszahordják a fa magas ágai közé, valamint új anyagokat is hordanak bele. Már többször, többek között az idei esztendőben is sikerült megfigyelnem, miből is áll vörös bundás kis barátaim téli otthonai. Száraz fenyőágak, vékonyabb vastagabb gallyak, melyek a fészek stabil oldalát adják, faháncs hosszú darabkái, ami kiváló hőszigetelő, száraz levelek, és sok-sok puha moha, ez pedig otthonuk melegségét biztosítja. A fészek teteje is sűrűn fedett. A bejárat rendszerint a lakás alsó részén helyezkedik el, általában kelet felé néz. A mókusok előre látó is teremtmények, éppen emiatt, egy vészkijárattal is ellátják szállásukat, amin menekülni tudnak, ha fenyegetve érzik magukat, ha ellenség tör életükre. 

Miután kész lett a mókusok téli rezidenciája, kora reggel már nem az erdő rengetege felől érkeznek korgó gyomruk éhségét csillapítani, hanem egészen közelről, kertem sudár fenyőfáiról.

 

Készül a téli rezidencia

Éjszakánként csöndesen, sűrű köd paplant terít a természet ösvényeire az öregesen ballagó november. Tegnap reggelre azonban a köd sűrű fátyla alatt fehér zúzmara ruhába bújtak a fák, a bokrok csupasz ágai, a sápadt fűszálak, és még a talajon pihenő színes leveleken is megpihentek az apró kristályok. Egész álló nap a ködös levegő, és a fogakat vacogtató fagyos hideg uralta a tájat. 

Kiskertemben nagy volt a forgalom. Tollas kis vendégeim egymásnak adtak át helyüket az etetőknél, hogy mire beköszönt a korai este, szervezetüket kellő energiává tudják feltölteni. Hiszen a fagyos éjszakák egyre nagyobb kihívás elé állítják őket. 

Ma is, mint minden áldott nap, a mókusok is meglátogattak, de a mai nap, mást volt, mint a többi. Az egyik mókuska építkezésbe kezdett a fenyőfám ágai között. Immár harmadik esztendeje, hogy a szép sudárra nőtt, sűrű ágakat magán viselő fenyő, dús rengetegében mókusok téli rezidenciája lapul. A hideg évszak beköszöntét, a mókusok is a testükön érzik. Ők nem ismerik a naptárt, nem tudják a hónapokat, azt viszont nagyon jól tudják és érzik, hogy bizony a változás megkezdődött. Amikor pedig a tél fagyos szorítása eléri az erdők ösvényeit, ők is alkalmazkodnak hozzá. Olyan helyet keresnek maguknak, ahol táplálékban nem szenvednek hiányt, és ezeken a helyeken téli lakást építenek maguknak, ami meleget ad testüknek, ami védelmezi őket az időjárás olykor kegyetlen viszontagságaitól. Az én kertem és a benne otthonra lelt fenyőfák pedig egy ilyen, számukra alkalmas hely. 

Nemsokára elmesélem és megmutatom Nektek, hogyan is néz ki a mókusok téli otthona. Milyen anyagokból készül a meleg fészkük, és hogyan készítik el. Megosztom Veletek milyen betevőkkel kedveskedek nekik, mely falatok a kedvenceik, és, hogyan fogyasztják el a számukra kínált elemózsiákat. 

Cseresznyeszüret

A mókusok gyermekkora a játékról, a mókáról, de mindenekelőtt a felfedezésről szól. Látni akarják azt a hatalmas világot mely elterül körülöttük, a lakóhelyük, a környezetük minden szegletét fel szeretnék fedezni. Hiszen nekik minden újdonság, minden apró kaland egy nagy élmény a számukra. 

Ezzel Szotyika három fiacskája sincsen másként, főként a legelevenebb apróság, aki számára lehetetlen nem létezik. Félelmet nem ismerve keresi az újabbnál újabb kalandokat, csillogó szemekkel vizsgálja át környezete minden szegletét, boldogan szedi apró lábacskáit, hogy egyre csak gyűjtse és gyűjtse az élményeket. 

A három apróság közül őt látom a leggyakrabban, bármikor is pillanatok ki az ablakon ő mindig ott valahol a kertemben. Vörös bundája makulátlan, melyen a nap sugarai szó szerint csillognak. Mellkasát fehér mellényke fedi, ami patyolattiszta, szemei pedig olyan sötétek és csillogók, mint az apró gyöngygombocskák. Meg kell hagyni, nagyon szép és virgonc mókusgyerek.

Ennek a kis mókás mókusnak a kedvenc csemegéje a cseresznye. A cseresznyefám az idei esztendőben is az enyhe, fagymentes tavasznak köszönhetően nagyon sok termést dédelget. Üde zöld levelei között még zöld termések lapulnak, melyek arra várnak, hogy a nyári nap meleg sugarai, mosolygóan pirosra érlelje őket. A csepp mókust azonban nem zavarja, hogy a termesek zöldek e, vagy pirosak, neki mind-mind finom csemegét jelentenek, melyekkel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja. Fiatal kora ellenére hihetetlen akrobatikus ügyességgel ugrál egyik vékonyka ágról a másikra, miközben egyik szemet a másik után szüreteli. Olykor egészen kimerészkedik a gallyak legszélére, melyek annyira vékonyak, hogy aprócska teste alatt is meghajolnak.

A természetnek hála, az idei nyáron sem a mókusok, sem a madarak, de még a pelék sem fognak hiányt szenvedni a cseresznyefa fenségesen finom terméséből. 

Testvéri szeretet

Napok óta szemmel követem Szotyi mama és aprócska fiacskáinak a napjait, hiszen szinte egész álló nap a kertemben vendégeskednek. 

A kis család négy tagból áll, Szotyika és három csemetéje. A kicsik nagyon elevenek, és hárman összefogva, egyre több kalandra indulnak. Az elmúlt napokban sok kedves élménnyel, mosolyra fakasztó pillanatokkal ajándékozta meg. 

Ma a testvéri szeretetükről, az összetartásukról fogok mesélni Nektek. Amikor a keleti égbolton a nap korongja ébredezni kezd és kertembe csöndesen beoson a pirkadat halovány fénye, a kis apróságok megkezdi a napjukat. Ilyenkor anyjuk kíséretében érkeznek, és első dolguk, hogy betevőt után nézzenek. A rejtekekben finom dió, napraforgómag várja őket, a szép terebélyesre nőtt cseresznyefámon pedig gyümölcsök pihennek a levelek sokasága között. Igaz még zölden, de azt a falánk mókusok egyáltalán nem bánják. Amikor eszegetnek is jórészt együtt teszi a három testvér, nyugodtan, békésen. Éves után pedig kezdődik a kert felfedezése, a gondtalan játék és az eleven virgoncság. Kergetőznek, egymást ijesztgetik, olykor megállnak orrukat kedvesen összedugják, anyjukhoz bújnak, kedvesen bundájába dörgölőznek, majd fürgén szaladnak tova, mint akiknek sürgős, halaszthatatlan dolguk támadt. Így megy ez szinte egész álló nap. Éves, ivás, játék, móka és néha egy kis szusznyi pihenő. A kicsik fáradhatatlanok, nem úgy, mint mamájuk, aki minden alkalmat kihasznál egy kis pihenőre. Rá is fér szegényre, hiszen a kicsik leszívták minden erejét. Ilyenkor csak pihen a cseresznyefa ágai között, nagyokat pislog, fekete szemecskéit le-le hunyja, de közben újra és újra kicsinyei felé pillanat, hogy épp milyen csínyen törik apró buksijukat. Amikor a nap álmosan dörzsölni kezdi a szemét és a nyugati égbolt peremén búcsúzik a tájtól a kis család elhúzódik biztonságos rejtekébe. A tücskök ciripelő muzsikája, a vörösbegy sötétedésig csengő dala hamar álomba ringatja őket.

Szotyika és fiacskái

Már oly rég szólt történet szeretett kis Szotyi mókusról, melynek egyetlen oka volt, hogy rég nem láttam őt. A kikelet elején tette legutóbb tiszteletét nálam és azóta sok hosszú, a virágok illatában úszó tavaszi nap telt el. Hiába vártam aprócska múzsám megjelenését, de ő nem jött, egészen tegnap reggelig. 

Kellemesen meleg, lágy szellővel cirógató májusi reggel volt. A nap szikrázó sugarai kertem lakóit simogatták, mindenkit jóleső érzéssel töltve meg. A fák és bokrok ágain az üde zöld levelek boldogan táncoltak, karjaik között pedig cinegék, meggyvágók, zöldikék és rigók motoztak. Hangos madárdalban fürdött a kertem és a fák hatalmas rengetege. A pajkos szél pedig könnyed szárnyán repítette a virágok édes illatát. Gyönyörű tavaszi reggel volt, melyet még szebbé és még boldogabbá varázsolt rég nem látott, kedves kis mókuskám látogatása. 

A meggyfáról figyelt, hiányos farkát, melyről könnyen azonosítani tudom a hátára simította, kedves arcát fáradtság ülte meg. Szürkés vörös bundája most nem makulátlanul fedte testét, megkopottan, kis cafatokban kezdte elhagyni őt meleg téli kabátkája, hogy helyére vékonyabb nyári felöltőt adjon a természet. Fekete gyöngy gombocskáinak csillogása, kedvesen mosolygó arcocskája azonban mit sem változott, éppen úgy nézett rám, mint három évvel ezelőtt, az első találkozásnál, amikor rabul ejtette a szívem. 

Pár percig csak figyelt, mozdulatlanul figyelt, majd óvatosan a talajra merészkedett és betevő után kezdett kutatni. Szinte csak egy szempillantás telt el, amikor egymás után három apróság jelent meg, serényen anyjukat követve. Mintha a tavalyi és az az előtti élményem ismétlődtek volna meg. Boldogságom határtalan volt, szívem hevesen dobogott, hiszen kedvenc kis mókusom újra, immár harmadik éve hozta el hozzám aprócska fiacskáit. 

A kicsik először tétován álldogáltak a fa ágán. Selymesen fénylő felöltőjükön a nap sugarai csillogtak, fehér mellénykéjük pedig, mint a frissen hullott hó olyan fehér volt. Arcukon gyermeki kíváncsiság pihent, fekete szemeik huncutul csillogtak, és alig várták a pillanatot, hogy kövessék anyjukat. A pillanat pedig hamar el is érkezett, gondoltak egy merészet, és egymás után mind a három apróság a talajra szaladt. Ketten anyjukkal keresgéltek, a harmadik, a legelevenebb kis siheder pedig felfedező útra indult, mit sem törődve a testvéreivel. Hosszú időt töltött nálam a kis mókuscsalád kedves tagjai, és azóta is szinte egész álló nap a kertemben vendégszeretetét élvezik, ahol biztonságot és finom csemegéket találnak. Én pedig mosolyogva és boldogan figyelem eleven kis lényüket, amikor pedig tudom meg is örökítem őket. Életük apró mozzanatait pedig Nektek is meg fogom mutatni, hogy lássátok milyen aranyos és szeretni való kis lények a mókusok. 

Szotyika és fiacskái

Vörösbegy

 Szajkó

Kora reggel van, egészen pontosan öt óra. Az erdő sűrűjében, ahol a fák lombsátra csak nehezen engedi be a fényt, még félhomály ül. A nyitott ablakon csak a vörösbegy csettegő hangja oson be. Néma az erdő. A madarak dalai elhalkultak, csendesen, szinte észrevétlen motoznak az ágak között. A nap korongja még a hegy mögött pihen, de fénye már az égboltot világítja. Kiskertem egyre világosabb, és élettel telibb. Széncinege fiókák könyörögnek a cseresznyefa ágai között, falatokra várva szüleiktől. Az itatóban vörösbegy fürdőzik, boldogan lubickol a friss vízben. A cseppek pedig örömtáncot járnak körülötte. A diófa karján szajkógyerek rikácsol, miközben csőrét hatalmasra tátja. Szinte toporzékol, hogy szülei vegyék már őt észre. Apja közel megy hozzá, valamilyen falatot a csőrébe dug, mire ő csendben marad, és megnyugszik.

A juharfa legalsó ágán, mely szinte teljesen vízszintesen áll, mókusok árnyai tűnnek fel. Egy, kettő, három. Szépen egymás után, mint a jól nevelt kislibák, akik anyjukat követik. Figyelem őket, Bojtika érkezik kicsinyeivel reggelizni. De ahogy egyre közelebb érnek, és kirajzolódnak teljesen a vörös bundás alakok, látom, hogy ez bizony nem Bojti. Csapott farka, halvány vörös bundája, kedves vonásai elárulják, hogy ő Szotyika, akinek a nyomában kicsinyei haladnak. Az eleven apróságok fürgén követik anyjukat. Gyorsan szaladok a kis gépemért, meg kell örökítenem őket. A kertben még nem sok a fény, nem a legideálisabb a kamerázáshoz, de most nem is az a lényeg, hanem az élmény, és, hogy azt rögzítsem, melyet Nektek is meg tudok mutatni. Mire visszaérek az ablakhoz, a kis család már a napraforgót töri. Egyik szemet a másik után veszik a mancsukba, és mind a hárman boldogan lakmároznak. Nekem remeg a kezemben a kamera, izgatott vagyok, hogy láthatom őket, hogy Szotyi ismét itt van nálam a kicsinyeivel. Miközben rögzítem őket, a szemem sarkából még egy apróságot látok közeledni. Ő is a többiek közé tolakodik, és nekifog a reggelijének. Pár pillanat múlva ismét egy vörös bundás apróság tűnik fel, aki szintén csatlakozik a testvéreihez, de csak félénken szélen maradva. A kis család boldogan falatozik, én pedig nem győzöm csodálni őket.

A kert nyüzsög a vendégektől. Fekete és énekes rigók keresgélnek a fűszálak között, cinegék lógnak a leveleken, az apró gallyakon tisztogatva fáimat a rovaroktól, és hernyóktól. Nagy fakopáncsok kopogtatják a fák törzseit, gyerekek és szüleik. Csuszkák szaladgálnak fejjel lefelé az akácfa törzsén, miközben csillogó szemeikkel a repedéseket kémlelik. Szotyika és kicsinyei pedig még mindig a reggelijüket fogyasztják, miközben a kék galamb kezd el búgni a juharfa ágai között. Pár pillanat telik el mindössze, és teste feltűnik a levelek között, majd könnyedén a talajra ereszkedik. Talán a mókusok zavarták fel őt, hiszen újabb vendégek érkeznek, Bojtika és csemetéi, akik már jól ismerik a járást. Ahányan vannak annyi, felé szaladnak. Jól tudják, hol lapulnak a diók. A kicsik is ügyesen megtanulták. Mindenki az első akar lenni, mindenki magának akarja a falatot. Szotyiék, két lábra emelkedve figyelik az eleven társaságot, majd tovább folytatják a lakomát. A két család nem űzi egymást, nem veszekednek, mindenki oda telepszik ahol helyet talál. Tavaly nyáron is együtt éltek itt, de akkor volt olykor-olykor egy-egy szőrbekapás. Most szelíden tűrik egymást.

Eközben egy szajkógyerek telepszik az itatóba, fürdőt szeretne venni. Csőrével a vizet csipogatja, majd tesz egy-egy óvatos mozdulatot. Mintha nem tudná, hogyan kezdjen neki. Ugrál körbe-körbe, fejét a vízbe dugja, szárnyait széttárja, a cseppek pedig, mint az eső úgy hullnak rá. Többször megismétli, majd hirtelen, csepegő szárnyakkal tovareppen a diófa ágai közé.

Az ablakon jól ismert hangok kúsznak be. Tavasz óta nem hallottam őket. Őszapók reppennek egyik ágról a másikra, hol itt, hol ott lógva olykor fejjel lefelé. Egy egész család lehet. A fiatalok elevenen követik szüleiket, miközben be nem áll a csőrük. „Sziir-szirr” ismétlik kapcsolat tartó hangjukat, el ne veszítsék egymást.

Mindeközben a nap első sugarai is előmerészkedtek a hegy orma mögül, meleg sugaraival pedig már a fák legtetejét simogatják. Ezek a kora reggeli fények a legszebbek, amikor az éjszakai harmatcseppeken gyémántként ragyognak.

A mókusok is jól laktak, már csak Bojti és Szotyi üldögél az etetőben, a kicsik már az ágakon ücsörögnek, várakozva mindenki a saját mamájára.

Nálam így telnek a kora reggelek, és ezekért a pillanatokért szeretek, ilyen korán kelni. Napközben is látni a mókusokat, de virradatkor, amikor gyomrocskájuk a legéhesebb, mindenki nálam keresi a betevőjét, én pedig közben boldogan figyelem őket.     

       

Szotyika és fiacskái 

Öt meg egy az hat

Bojtika a mókusmama

Kora reggel van. Itt ülök a hintaszékemben, és az ébredező tájat figyelem. Az erdő fái között még félhomály ül, melyben élvész sudár törzsük, és levelekkel dúsan betakart koronájuk.

Meleg van már most, a nyitott ablakon szinte alig lopakodik be egy kis frissülés, párával telt, fülledt a levegő. Napok óta kánikulai meleg, vagy pontosabban fogalmazva forróság vette uralmába hazánkat. Ebben a forróságban pedig már az éjszakák sem hozzák el az enyhülést.

Még máig szokatlan a hirtelen jött csend, már most hiányzik a madarak koncertje, melyet oly jó volt hallgatnia ezeken a kora reggeleken. A fészkek már üresen lapulnak rejtekeiben, lakóik már az erdők, mezők ösvényeit járják, így apjuknak már nem kell messzire szálló énekükkel védelmezniük sem őket, sem a revírjeiket. Már csak a kapcsolattartó, és riasztó hangjuk oson be a szobába.

Az erdő fái között róka sompolyog, egyedül, magányosan. Talán éjszakai portyájáról tér hazafelé, teste körvonala, és hosszú lompos farka sejlik csak fel a félhomályban. A nap korongja még a hegyek ormai mögött nyugszik, de fénye már kezdi beragyogni az égboltot. A világosság lépésről-lépésre, megfontoltan lopakodik be a kertembe. Vörösbegyek, énekes rigók, fekete rigók állnak sort az itatómnál, hogy testüket felfrissítsék az újabb forró nap előtt. Majd miután végeztek, a bokrok ágai közé reppennek, lomha, víztől elnehezült szárnycsapásokkal. Az ágak óvó védelmében pedig elkezdik csepegő tollaikat igazgatni, hogy mind egy szálig a helyükre kerüljenek. Nagy ricsajt csapva a szajkó család is megérkezik. A kicsik elevenen csillogó szemekkel figyelik szüleiket, miközben azok már rutinosan pocskolnak, majd miután szabaddá válik az itató, ők is belemerészkednek. Óvatosan, megfontoltan szórják szárnyaikkal magukra a frissítő vizet, majd követik szüleiket a cseresznyefa ágai közé. Röptük nehézkes, mintha mázsás súlyt viselnének, tollaik közül pedig csillogó vízcseppek hullnak alá a földre.

A kertünk mögött álló, szó szerint óriásira nőtt korai juharfa ágai között aprócska, elevenen szaladó foltokra figyelek fel. Pici testek, hosszú szőrrel dúsan borított farkak vesznek a félhomályba, de jól tudom, hogy kik szedik szaporán a lábacskáikat. Egyik ágról a másikra ugranak, és máris a cseresznyefán vannak, majd annak törzsén, fejjel lefelé kapaszkodva, a talajra huppannak. Elsőnek a vörös bundás, bojtos farkú mókuska szalad a diót rejtő faodúba, ő nem más, mint Bojtoska a mókusmama. Őt követi két vörös bundás apróság, majd kettő sötét barna felöltőt viselő mókuska. Meg is vannak mindannyian, mind az öten. Vagy mégsem. Az ágak között a többiektől lemaradva még egy aprócska árny tűnik fel. Ahogy egyre közeledik, és a fény engedi látni őt, előbukkan még egy vörös szőrpamacs, aki tőle telhető gyorsasággal követi a családját. Egészen kicsi, ő a  legkisebb mind közül. Kedves arcán, mintha mosoly ülne, szemei pedig elevenen csillognak az izgalomtól. A hat mókus, hat felé szalad, olyan gyorsan, hogy alig bírom őket követni. Mindenki a rejtekekbe lapuló diókat kutatja izgatottan és sebesen, hogy ő legyen az első, ő legyen az, aki apró mancsába veheti a finom csemegét. Ma reggel is sok dió várja őket, így mindenkinek jut belőle. A legelevenebb vörös bundás leli meg először a csemegét. Fürgén, mancsai közé kapja, megforgatja, majd szájába veszi és szaporán, mint a villám száguld fel a cseresznyefa karja közé. Épp velem szemben ül. Fehér mellkasa szinte világít a kora reggeli homályban. Boldogan hátsó lábára telepszik, szőrrel dúsan fedett farkát, a hátára simítja, a diót pedig fürgén mancsai között forgatja, bőszen keresve, a legalkalmasabb helyet a feltörésére. Aprócska léte ellenére nagyon ügyes, pillanatok telnek el, és már látom, hogy a finom húsát majszolja. Kedves pofiján, mintha mosoly ülne ki, elégedetten, jókedvűen rágcsálja a számra legfinomabb csemegét. Eközben a többiek is zsákmányukkal a kezükben szaladgálna, hogy korgó gyomruk éhségét csillapítani tudják. A kirakott diók percek alatt meglelik gazdáikat, és mind a hat mókus, boldogan csemegézik belőlük. Miután mind az összeset felkutatták, jöhet a napraforgómag. Aprócska mancsaik közé veszik a magszemeket, és fürgén, egyiket a másik után törik. Bámulatos a talpraesettségük, hogy milyen ügyesen képesek az apró magszemeket feltörni. A vörös bundás elevenség, a sok csemege után megszomjazik. Hátsó lábaira emelkedik, első mancsait az itató peremére helyezi, és mintha lábujjhegyen állna, mókásan csimpaszkodik, hogy aprócska testével elérje a friss vizet. A többiek fél szemmel a testvérüket figyelik, majd ők is, szépen sorban az itatónál teszik tiszteletüket. Miközben a sötétbarna bundás mókuska iszogat a szajkók hirtelen riasztani kezdenek. Éles hangjuk mely azt jelenti „vigyázzatok veszély közeleg”, jelzés a többi állatnak. A mókusok, ahányan vannak, annyi felé szaladnak, mint akik már jól ismerik a mátyások figyelmeztetését. Egyikük a diófa, másik a cseresznye, a többiek pedig az almafa óvó karjai közé bújnak. Tágra nyílt szemekkel figyelem ki ólálkodhat a környéken, de semmit sem látok, semmi gyanús mozgást. Eközben az erdő őrei elhalkulnak, a madarak újra boldogan repkednek, és a mókusok is a talajra merészkednek. Talán csak vaklárma volt a szajkók riasztása, de minden állat tudja jól, hogy jobb félni, mint megijedni.   

Öröm a mókuscsaláddal ébredezni reggelente, nézni önfeledt mókájukat, kergetőzésüket, lakmározásukat, és boldogság a számomra, hogy jól érzik magukat a kertemben.      

Rég nem látott kedves Szotyika

2017  novemberében egy kedves mókuska tűnt fel a kertemben. Halvány vörös meleg bundácskát, hófehér mellénykét viselt magán, hogy a téli hidegben, hisz abban az esztendőben sok hóval is megáldotta a természetet, ne fázzon. Arcán folyton kedves mosoly ült, mint aki mindig, minden pillanatban csuda boldog. Minden áldott nap itt volt nálam. Elevenen szaladgált a kertemben, gyűjtögette a diót, ügyesen törte a napraforgót, hogy éhségét csillapítani tudja. Amikor munkába készültem, minden reggel őt figyeltem, ahogy a madarak etetőjébe telepedve a napraforgómagot törte, egyik szemet a másik után. A nevét is erről kapta, a szotyoláról, így legkedvesebb vendégem neve Szotyika lett. Ezek a reggelek sokat jelentettek a számomra, hisz boldogság volt úgy ébredni, hogy közben kedvencemet, a mókust figyelhettem. Amikor a kertemet vastag hó borította be, ő akkor is jött, jókedvét semmi sem szeghette.

Elevenen él bennem, amikor decemberben arra lettem figyelmes, hogy fészket épít a fenyőfámra, mely fészekbe, a csizmámból kicsent zoknim is belekerült. Leleményessége határtalan volt, de én ennek csak örültem, hogy a kertemnek nem csak vendége, hanem lakója is lesz. A hosszú télen egy nap sem telt el úgy, hogy ne láttam volna Szotyit, akihez januárban egy jóvágású mókusfiú is csatlakozott. A csinos mókuslány felkeltette az érdeklődését, és bősz udvarlásba kezdett. Ettől a naptól kezdve, folyton-folyvást együtt voltak, a fiúcska kitartóan követte Szotyika minden lépését. Talán még a fészken is megosztoztak, mert gyakran láttam mindkettőjüket eltűnni a fenyő ágai között, ahová Szotyika az otthonát építette. Ekkor már sejtettem, hogy tavaszra talán utódaik fognak születni. Sejtésemet egyre gömbölyödő hasa be is igazolta. Tavasz volt, március, amikor arra lettem figyelmes, miközben Szotyi két lábra állva eszegetett, hogy a cicijei gyanúsan meg vannak szívva. Ekkor már egészen biztos voltam benne, hogy édesanya lett az én kedves kis mókuskám. Ekkoriban sokat gondolkodtam rajta, és álmodoztam róla, hogy milyen jó is lenne, ha egy szép napon elhozná a kicsinyeit, bemutatná nekem őket. Még soha nem láttam mókusgyerekeket élőben, egy álmom vált volna valóra. Ez az álom pedig valósággá vált. Soha nem fogom elfelejteni az a májusi reggelt, amikor Szotyika elhozta hozzám a kicsinyeit. Eleinte félősen viselkedtek, anyjukba bújva, annak minden lépését követve töltötték az idejüket. De ahogy teltek a napok egyre bátrabbá vált mind a négy apróság. Egész álló nap itt voltak velem, ettek, ittak, pihengettek, én pedig a fellegekben érzetem magam. Sok megfigyelési élménnyel, sok boldog pillanattal gazdagítottak. De ez az idilli kép, pillanatok alatt szertefoszlott. Szotyi és családja egyik napról a másikra eltűnt. Minden nap vártam hátha megjelennek, de nem jöttek. A nyárt követte az ősz, amikor a diófám bőséges termést dédelgetett, de Szotyi akkor sem jelent meg. Az ősz után beköszöntött a tél, az etetőkben kedvencei a diók, a szotyolák lapultak, de ő akkor sem jött. Szomorú voltam, mert hiányzott jelenléte, kedves kis arca, és barátságos viselkedése. Hiába volt sok mókus a kertemben, hiába volt itt Bojtika is, Szotyi mégis nagyon hiányzott. Nem tudtam mire gondolni, miért nem jön, és már a legrosszabbak jártak a fejemben, hogy talán már nem is él, talán valami baja esett.

Sokat gondolok rá, hiszen Szotyi mindig egy különleges mókus lesz a számomra, az én kis múzsám, akinek oly sok szép pillanatot köszönhetek. A fiókomban egy kézirat lapul, egy nagy álom, mely arra vár, hogy valósággá váljon, mely róla szól, kedves kis Szotyiról.

Pár nappal ezelőtt, a sok mókuska között, egy ismerős arc tűnt fel. Tudom, most furcsán néztek rám, hisz azt gondoljátok, minden mókusarc egyforma, de nem. Van egy arc, egy sérült lompos farok, mely csak egy mókusra jellemző, Szotyira. Alig akartam hinni a szememnek, hogy ennyi idő után őt láthatom, de ő volt, kétség nem férhet hozzá. Kereste a diókat a szokott helyeken, majd beült az etetőbe és szotyolázni kezdett, épp úgy, mint hosszú hónapokkal ezelőtt. Hosszú perceket töltött nálam, majd az erdő irányába távozott. Boldogan néztem utána, örömöm határtalan volt, és abban reménykedtem, hogy újra betér majd hozzám.

Azóta több nap telt el, és azóta Szotyika minden nap eljön, és egyre több időt tölt el a kertemben.  

  

Cseresznyeszüret

A gyermekkor az állatoknál is arról szól, hogy felfedezzék a körülöttük elterülő világot, melybe belecseppentek. Nekik minden újdonság, és minden kis kaland hihetetlen élmény a számukra. Ezzel a kis mókus ifjak sincsenek másként. A legelevenebb mókus, folyton-folyvást a kalandokat keresi. Kíváncsian csillogó szemekkel vizsgál meg mindent, ami az útjába kerül, amikor pedig a sok ide-oda ugrástól, eleven szaladgálástól megéhezik a kertem kínálta falatokkal oltja az éhségét. A négy mókus közül őt látni a leggyakrabban. Vörös bundája makulátlan, melyen a nap sugarai szó szerint csillognak. Mellkasát fehér mellényke fedi, ami patyolat tiszta, szemei pedig olyan sötétek és csillogók, mint az apró gyöngygombocskák. Meg kell hagyni, nagyon szép és virgonc mókusgyerek.

Ennek a kis mókás mókusnak a kedvenc csemegéje a cseresznye. A cseresznyefám az idei esztendőben az enyhe, fagymentes tavasznak köszönhetően nagyon sok termést dédelget, melynek még nem minden szemét érlelték be a nap meleg sugarai. Egyesek zölden pihengetnek a vékonyka gallyakon, de a többség már mosolygóan piros. A csepp mókust azonban nem zavarja, hogy a termesek zöldek e, vagy pirosak, neki mind-mind finom csemegét jelentenek , melyekkel korgó gyomra éhségét csillapítani tudja. Fiatal kora ellenére hihetetlen, akrobatikus ügyességgel ugrál egyik vékonyka ágról a másikra, miközben egyik szemet a másik után szüreteli. Olykor egészen kimerészkedik a gallyak legszélére, melyek annyira vékonyak, hogy aprócska teste alatt is meghajolnak. De ő nem fél. A félelem egy aprócska szikrája sincsen benne, elevenen ugrik, kúszik, szökken, én pedig izgatottan nézem, és azon szurkolok, hogy le ne pottyanjon a magasból. Ha tudná, lehet kinevetne, hiszen a mókusok ügyes kis teremtmények, a legügyesebb akrobaták, akik az ugrásukat soha nem vétik el. Szőrrel dúsan borított farkuk, csaknem olyan hosszú, mint a testük, mely az ágak közötti ugrásokkor és mászáskor az egyensúlyozásukat szolgálja. Mert nem csak az ugrásaik bámulatosak, hanem nagyon ügyesek a mászásban is. Ezek a mozgások, már a kicsikben is megvannak, és már most félelmetes amiket produkálnak, de ahogy nőnek ők is egyre ügyesebbek lesznek, akkor pedig lehetetlen nem fog számukra létezni.   

    

Az első látogatás

 A legkíváncsibb apróság

Az idei esztendőben is nagyon nagy öröm és megtiszteltetés ért, mégpedig azért, mert újra az én kertem biztonságát választották az aprócska mókusok. Igen, ez valóban megtiszteltetés, hiszen a kis mókusok anyukája annyira megbízik bennem, és a kert biztonságában, hogy elhozta hozzám csemetéit éppen úgy, mint azt a tavalyi esztendőben is tette.

Tavasszal beszámoltam Nektek róla, hogy Bojtoskának egy szép szál legény udvarlója akadt, aki a mókuslány minden egyes mozdulatát követte és őrizte. A téli hónapokat Bojtoska, és hódolója, a szép sudárra nőtt fenyőfám ágainak a biztonságában töltötte. Azonban kicsinyeit nem itt nevelte fel, hanem a mögöttünk álló hatalmas erdő valamelyik fájának a koronájában. A mókusok kölykező fészküket általában lombos fák tetejében építik meg, mely szorosan a fa dereka közelében helyezkedik el. Az otthon falát keresztül-kasul fonott vékonyabb, vastagabb ágakból, gallyakból készítik el, a belsejét pedig puha mohával párnázzák ki, hogy az kellemesen meleg, és védett legyen a csupaszon születő csöppségeknek. A fészeknek egy bejárata és egy vészkijárata van, olyan, mint egy szép nagy szarkafészek, melynek a tetejét is sűrűn szőtt ágak alkotják, hogy a tavaszi esőzések se tudjanak áthatolni rajta.

Bojtika, és a többi anyamókus azért választ lombos fát a fialó fészke helyéül, mert a fák vékonyka ágainak mozgása jelzi nekik, ha a nyuszt, a legnagyobb ellenségük közeleg. Ha úgy érzik, hogy a kicsik nincsenek biztonságban, akkor egyesével a szájukba fogják őket, és elköltöztetik családjukat egy másik, biztonságosabb otthonba. Éppen ezért írtam az imént, hogy megtisztelő Bojtitól, hogy elhozta a kicsinyeit, mert a mókusmamák, csak a biztonságos helyre vezetik el utódaikat.

Kora reggel volt, a kertemben még félhomály ült, amikor négy eleven kis mókusra, és Bojtira lettem figyelmes. A kicsik félénken követték anyjukat, szépen sorban egymás után. A cseresznyefa, levelekkel sűrűn takart védelmében figyelték, és követték anyjuk minden mozdulatát. Arcukon eleven kíváncsiság ült, szemeik pedig ártatlanul csillogtak. Az első napon, csak a fa ágai közül nézték, ahogy mamájuk a diókat keresi, ők még nem mertek lemerészkedi a talajra, biztos távolságból, védett helyről szemlélték őt, és a kertem. Amikor Bojti jóllakott visszacsatlakozott a kicsikhez, és elindultak az erdő irányába, ahol az otthonuk lapul. Az első látogatást követte a második, amikor a kicsik már bátrabban mozogtak, elevenebben ismerkedtek a kerttel, annak lakóival, és a számukra kikészített finom falatokkal. Azóta is, szinte az egész napjukat itt töltik, ezen idő alatt pedig rengeteg megfigyelési élménnyel és kedves, mosolyra fakasztó pillanatokkal ajándékoznak meg engem.

Az élményeimről, a kis mókusok növekedéséről és kalandjaikról folyamatosan be fogok számolni Nektek, hiszen ritka, és kincset érő élmények ezek, amikor egy mókusmama bizalmába fogad, immár második éve.   

Mókus nász

 Barnika az udvarló

Bojtika a mókuslány

Az erdő lakói hosszú hetek óta érzik a tavasz közeledtét. A puha, vörös bundás mókusok már januártól egymást kergetve tudatták egymással szimpátiájukat.

Kiskertem fenyőfa lakójának Bojtikának is, szerelemre lobbant a szíve. A tavalyi esztendőben is voltak aprócska kölykei, melyeket a nyár végén el is hozott hozzám. Ha a természet is úgy akarja, és védelmébe veszi ezt a kis mókuskát, akkor ez idén sem lesz másként, hiszen hosszú hetek óta egy szép szál mókuslegény követi minden egyes mozdulatát. Kora reggel, amikor még alig szűrődik be fény a kertembe és a kis erdőbe, ők már talpon vannak. Bőszen és boldogan kergetőznek a sudár bükkfák törzsei körül, mintha macska egér fogócskát játszanának. Bojtika szalad elől, dús szőrrel borított farkát, mint könnyed zászlót mozgatja, ezzel jelezve szimpátiáját a barna bundás legénynek, aki szorosan mögötte szedi a lábacskáit, le ne maradjon a kiszemelt mókuslány mögül. Fára fel-fáról le, ügyesen ugrálva a talajon, majd ismét vissza a csupasz ágak közé, fel egészen magasra a sudarakba, majd nagy ugrásokkal át a szomszédos fára és annak a törzsén körbe-körbe. Így zajlik a szerelmi fogócska Bojtika és szerelme Barnika között.

Miután elfáradtak betérnek a kis kertembe, felkeresik a rejtekeket, ahol a diócsemege lapul és nagy egyetértésben egyik az egyik, míg másik a másik ágon megreggelizik. Nincsen civakodás, nincsen szőrbekapás, szépen békében megvannak egymás társaságában. Amikor pedig korgó gyomrukat jóllakatták, Bojtika elkezdi rejtegetni a kert minden zugába a kitett maradék diót. A sziklakertembe, a bokrok tövébe, vagy csak éppen a hódunna alá. Barnika pedig nyomában szaladva mindenhova követi, hogy egy pillanatra se veszítse szem elől. Őt ilyenkor nem igazán érdekli a rejtegetés, a spájzolás, minden percét leköti a csinos mókuslány.

A mókusok párzási időszak főként januárban kezdődik meg, de az idősebb egyedek szíve, már december vége felé szerelemre lobbanhat. Ebben az időszakban a legaktívabbak, és főként a reggeli és kora délelőtti időszakban figyelhetjük meg elevenen, fáradtságot nem ismerő udvarlási rituáléjukat. Az egyébként magányosan élő kis bundások, ilyenkor folyton folyvást egymás társaságát keresik. Ha pedig egy idegen, nem kívánatos hím mókus tűnne fel a közelben, akkor azt nagy veszekedés közepette zavarná el a környékről, védelmezve szerelmét a konkurencia elől.

A természetnek hála, már hetek óta szemtanúja lehetek Bojtika és Barnika nászidőszakának, mely be kell, hogy valljam nagyon sok megfigyelési élményt és mókás pillanatokat ad a számomra. Bízom benne, hogy a szerelmük gyümölcseit, a megszületendő kis apróságokat és mamájukat, a természet oltalma alá veszi, és egy szép nyári napon újra megadatik, ami a tavalyi esztendőben is, hogy láthatom kedves kis kölykeiket.      

   Őrszem, egy szép téli reggelen 

 Barni keresi Bojtit

Fészek a fenyő ágai között

Bojtika

 Mókusfészek

Bojtika otthona, a szép sudár fenyőfa

Amióta itt élünk az erdőszéli kis házunkban, kertünk fontos és tiszteletbeli vendégei a mókusok. A szép terebélyesre nőtt, évről-évre kiadós termést érlelő diófák, a ropogós eleséget rejtő mogyoró bokrok, rendszeresen kis kertembe csalogatják kedvenc kis teremtényeimet, a folyton sürgő-forgó mókusokat. Az erdő közelsége nagyban megkönnyíti a dolgukat, hiszen a fák koronájának védelméből le sem kell merészkedniük a talajra ahhoz, hogy időről-időre meglátogassanak. Az ágak rengetege, melyek egymásmellet összefonódva állnak, mint egy úthálózat vezeti őket élőre. Ez biztonságot nyújt a számukra és védelmet, hisz rájuk is leselkednek veszélyek, melyet ők is jól tudnak, így azokat a helyeket keresik, ahol biztonságban érezhetik magukat. Itt nálam ezt is megtalálják, a biztonságot, és a másik fontos dolgot, az élelmet, mely az év minden egyes napján megadatik nekik.

Szinte majdnem pontosan egy évvel ezelőtt arról számoltam be Nektek, hogy Szotyika a mókuslány a szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közé kezdett építkezni. Elhagyva erdei kis lakását, úgy döntött, hogy életét az én kertemben fogja élni, melyhez először takaros kis otthont épített. Szotyika egészen nyár közepéig itt lakott családjával, és a szemeim előtt cseperedtek fel aprócska gyermekei is, akikben napról napra gyönyörködni tudtam. Majd egy napon az egész családnak nyoma veszett, és nagy bánatomra hosszú ideig nem láttam őket. Hetek teltek el mókusvendégek nélkül, majd egy szép őszi napon Bojtoska a másik kedves vendégem visszatért, gyermekei kíséretében. A dió érése visszacsalta őket, és egész álló nap annak finom termését rejtegették, hogy mire eljön a tél, aprócska spájzaik rendesen meg legyenek pakolva. A kicsik figyelték anyjuk minden mozdulatát, és próbáltak tőle minden fortélyt, minden praktikát ellesni.

Most tél közepe van, a kis raktárak pontos helyei kezdenek megkopni a mókusok buksijában, és a hó dunna is nehezíti a helyzetüket, de etetőimben finom csemegék várják őket, így nélkülözniük nem kell egy napon sem. Így minden nap velük ébredezek, és őket figyelem, ahogy a szürkület első jeleire megjelennek, és reggelizni kezdenek.

Szinte pontosan egy évvel ezelőtt kezdett neki Szotyika a fenyőfán álló fészkének az építésének, most pedig szinte napra pontosan ugyanazok az események zajlottak le. Egyik reggel a földön hevert a szép gondosan elkészített fészke. Alaposan szemügyre vettem a kis építményt, hogy pontosan miből is áll, milyen anyagokat rejt a kuckó. Benne lapult a tavaly télen elcsent fekete meleg zoknim, és még egy másik zokni is bele volt építve, melynek szintén nyoma veszett. Arcom mosolyra húzódott, hogy milyen kis okos volt drága Szotyika, milyen jól tudta, hogy szerzeménye védelmező meleggel borítja majd be aprócska testét, és, hogy milyen gondossággal építette meg hajlékát. Ezt a hajlékot most Bojtoska taszította le a mélybe, de csak azért, hogy szépen apránként, az ő kedvére építhesse újra, ugyan oda, ahová egy évvel ezelőtt akkori kis barátja is. Ahogy teltek a napok, az otthon alkotórészei, a zoknik, a száraz levelek, a mohadarabok, a fenyő száraz ágai szépen lassan eltűntek, és visszakerültek újjáépítve a fenyő védelmező sudarába. Azóta Bojtoska már nem az erdő felől érkezik, hanem a fa örökzöld ágai közül, mely védi őt fagytól, hótól, és a hideg szelektől is. Így neki hála újra mókuslakó költözött a kis kertembe, aki napról-napra velem éli az életét.      

 Mókusfészek és a benne lapuló zoknik

 Mókusfészek és a benne lapuló zoknik

Hirtelen jött havazás

Balkáni gerle

Balkáni gerle

Szajkó

Szajkó

Egy karácsony előtti, havas délelőttön született történettel és fotókkal szeretném az idei esztendőt elbúcsúztatni. Fogadjátok sok szeretettel.
A karácsony előtti napokban kemény, -15 fokos hideg és vastag, több mint 20 centiméteres hótakaró vette uralma alá az erdők, mezők ösvényeit. Az éjszakák a csillagok és az egyre növekvő hold fényében ragyogtak. Hiába terítette le az este sötét fátylát az erdőre, az éjszakai égbolt lakói és a vastag, mindent beborító hódunna olyan világossá varázsolta a kiserdőt, hogy az ablakomból tisztán látni lehetett a fák között, élelem után kutató őzeket. Szeretem ezeket, a téli éjszakákat, figyelni az erdő titkos, sötétbe burkolózó életét, mert egészen különleges érzéssel és hangulattal tud eltölteni.

A derült napok után csütörtök reggel hirtelen jött havazás vette kezdetét. Az égboltot nehéz, szürke fellegek borították be, majd alig, hogy kivirradt, elindultak útjukra az első, egészen aprócska hópihék. Most nem táncoltak, nem időztek sokáig a levegőben, hanem egészen gyorsan, mint akiknek sietős dolguk akadt szaladtak lefelé a talaj irányába, ahol már a nemrégiben aláhullott társaik várták őket. Ahogy teltek a percek úgy jelent meg egyre több és több pihe a levegőben, majd kisvártatva olyan sokan lettek, hogy alig lehetett az erdőig ellátni. A szép nagy, hízott pelyhek pedig egyre csak vastagították, az amúgy is méretes hódunnát.

A hirtelen jött égi áldás a szokottnál is több vendéget terelt be a kertem etetőihez, melyekben bőséggel megpakolt, finom falatok várják napról-napra az éhes csőrű és szájú látogatóimat. Szajkók igazi kis hada érkezett az erdő felől, és láttak neki a reggelijüknek. Mellettük még nagyon sok széncinege, barátcinege, kékcinege, nagy és közép fakopáncsok, csuszkák, eredi pintyek, mezei verebek, egy félénk vörösbegy és a soha nem hiányozható gerlepár is tiszteletét tette. Miután a mátyások és a gerlék jóllaktak, a fák ágain, felborzolt tollaikba burkolózva tűrték a fagyos hideget és a szűnni nem akaró sűrű havazást. A cinegék nem pihentek, egy pillanatra sem álltak meg, egyik magot a másik után hordták a bokrok védelmébe, és hegyes kis csőrükkel ügyesen törték meg azokat. A nagy fakopáncsok ezen a reggelen is az etetők urai szerettek volna lenni, mindenkit csak űzték, hajtották és zavarták, fajtársaikat és a többi tollas vendéget is. De a többi madár szemfülessége határtalan volt, így időről-időre ügyesen cselezték ki az uralkodni vágyó harkályokat.

Kisvártatva kedvenc kis mókusvendégem is megjelent. Az erdő irányából érkezett, lábait gyorsan egymás után szedte, miközben a fák ágain megpihent havat a mélybe taszította. Amikor a diófám törzséhez ért tanácstalanul álldogált, láthatóan semmi kedve nem volt a nyakig érő hóba belegázolnia, de nem volt más választása. Így gyors, szinte szemmel alig követhető mozdulatokkal viharzott a havon, miközben hatalmas ugrásokkal próbálta elérni, hogy minél kevesebbet tartózkodjon a hideg, fagyos égi áldásban. Gyorsan a rejtekhez ért, egy szem diót a szájába vett, és ugyanolyan gyorsasággal, mint ahogy jött, újra a diófa ágai között termett. Miután jóllakott elindult az erdő felé, hogy meleg fészkébe megpihenjen és megbújjon a zord idő elől. 

A vastag hó, a kemény fagyok minden kis erdőlakó életét kemény próbatétel elé állítja. A természetben egyre nehezebben tudnak hozzájutni az élelemhez, ezért nagyon nagy könnyebbséget és biztonságot jelentenek nekik az egész télen át, folyamatosan megtöltött madárbarát kertek etetői. Mely etetők minden áldott napon, az etetési szezon kezdetétől a végéig kiadós lakomával várják az éhes és didergő kis tollasokat. Ha lehetőségetek adatik, Ti is gondoljatok a természet ösvényein élő kedves madarakra, és helyezzetek ki nekik egy kis elemózsiát. A segítségetekért cserébe pedig meglássátok, mennyi kedves megfigyelési élményben és boldog pillanatban lesz részetek, ezeken a borús téli napokon is.  

Széncinege

Mókuska

Téli erdő, imádom ezt a kilátást

Bojtoska és fiacskái

 

Az ősz utolsó napjai elhozták a hideg, fagyos téli időjárást, mely kitartott december első hétvégéjén is.

Vasárnap reggel nehezen virradt. A szürke fellegek a föld felé nyújtóztak, és az égbolt minden egyes szegletét puha takarójukkal fedték be. A borús idő ellenére ezen a reggelen is alacsonyra kúszott a hőmérő higanyszála, és a kiskertemet a fagy, a dermedtség tartotta uralma alatt, éppen úgy, mint az erdő ösvényeit.

Ebben a fogakat csikorgató, és gyomrokat mardosó hidegben a természet lakóira a szűkösség időszaka vár. Az őszi dőzsölésnek már csak a kósza emléke él bennük, és talán azok a helyek, azok a kis rejtekek ahová az előrelátók eldugdosták az ősz finomabbnál-finomabb csemegéit. A kertem szorgos kis mókusvendégeinek is eljött az-az időszak, amikor már minden falat, minden apró morzsa számít. A természet az idei őszön nekik is bőséges táplálékkal szolgált, betevő volt szép számmal, melyekkel nem csak gyomrukat, hanem apró spájzaikat is meg tudták tömni. Azonban a jólét hónapjai gyorsan elmúltak, a rohanó idő pedig az ő emlékeiket is egyre fakítja, így egészen pontosan nem tudják, hol vannak a kincsek, a finom elemózsiákat rejtő éléstárak. Csak homályosan emlékeznek, aprócska buksijukban az elmúlt hetek feledésbe merítették a raktárak helyeit, így nem marad más választásuk, minthogy a kósza emlékeiket felidézve mindent aprólékosan átvizsgáljanak.

Ezen a délelőttön is így tettek. Hol Barni, hol Barnus, hol pedig Bojti tűnt fel, miközben tőlük szokott izgalommal és fürgeséggel kutatták át kertem minden szegletét. A lázas keresésnek pedig meg is lett a jutalma, mert a finom diócsemegét, időről-időre bőszen ropogtatták. A legkitartóbb Barnus volt, akinek az emlékében talán ott lapult, hogy a sziklakertem növényzete rejti a takaros kis kamráit. Emlékezete pedig nem csapta be őt, hiszen a fagyott, földön elpihent virágok közül újabb és újabb csemegét bányászott elő, melyeknek egy újabb menedéket keresett. A kitartó munkában olykor tartott egy kis szünetet, mely alatt elmajszolt egy-egy szem diót.

Most is, amikor ezeket, a sorokat írom nektek, nagyon nagy a sürgés-forgás a kertemben. Az etetőimnél éhes csőrű madárvendégeim csipegetnek, az erdő fái kötött pedig egy három tagból álló kisebb szarvascsorda vonul át, a kis akácfán pedig Barnus tör bőszen egy szép nagy szem diót. Szeretem ezeket, a délelőttöket, szeretem figyelni az erdő és a kertem életét, melyben a téli nyugalmat és némaságot egy kis csipogással és motozással töltik meg kedves kis vendégeim. 

        Szajkó