2018. december 6., csütörtök

Bojtoska és fiacskái






 

Az ősz utolsó napjai elhozták a hideg, fagyos téli időjárást, mely kitartott december első hétvégéjén is.
Vasárnap reggel nehezen virradt. A szürke fellegek a föld felé nyújtóztak, és az égbolt minden egyes szegletét puha takarójukkal fedték be. A borús idő ellenére ezen a reggelen is alacsonyra kúszott a hőmérő higanyszála, és a kiskertemet a fagy, a dermedtség tartotta uralma alatt, éppen úgy, mint az erdő ösvényeit.
Ebben a fogakat csikorgató, és gyomrokat mardosó hidegben a természet lakóira a szűkösség időszaka vár. Az őszi dőzsölésnek már csak a kósza emléke él bennük, és talán azok a helyek, azok a kis rejtekek ahová az előrelátók eldugdosták az ősz finomabbnál-finomabb csemegéit. A kertem szorgos kis mókusvendégeinek is eljött az-az időszak, amikor már minden falat, minden apró morzsa számít. A természet az idei őszön nekik is bőséges táplálékkal szolgált, betevő volt szép számmal, melyekkel nem csak gyomrukat, hanem apró spájzaikat is meg tudták tömni. Azonban a jólét hónapjai gyorsan elmúltak, a rohanó idő pedig az ő emlékeiket is egyre fakítja, így egészen pontosan nem tudják, hol vannak a kincsek, a finom elemózsiákat rejtő éléstárak. Csak homályosan emlékeznek, aprócska buksijukban az elmúlt hetek feledésbe merítették a raktárak helyeit, így nem marad más választásuk, minthogy a kósza emlékeiket felidézve mindent aprólékosan átvizsgáljanak.
Ezen a délelőttön is így tettek. Hol Barni, hol Barnus, hol pedig Bojti tűnt fel, miközben tőlük szokott izgalommal és fürgeséggel kutatták át kertem minden szegletét. A lázas keresésnek pedig meg is lett a jutalma, mert a finom diócsemegét, időről-időre bőszen ropogtatták. A legkitartóbb Barnus volt, akinek az emlékében talán ott lapult, hogy a sziklakertem növényzete rejti a takaros kis kamráit. Emlékezete pedig nem csapta be őt, hiszen a fagyott, földön elpihent virágok közül újabb és újabb csemegét bányászott elő, melyeknek egy újabb menedéket keresett. A kitartó munkában olykor tartott egy kis szünetet, mely alatt elmajszolt egy-egy szem diót.
Most is, amikor ezeket, a sorokat írom nektek, nagyon nagy a sürgés-forgás a kertemben. Az etetőimnél éhes csőrű madárvendégeim csipegetnek, az erdő fái kötött pedig egy három tagból álló kisebb szarvascsorda vonul át, a kis akácfán pedig Barnus tör bőszen egy szép nagy szem diót. Szeretem ezeket, a délelőttöket, szeretem figyelni az erdő és a kertem életét, melyben a téli nyugalmat és némaságot egy kis csipogással és motozással töltik meg kedves kis vendégeim. 


        Szajkó