Őszi reggelen

 Molyűző ökörfarkkóró

 Parlagi madármályva

 Skorpiólégy hím

 Imádkozó sáska a lómenta virágán

 Erdei rabló szitakötő, a magvait érlelő seprencén

Gímszarvas csapat 

Beköszöntött az ősz, mely magával hozta a kellemesen hűvös nappalokat és a harmatcseppek fürdő éjszakákat. Az évszakváltó front bőséges csapadékot is tartogatott szürke fellegeiben, melynek köszönhetően újra szomjukat tudták oltani erdő, mező lakói.

Amikor kora reggel az erdő ösvényére léptem, csend honolt a fák rengetege közt, melyben tisztán hallani lehetett, ahogy egy-egy kósza falevél búcsút véve addigi otthonától, halk zizegéssel földet ért. A levegő hosszú hetek után újra frissességgel telt meg, melyet a nyár füled, párás napjai teljesen elfeledtettek. Jó érzés volt ismét érezni a levegő hűvös leheletét, a nedves avar fanyar illatát, és a látni a fák ágai közé lopakodó ködfoszlányokat. Tipikus őszi időjárás volt ezen a szeptember elejei reggelen, amit én különösen szeretek.

Az erdő szélén sűrűn állnak a vadszeder és a fekete bodza bokrok, melyek ilyenkor bőséges táplálékkal várják az éhes csőrű vendégeiket. A fekete bodza vékonyka ágai szó szerint roskadoznak a fényes, lédús termések alatt. Szép nagy tányérokba sokasodó bogyói tollas kis barátaim fontos őszi csemegéi. Tápanyagokban és vitaminokban gazdagok, melyek energiával tölti fel nemcsak a vándor, hanem az állandó, hazánkban telelő madarakat is. Ezen a kora reggelen még csak egy korán ébredő vendége akadt, de ő is hamar tova szállt, mihelyst megérezte közeledésemet. Éjfekete tollruhát viselő fekete rigó bújt elő a bokor sűrűjéből, majd hangos szidalmazás közepette hagyta el reggeliző helyét. Éles hangja gyorsan szaladt tova a fák törzsei között, majd kisvártatva újabb recsegő riasztás verte fel a reggel nyugalmát. Az akácfa ágai közül szajkó riasztott. Egészen biztosan meghallotta a rigó jelzését, és ő is észre vette jelenlétem, ezért kiabált. A rémülete azonban nem tartott sokáig, amilyen gyorsan rákezdett, olyan gyorsan abba is hagyta a kiáltozást.

A tisztás szélén álló jó másfél méteres csalán sereg között mozgás jeleire lettem figyelmes. Megálltam, és a fa mögé húzódtam. Kis kamerámat a messzibe motozókra irányítottam, hogy még tudjam őket örökíteni. Sejtettem, hogy szarvasok lapulnak a magas, sűrű növényzet között, és amikor a kamera közelebb hozta sudár testüket, sejtésem be is igazolódott. Két tehén és két borjú falatozott bőszen, ügyet sem vetve rá, hogy pillanatokkal előtte a szajkó kiabált. Talán nem vették komolyan őt. A kis szarvas csapat békésen eszegetett, majd szép lassan távolodni kezdtek, mígnem teljesen eltűntek a fák takarásában. Nem szerettem volna zavarni őket, ezért egy másik úton folytattam sétámat, a tisztás felé.

A nap még alacsonyan járt, a fák sudarai között beosonó sugarai csak a tisztás legszélét simogatták. Azonban tündöklésük nem volt akadálytalan, mert az égbolton egyre több felhő sokasodott, melyek időről - időre eltakarták őket. Az ősz jelei mindenhol ott voltak, a tisztás minden növényén, akiknek legtöbbje már pompáját vesztve álldogált, a körülötte elő fák koronájában, melyekbe egyre több sárga  színt lop a csendesen ballagó szeptember.

Az egyre száradó és magjait érlelő seprencék között lila színű mezei varfüvek, lómenták, lózsályák, sédkenderek, fehér szirmokat viselő közönséges cickafarkok, összezárt szirmú, még szunyókáló mezei katángkórók, nyúlánk száraikon rózsaszín virágokat viselő parlagi madármályvák, molyűző ökörfarkkórók és közönséges párlófüvek álldogáltak. Összességében még mindig virágokban bővelkedő a tisztás, de már közel sincsenek annyian, mint hetekkel ezelőtt. A száradó növényzet, a nap aranyló sugarai, az illatok, igazi őszi hangulatot varázsoltak számomra a boldogság kis szigetére. A lakók is kevesebben vannak, sáskák ugráltak lépteim előtt kék és piros szárnyukat széttárva, erdei rabló szitakötő pihent a száraz seprence ágán, verőköltő bodobácsok várták izgatottan, hogy a nap melege végigsimogassa testüket, skorpió legyek pihentek a fűszálakon, és imádkozó sáska mormolta kora reggeli imáját.

Hazafelé tartva az őszi csendben tisztán hallottam a vörösbegyek csettegő hangjait, mintha egymással diskuráltak volna, talán az előttük álló nap fontos eseményeit beszélték meg.

 Sédkender

 Mezei katángkóró

 Lózsálya

Közönséges cickafark

Vasárnap reggeli séta.

Imádkozó sáska nőstény

 Erdei rabló szitakötő

 Ébred a tisztás

 Koronás keresztespók

 Macskafarkú veronika

Szeptember közepén járunk, ilyenkor már reggelente a nap izzó korongja egyre tovább lustálkodik, amikor pedig felébred, melengető sugarait kinyújtóztatja, és gyengéden végigsimítja a tájat. Vasárnap kora reggel indultam útnak, akkor még csak egy-egy kósza sugár érte el a tisztás szélét. A seprencéket már csak itt-ott díszíti egy-egy kósza virág, sokuk elszáradva álldogál. Az elmúlt hetekben többször érkezett égi áldás, melynek köszönhetően a csalánsereg tagjai erősek és üdék. Mint minden erre vezető sétámon, most is meg kellett velük küzdenem, erejük pedig mintha egyre nagyobb lenne, még a nadrágon át is érezni lehetett apró tüskéiknek a szúrását. Az egyikük ágai között szép nagyra szőtt pókháló álldogált, melynek kellős közepében az otthon büszke tulajdonosa ébredezett. Mozdulatlanul várakozott, talán a nap melengető sugarait várta, hogy a csillagfényes éjszaka alatt áthűlt testét felmelegítse. Én már tudtam, hogy nem kell sokat várnia, mert az erdőszél fái között felsejlett a meleget adó izzó korong, melyet nem csak ő, hanem a tisztás többi lakója is repesve vár. Éppen ahogy a túl oldalra értem, egy csillogó harmatos ruhába öltözött légyen akadt meg a tekintetem. Majd nem sokkal mellette, egy szép nagyra nőtt manó álldogált mozdulatlanul. Barna testét a nap sugara melengette, és semmi kedve sem volt megmozdulni. Fűrészes mellső lábait összekulcsolta, és imáját mormolta. Percekig guggoltam mellette, figyeltem őt, és bevallom, nagyon nehezen tudtam elszakadni tőle, hisz jól éreztem magam a társaságában. Azonban indulnom kellett, mert még hosszú út, és egy új ösvény felfedezése állt előttem. A tisztás után újra az erdőbe értem, ahol a fiatal bükkfákon egyre kevesebb a levél, és a hézagos lombkoronájuk között, már látni lehetett a kristálytiszta égbolt kékjét. Sokkal világosabb az erdő, mint hetekkel ezelőtt, amikor az üde zöld levelek és a dús lombsátor alig engedett át valamicske fényt. Ahogy lábaimat szedtem a csörgő avarszőnyegen, egy hófehér kalapot viselő gomba köszöntötte az utamat. Most jön az ő idejük, ha lesz elegendő csapadék és kellemesen meleg idő, akkor sorra bújnak majd elő az avar védő takarásából. Be kell, hogy valljam Nektek, hogy nem vagyok egy nagy gombaszakértő, enni is csak a csiperkét, és a szüleim által szedett igazi gombát eszem meg, én inkább csak fotózom őket. Fotóalanyaim pedig főként a csinos külsejű mérgező gombák, mint a párducfoltos vagy a légyölő galóca. Idén azonban még egyikkel sem találkoztam, pedig lassan eljön az ő idejük is, és izgatottan várom, hogy ott ahol tavaly nőttem idén is napvilágot látnak e. Ahogy telt az idő úgy értem egyre magasabbra, de nem folytattam utamat a szokott ösvényen, hanem letértem róla és elindultam a mély völgy irányába. Éppen egy piros bogyókkal díszített csipkebokor ágai között próbáltam meg átjutni, amikor egy erdei rabló szitakötő reppent fel előttem. Megálltam és vártam, hátha visszatér a kiindulási helyére, és így is lett. Éppen ott landolt, ahol pillanatokkal előtt felszállt. A hegyoldalon még sütött a nap, szárnyai megcsillant a fény és ő nyugodtan élvezte a meleg simítást. Lent a völgyben sejtelmes félhomály ült,  ide a mélybe húzódik vissza a szürkület minden áldott nap, aki se a nappalhoz, se az éjszakához nem tartozik. Jó 30 méterre tőlem, négy szarvastehén szedte patáit, egyiket a másik után, majd eltűntek a vadszederbokrok takarásában. Ha egy kicsit előbb érkeztem volna, tovább csodálhattam volna szépségüket, de nem vagyok telhetetlen, ennek a pár pillanatnak is nagyon megörültem. A völgy legalján vastag az avar, a bokám fölé ér, de vannak olyan növények, melyeknek ez nem jelent akadályt. Egy kidőlt mohás fa mellet, apró élénksárga szirmokat viselő virágra bukkantam. Ez idáig még nem találkoztam vele, így becsületes nevét sem tudtam. Pompája már a végéhez közeledett, mert a szép hosszúra nőtt száron, már csak egy virág díszlett, a többiek már hosszú napokkal ezelőtt elhervadtak. De legalább őt láttam, és sokat segített abban, hogy be tudtam azonosítani. A neve nem más, mint a kakicsvirág. A völgy mélyéből lassan felfelé kapaszkodtam a másik oldalra, utamat pedig a kerek repkény halványlila virágai kísérték. Amikor kiértem a völgyből újra világos, és napsütéses idő fogadott, a kora reggeli hűvös levegőt kellemesen meleg váltotta fel. A domboldalon, a fű üdén zöldellt, közte pedig lila virággal büszkélkedő macskafarkú veronika virított. Egyedül, magányosan álldogált, szára a fény felé tört és sokkal nyúlánkabb volt, mint a kis tisztáson élő rokonai. Egy fürge gyík pedig félig lehunyt szemmel süttette magát az őszi napsütésben. A néma csendet hirtelen egy csuszka pár csacsogása törte meg, majd a széncinegék is riasztani kezdtek. Hosszú volt az út még hazafelé, de egy pillanata sem telt el unalmasan. Vadszederbokrok, csipkebokrok érett termései, nehézszagú gólyaorrok rózsaszín virágai, újra fehér virágokat nevelgető közönséges derecevirágok, és hagymaszagú kányazsomborok kedves látványában gyönyörködhettem. Visszafelé is a tisztáson keresztül vezetett az utam, ahol egy szintén újra virágba borult molyűző ökörfarkkóró virított. Élénksárga virága szó szerint csalta a tekintetemet, és az egyre száradó növények között igazi színfolt volt.

Az ősz eleji erdő számtalan csodát rejt, mely csodák csak arra várnak, hogy felfedezzük őket. Járjátok Ti is a természet ösvényeit és fedezzétek fel azt a sok kincset és szépséget melyet veletek is megoszt.

 Molyűző ökörfarkkóró

 Közönséges derecevirág

 Hagymaszagú kányazsombor

 Kakicsvirág

Erdei séta.

Ágas homokliliom

Macskafarkú veronika

 Közönséges párlófű

 Molyűző ökörfarkkóró

Az elmúlt hétvégén hozzánk is megérkezett a kiadós égi áldás. Az éj sötét leple alatt kezdett el cseperegni az eső, olyan ráérősen, komótosan, mint akinek nincsen hová sietniük, majd egyre gyorsabban és gyorsabban hullottak alá a talajra. A föld, és a benne otthonra lelt életek már nagyon várták a csapadékot, napok álmodoztak róla, hogy milyen jó is lenne már szomjúságukat az eső cseppjeivel oltani. Kora reggel, amikor kinéztem az ablakon még mindig esett, olyan szép csendesen, áztatóan, mely nem tesz kárt az apró életekben. Kora délelőtt csendesedni látszott, majd elállt. Szeretem az eső utáni ösvényeket járni, ilyenkor teljesen mások az illatok, páradús a levegő, de mégis olyan kellemes érzés kerít ilyenkor hatalmába. A fákról kövér cseppek hullottak alá a talajra, majd amikor a gyenge szél pajkosan megborzolta a fák leveleit, hirtelen annyian lettek, hogy igazi kis tumultus alakult ki. Már éppen a tisztás szélén jártam, amikor szinte pillanatok alatt egyre sötétebb lett. Egyre komorabb felhők követték egymást, pillanatok múlva pedig megérkezett az újabb égi áldás. Nem volt mit tennem, egyre szaporábban szedtem a lépteimet, addig, amíg haza nem értem. Éppen, hogy beértem a lakásba, a szelíd szellőt szilaj társa váltotta fel, és egyre csak csavargatta a fák vékonyka karjait. Az eső cseppek pedig egyre hevesebben követték egymást. Kora délutánra szépen lassan, a sötét, egybefüggő felhőzet szakadozni kezdett, és az apró réseken a nap sugarai törtek utat maguknak. Nem is kellett nekem ennél több, újra útnak indultam. Az erdő saras ösvényen kisebb-nagyobb pocsolyák őrizék elevenen az eső emlékét. Csendes volt a táj, még egy kósza dallam sem szaladt végig a fák között, mintha csak egyedül lettem volna. Pedig ott voltak a madarak, a fák sűrű lombsátrának a védelmében, de most nem a dalolással voltak elfoglalva, hanem az eső áztatta tollaikat igazgatták, rendezgették, hogy minél előbb megszáradjon csinos kis ruhájuk. A tisztáson viszont zsongott az élet, a nap fénye sorra csalta elő a rovartársadalom tagjait. A talajt szó szerint beborítja a seprence, és mint a mágnes úgy vonzza a lepkéket, és mindenkit, aki édes nektárjával akarja éhségét oltani. A magasra növő, fehér szirmokkal büszkélkedő seprence között molyűző ökörfarkkórók, közönséges párlófüvek rajzolnak élénksárga foltokat, tarka koronafürtök halvány rózsaszínben tündökölnek, az ugyancsak rózsaszín, aprócska virágú réti szegfűk pedig vékonyka szárukkal félősen húzódnak meg a többiek között. Ekkor láttam meg, hogy elkezdték lila szirmaikat bontogatni a macskafarkú veronikák is. Fent a magasban a meredek hegyoldalon pedig, egy nagy becsben tartott gyógynövényt sikerült felfedeznem, mely nem más volt, mint tejoltó galaj. Sudár termetével, és a nap sárgájában játszó színével szinte csalogatta a tekintetemet. Sokszor láttam már határozó könyvekben, sőt a teáját is fogyasztottam, de személyesen még nem sikerült találkoznunk. A galajtól nem messze ágas homokliliomok, és kánya harangvirágokban is sikerült gyönyörködnöm. De nem csak a nyár virágai csodásak itt fent, hanem a táj is időről-időre ámulatba ejt. Pedig mennyit jártam már itt, de egy pillanatban sem éreztem úgy, hogy már unalmas lenne, hisz mindig meglep a természet valamilyen új, talán eddig még fel nem fedezett csodával. Hosszú percekig ültem egy fa törzsén, melyet az üde zöld moha úgy borított be, mint egy puha pokróc. Évek óta feküdhet már itt, valamikor régen ő is fontos tagja volt ennek az erdőnek, jobban mondva még most is fontos szerepe van, hisz apró rovarnépeknek nyújt, takaros otthont. Miután kinézelődtem magam elindultam visszafelé. Az erdőbe kezdett visszatérni az élet, de már nem volt olyan elevenen, mint a nyár legelején. Ilyenkor júliusban észrevehetően egyre kevesebb madár dalol, de egy-egy kósza strófában azért még gyönyörködhetünk, és használjunk ki ennek minden pillanatát.    

    Tejoltó galaj

 Réti szegfű

 Kánya harangvirág

 Salgói vár