Diószüret

Nem tudok elég hálás lenni a természetnek azért, hogy aprócska mókusokkal örvendeztetett és örvendeztet meg a mai napig is. Egyszerűen és röviden fogalmazva imádom őket. Az a pár hét olyan hosszúnak tűnt nélkülük, mintha egy örökkévalóság lett volna, hiányukat napról-napra egyre jobban éreztem, és már alig vártam a pillanatot, hogy talán egy szép őszi reggelen újra felbukkannak a kis kertemben. És így is lett, a kívánságom, és a nagy vágyam, hogy újra mókusvendégeim legyenek a természetnek hála teljesült.

Szép ősz reggelre ébredt az erdő és a kertem. Az ébredező nap, mely egyre tovább lustálkodik reggelente, még csak a hegy legtetején álló fák sárguló sudarát simogatta. A keleti égbolt pereme halvány rózsaszín színben úszott, és már ekkor tudni lehetett, hogy szép őszi nap elé nézünk. A kertemben egy hatalmas diófa áll, melynek sárguló levelei között rég nem látott szép nagy terméseket érlelt be, a számára kedvező időjárás. Minden évben terem ez a fa, hol kevesebb, hol több a dió rajta, hol kisebbek a szemek, hol nagyobbak, de ez az év szinte tökéletes termést hozott, nem csak az én, hanem a kertemben vendégeskedő erdőlakók számára is. A diót mindig úgy szüretelem, hogy jusson és maradjon is. Teszek el a magunk részére is, de hagyok bőséggel a talajon is, a betérő korgó gyomrú, és éhes csőrű látogatóimnak. A télire eltett készletekből pedig, minden egyes nap helyezek ki nekik az etetőkbe, hisz az ősszel elrejtegetett tartalékaikat nem mindig sikerült megtalálniuk, így, ha ez az eset bekövetkezik, éhesen biztosan nem maradnak a hideg téli hónapok alatt.

Kora reggel volt, amikor az ablakban állva néztem az ébredező erdőt, amikor egy öt tagból álló szarvastehén csordán akadt meg a tekintetem. Komótosan, ráérősen ballagtak át a fák védelmében, az első meg-megállt és bevárva a többieket. A kis csapatban négy tehén volt, és egy idén született borjú, aki láthatóan már szépen cseperedett, de testmérete még jóval elmaradt a többekétől. Amikor a szarvasok eltűntek, a diófa sárga levelei között motozás jeleire lettem figyelmes. Először azt gondoltam, hogy a szajkó vagy a nagy fakopáncs szüretel a lomkorona védelmében, de kisvártatva láttam, hogy bizony ez nem madár, hanem egy csinos sötét szőrkabátkát viselő mókuska. Boldogságom határtalan volt, hogy újra megtisztelt jelenlétével egy csinos bundás mókuska. Kisvártatva, szép nagyra nőtt karmait a fa törzsébe mélyesztette és lemerészkedett a talajra. A már aláhullott levelek között bőszen keresni, kutatni kezdett, amikor hirtelen rábukkant egy szem dióra, serényen a szájába emelte, és már vitte is magával, fel a fa tetejébe, majd akrobatikus ügyességgel átugrott a cseresznyefára és meg nem állt, míg el nem érte a kertem mögött álldogáló hatalmas juharfát, és eltűnt a szemeim elől. Az újbóli találkozás mindössze pár percig tartott, de mindennél többet ért, hogy láthattam őt. Ekkor már sejtettem, hogy újra be fog térni hozzám, hisz a bőséges diótermés csábító az ő számára is, és ilyenkor ősszel van a gyűjtögetés, a spájzolás időszaka. Hiszen minden szorgos kis mókus jól tudja, hogy lassan közeleg a tél, és addig kell élelmet gyűjteniük, amíg a természet bőséggel megadja a számukra.    

Diószüret

Kertemben szép nagyra, és terebélyesre nőtt diófa áll. Amióta itt élünk, minden áldott ősszel, bőséges terméssel ajándékoz meg nem csak minket, hanem a kiskertemet látogató vendégeimet is. A tavaszi és nyári időszakban a fiókáikat nevelő tollasoknak jár a kedvében. Hiszen hatalmas lombkoronájának a védelmében rengetek rovar éli napjait, akikre a gondos madárszülők pirkadattól alkonyatig vadásznak, hogy a fészkek mélyén lapuló pelyhes kis fiókáikat megpróbálják jóllakatni. Ősszel pedig, amikor a levelek között megbújó termések érésnek indulnak, megjelennek ágai között a diócsemegét kedvelő szajkók, nagy fakopáncsok, és a legnagyobb diókedvelők, a pihe-puha szőrbundát viselő mókusok.

A nappalok rövidülésére, és az elmúlt hetek hűvös éjszakai időjárása a diófámra is hatással voltak, levelei egyre színesednek, termései pedig halk koppanással hullnak alá a talajra.

Amikor csak időm engedi, beülök a kényelmes fotelembe, és figyelem a kertemben zajló eseményeket. Eseményekből pedig a természetnek hála akad bőséggel. A pirkadat első jeleire megjelennek a vörösbegyek, és kedves csettegő hangjuk betölti a kertem minden apró szegletét. Majd ahogy a világosság kezdi átvenni a halamat, úgy kezdenek ébredezni az éjszakai időszakot pihenéssel töltő, tollasok, és a mókusok. Profi akrobaták nem tudnak olyan ügyesek lenni, mint ők, és minden egyes alkalommal, ámulattal figyelem velük született tudásukat, ahogy egyik vékony ágról a másikra ugranak, miközben bozontos farkukkal kormányozzák pehelykönnyű testüket. A mókusok rágcsáló állatok, étlapjukon különféle magok, bogyók, fiatal hajtások, és és gyümölcsök is szerepelnek. Ilyenkor ősszel, első és legfontosabb elemózsiájuk azonban a makkok és a diók, melyekből télire is spájzolnak. Aprócska mancsaikkal ügyesen szétkaparják az avart, majd annak védelmébe elrejtik a hideg hónapokra való csemegét, majd miután biztonságosan elhelyezték, ügyes mozdulatokkal lehullott falevelekkel betakargatják, hogy illetéktelenek rá ne találjanak. Ilyen rejtekhelyeket, több felé készítenek, és sokukra később nem találnak rá, ezért van az, hogy az erdő közepén, a tisztás szélén is diófák színesítik az erdő bükk, tölgy vagy épen akácfáit.

Az én kertemben napok óta nagyon nagy a sürgés-forgás, van úgy, hogy két-három mókus is besegít a szüretbe, és gyakran egymás elől is rejtegetik a csemegét, a kerítés tövébe, a sziklakertem rejtett zugaiba, vagy éppen a japánbirs bokor sűrű ágakkal büszkélkedő tövébe.

Éppen a minap, én is fogtam a kosárkámat, és neki kezdtem felszedni a lehullott termést. Fejem felett éppen a vörös bundás vendégem majszolta a zsákmányát, és jól kivehetően hallani lehetett, ahogy éles kis fogaival a kemény héjat rágcsálja, hogy a finom és tápláló húshoz férjen. Dió hevert itt is, ott is, és minden egyes felszedett szem után jót mosolyogtam, mert a legtöbbjükön, hatalmas lyuk díszelgett, és belseje pedig üresen árválkodtak. Így a kosaramba nem sok csemege került, de én ezt egyáltalán nem bántam, sőt inkább boldogság töltötte el a szívem, hogy a diófavendéglőm ilyen közkedvelt, és sok kedves vendég tiszteli meg jelenlétével.

Ahogy vizsgáltam még nagyon sok termést rejtenek a fa védelmező karjai, így szerencsére még sokáig figyelhetem a madár, és mókusvendégeimet, és bízom benne, hogy még sok kedves fotót és videót tudok róluk Veletek is megosztani.   

        

Diószüret.

Az őszi hónapok, a nyár melegében szép nagyra nőtt zöldségek, és gyümölcsök betakarításáról szól. A nap sugarai édesre érlelték az almát, a szőlőt, roskadoznak a fák a termésektől és a fagyok előtt, mindenki, akinek kiskertje van, szorgosan gyűjtögeti össze, annak gyümölcseit és zöldségeit, hogy télire a kis élelemraktárak megteljenek finom falatokkal. Én már a veteményeskertem betakarításán túl vagyok, minden a helyén várja a hideg időt. Egyedül még a diófa termése van a szabadban, de minden nap, ahogy hullik a dió, úgy szedegetem össze a termését. Termés pedig a természetnek hála van bőven és ezért a kertemet látogató mókusoknak és madaraknak diócsemegében bővelkedő telük lesz.

A diókat, melyek lehullnak, ládákba gyűjtöm össze, mely remek eledel lesz télen és tavasszal az éhes gyomrú mókusoknak és madaraknak.

Azonban nem csak én gyűjtögetek lelkesen, hanem a mókusok is bőszen raktároznak és falatoznak a termésből. Gyakran megfigyelem, hogy a még a fán lévő diót éles kis fogacskáival feltörik és kieszegetik a húsát, a héjat pedig ledobják a talajra. Ezt addig ismétlik, amíg jól nem laknak, majd egy szép szem dióval a szájukban útnak indulnak a fák ágain ugrálva, mígnem el nem tűnnek az erdőben. Hetek óta szemmel követem őket, és egyre gyakrabban a láthatóak a talajon, amint a diócsemegéjüket rejtegetik, hol a fűbe, hol a virágaim közé vagy éppen a mohás fagyűjteményem rejtekébe. Ebben az őszi időszakban rengeteg dió és mogyoró lapul meg az ilyen mókus által kialakított raktárakban, melyeket felkeresnek, ha eljön a téli ínséges időszak. Azonban sok ilyen kis raktár, feledésbe merül, vagy éppen nem ők, hanem a szajkók találnak rá. Amelyik diót pedig senki nem fedezi fel, az szép lassan az évek folyamán fává cseperedik. Az én kertemben és a közeli tisztáson is vannak ilyen kis diófák, melyeket évekkel ezelőtt egy mókus rejtegethetett el és mivel rá nem talált, kihajtott és évről évre egyre nagyobbra nőt.

A mókusokon és a szajkókon kívül a nagy fakopáncs is nagyon kedveli a dió húsát. A fa alatt lehullott üresen tátongó dióhéjak elárulják, hogy ki lakmározott belőlük. Sok olyan héjjal találkozom, melyek ketté vannak választva és üres a belsejük, ezeket a szajkó ette meg. A szajkó lábai közé szorítja a termést és erős csőrével addig üti, míg ketté nem válik az összetételnél. Amikor kettéválasztotta, egyik felét csőrével gondosan maga mellé helyezi, a másik felének a húsát pedig csőre segítségével kicsipogatja, miközben a dióhéját erősen fogja a lábával.

Vannak olyan üres héjak, melyeken csak egy rés van ütve, ezeket a nagy fakopáncs fogyasztotta el. A termést csőrével egy arra alkalmas résbe helyez bele, vagy faágak találkozásához, ahol stabilan áll és erős csőrével addig ütögeti, míg lyukat nem váj bele. Amikor átlyukasztotta a héjat, hosszú, hegyes csőrével ki bírja szedegetni a finom húsát.

Azonban rajtuk kívül szinte az összes a kertünket látható madár kedveli a diócsemegét, de nekik a mi segítségünkre van szükségük, hogy el is tudják fogyasztani. Vagy teljesen megpucoljuk, vagy pedig kettéütjük a héjat, hogy a húsához férjenek és ki bírják csipegetni.    

Ahogy egyre hidegebbre fordul az időjárás, Ti is kezdjétek meg a madarak etetését és meglássátok a sok finom falatért cserébe, mennyi boldog pillanatot és megfigyelési élményt kaptok.