A kiskertemben évről-évre több kényelmes kis lakás is kiadó, tárt röppnyílásokkal várják tollas kis bérlőiket. Az egyik ilyen odúnak már
tavaly ősztől lakói vannak, akik októberben elkezdték építeni az éjszakázó
fészküket, hogy a hideg téli hónapok alatt kényelmes, meleg otthonban tudják
tölteni a hosszú éjszakákat. Akkor már sejtettem, hogy tavasszal ők lesznek
azok, akik a költési időszakukat is ebben az odúban fogják tölteni. Hiszen, ha
kellően biztonságosnak, és kényelmesnek találják az albérletet akkor maradnak a
költésre is. Sejtésem tavasszal be is igazolódott, a mezei veréb pár április
elején elkezdte renoválni az éjszakázó fészkét, hogy az megfelelő legyen, az
utódaik fogadására.
A mezei verébnél mindkét szülő részt vesz a fészek
építésében, a hím is épp oly serényen hordja az alapanyagot, és építi bele szerelmük
bölcsőjébe, mint a tojó. Egyes hímek még a tojások melengetésébe is besegít a
párjának, de a fiókák védelmét egészen azok kirepüléséig a tojó látja el,
minden éjszakát a kicsikkel tölti.
Pár nappal ezelőtt arra lettem figyelmes, hogy az odú
mellett aprócsak mezei verebek álldogálnak, szorosan egymás mellé bújva. Farok
tollaik még egészen kicsik, csőrük széle pedig sárga volt, mely a fiókák
jellemzője. Szüleik a talajon keresgéltek, a kicsik pedig igaz még esetlenül,
de követték minden mozdulatukat, miközben szárnyukat bőszen rezegtették,
csőrüket pedig nagyra tárva élelem után könyörögtek. A szüleik a fészekhagyás
után tovább gondozzák a fiókákat, egészen addig míg azok teljesen önállóvá nem
válnak, csak akkor engedik őket saját útjukra, amikor már egymaguk is meg
tudják szerezni maguknak a betevőjüket.
A mezei verebek évente két fészekaljnyi fiókát nevelnek fel,
én pedig kíváncsian várom, hogy a következő költésüket is nálam, az én odúmban
tervezik e.
Lassan beköszönt az ősz utolsó hónapja, de a hőmérséklet
sehogy sem akar az ilyenkor megszokott kerékvágásba térni. Tudom, nagyon sokan
örülnek a kellemes időnek, a nap melengető fényében úszó nappaloknak, a
kristálytiszta kék égboltnak és az enyhe, szokatlanul enyhe hőmérsékletnek.
Azonban szép idő ide vagy oda, aki szemmel és füllel követi a természetben
zajló eseményeket, az látja és hallja, hogy ennek a kellemes időnek vannak
árnyoldalai is. Hiszen az állat és növényvilág nem ehhez szokott, őket sokkal jobban
megzavarja, megkavarja ez a szokatlan meleg.
Az én kis kertemben, szám szerint öt darab odú várja a
kedves vendégeit, amelyeket ilyenkor ősszel szépen kitisztítok, hogy rendezett
hajlék várja a betérő lakóit. Tavasszal
és nyáron a költési időszakukra veszik bérbe a takaros kis lakásokat, míg
ősszel és télen ezek az odúk biztonságos és védett éjszakázó helyet kínálnak
nekik.
A napokban, az egyik odúmnál egy mezei veréb pár tűnt fel. Amikor
időm úgy engedte figyelem őket, szemmel követem napjaikat, hisz viselkedésük egészen
különös volt. A hím naphosszat az odú bejáratában üldögélt, és csak ritkán
hagyta el bérelt kis lakását. A tojó is feltűnt néha-néha, szétnézett majd
tovareppent. Tegnap délelőtt a hím őrködését az építkezés váltotta fel,
csőrében száraz ágakat, apró gyökérdarabkákat, a pongyola pitypang puha
repülőszőrös magvait hordozta. De nem csak a hím, a tojó is egész délelőtt
tüsténkedett, építőanyagokkal megpakolt csőrrel, térült-fordult. Nagy volt a
készülődés, akárcsak tavasszal, a költés közeledtekor. De, hogy költőfészek
készül e, vagy csak az éjszakázó fészküket készítik az nem tudom, de szívből
remélem az utóbbin tüsténkednek. Hiszen a mezei verebeknek szokása, hogy a tojó
és a hím ősszel a számukra megfelelő odút, melyet a tél folyamán alvó és
pihenőhelyül szeretnének használni, szépen kitatarozzák, rendbe teszik.
Belsejébe száraz gyökerekből, vékony ágacskákból, fűszálakból, tollakból, puha
és meleg alvófészket építenek, mely a téli fagyos éjszakákon nem csak melengeti
őket, hanem kényelmet is nyújt a számukra. Csak bízni tudok benne, hogy ezen,
dolgozott a veréb pár, és nem a költésen törik a fejecskéjüket. Amikor majd
időm engedi figyelemmel követem őket, és talán fény derül rá, hogy mit is rejt
a kis lakás.
Tervem szerint, ma az őszi Mátráról szóló bejegyzésemet
szerettem volna Veletek megosztani, de a tegnapi zord időjárás gondolkodóba
ejtett, és úgy éreztem, hogy időszerűbb, ha most erről fog szólni az írásom.
Szombaton este, amikor a nap nyugovóra tért elkezdett fújni
a szél. Eleinte csak gyengén szalad végig az erdő ösvényén, és finoman borzolta
az erdő fáinak, egyre csupaszabb ágait, de ahogy telt az idő egyre dühösebb
lett. Egész éjszaka süvített, és időről-időre hangos morajlása törte meg a
sötétség csendjét. Vasárnap reggel nagyon korán ébredtem, alig volt hat óra, és még
ebből egy órácskát le is kellett vonni, hiszen tegnap megkezdődött a téli
időszámítás. Óraállítás ide vagy oda, nagyon nehezen virradt ezen a reggelen.
Komor, sötét fellegek robogtak tova az égbolton, mintha egymást kergették volna
számomra ismeretlen céljuk felé. A szél nem akart gyengülni, és az első
esőcsepp is utat tört magának, majd sorra követték őt a többiek. Semmi másra
nem tudtam ezen a reggelen gondolni, csak az apró, pár grammos kis tollasokra,
akiket nagyon nagy kihívás elé állít az erős szél.
Már napokkal ezelőtt elkezdtem a madarak etetését, de ezen a
reggelen a szokásosnál is több eleséget tettem ki az etetőkbe, hogy élelembe
senki ne szenvedjenek hiányt. Hisz éppen elég terhet jelentett nekik az időjárás
viszontagságaival szembenézniük. Ilyenkor már rovarokat is nehezen találnak,
mert legtöbbjük biztonságos helyre húzódtak a közelgő tél elől, akik pedig
eddig még nem bújtak el most biztosan megtették. Enni pedig kell, ha fúj, ha
esik, az éhes csőrök étvágyát, muszáj csillapítani, hogy szervezetük
hozzájusson, a napi szükséges energiához, mely életben maradásukhoz feltétlenül
szükséges.
Vasárnap reggel, egyik kedves olvasóm Zsolt írta nekem, hogy
ilyenkor a madarak elbújnak, biztonságos, széltől védett helyet keresnek, és
igen ez valóban így van. Sűrű örökzöld bokrok vagy fák védelmében, ereszek
alatt próbálnak meghúzódni, ott ahol a viharos szél nem éri őket. Azonban egész
nap nem maradhatnak védett helyen, muszáj nekik a napi betevőjüket megkeresni,
és nagyon nagy könnyebbséget jelent nekik, ha bőséges élelemmel kedveskedünk nekik.
Nagyon kedves ismerőseim, és olvasóim Attila és Andrea is így tesz, és meg is
osztották velem, ezt a számomra oly nemes cselekedetet.
Egész délelőtt sorra érkeztek a kis tollasok, etetőim pedig teljesen
megteltek vendégekkel. Széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, fenyves cinegék,
csuszkák, szajkók, nagy fakopáncsok, fekete rigók, és egy egyedül érkező csíz
tojó is tiszteletét tette. Akik nem éhségüket oltották azok megpróbáltak az
esőtől, és a széltől védett helyet keresni. De nem csak a madarak néztek be
hozzám finom falatokért, hanem a mókusok is, egészen pontosan három mókus. Az
egyik szép barna bundát viselt, míg a másik kettő, vöröses színezetűt, akik
olyan egyformák voltak, mint két tojás. A három mókus szaladt ide, szalad oda,
olyan fürgén, hogy alig lehetett őket követni, és mindig egy-egy diót cipeltek
aprócska mancsaikban. Néha a nagy rohanások között tartottak egy-egy kis
szünetet. Ilyenkor letelepedtek a fa törzsére, éles kis fogaikkal feltörték a
dió kemény héját, és jóízűen elfogyasztották a benne lapuló finom húst. Mit sem
törődtek a széllel, és az egyre jobban zuhogó esővel, ők csak rejtegettek, és
falatoztak. Csinos bundájukból csepegett a víz, annyira el voltak ázva. Az
egyik mókus a nagy jövés-menésben elfáradt, és a madáretetőmet választotta ki
pihenő helyéül. Milyen jól is tette, hiszen ott a széltől, és az eső
cseppjeitől is védve volt. Gyorsan vettem a kamerámat, és megpróbáltam őt
videóra venni. A kis bundás neki fogott tisztálkodni, a víztől elázott
bundájának a szőreit igazgatni, és furcsa dolgokat művelni. Hempergett az
etetőben, mintha a hátát próbálta volna meg a fához dörzsölni, nem tudom mi
jelentősége volt a furcsa mozdulatainak, de nagyon jót mosolyogtam rajta.
Perceken át tartott a mosakodás, majd lemászott az etetőből, és tovább
folytatta a kutatást a fűszálak, és az avar között meglapuló diócsemegék után.
Nagyon szerettem volna, hogy a szél és a csapadék
alábbhagyjon, melyből az egyik teljesült is, dél környékén elállt az eső. A
szél azonban még haragosabbra fordult, tépte, csavart a fák karjait, akinek
hallani lehetett fájdalmas kiáltásukat. Voltak, akik nem bírtak szembeszállni a
szél erejével, megadták magukat, és ez az őszi vihar véget vetett az életüknek.
Kora délután volt, amikor egy kicsit megpihent a szél. Magamra vettem a
kabátom, és kimentem szétnézni, hogy nem okozott e kárt a kertem lakóiba.
Sajnálattal vettem észre, hogy a cseresznyefám tövében egy széncinege ücsörgött
mozdulatlanul. Közelebb mentem hozzá, és kicsit megkönnyebbültem, amikor
megláttam, hogy él. Apró csőre nyitva volt, mint aki friss levegőt akar
belélegezni, szemeiben pedig a félelem volt látható. Óvatosan a kezembe
emeltem, egy apró jelét sem adta a tiltakozásnak, barátságosan rám pillantott.
Nem hagyhattam őt ott, mert sérülten könnyen ragadozó martalékévá válhatott
volna. Védett helyre tettem, és bizakodtam, hogy helyre fog jönni. Miután
megpihent szárnyait kezdte próbálgatni, és jó fél óra múlva elrepült a bokrok
sűrűjébe. Csak remélni tudom, hogy ő és a többi madár is túlélte a tegnapi
napot, mert miután a cinege elrepült újra feltámadt a szél. Egész délután és
este csak süvített, útját pedig a kicsavart, letört fák tanúsították, hatalmas
károkat okozva az erdők, mezők ösvényein, és a lakott területeken.
Korán ébredtem ma reggel, a felkelő nap sugarai még a
domboldal mögött bujkáltak, de a világosság már bejárta a kertem minden egyes
szegletét. Az elmúlt napokban beköszöntött az igazi nyár, pirkadattól
alkonyatig a nap meleg sugarai simogatták a tájat, és az ágbolton is csak
egy-egy kósza felhőpamacs úszott, esőt nem rejtettek magukban, csak a nap
korongja mellett, ők is a szikrázóan kék ég díszei voltak.
Ilyenkor júniusban hiába kelek korán, a napkeltét egyre
nehezebb megelőzni, a madaraknak azonban ez minden áldott reggelen sikerül. A
kora hajnali sötétségben, amikor még csak az első derengő fény jelenik meg a
keleti égbolton, ők már ébren és dalolva köszöntik az új napot. Ezek a csengő
dalok pedig egész reggel, sőt egész nap, teljesen késő szürkületig átjárják a
természet ösvényeit. Amikor fél hat után felébredtem kertemben nagy volt a
forgalom. Sorra jöttek vendégeim szomjukat és éhségüket oltani. Szajkók, nagy
fakopáncsok, barátcinegék, kékcinegék, zöldikék, meggyvágók, fekete rigók,
énekes rigók és seregélyek keresgéltek a fűszálak között, és a fák üde zöld
lomsátra alatt. Mégis nem csak ő miattuk volt különleges a mai reggel, hanem az
új nemzedék apró kis tollasai miatt, akik első napjaikat töltik a nagyvilágban.
Ahogy a kertemben zajló eseményeket figyeltem a kedvenc kis hintaszékemből
éppen elém, az erkélyre reppent két pihés tollruhát viselő széncinege. Tegnap
este már hallottam vékonyka oly jól ismert, könyörgő hangjukat, és sejtettem,
hogy a vadalmafámon lévő odúból kirepültek az aprócska cinegék. Napok óta nagy
volt a hangzavar a kis lakásban, és sejteni lehetett, hogy egyre szűkebb
számukra az odú, erejük pedig egyre nagyobb az apróságoknak. Szemtanúja nem
voltam a kirepülésüknek, de kárpótlásul itt maradtak a kertemben, így szemmel
tudom követni fejlődésüket. A nap első sugarai lassan áthatoltak a domboldalon
amikor egy nyolc fős kis társaság érkezett. Mezei verebek voltok,
méghozzá egy egész család. Egy pár rendszeresen látogatást tesz nálam, és ma
reggel is betértek hozzám. Azonban nem csak a hím és a tojó, hanem elhozták
magukkal a frissen fészküket hagyott kis fiókáikat is. Pelyhes kis tollruhájuk
nagyon hasonlít a szüleikére, és már arcocskájukon is ott viselik a sötét kis
foltot, ugyanúgy, mint a szüleik. Félősen a japánbirs bokorba szálltak és a
szülők oda hordták nekik a finom reggeli csemegéket. Egyik bátor apróság
szárnyra kapott és keresni-kutatni kezdett a faágon, majd hirtelen valamitől
megriadva visszabújt testvéreihez, a bokor levelekkel fedett rejtekébe.
Percekig figyeltem a verébcsalád kedves kis életét, majd mind minden reggel a
zöldikék is megjelentek. Azonban ők sem voltak egyedül, őket is fiókáik
követték, és figyelték szüleik minden egyes mozdulatát. Sorra hagyják el a
fészkeiket az idei tavasz apró kis jövevényei, akik szüleikkel együtt
megtisztelik kertemet kedves kis jelenlétükkel.
