Ínséges idők

Vaddisznó süldő

Őzgida

A téli hónapok nagy kihívás elé állítják a természet kisebb, nagyobb lakóit. Ilyenkor elérkezik a szegénység ideje, hisz pár falat betevőért nagyon keményen meg kell küzdeniük. A fák, a bokrok egész teste csupaszon, kirabolva áll, nem rejtenek már finom falatokat. A rétek, a mezők füveinek üde, friss zamatát réges-rég elsöpörték a késő őszi viharok. Ízetlenek, keserűek, de mégis egy kis megnyugvást adnak a korgó gyomruknak. Egyedül a vadszedrek ékeskednek zöld levelekkel, de csak addig, míg az őzek rájuk nem találnak. Lerágott kérgek jelzik a szarvasok útjait, feltúrt fagyos földkupacok a vaddisznók nyomait, és az egymást követő mancsnyomok, mint a nyakláncon sorakozó gyöngyök a rókák csapását. Mindent megesznek, ami ehető, mindent, mellyel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. De nem csak a fogakat csikorgató hideggel kell megküzdeniük, hanem a napok óta szorosan egymásra hulló hópelyhekkel is, akik óráról órára csak gyűlnek és gyűlnek.

Az elmúlt hetekben, és napokban az égbolt hatalmas dunnái sorra szakadtak ki, melyekből először lassan, majd egyre-egyre gyorsabban és gyorsabban hullottak a hópihék. Rengetegen voltak, több millióan indultak el fentről az égből, hogy idelent a földön találják meg új otthonukat, és mindent csodaszép vastag lepellel fedjenek be. De ennek a vastag hónak nem mindenki örül, hisz az amúgy is ínséges időket, még nehezebbé teszi az élőlények számára. A vastag dunna alatt még nehezebben találják meg a betevőjüket, és sokkal nagyobb energiát őröl fel testükből, mire előkaparnak patájukkal egy-egy falat elemózsiát, előásnak mancsaikkal pár harapás betevőt. Ínséges, gyomrokat mardosó időszakok ezek az erdő állatainak, pláne így a tél végén, amikor már szinte minden tartalékot feldolgozott a szervezetük. Talán senki nincsen, aki már jobban várná az igazi tavasz beköszöntét, mint az erdő lakói.    

Dámszarvas bika

Dámtehén csapat

Dámbikák

 Vörösróka

Az erdő meséje - Kopog az erdő

 Dámszarvas borjú

 Dámszarvas tehén

 Vadmalac

 Mókus

Szajkó riasztása

Fogadjátok sok szeretettel az őszi erdő meséjét. Én most ezzel a történettel szeretnék búcsút venni az ide ősztől. Ajánlom ezt a történetet többek között Béres Andreának és Lipták Zolinak, akik arra biztattak, hogy írjam meg az első gyermekeknek is szánható mesémet, és akik hisznek és eddig is hittek bennem, és abban, hogy egyszer akár saját könyvem is megjelenhet. Ez még távolinak tűnik a számomra, de az első mesém megszületett. Hálásan köszönöm a figyelmeteket.

Ősz vége felé, halk koppanások törik meg az álmos erdő csendjét, jelezvén minden lakójának, hogy itt van idő, ebben az esztendőben is megérkezett a nagy lakoma ideje. A színes ünneplőbe öltözött cser és tölgyfák mind elálmosodtak, és mielőtt elszenderednének, útnak engedik, aprócska sipkás gyermekeiket. Ők pedig az őszi nap gyengéd simítására sorra fejest ugranak a hívogató, puha avarral terített mélységbe, és évszázadok óta ugyanazzal a halk nesszel jelzik földetérésüket. Minden apró makknak megvan a maga, előre megírt sorsa. Vannak, akik azért születnek, hogy fává cseperedjenek, de legtöbbjük azért jön erre a világra, hogy jóllakassanak minden éhes gyomrot, a közelgő tél előtt. A lakók már jól ismerik ezt a fülüknek oly kedves hívó hangot, és aki hallja, tiszteletét teszi az ősz által bőségesen és gondosan megterített asztalnál.

Elsőként, az erdő legéberebb őrének jutott fülébe a hívójel, hisz az ő figyelmét semmilyen esemény vagy történés nem kerülheti el, mely a nagy fák védelmében történik. Senki sem léphet úgy be a birodalmába, hogy ő ne tudna róla, és mihelyt tudomására jut, hangosan, jól hallhatóan figyelmezteti a többieket, hogy mindenkihez eljusson a hír. Amint meghallotta a makkgyerekek eleven zsivaját, gondolkodóba esett, feje tetején égnek meresztette tollait, és figyelt, hogy a hangok melyik irányból jönnek, merre induljon. Fülei, mint minden alkalommal, most is csalhatatlanok voltak, szárnyait széttárta, az ég kékjében játszó tollai elővillantak, majd jellegzetes recsegő hangja közepette a levegőbe emelkedett, és megindul, a helyes irányba. Ezt a hangot minden lakó jól ismeri, és akik nem hallották meg a makkok halk neszeit, most már azok is tudták, hogy a tölgyfa útnak indított szép nagyra nőtt gyermekeit.

Érkeztek is sorban az éhes lakók. Ki-ki a maga idejében, voltak akik, az éj leple alatt, de voltak olyanok is, akik nappal tették tiszteletüket nála. A pirkadat mihelyst fátylát kezdte hajtogatni, a mókusok kitörölték az álmot a szemükből, és ügyes ugrásokkal siettek a jól ismert fához, hogy minden reggel ébredőt megelőzzenek, és a legjobb falatok nekik jussanak. Egész álló nap nyüzsgött az élet a tölgyfa karjainak védelmében, és az élelmesebbek nem csak a jelennek éltek, előre gondoltak a közelgő télre is. Amikor majd minden apró falat számítani fog, minden, apró morzsa, amivel korgó gyomruk éhségét egy kicsit csillapítani tudják. Majd akkor milyen jól fognak jönni a degeszre tömött aprócska spájzok, melyekben makkok, diók meglapulva várják, hogy gazdáik rátaláljanak. Azonban egyes raktárak feledésbe merülnek, de azok készletei sem mennek kárba, hiszen lakói a tavaszi napfény lágy simítására kihajtanak, és, ha a szerencse is melléjük szegődik, hosszú évek alatt fává cseperedhetnek, olyan szép sudár fává, mint anyjuk, akik egykoron útnak engedte őket.

Ahogy közeledett az este, a vaddisznó koca is meghallotta a jól ismert a jelet, és meg sem várta, hogy a nap elbújjon az égbolt peremén, ő sorra ébresztgetni kezdte a sűrű bokorban összebújt, egymást melengető fiacskáit, hogy eljött az idő, a nagy őszi lakoma ideje. A gyerekkori bundájukat éppen a napokban levető fiacskái, mind egytől-egyik aprócska patáikra ugortak, és indulásra készen voltak. A fiatalok még soha nem hallották a makkgyerekek neszezéseit, mégis jól tudták, hogy ezek a kedves hangok nagy lakoma ígéretét hordozzák magukban. Elindultak hát szépen felsorakozva, követve anyjuk minden egyes mozdulatát, hisz alig várták, hogy megízleljék az ősz legfontosabb és legfinomabb csemegéjét.

Lent a völgyben ahonnan, minden áldott nap a szürkület bújik elő, a szarvastehén pihent borjával. A mama még kora reggel hallotta a szajkó kiáltását, és elkezdte szép nagyra nőtt füleit hegyezni. Hallgatta a messziről osonó neszeket, mígnem egy jól ismert hangot azonosított. Már hosszú évek óta ismeri a makkgyerekek októberben megszólaló zsibongását, és ilyenkor már alig várja, hogy a védelmező este leterítse az erdőre sötét, számára a biztonságot jelentő fátylát. Ahogy az égen a sok millió csillag elfoglalta a helyét, ő is útnak indult fiacskájával, hogy megmutassa neki is az öreg tölgyet. Úgy ahogy az ő mamája is tette ezt hosszú évekkel ezelőtt, mely találkozás emléke mind a mai napig elevenen él emlékezetében. A fa ma is úgy áll, mint azelőtt, mintha semmit sem változott volna, talán egy-két ránccal több volt kedves arcocskáján, de a mai napig csillogó, odaadó szemekkel vártja vendégeit, éppen úgy, mint annak idején. A kisborjúnak ismeretlen volt a hely, és az orrát csiklandozó fanyar illat sem tetszett neki igazán. Vékonyka lábai megremegtek, ahogy a szél dühösen végigszaladt mellette, még közelebb bújt az anyjához, védelmet és megnyugtatást keresve. A szél pedig csak szaladt, és szaladt, mintha fontos találkozója lenne, és minden útjába került fát megborzolt, melyekről úgy hullottak a levelek, mint télen a hópelyhek nagy hóviharok idején. De nem csak a faleveleket sodorta magával az éj sötét mélységébe, hanem a kis sapkás makkgyerekeket is, akik hirtelen olyan lármázást csaptak, hogy még a mókusok is résnyire nyitották álomra hunyt szemeiket. Hallotta a messzire osonó ricsajt a szarvas és fiatal borja is, akkor a mama már jól tudta, hogy már csak pár lépés, és odaérnek kitűzött céljukhoz. A kis borjú reszkető lábakkal követte anyját, és amikor megálltak a fa alatt, alig hittek a szemüknek. A földön, a színes puha avart olyan vastagon fedték be az apró makkok, mintha hintve lettek volna, ilyen bőséget még a szarvas mama sem látott. Percekig unszolta kicsinyét, hogy jöjjön, ne féljen, kóstolja meg a finom csemegét. Mígnem az, bátortalanul szájába vette az első makkot, jól megrágta, nyelt egy nagyot, és aprócska mosoly ült ki arcocskáján, mely annak a jele volt, hogy ízlett neki az őszi csemege.

Hosszú napokon keresztül tették tiszteletüket az erdő lakói az öreg tölgynél, ő pedig minden gyermekét útjára indította, hogy egyik állat se szenvedjen hiányt, éhes gyomorral és üres spájzzal senki se nézzen szembe a közelgő fagyos téllel.     

Pár héttel később, amikor a szarvas és borja újra látogatást tett az öreg tölgynél, a kicsi rá sem ismert a helyre. Csend és nyugalom ölelte körbe a fát, melynek karjai védtelenül és csupaszon nyújtóztak az ég felé, szemei pedig lehunyva pihentek, nem volt zsivaj, nem volt eleven kopogás, melytől annyira félt, a néma csendben még anyja lélegzet vételét is tisztán hallotta. Nem tudta a kicsi mit történt, hisz eddigi, rövidke élete alatt ilyet még nem látott, hová tűntek a hangok, hová tűnt a tölgy színes ruhája tette fel magában a kérdést. Mert a csend parancsoló volt és komor, meg sem mert szólalni, de tudta, hogy később anyja mindet elmesélni neki, és fényt derít erre a furcsa titokra, az ősz titkára.   

 Tölgyfa

 Tölgyfa

 Csertölgy makk 

Ezzel a makkal már valaki jól lakott

Fehér bundába bújt dámszarvas.

Szeretem a természet szerteágazó, oly sok titkot rejtő és kincset érő pillanatokat tartogató ösvényeit járni. Legyen az magas fákkal díszített hatalmas erdő, virágokkal hintett rét vagy mező, én bárhol jól érzem magam. Amikor időm engedi, szívesen teszek kirándulásokat a Kis-Zagyva völgyébe, mely minden évszakban rengeteg csodát tartogat a számomra. Az elmúlt napokban többször is kilátogattam ide, hiszen a végtelennek tűnő mezőkön nyílnak évről évre, a nap-sárga színben pompázó tavaszi héricsek. Azonban ezen bejegyzésem, most nem róluk fog szólni, hanem arról a két szarvasról, melyeknek a kinézete nem mindennapos látványnak számít. Ezen a vidéken a természetnek hála nagyon sok dámszarvas lelt otthonra, és nem telik el úgy egyetlen kirándulás sem, hogy ne találkoznék egy-két példánnyal, de olykor 20-30 tagot számláló csapatokra is rá tudok bukkanni.

A dámszarvasok szőrzetének a színe nyáron világos barna, melyeket jól látható fehér foltok tarkítanak. A téli szőrzet hosszabb, melybe jól szigetelő gyapjúszőrök is megjelennek, ami a téli hideg időjárásban melegen tartja az állat testét. A téli bunda sötétebb, és a fehér foltok is szinte teljesen eltűnnek. A szőrváltására tavasszal és ősszel kerül sor, melyek közül a tavaszi sokkal látványosabb. Színezetben három szín fordul elő a dámszarvasok körében. A leggyakoribb színváltozat a normál barna szín, ritka esetben megfigyelhetünk egészen sötétbarna, már-már fekete bundát viselő egyedeket, a legritkább pedig a fehér szőrbundába öltözöttek, mely az egész állománynak, mintegy 0,5%-át teszik ki.

Ezen a tavaszi estén, amikor a nap már az égbolt peremén álldogált, és épp búcsút kezdett venni a tájtól pillantottam egy dámszarvas csapatot, mely tagja között egy fehér bundába öltözött bikaborjú, szó szerint csalta a tekintetemet. Sokan voltak, de nekem mégis rajta akadt meg a szemem. Fehér színe miatt ő nem tudott beleolvadni a tájat takaró növényzetbe, mely kifejezetten nagy hátrányt jelent a számára. Fiatal volt még, melyről a feje tetején ékeskedő agancs tanúskodott. A bikaborjúk első agancsa nyár közepére fejlődik ki, melyet augusztus végére tisztit le. Ez az első agancs kis méretű, melyet szakszóval nyársnak nevezünk, és kinézetéről kapta ezt a megnevezést. Ez a mindössze 10-15 cm-es fejdísz a következő esztendő májusáig díszíti a kis bikát. Majd a következő fejlődő agancson már megjelenik a koszorú és az ágak is, melynek a vége villás. A fehér bundás békésen, a többi társával együtt legelészet az erdő szélen. Miután magukra hagytam őket tovább haladtam, és völgy másik oldalán újra egy dámszarvas csapat tűnt fel. Ez a csapat sokkal több egyedet számlált, kb 30-an voltak, melyek között újra egy fehér bundás fiatal ütközött ki a társai közül. Egy estén két nagyon ritkának számító dámmal találkozni, mi ez, ha nem a természet gyönyörű ajándéka. Szegények azonban jóval nagyobb veszélynek vannak kitéve, mint a többi barna védőszínű szőrzetet viselő társaik, hiszen könnyebben észrevehetőek, mert ők nem tudnak beleolvadna a növényzetbe, hanem inkább kitűnnek abból. És nem csak emiatt nehezebb az életük, ez a színanyag képződésének a zavara, melyet albinizmusnak hívunk, nem csak a szőrzetben jelentkezhet, hanem a szemekben is, mely miatt erősen romlik a látás, és fényérzékenységet is okozhat. Miután hazaértünk a számítógépemre átmásolt fotókon, nagyon jól látszódott, hogy az egyik bikaborjú szeme pirosas színezetű, mely azt jelent, hogy ez a zavar a szemében is megjelent. Tehát, ami nekünk embereknek érdekes megfigyelés, azaz érintett állatnak nagy veszélyt, és egész életén át tartó küzdelmet és kihívást jelent. Azonban bízom benne, hogy minkét fiatalnak az élete még sokáig fog tartani, és a kis csapatuk egyenrangú tagjai lehetnek.    
            

Barátságos szarvas.

Egyik legkedvesebb kiránduló helyem, a Kis-Zagyva völgye. Rengeteg kedves emlék, és megfigyelési élmény kötődik ehhez a dombokkal, völgyekkel, és egy csodaszép tóval tarkított tájhoz.

A most megosztott élményemet is itt élhettem át, mely élmény egy életre fog szólni, mert már most tudom, hogy a jövőben sokszor fel fogom majd idézni ezeket a számomra oly kedves pillanatokat.

Pár nappal ezelőtt útra keltünk, hogy kihasználva a kellemes időjárást kiránduljunk egyet. Szinte hét nem telik úgy el, hogy ne tennénk látogatást ezen a vidéken. Csodaszép tavaszi délután volt, a nap teljes erejéből sugarait szórta a tájra, és még egy aprócska felhőfoszlány sem zavarta meg őt. Az erdők, és a mezők már nem a kopár oldalukat mutatta, mint még pát héttel ezelőtt, megjelentek a színek, a bokrokon, és a fákon, apró zöld levelek díszlettek, és fehér foltok árulkodtak róla, hogy virágba borultak a kökény bokrok, és a vadkörtefák. A fűszálak üde zöld szőnyegként borították be a talajt, melyet itt-ott sárga foltokban a tavaszi hérics virágai díszítettek, a levegőben pedig a tavasz édes illata érződött. A domboldalak erdőszélei a legszebb, fehér ünneplő ruhájukat öltötték magukra, hogy így köszöntsék a tavaszi újjászületést. Idén,ezen a délutánon hallottam először a kakukk „kakukk-kakukk-kakukk” egymás után ismételgetett stófáit, mely számomra a tavaszi, és a kora nyári erdei sétáim elmaradhatatlan kedves kísérője. Ahogy a hatalmas mezőn sétáltunk, egy világos barna alapon, fehér pettyekkel díszített dámszarvas tehenet pillantottunk meg. Nyugodtan legelészett a friss fűben, és a félelem apró jelét sem mutatta miközben egyre közelebb értünk hozzá. Óvatosan, minden lépésünket meggondolva haladtunk felé, nehogy megijedjen, de ő ügyet sem vetett ránk, inkább kíváncsian méregetni kezdett minket. Megálltunk, és leguggoltunk a fűbe, én fényképezni kezdtem, mire ő egyre közelebb merészkedett, és kíváncsi tekintetekkel  méregetett. A közöttünk lévő távolság már nem volt több mint, 6 méter , annyira közel jött, hogy fejecskéjével volt tele a gépem kijelzője. Majd hirtelen gondolt egyet, és tette egy kört, majd visszatért, és ismét közelíteni kezdett, alig mertem mozdulni, hogy meg ne ijedjen, de ő nem az az ijedősfajta szarvas volt. Hosszú percek teltek el így, de ő nem tágított mellőlünk, végül elbúcsúzva tőle magára hagytuk. Már többször láttam őt ezen a környéken, de ennyire még nem tudtam hozzá közel kerülni, de nem csak hozzá, hanem egyetlen vadhoz sem. Valami miatt nagyon barátságosan viselkedett velünk, de hogy miért azt nem tudom. Bízom benne, hogy nem fog bántódása esni, mert nem minden ember közeledik feléje jó szándékkal. Élete a szerencsére, és a természetre van bízva, de titkon remélem, hogy utunk még találkozhat a természet ösvényén, ott ahol ilyen kedves emlékek érhetnek Titeket is.