Dámszarvas borjú
Dámszarvas tehén
Vadmalac
Mókus
Szajkó riasztása
Fogadjátok sok szeretettel az őszi erdő meséjét. Én most ezzel a történettel szeretnék búcsút venni az ide ősztől. Ajánlom ezt a történetet többek között Béres Andreának és Lipták Zolinak, akik arra biztattak, hogy írjam meg az első gyermekeknek is szánható mesémet, és akik hisznek és eddig is hittek bennem, és abban, hogy egyszer akár saját könyvem is megjelenhet. Ez még távolinak tűnik a számomra, de az első mesém megszületett. Hálásan köszönöm a figyelmeteket.
Ősz vége felé, halk koppanások törik meg az álmos erdő
csendjét, jelezvén minden lakójának, hogy itt van idő, ebben az esztendőben is
megérkezett a nagy lakoma ideje. A színes ünneplőbe öltözött cser és tölgyfák
mind elálmosodtak, és mielőtt elszenderednének, útnak engedik, aprócska sipkás gyermekeiket.
Ők pedig az őszi nap gyengéd simítására sorra fejest ugranak a hívogató, puha
avarral terített mélységbe, és évszázadok óta ugyanazzal a halk nesszel jelzik
földetérésüket. Minden apró makknak megvan a maga, előre megírt sorsa. Vannak,
akik azért születnek, hogy fává cseperedjenek, de legtöbbjük azért jön erre a
világra, hogy jóllakassanak minden éhes gyomrot, a közelgő tél előtt. A lakók
már jól ismerik ezt a fülüknek oly kedves hívó hangot, és aki hallja, tiszteletét
teszi az ősz által bőségesen és gondosan megterített asztalnál.
Elsőként, az erdő legéberebb őrének jutott fülébe a hívójel,
hisz az ő figyelmét semmilyen esemény vagy történés nem kerülheti el, mely a
nagy fák védelmében történik. Senki sem léphet úgy be a birodalmába, hogy ő ne
tudna róla, és mihelyt tudomására jut, hangosan, jól hallhatóan figyelmezteti a
többieket, hogy mindenkihez eljusson a hír. Amint meghallotta a makkgyerekek eleven
zsivaját, gondolkodóba esett, feje tetején égnek meresztette tollait, és figyelt,
hogy a hangok melyik irányból jönnek, merre induljon. Fülei, mint minden
alkalommal, most is csalhatatlanok voltak, szárnyait széttárta, az ég kékjében
játszó tollai elővillantak, majd jellegzetes recsegő hangja közepette a levegőbe
emelkedett, és megindul, a helyes irányba. Ezt a hangot minden lakó jól ismeri,
és akik nem hallották meg a makkok halk neszeit, most már azok is tudták, hogy
a tölgyfa útnak indított szép nagyra nőtt gyermekeit.
Érkeztek is sorban az éhes lakók. Ki-ki a maga idejében,
voltak akik, az éj leple alatt, de voltak olyanok is, akik nappal tették
tiszteletüket nála. A pirkadat mihelyst fátylát kezdte hajtogatni, a mókusok
kitörölték az álmot a szemükből, és ügyes ugrásokkal siettek a jól ismert fához,
hogy minden reggel ébredőt megelőzzenek, és a legjobb falatok nekik jussanak.
Egész álló nap nyüzsgött az élet a tölgyfa karjainak védelmében, és az
élelmesebbek nem csak a jelennek éltek, előre gondoltak a közelgő télre is.
Amikor majd minden apró falat számítani fog, minden, apró morzsa, amivel korgó
gyomruk éhségét egy kicsit csillapítani tudják. Majd akkor milyen jól fognak
jönni a degeszre tömött aprócska spájzok, melyekben makkok, diók meglapulva
várják, hogy gazdáik rátaláljanak. Azonban egyes raktárak feledésbe merülnek,
de azok készletei sem mennek kárba, hiszen lakói a tavaszi napfény lágy simítására
kihajtanak, és, ha a szerencse is melléjük szegődik, hosszú évek alatt fává
cseperedhetnek, olyan szép sudár fává, mint anyjuk, akik egykoron útnak engedte
őket.
Ahogy közeledett az este, a vaddisznó koca is meghallotta a
jól ismert a jelet, és meg sem várta, hogy a nap elbújjon az égbolt peremén, ő
sorra ébresztgetni kezdte a sűrű bokorban összebújt, egymást melengető fiacskáit,
hogy eljött az idő, a nagy őszi lakoma ideje. A gyerekkori bundájukat éppen a
napokban levető fiacskái, mind egytől-egyik aprócska patáikra ugortak, és
indulásra készen voltak. A fiatalok még soha nem hallották a makkgyerekek
neszezéseit, mégis jól tudták, hogy ezek a kedves hangok nagy lakoma ígéretét
hordozzák magukban. Elindultak hát szépen felsorakozva, követve anyjuk minden
egyes mozdulatát, hisz alig várták, hogy megízleljék az ősz legfontosabb és
legfinomabb csemegéjét.
Lent a völgyben ahonnan, minden áldott nap a szürkület bújik
elő, a szarvastehén pihent borjával. A mama még kora reggel hallotta a szajkó
kiáltását, és elkezdte szép nagyra nőtt füleit hegyezni. Hallgatta a messziről
osonó neszeket, mígnem egy jól ismert hangot azonosított. Már hosszú évek óta
ismeri a makkgyerekek októberben megszólaló zsibongását, és ilyenkor már alig
várja, hogy a védelmező este leterítse az erdőre sötét, számára a biztonságot
jelentő fátylát. Ahogy az égen a sok millió csillag elfoglalta a helyét, ő is
útnak indult fiacskájával, hogy megmutassa neki is az öreg tölgyet. Úgy ahogy
az ő mamája is tette ezt hosszú évekkel ezelőtt, mely találkozás emléke mind a
mai napig elevenen él emlékezetében. A fa ma is úgy áll, mint azelőtt, mintha
semmit sem változott volna, talán egy-két ránccal több volt kedves arcocskáján,
de a mai napig csillogó, odaadó szemekkel vártja vendégeit, éppen úgy, mint
annak idején. A kisborjúnak ismeretlen volt a hely, és az orrát csiklandozó
fanyar illat sem tetszett neki igazán. Vékonyka lábai megremegtek, ahogy a szél
dühösen végigszaladt mellette, még közelebb bújt az anyjához, védelmet és
megnyugtatást keresve. A szél pedig csak szaladt, és szaladt, mintha fontos
találkozója lenne, és minden útjába került fát megborzolt, melyekről úgy
hullottak a levelek, mint télen a hópelyhek nagy hóviharok idején. De nem csak
a faleveleket sodorta magával az éj sötét mélységébe, hanem a kis sapkás
makkgyerekeket is, akik hirtelen olyan lármázást csaptak, hogy még a mókusok is
résnyire nyitották álomra hunyt szemeiket. Hallotta a messzire osonó ricsajt a
szarvas és fiatal borja is, akkor a mama már jól tudta, hogy már csak pár
lépés, és odaérnek kitűzött céljukhoz. A kis borjú reszkető lábakkal követte
anyját, és amikor megálltak a fa alatt, alig hittek a szemüknek. A földön, a
színes puha avart olyan vastagon fedték be az apró makkok, mintha hintve lettek
volna, ilyen bőséget még a szarvas mama sem látott. Percekig unszolta
kicsinyét, hogy jöjjön, ne féljen, kóstolja meg a finom csemegét. Mígnem az, bátortalanul
szájába vette az első makkot, jól megrágta, nyelt egy nagyot, és aprócska
mosoly ült ki arcocskáján, mely annak a jele volt, hogy ízlett neki az őszi
csemege.
Hosszú napokon keresztül tették tiszteletüket az erdő lakói
az öreg tölgynél, ő pedig minden gyermekét útjára indította, hogy egyik állat
se szenvedjen hiányt, éhes gyomorral és üres spájzzal senki se nézzen szembe
a közelgő fagyos téllel.
Pár héttel később, amikor a szarvas és borja újra látogatást
tett az öreg tölgynél, a kicsi rá sem ismert a helyre. Csend és nyugalom ölelte
körbe a fát, melynek karjai védtelenül és csupaszon nyújtóztak az ég felé,
szemei pedig lehunyva pihentek, nem volt zsivaj, nem volt eleven kopogás,
melytől annyira félt, a néma csendben még anyja lélegzet vételét is tisztán
hallotta. Nem tudta a kicsi mit történt, hisz eddigi, rövidke élete alatt ilyet
még nem látott, hová tűntek a hangok, hová tűnt a tölgy színes ruhája tette fel
magában a kérdést. Mert a csend parancsoló volt és komor, meg sem mert
szólalni, de tudta, hogy később anyja mindet elmesélni neki, és fényt derít erre
a furcsa titokra, az ősz titkára.
Tölgyfa
Tölgyfa
Csertölgy makk
Ezzel a makkal már valaki jól lakott
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése