Puha bundába bújt pöszörlegyek

Amikor a természet ösvényeit járom, egyetlen perc sem telik el unalmasan. Hiszen az erdők, mezők ösvényein, ahol megannyi élőlény éli az életét mindig történnek különleges események. Ezek az események pedig számtalan megfigyelési élménnyel gazdagítanak.

Legutóbbi sétám alkalmával, egy nem mindennapi találkozásban volt részem a rovarvilág egyik legaranyosabb egyedével, ő pedig nem más, mint a pöszörlégy.

A napsütötte erdei úton ballagtam, ahol szebbnél-szebb virágok bontogatják a szirmaikat, amikor a mély lila színű mezei zsályán megpillantottam először egy, majd még egy és még egy pihengető pöszörlegyet. Mind a hárman egyformán néztek ki, halványszürke puha bundácskát viseltek mely igazán különleges megjelenést kölcsönöz a számukra. Ez a puha bunda azonban nagyon sérülékeny, éppen emiatt ritka az olyan találkozás, amikor a megfigyelt egyed tökéletesen ép, és sérülésmentes szőrzetet visel. Ennek a három legyecskének azonban makulátlan volt a bundácskája, talán azért, mert még nagyon fiatalok voltak, és még csak nemrégen kezdték meg kifejlett imágó életüket a nagyvilágban. De nem csak a puha felöltőjük teszik őket különlegessé, hanem a hosszúra nyúlt szájszervük is. Ezzel a méretes szipókával kitűnően tudják az olyan virágok nektárját is szívogatni, melyekhez a hozzáférés nem minden rovarnak adatik meg. De nekünk nem kell félnünk tőlük, hisz nekünk nem tudnak ártani, ezt az előrenyúló, sokak számára rémisztő szájszervet csak táplálkozásra használják.

Amikor megpillantottam őket, boldog voltam, mert igaz már sokszor találkoztam pöszörlegyekkel, és mindig megcsodálom egyedi kinézetüket és viselkedésüket, de ilyen fiatal egyedekkel még eddig nem hozott össze találkozót a természet. De ezen a szép napon ez is megadatott a természetnek hála.

A tavaszi erdő virágkincsei

Erdei ibolya 

 Mezei zsálya és szorgos kis vendége

 Selymes zanót

 Salátaboglárka

 Piros árvacsalán

Április vége felé járunk, amikor a tavasz már teljes szépségében pompázik. Az erdők, mezők ösvényeinek lakói már mind, egytől-egyig ébren vannak, hogy egyedi szépségükkel gazdagítsák a természetet.

Kora délután volt, amikor a kellemes tavaszi meleg a szabadba csábított. Az erdő ösvénye már árnyasabb, mint pár hete volt, hiszen a fák hosszú, égbe meredő karjain üde zöld levélkék pihennek. Ahogy a gyenge szellő a sudarakba osont gyengéden ringatni kezdte őket, kedves árnyaik pedig a törzseken és a talajon titokzatos mintákat rajzoltak. A nap eleven sugarai már nem tudnak akadálytalanul az erdőbe hatolni, a kacagóan zöld, zsenge levélkék már útjukat állják, de amikor sikerül beosonniuk, annak a látványa maga a csoda. Olyankor a fények játéka még szebbé, még ragyogóbbá varázsolja a fák rengetegét.

Ahogy utamon haladtam előre, a madarak ujjongó, szerelemtől ittas strófái követték minden lépésemet. A számtalan strófa között azonban volt egy hang, egy olyan szólam, melyre minden évben izgatottan várok. Ez a nevét ismételgető madár hozza el számomra az igazi, hamisítatlan tavaszt. Ő nem más, mint a kakukk, akinek szólamait ezen a vasárnapon sikerült először hallanom. Boldog voltam, hiszen tudtam, hogy ettől a naptól kezdve, egészen nyár közepéig vele együtt, az ő kíséretében fognak telni a sétáim.

A kakukkon kívül csengő dallamaikat hallatták a fekete és az énekes rigók, hinta dalocskájukat ismételgették a széncinegék, trilláztak a kék és a barát cinegék, önfeledten füttyögtek a csuszkák, hangosan, talán a leghangosabban strófáztak az erdei pintyek, csilpcsalpfüzike nevét ismételgette a tölgyfa ágai között, csinos mellénykét viselő vörösbegy hallatta hangját a bodzabokor ágai közül, mely hang úgy osont tova, mint a lágyan csörgedező kispatak. A messziből harkály dobolt, de már nem azzal az elánnal, mint hetekkel ezelőtt tette, inkább olyan tessék-láséknak tűnt ez a hang, majd újra és újra felzendült a zöld küllő boldog és önfeledt kacagása is, mintha kinevetné az erdő lakóit.

Az erdei út mentén, a fagyalbokrok fiatal zöld leveleket viselő ágacskáinak árnyékában szerényen pislogtak az erdei ibolyák. Pedig ha tudnák milyen szépek, és milyen kellemes illattal áldják meg az erdőt, akkor biztosan nem rejtőzködnének el a bokrok zöld szoknyájának rejtekébe. Szorgos méhek, szép termetű dongók, puha meleg szőrkabátot viselő pöszörlegyek zsongták körbe nem csak az ibolyákat, hanem a tavasz nektárban dús minden apró virágát.

A hegyoldal, ahová utam tartott kedves hely a számomra, több okból is. Innen a legszebb a kilátás szeretett otthonomra, arra a csodás tájra, melynek látványa újra és újra rabul ejti a szívem, és mellyel soha nem tudok betelni. A másik ok pedig az élővilág gazdagsága. A hegyoldalon szép kort megélt tölgyfák élik öreges életüket, melyeken az elmúlt évtizedek már meghagyták a nyomukat, de mégis ettől olyan különlegesek, és értékesek. Mély ráncaik a hosszú idő elmúlásáról árulkodnak, mely alatt oly sokat láthattak és tapasztalhattak, ha mesélni tudnának az átélt időkről, ámultan hallgatnám a történeteiket. Ezeknek a fáknak a védelmében tavasztól egészen ősz végéig szebbnél-szebb virágok élik az életüket, és annak ellenére, hogy jól ismerem ezt a helyet, évről-évre meg tud lepni, és ajándékozni újabbnál-újabb megfigyelési élményekkel.

Ahogy lábaimat szedtem a tavaly ősszel lehullott levelek csörögtek a cipőm talpa alatt. Az elmúlt hosszú hetek, sőt hónapok alatt alig volt csapadék a vidékünkön, és ez a szárazság, mindenből kiszívta a nedvességet. A talaj mély ráncokat visel magán, az avar pedig olyan száraz, hogy minden lépésem nyomán hangos csörög, mintha beszélni akarnának, hangjukat hallatni, és esőért kiáltani. De az eső sehogy sem akar megérkezni, pedig óriási szükség lenne rá, hogy a száraz föld szomjúságát tudja oltani, és hogy a belőle születő életek gyökerei vízhez juthassanak.

A szárazság ellenére azért sikerült találkoznom jó pár tavaszi virággal, de korántsem annyival, mint egy esztendővel ezelőtt. A barna levelek védelméből selymes zanótok dugták elő sárga fejecskéiket, lilán tündökölt az idei első lila szirmokkal büszkélkedő sudárra nőt mezei zsálya, a fűszálak közül nyúlánk mezei keresztfű kémlelete az eget nem e lát, esőt hozó felhőket közelegni, pongyola pitypangok nézelődtek a zöldellő fűszálak között, és úgy festettek, mintha a nap korongja többedmagával pottyant volna a talajra. Az erdei kutyatejek pedig annyian voltak, mintha az égből szórták volna alá őket. Itt-ott még salátaboglárkák csillogó sárga szirmai, apró rózsaszín virágokat viselő piros árvacsalanak, lila színben pompázó kerek repkények bújócskáztak. Az egyik öregedő tölgy lábánál pedig szerényen meghúzódva pihent az aprócska fehér virágokat viselő közönséges derecevirág. Ezen a sétámon még csak vele sikerült találkoznom, de jó pár nap múlva sokkal, de sokkal többen lesznek, és a hegyoldal talaját fehér virágszőnyeggel borítják majd be, mintha frissen hullott hópelyhek szálltak volna le az égből.

Amikor sétámról hazafelé tartottam a fénylő kék égen újabb és újabb fellegek tűntek fel. Észak felől, egymást követve kergetőztek, és mire hazaértem a nap korongját is uralmuk alá vették. Az eső reményét hozták el, de sajnos ez a remény szerte foszlott, mert ezek a fellegek nem hozták el a várva várt éltető csapadékot és felfrissülést, melyet a természet lakói már annyira vártak.  
  

      Közönséges derecevirág

Pöszörlégy

Salgói vár

Tavaszi reggelen

Tyúkhúr

 Salátaboglárkák

 Martilapuk

 Tyúktaréj faj

Valami oly kellemes, valami megmagyarázhatatlanul különleges és sejtelmekkel teli várakozás uralja a természet szerteágazó ösvényeit. Azokat az ösvényeket, melyeket a tavaly ősszel aláhullott avar fed be, mint a védelmező puha pokróc, és mely alól a nap melengető fényének a simítására sorra, egymást követve dugják elő aprócska fejeiket a tavasz újjászülető virágai. A fák törzsében, a bokrok gallyaiban, a föld mélyén mindenhol folyik a szakadatlan munka, mely munka csodaszép eredménye a pattogó, apró zöld kezecskéiket kinyitó rügyek, a sarjadó üde zöld fűszálak, és a színes virágszőnyegek, melyeket a természet sző gondos kezeivel. Azzal a gondos kézzel, mely oly tökéletesen szép és utánozhatatlan csodákat képes létrehozni.

Szép tavaszi reggel volt, amikor utunkra indultunk. A nap még a hegy mögött ébredezett, fénye pedig halvány rózsaszínre és sárgára mázolta az égbolt peremét. A madárkórus tagjai már mind ébren voltak, és mint minden áldott reggelen, gyöngyöző strófáikkal köszöntötték az új nap születését. Minta napról napra többen lennének, mintha daluk egyre áthatóbban, egyre szebben csengene. Ez pedig valóban így van, hisz érkeznek haza szépen sorban vándormadaraink, akik hozzák magukkal, a csodaszép hangokat megszólaltató hangszerszámaikat. A kórus pedig csak bővül és bővül, és a természet minden apró szegletébe szétfolyik csodálatos trillájuk. Fekete és énekes rigók flótáztak odafenn a fák sudarában, cinegék énekelték vidáman csengő dalaikat a bokrok ágai között, erdei pintyek ismételgették egyik strófájukat a másik után, zöldikék zsíroztak, szajkók próbálkoztak recsegő előadásukba egy-egy lágyabb hangot belelopni. A vörösbegyek megnyugtató énekükkel lágyan kísérték a kórust, melybe időről időre bekapcsolódtak a csilpcsalpfüzikék csilingelő melódiájukkal. A csuszkák pedig, mint döntő bírók olyan hangosan füttyögtek, mintha mindenkit túl akarnának harsogni, rendre utasítva a tollas társaságot, melyen jóízűt nevetett a hamvas küllő, és világgá kürtölte felhőtlen jókedvét.

A nap egyre feljebb merészkedett az égbolton, mely egyre kékebb és kékebb színben tündökölt. Csak egy-egy kósza felhőpamacs úszott rajta tova, ráérősen, mint akinek semmi dolguk nincsen, komótosan haladtak útjukon előre, messze elkerülve a nap szikrázó korongját. Az erdő legkisebb fa és bokorlakói tapogatózva nyújtogatják ki leveleiket, mint amikor az ökölbe szorított kis kéz kinyílik, és az ujjacskák szétnyílnak, reményekkel és bizakodással telve. Színük pedig olyan üde, mint a gyermekek ártatlan, pirospozsgás arcocskája.

Amerre csak néztem mindenhol virágokkal hímzett színes szőnyeg fedte be a talajt. Salátaboglárkák, martilapuk, tyúktaréjok sárga, piros árvacsalanak rózsaszín, bársonyos és pettyegetett tüdőfüvek lila, tyúkhúrok fehér színeket szőttek a világ legszebb szőnyegébe. A friss fűszálak pedig, mintha nem lett volna elég hely mindenki számára, szinte egymással versengve törtek utat maguknak. Pedig mindannyian elférnek, és megférnek egymás mellett, hisz hely van elég, bőséggel jut belőle mindenkinek.

Kellemes duruzsolás lett úrrá az ösvényeken, a virágok kelyheit dongók, méhek zsongták körbe. Egyik virágról a másikra szálltak, és sorra gyűjtötték édes nektárjukat. A nap melege a domb homokos oldalát cirógatta, téli álmából előcsalva a csinos kinézetű zöld gyíkot is. Otthona, a homokfalban meglapuló rejteke előtt pihengetett, és süttette testét, miközben szemeit időről-időre lehunyva pihentette. Nem messze tőle pöszörlegyek hada tette ugyanezt a kellemes elfoglaltságot, mintha bundácskájuk nem adott volna elegendő meleget a testüknek. Ahogy elhaladtuk mellettük sorra reppentek fel, tettek egy kis kört majd, visszaszálltak ugyan oda, ahonnan elindultak.

A fák védelmében rég nem halott hang ütötte meg a fülünket, mely messziről jött, de tisztán hallatszott, és számomra az igazi tavasz eljövetelét hirdette. „Kakukk-kakukk” ismételgette nevét a kakukk madár, hogy mindenki jól hallja, és az erdő minden egyes szegletébe eljusson a híre, hogy ő is hazaérkezett. Utunkat hazáig ez a kedves hang kísérte, mely boldogságot lopott a szívembe.  

 Piros árvacsalán 

 Zöld gyík

 Pöszörlégy