Csöndesen ballag útján a szeptember, nyomában sárguló levelek hullnak alá a talajra, és szárazon csörgő szőnyeggel takarják be a földet. A fák koronái még zöldek , de ahogy telnek az ősz napjai úgy válnak egyre színesebbé. Amikor pedig a pajkos szélgyerekek a sudarakba osonnak, és táncra perdítik őket, még kedves susogásuk tölti be a fák rengetegét. A nap reggelente tovább lustálkodik, este pedig hamarabb tér nyugovóra, hogy helyét átvegye az egyre hosszabb éjszaka, mely hajnalra harmatot lehet a fűszálakra. Kerekre hízott hold cammog az égen, a csillagok pedig szúrós szemekkel figyelik az éjszaka örök vándorát.
Kora reggel indultam sétámra, amikor még az erdei tisztás minden lakója csillogó harmatruhát viselt. A levegő kellemesen hűvös volt, olyan igazán őszies, melybe a száradó fű, a nap melengető simítására váró, szebb időket megélt virágok, és a nedves föld fanyar illata vegyült.
A tisztás nyári pompáját a lassan ballagó ősz magával viszi, és lépései nyomán már csak a legkitartóbbak, a legbátrabb bontogatják szirmaikat. A száradó, szomorúan a talajt kémlelő fűszálak az elmúlást várják, de közöttük még réti peremizsek, macskafarkú veronikák, mezei varfüvek, parlagi madármályvák, közönséges cickafarkok, molyűző ökörfarkkórók, aranyvesszők, gilisztaűző varádicsok, lómenták és lózsályák álldogálnak, fejecskéiket a nap felé fordítják, hogy még egy cseppnyi erőt adjon nekik.
Sétámat az erdő fái között folytattam, ahol csend lapult, melyben tisztán hallani lehetett az apró sipkás makkgyerekek csöndes neszeit, ahogy halk koppanással földet érték. A makkok zenéjéhez pedig időről - időre becsatlakoztak a cinegék, a csuszkák, és a vörösbegyek, ahogy egymással csacsogtak. Az ösvényt egyre vastagabb avar fedi, mely halk zizegéssel csörgött lábaim nyomán. Az erdei út mentén, az ősz virágain mit sem fogott az idő, gyönyörű pompájuk semmit sem fakult. Enyves zsályák, erdei csillaghúrok, pelyhes kenderkefüvek, erdei pereszlények, erdei peremizsek, nehézszagú gólyaorrok, és vajszínű ördögszemek bontogatták szirmaikat, üde arcocskáikkal kémlelve az őszbe forduló tájat. De nem csak róluk, az ő szépségükről szól ez a hónap, hanem a bokrok ágai között megbújó termesekről, melyek a természet terített asztalát gazdagítják. A vadrózsabokrok egyre sárguló levelei között szemet csalogató élénk piros bogyók pihennek, a kökény zöld levelei között kéklő termések bújnak meg, a galagonya ágain aprócska bogyók izzanak, a vadszeder szúrós rengetegében fényes, mélybordó gyümölcsök várják éhes vendégeiket, a hamvas szeder tüskés karjain hamvasan kék termések, és fehér szirmokat viselő virágok álldogálnak. A fekete bodza szép nagy tányérba sokasodott aprócska fekete bogyói pedig szépen fogynak, mely annak a jele, hogy sok-sok éhes csőr járt vendégségben náluk.
Miközben utamon haladtam a nap még kellemes meleget adó sugarai egyre beljebb osontak az erdőbe, hiszen a ritkuló levelek, már nem álljak úgy útjukat, mint a nyári hónapokban. Ilyenkor szeptember közepén már egyre több fény tud behatolni a fák rengetegébe, és a sugarak már a talajt simogatják. Ahogy pedig fogynak a levelek, úgy lesz egyre több és több a fény, ha a nap korongját nem takarják el az őszi esőt hozó fellegek.
Sétám alatt hiába kerestem az erdő kalapos lakóit, egyedül csak júdásfülegombákkal sikerült találkoznom, egy kidőlt akácfa mohás törzsén. Hiába tartogatott csapadékot a szeptember a gombák eddig még nem keltek életre, de bízom benne, hogy ami késik az nem múlik, és lesz még rá lehetőségem találkozni velük. Hiszen az ősz java még előttünk áll, mely még megannyi élményt tartogat a számunkra.
Szeretem a kora reggeleket, amikor a nap sugarai még a hegyek ormai mögött készülődnek az új nap köszöntésére, majd szép lassan előbújnak egymást követve, hogy fényükkel beragyogják az erdőket és mezőket. Ezekben az órákban, ilyenkor nyáron is barátságos az időjárás. A levegőben még tisztán érződik a hajnal üde lehelete, a fűszálakon az éjszaka könnyei pihennek, az erdő fáinak védelmében pedig oly jól érződik az avar fanyar, de mégis kellemes illata. Ilyenkor nyugodt és békés a táj. A nappali életét elő állatok ilyenkor kezdik szemeikből kitörölni kedves álmukat, az éjszakai vadászok pedig ebben az időszakban húzódnak vissza pihenő vackukba. Amikor időm engedi kora reggel indulok sétámra, hogy a napkelte első simítása a fák rengetegében érjen.
Az elmúlt hetekben szinte nem telet el úgy egyetlen nap sem, hogy ne áztatta volna csapadék a tájat. Nagyon nagy szükség is volt az éltető vízre, hiszen a természet lakói már szomjasan és tikkadtan tengődtek a nyári forróságban.
Amikor utamra indultam a fák közt még félhomály ült. A bodzabokrok ágai közt vörösbegy ébredezett. Kedves csettegését a gyenge szél láthatatlan karjára kapta és vitte, repítette tova. Ő volt az egyedüli aki megtört az erdő csendjét. A fák levelei közé a közelgő ősz már egyre több sárga szint lop. Ezek a sárga levelek pedig egymást követve hullnak a talajra, hogy a tavalyi barna avart üde foltokkal díszítsék.
Szemmel láthatóan készülődik a természet a bőség idejére. A nyári nap már érleli az erdők terméseit, hogy mire eljön az ősz, asztala finom falatokkal legyen teli. A vadszeder bokrok zöld levelekkel díszített rengetegében már fényes érett bogyók lapulnak meg, a csipke termései szépen kezdenek pirulni, akárcsak a galagonya bokrok aprócska bogyói. A fekete bodza bokrokon is már fényes fekete terméseket rejtenek zöld leveleik között, ahol a nap érlelő sugarai sokat melengetik őket. Az erdő azon részén, ahol a napsugarak csak ritkán tudnak belopakodni ott még zöldek a termések, de mire elérkezik az ősz, ők is bérnek, hogy tollas vendégeiket jól tudják lakatni. A hegyoldal egyik részén kökénybokrok leltek otthonra, akik tavasszal fehér virágaikat dédelgetik, ilyenkor nyár vége felé pedig kéklő terméseik érlelik.
Szeretem az erőnek ezt a részét, hiszen itt nem csak bőséges eleséget kínáló cserjék élnek, hanem szebbnél-szebb virágok is otthonra leltek. Július végén, augusztus elején van a hegyoldal egyik legszebb virágának a pompája, ő az ágas homokliliom. A tavalyi esztendőben nagyon sokan voltak, büszkén nyúltak a fűszálak fölé, hogy szépségüket tisztán látni lehessen. Idén azonban közel sincsenek annyian, sőt az olykor vadul tomboló viharok a nagy részüket meg is tépázták. Egy-két szál álldogált csak a tölgyfák védelmében. De nem csak bennük okoztak károkat a viharok. Sok fát taszítottak a talajra, egyeseket gyökerestől kicsavartak, másokat derékba törtek az orkán erejű szelek.
A bőséges csapadék nyomait elevenen őrzi a föld, az ösvények sarasak, gödrök kis tavakká változtak, a fák odvaiban pedig vízrejtekek lapunk. A fák sudarában ezernyi eső csepp pihent az előző napi csapadékból, amikor a pajkos szél pedig a sudarakba osont sorra taszította őket a talajra. Halk muzsikájuk betöltötte az erdő minden szegletét.
Már hazafelé tartottam, amikor az akác erdő ösvényén nem messze tőlem szarvastehén álldogált. Pillanatok teltek el, de ő nem mozdult, majd hátat fordított és elindult. De hirtelen újra megállt, felém fordult és figyelt. Ő engem, én pedig őt néztem. Gyönyörű állatok a szarvasok, fenséges tartásuk, szép nagy termetük számomra csodálni való. Ezen a kora reggelen újra megajándékozott a természet, hogy láthattam őt. Szép lassan végül tova ballagott, nem sietett, patáit büszkén szedte egymás után, majd eltűnt a szemeim elől. Az akác erdőben is látni lehetett a vihar nyomait. Letört ágak, földre taszította fák hevertek szerte szét. Az egyik mohás, korhadt fa törzsén az erdő apró fülei hallgatóztak. A júdásfülegombák általában a fekete bodza ágai között lelnek otthonra, de gyakran sikerül korhadt akácfa törzsein is megfigyelnem őket. Egész évben találkozhatunk velük, egy a lényeg a számukra, mint a többi gomba számára is, a csapadék áldás. Rajtuk kívül még más apró gombákat is láttam, de őket nem ismerem, viszont kedves kis fotó alanyok.
Ezen a reggelen tudtam még gyönyörködni a pelyhes kenderkefüvek, az erdei fejvirágok szépségében is, és a természetnek hála ismét kedves emlékekkel a szívemben tértem haza.
A téli hóolvadás után nagyon hosszú hetek teltek el csapadék
nélkül, melynek nyomait egészen április végéig magán viselte a természet. Ez az
időpont volt a választóvonal, mert azóta, ha nem is minden nap, de hetente pár
alkalommal aranyat érő eső áztatja az erdők, mezők ösvényeit.
Az idei esztendőben az aszályos időjárás miatt, kora
tavasszal elmaradt a gombaszezon, nagyon nagy sajnálatomra. Aki figyelemmel
követi az írásaimat az jól tudja, hogy én a gombákat nem gyűjtöm táplálkozási
célokra, csak fotózom őket és természetesen gyönyörködök egyedi, mesebeli
megjelenésükben. Igazán csinos kinézetük teljesen rabul ejti a szívemet, és
mindig izgatottam várom a velük való találkozást.
Az eső éltető cseppjeinek hála, az elmúlt erdőjárásom során
az egyik legkülönlegesebb kinézetű gombafajjal sikerült találkoznom. Tél végén
is kerestem, hátha meg tudom pillantani, és sikerrel is jártam igaz csak
kettővel találkoztam, de az is több volt, mint a semmi. Az előző évben sokkal,
de sokkal többen voltak, a csapadékos időnek hála. Hiszen a júdásfülegombák
szeretik a csapadékot, és az azt követő nedves környezetet. Ha nagy a szárazság,
akkor nem jelennek meg, hanem addig várnak, míg az éltető eső meg nem locsolja
a lakóhelyüket.
Az elmúlt esős napoknak hála most tavasszal új életre tudtak
kelni az erdő fülei, az igazán különleges kinézetű júdásfülegombák. Elsősorban
a bodzabokrok nyúlánk, elhalt ágain lelnek otthonra, de nem csak kizárólag ott
találkozhatunk velük. Kedvelik a puha, korhadó, elhalt fákat és cserjéket,
melyeknek az anyagát könnyen le tudják bontani. Ha csapadékos az időjárás az év
bármely szakában megjelenhetnek, még a gombaszegény téli hónapokban is. Nekem
most tavasszal újra szerencsém volt hozzájuk, hála az aranyat érő
esőcseppeknek, melyek nem csak őket, hanem sok, erdő és mezőlakó növényt
örvendeztettek meg.
Kellemesen enyhe idő fogadott, amikor az utamra indultam. Az
ég kékjét, csak egy-két fehér felhőpamacs díszítette, de ők is tisztes
távolságban maradtak a nap izzó korongjától, így tündöklésére nem jelentettek
veszélyt. Itt-ott, az északi részeken megbújva még kisebb jéggé fagyott kristályok őrizték a
tél emlékét, de a levegő enyhesége, az ő napjaikat is már megszámlálta.
Hamarosan minden kitartó apró jégkristály vízzé olvad, és beszivárogva a
talajba, hogy nedvességükkel láthassák el, a lassan ébredező növények szomjas
gyökereit.
A kellemes meleg, a nap simogató fénye egyre több tollasból
csalta elő a gyöngyöző strófákat, sőt mi több nem csak a csacsogó csőröket
nyitotta meg a jó idő, hanem a szíveket is. Az erdő felett egerészölyv pár
körözött. Csupasz karjaikkal az ég felé nyújtózó fák között tisztán látni
lehetett szerelmi táncukat, miközben oly jól ismert, jellegzetes „hié,hié”
kiáltásukkal diskuráltak egymás között. Hol magasabbra, hol egy kicsit
alacsonyabbra engedték testüket, olykor pedig annyira közel kerültek egymáshoz,
hogy testük szinte összeért. Kisvártatva az egyikük elindult a hegyoldal
irányába, és nem messze tőlem az egyik magas tölgy ágai közé telepedett. A
párja követte őt, közben pedig folyamatosan tartották egymás között a
kapcsolatot. Az egerész ölyvek tél vége felé és tavasszal, amikor az ő
szívükben is lángra lobban a szerelem, a ragadozó madarakhoz képest igen zajos
életet élnek. Ilyenkor figyelhetjük meg leggyakrabban messzire hangzó,
nyávogónak tűnő kiáltásaikat.
Nem messze tőlük szajkók riadt csoportja rikácsolt, egyik
másik pedig, rettegett ellenségük az ölyvek hangját utánozta. Azonban most nem
volt a szajkóknak mitől tartaniuk, hiszen a barna tollruhás ragadozók, csakis
egymással voltak elfoglalva.
Miközben komótosan ballagtam utamon, alaposan vizsgálgattam
a csenevész bodzabokrok csupasz ágait, nem e látok rajtuk pihenő gombákat.
Hiszen főként rajtuk élnek az erdő fülei, a júdásfüle gombák. Sajnos hiába
kerestem-kutattam őket, mindösszesen egy nagyobbat, nem sokkal mellette pedig
egy egészen aprócskát sikerült találnom. Pedig olyan különlegesen szép kis
teremtmények, melyek szerintem a megszólalásig hasonlítanak az emberi fülre. Az
egyik határozó könyvemben azt olvastam róluk, hogy ők akkor érzik jól magukat,
és akkor indulnak fejlődésnek, ha a talajban sok a nedvesség, mely nedvesség a
levegőbe is érezhetővé válik. Felénk ezen a télen elég sok és olykor igencsak
vastag hó hódunna vette birtokba az ösvényeket, mely az erdő nagy részén már
teljesen elolvadva a talaj nedvességtartalmát gazdagítva, ennek ellenére, egész
utam alatt csak ezzel a kettő kis szépséggel sikerült találkoznom. A tavalyi
bőséges szezon után, hiányuk oka örök titok marad.
Kárpótlásul azonban, az egyik tölgyfa törzse mellett, a
vastag avarból téli fülőkék barna kis csoportja tűnt elő. Szegényeket a
mögöttünk álló tél hosszú hetei már megviselték, öregesen, csüggedten
álldogáltak ráncosodó kalapkáik alatt, és egyikük-másikjuk tönkje is megrogyva,
megtörve feküdt a puha levelek között.
Sétám alatt még egy igazán szép, élénk narancssárga gombával
sikerült találkoznom, melynek becsületes neve osztrák tölcsérgomba. Felfedezése
nem nehéz feladat, hiszen a barna avar között, szinte mágnesként csalja
tekintetüket cinóbervörös, élénk színe. Életét a talajra lehullott korhadó
ágacskákon éli, és február végétől április végéig találkozhatunk velük. Csak
gyönyörködni érdemes bennük, hiszen tölcsérszerű kalapjuk nagyon érzékeny
minden érintésre, hamar megsérül, megtörik.
Utamon végig a széncinegék, a kék cinegék és a csuszkák kedves, tavaszt
köszöntő dalai kísértek, mely előadásokba újra és újra becsatlakoztak a nagy
fakopáncsok is messzire hallatszó dobolásukkal. Miközben a hangokat hallgattam,
és élveztem a nap sugarait, apró piros foltokon akadt meg a tekintetem. Lassan,
komótosan szedték apró lábaikat a verőköltő bodobácsok, miközben úgy
helyezkedtek, hogy a nap melege a legjobban átjárja csinos kis testüket. A
kellemes idő őket is előcsalta a földben lapuló téli szállásukból, ahol az
elmúlt hosszú hónapokat töltötték. A cirógató melegben már nem tudtak tovább
szundikálni ezek a napimádó rovarok, akiknek lételeme és életük fontos része a
nap melegében való pihengetés.
Már hazafelé vitt az utam, amikor a tisztást szegélyező fák egyik törzsén ovális alakú lyukra lettem figyelmes. A kezdetleges
otthont egy harkály kezdte el ácsolni, és valószínűleg fekete harkály, mivel
egyedül ő készít ovális bejáratú lakást magának és családjának. De ebben az
egészben az volt a legkülönlegesebb, hogy a kivájt rés, teljesen a fa törzsének
a legaljában helyezkedett el, egészen közel, pár centire a talajtól. Az avarban
és a földön a kiékelt fadarabok árulták el, hogy ez a munkafolyamat nem is
olyan régen, talán pár napja zajlott itt le. Hogy mi célja volt vele az egyedül
az ő kis titka, de egy azonban bizonyos, ide, ilyen védtelen helyre a fészkét
nem készítené el. Mindig történek meglepő estek, mindig minden sétám alkalmával
sikerül különleges dolgokat megfigyelnem a természetben, melyekből nem csak
tanulhatok, hanem újabb és újabb élményeket is szerezhetek.
Kora délelőtt volt, amikor a nap sugarainak szikrázó fénye a
szabadba csábított. Az égbolt élénk kék színben tündökölt, melyen csak egy-két
kósza fehér felhőpamacs úszott tova, mint a tenger nyugodt vizén andalgó
kishajók. A nap fényét eszük ágában sem volt megzavarni, tisztes távolban
lebegtek tova észak felé. Az alacsony hőmérséklet ellenére a levegő kellemesen
enyhének érződött, hiszen a nap már ilyenkor tél vége felé nem csak vakító
fényét szórja, hanem ereje is egyre gyűlik, így kellemesen meleggel ajándékozza
meg a tájat.
Az északi részeken, ahol még az árnyék az uralkodó, és ahová
a napsugarak még nem tudnak beosonni, mind a mai napig jó pár centis hótakaró
fedi be a talajt, mely fagyottan és kitartóan uralja az ösvényeket. A déli
oldalakon ezzel szemben, már nyoma sincsen a hónak, sőt mi több, üde zöld
fűszálak, apró levélkék, puha mohaszőnyegek kezdenek álmosan nyújtózkodni az ég
felé. A bátrabbakat, a vakmerőbbeket már előcsalták a nap meleg sugarai, pedig
a tavasz még odébb van, de ők ezzel mit sem törődnek. Mindezek ellenére mégis
jó volt velük találkozni, jól esett a szememnek és a lelkemnek az üde zöld
színekben pompázó aprócska növények látványa.
Az erő szélén, ott ahol egy kidőlt fa zárja el az ösvényt,
őzsuta álldogált. Sötétbarna, csillogó szemeivel az égboltot kémlelte, miközben
a napsugarak kedves arcát simogatták. Hosszú pillanatok teltek el, de ő nem
mozdult, jólesően tűrte a testét átmelegítő fényt. Szürke, téli csuhája szinte
teljesen beleolvadt a környezetébe, melyet ilyenkor télen sokkal sűrűbb és
hosszabb szőrszálak alkotják, védve őt a fagyos idővel szemben. Ráérősen,
megfontoltan aztán mégis elindult, kecses mozdulatokkal emelgetni kezdte lábait
a fagyott hóban, és szépen lassan, védelmezőn elrejtették, körbeölelték testét
a szederbokrok.
Lábaim alatt a fagyott hó ropogott, melynek teteje olyan
kemény volt, hogy be sem szakadt testem súly alatt. A tisztás, mélyebben fekvő
részében, még hótakaró uralja a talajt, hiszen ide még nem hatolnak be a
melengető napsugarak, mert a fák eltakarják fényüket. Visszatérve az erdő déli
részébe, viszont a hónak már nyoma sem volt, a puha avar tette kellemessé a
járást. Hirtelen gyenge szél osont végig előttem az ösvényen. Óvatosan a száraz
faleveleket kezdte igazgatni, akik beleegyezőn hagyták, hagy rendezgesse őket
kedvére.
A fák sudarából ekkor halk, de mégis olyan kedves
csicsergések szűrődtek ki. Megszámlálhatatlanul sok, aprócska csőrből
csendültek fel ezek a gyöngyöző strófák, mely csőröknek gazdái a csízek voltak.
Rengetegen vették birtokba a fák ágait, és mindannyian serényen flótáikat
hallatták, mellyel talán a boldogságuknak adtak hangot. Régen nem volt
szerencsém ennyi egyedet számláló csízcsapathoz, becslésem szerint 60-70 csinos
kis tollasból állhatott ez az eleven kis társaság. Nem messze tőlük széncinege
kapcsolódott be a csízek alakulatához, majd még egy és még egy. Messze csengőn
és teljes átéléssel daloltak. Egyikük a „hinta” dalt ismételgette, a másik
kettő csőréből pedig, a „nyitnikék” strófáit csendültek fel. A rögtönzött kis koncert
kisvártatva újabb tagokkal bővült, éles füttyeiket ismételgették a csuszkák. A
nap melege és fénye jókedvre derítette a kis tollasokat, és egy kis tavaszt
loptak az erdő fái közé. Szemeimet behunyva pedig el is hittem nekik, hogy a
tavasz megérkezett. Arcomat a nap melege simogatta, lelki szemeim előtt pedig a
rügyeiket bontogató fák és bokrok szépsége lebegett.
Mélázásomból hirtelen ágak recsegései, roppanásai
zökkentettek ki. A fák között valakik meneteltek, egymást követve libasorban.
Sokat nem láttam belőlük, csak annyit, hogy szürkésbarna felöltőt viselnek, és
szép nagy termetűek. Ekkor hirtelen, fürgén szaladni kezdtek, talán a széljárás
nekik kedvezett és megérezték ottlétemet. Hosszú, kecses lábaikat egymás után
szedve nyargaltak le a domboldalon, majd át a tisztáson. Egy szarvascsorda, 14
egyedből álló tagjaival sikerült találkoznom, mely csapat, kettő villás agancsú
fiatal bika kivételével, csak tehenekből állt. A vezér mutatta az utat, a csorda
többi tagja pedig szófogadóan követte, egymás mögött, libasorban haladva. Pár
pillanat volt az egész, én pedig csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal,
tőlük mintegy 30 méternyire és ámultam figyeltem szépségüket.
Ahogy a rudli eltűnt, én is tovább folytattam utamat, mely a
téli fülőkékhez vezetett. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy megtartotta-e
őket a természet, és, hogy hogyan bírták átvészelni az olykor -12 fokot is
tartogató téli éjszakákat. A mohás fán, melyen hetekkel ezelőtt megtaláltam
őket, most is igazi szép fülőke csapat fogadott. Rengetegen voltak, és nem
csak, hogy megmaradtak, szépen meg is nőttek. Vékonyka tönkjükön, szép nagy
karimás kalapkákat viseltek, szinte dupla akkorát, mint hetekkel ezelőtt. A hó
már az utolsó pihéig elolvadt róluk, a napsugarak szabadon, minden akadály
nélkül simogatták testüket.
Nem messze tőlük, egy kidőlt akácfán barna gomba fülelt,
mintha a fa hallgatózott volna. Ő nem más volt, mint az erdő füle, azaz az
egyedi kinézetű júdásfüle gomba. Tavaly ilyenkor nagyon sokkal volt szerencsém
találkozni, de most csak ezt az egyet sikerült megfigyelnem, de ő is több volt,
mint a semmi. Nagyon szeretem a látványát, mely valóban megszólalásig az emberi
fülre hasonlít, és tényleg olyan, mintha az a fa fülelne, aki éppen viseli őt.
Általában bodzákon fordul elő, de ő most egy mohapaplanba bújt kidőlt akácfát
választott.
A természet lakóinak hála ezen a délelőttön, ismét sok szép
élménnyel és emlékekkel térhettem haza, a télben lopakodott tavaszi erdei sétámból.
Amikor a természet szerteágazó ösvényeit járom, nyitott
szemmel és füllel haladok az utamon. Hisz annyi apró kincs lapul a fák, a
bokrok, vagy éppen az avar árnyékában, annyi halk nesz oson tova a szél könnyed
szárnyán, melyek csak arra várnak, hogy észrevegyük, megismerjük és
megcsodáljuk őket. Én pedig mindent meg szeretném ismerni, minden kincsét
melyet feltár előttem.
A kellemesen enyhe idő múlthéten vasárnapjának a reggelén, engem is a szabadba
csábított. Sejtettem ahol már nem lesz hólepel, ott sár lesz, nagyon nagy sár,
de annyi baj legyen, kedvem ez nem szeghette. Az égbolton szürke felhők
kavarogtak, és vékony ködtakaró ülte meg az ösvényeket. Éppen, hogy indulni
készültem egyik kedves látogatómon akadt meg a tekintetem, a szép vörös bundát
viselő róka komán. Az erdőszélén állva keresett kutatott, talán éjszaki
portyája húzódott el, és a világosság még a szabadban érte. Rám nézett, majd
tovább folytatta a keresést, egyáltalán nem hozta zavarba a jelenlétem, én is
figyeltem őt, majd valami csemegét a szájába vett rágott rajta kettőt, lenyelte, útját pedig tovább folytatta a sűrű fák irányába.
Rég nem hallottam ilyen kedvesen elevennek az erdőt. Csuszkák
füttyögtek, olyan teli torokból, hogy egészen messzire száll az előadásuk.
Széncinegék énekelték a tavaszt váró dalocskájukat, mely strófákba a kékcinegék
is becsatlakoztak. Úgy gyöngyözött az énekük, mint a kis patak vize, mely dallamok a
nap kellemesen melengető sugarait is előcsalták. Ahogy a sugarak előbújtak, úgy
lett a hangoktól egyre teltebb a levegő, sorra nyíltak meg a madarak csőrei,
melyekből a strófák kedvesen csilingeltek.
A domboldal, naptól rejtett részén még hófoltok
tarkállottak, mely foltok az arra járt erdőlakók nyomait őrizték. Szavasok,
őzek, vaddisznók, patái, rókák mancsai, és egy különleges lenyomat, amilyet
eddig még nem láttam, csak határozó könyvekben, ezt pedig nem más hagyta maga
mögött, mint az igazán csinos, éjszakai életet élő borz. Többször is felvette
őt a vadkamerám, éjszaka láttam már én is, amikor az erdőszélén cammogott, de
sajnos fotót még nem tudtam róla készíteni. Minden estre a nyomának is nagyon
megörültem, és annak, hogy itt él ő is ebben a szép, nagy erdőben.
Tovább haladva utamon, a hófoltok teljesen eltűntek, olvadt
levét, szomjasan nyelte el a föld. Utam alatt nyitott szemmel kerestem, a téli
erdő kincseit, azokat a szépségeket, melyekben ilyenkor is gyönyörködhetünk.
Kincsek és érdekességek pedig akadtak szép számmal. Csinos, csipkézett szélű
zuzmók, melyek a bokrok és a fák ágain pihennek. A fiatal tölgyfákon maradt
levelek, melyek dallamosan csilingelnek, amikor a gyenge szél beléjük kap. A
fagyalbokrokon álldogáló, csillogóan fekete bogyók, melyek még várják az éhes
csőröket. Az ilyenkor is csodás hamvas kék színű tűlevélruhát viselő
borókabokrok, melyeken szinte a leveleikkel megegyező színű termések díszlenek.
Apró sipkás makkok, akik elbújva az avar védelmében várják sorsuk beteljesedését.
A kökény bokrok ágait díszítő, aprócska duzzadó rügyek, melyek mind, egytől
egyig, izgatottan vágynak a tavaszi napsugarak melengető simítását. A tölgyleveleken
nyugvó borsószemnyi gubacsok, melyek otthonokat rejtenek, a rovarok
otthonait. Az üde sárga bogyók, a téli erdő érdekes színfoltjai, melyek becsületes
neve fakín. De rajtuk kívül jelen voltak még az erdő éber fülei, a
júdásfülegombák, a téli fülőkék, és a szarvasagancsgombák.
Egy kis séta alatt
is rengeteg szépséget tár fel előttünk a természet, melyeket Ti is
megfigyelhettek, ha nyitott szemmel járjátok az erdők szerteágazó ösvényeit.
Erdei pereszlény
