Varázslatos jégvilág

 

 

 

 

Februárba, az tél második és egyben utolsó hónapjába lépett a természet és annak lakói. Reggelente a Nap izzó korongja már előbb ébred, nem lustálkodik addig, mint azt hetekkel ezelőtt tette. Az álmot előbb kitörli szemeiből, és, ha nem takarják fellegek az égboltot, akkor sugarainak kellemes melegével cirógatja a tájat. Vele együtt az erdők, mezők lakói is hamarabb kelnek. Mihelyst pirkadat virrad, mihelyst a szürkület gondosan összehajtogatja fátylát megkezdik a napjukat. Azonban ilyenkor télen a derült égbolt egyet jelent a fagyos éjszakákkal és a didergően hideg, fogakat vacogtató reggelekkel.    

Hétfőn éjszaka csillagok milliója szikrázott az égbolton, mint aprócska lámpások fénylettek, akik egy kis világosságot loptak a sötétségbe. Reggel új nap ébredt, a Nap minden akadály nélkül tudta sugarait szórni a tájra. Nem voltak fellegek, még egy kósza felhőpamacs sem állta analóg útját. Mosolygó arcát egész álló nap láthatták az erdő lakói. Felhőtlen jókedv, tavaszt érző boldogság járta át a madarak testét. Doboltak a harkályok, dalukat küldtek a messzi távolba a csuszkák, csacsogtak a csízek, hangokkal töltve meg a fák csupasz karjainak rengetegét, mély hangjukon a hollók diskuráltak, miközben az erdő fái felett szelték a levegőt, a széncinegék pedig a kikeletet csalták. Újra és újra a még távoli tavaszt köszöntötték, mintha már a természet ajtaján kopogtatna. De még messze jár, hosszú hetek fognak addig még eltelni, de ezzel ők mit sem törődtek. A Napocska meleg simítása, arcának kedves mosolya jó érzéssel és boldogsággal töltötte meg aprócska testüket. 

Az elmúlt időszakban többször is kiadós havazás járta át szeretet erdőségem ösvényeit, melynek nyomait, az olvadás ellenére még mindig magán viseli a föld. Van ahol vastag dunna pihen, van ahol vékony lepel terül el, de napos, déli részeken már egyre több helyen a barna avar tűnik elő. A hópihék sokaságának legtöbbje a sok eső és az olvadás miatt jéggé változott. Ennek ellenére mégis gyönyörű volt az erdő. A Nap szikrázó sugarai, apró, csillogó gyémántokká változtatták a tél ünneplőjét. Mintha millió kristály terült volna el a talajon, ha pedig közelebbről néztem őket, hihetetlen szépségű mintákat, formákat láttam bennük. 

Most és az elkövetkező bejegyzéseimben őket szeretném megmutatni nektek. A természet apró kincseit, amiket szabad szemmel nem láthatunk, pedig itt vannak köztünk, a hó dunnájának rejtekében, ahol varázslatos jégvilág lakozik. 

Hófehér csengettyűk

Az elmúlt napok enyhe időjárása kedvezett a tavasz egyik legszebb virágának a fejlődéséhez. Nem is olyan régen arról számoltam be nektek, hogy a kikelet első reménysugarai előbújtak az avar védelméből, hogy megkezdjék korai pompájukat. Vékonyka száruk napról-napra egyre magasabbra nőtt, bimbóik pedig úgy duzzadtak, mintha valaki belűről csiklandozta volna őket. Aztán egy szép téli végi napon, a napsugarak meleg simítására szégyenlősen széttárták hófehér szirmaikat, és apró csillagszemeikkel rámosolyogtak a még kopárnak tűnő erdőre.

Ahogy harangkelyheiket a langyos szél gyengéden végigsimította, apró kis csengettyűként bólogattak, és mintha egy csodaszép előadást játszottak volna. Talán a fejem felett álldogáló cinege meg is hallotta a kis harangok csöndes zenéjét, mert boldogan tárta szét csőrét, és gyöngyöző hangjával a kikeletet kezdte hirdetni. „Nyitni-kék, nyitni-kék” ismételte strófáit újra meg újra, fekete szemeiben pedig a nap sugarai csillogtak.  Miközben ott álltam és hallgattam a cinege boldog előadását, figyeltem a hóvirág tökéletes szépségét, a nap sugarai pedig az arcomat simogatták elhittem, hogy a kikelet valóban megérkezett.

Szent Mátyás Ünnepe

Február 24-ét írunk, mely Szent Mátyás apostol ünnepe. A régi időkben Mátyás apostolhoz kötötték a tavasz beköszöntét, mivel úgy tartották, hogy az ő szekercéje töri meg a jeget, és vele együtt a tél hatalmát. Így lett Szent Mátyás apostol Jégtörő Mátyás. De nem csak a jeget és a tél hatalmát töri meg, hanem ő ossza ki a madarak sípjait is, hogy ettől a naptól fogva újra éneküktől legyenek hangosak az erdők és a mezők ösvényei. És valóban, ha Ti is figyelemmel kíséritek a természet hatalmas színpadán a történéseket, hallhatjátok, hogy egyre több énekesmadár találja meg újra a hangját, mellyel csalhatatlanul tavaszt lopnak a szívünkbe.

 Tél végi madárkoncert

A "zsírozás" mestere

Zöldike hím

A naptár szerint a február még téli hónap, de mégis, egy kicsit már engedi sejtetni, hogy a kikelet már nem jár olyan messzi. Ezt pedig mi is bizonyíthatnál hallhatóbban, mint a madarak előadásai.

Az éjszakák még mind a mai napig a telet idézik, de ahogy a felhőtlen kék égen felsejlenek a nap egyre melegebb sugarai, a hideg gyorsan tovatűnik, helyét pedig kellemes arcunkat simogató enyheség veszi át. Ez a kellemes cirógatás olyan jóleső érzéssel tölt el nem csak engem, hanem a kis tollasokat is. A testüket melengetős sugarak, arra készteti őket, hogy boldogságukat világgá fütyüljék, hagy hallja meg mindenki, hogy a tél napjai már meg vannak számlálva.

Szüleim házával szemben egy szép sudárra nőtt nyárfa álldogál, melynek vékony ágacskái még a legkisebb, leggyengédebb szellőt is megérzik, és olyankor mintha mindannyian összebeszéltek volna, egymást követve szolidan, lengedezni kezdenek. Ennek a daliás fának az ágai közül, ezen a verőfényes februári délután kedves, oly jól ismert strófák szűrődtek ki. Megálltam, és figyeltem, mindig így teszek, amikor meghallok egy a szívemnek kedves előadást. Sokan elmennek mellette, észre se veszik ezeket a gyöngyöző muzsikákat, és ők nem is sejtik, milyen szép pillanatokat vesztegetnek el. Ahogy ott álltam, szemeimmel kutatni kezdtem az élénk zöld tollruhába bújt madarat, akinek flótái oly tisztán csengtek. Előadásának egyik legismertebb és legegyedibb része a „zsírozás” volt, mely csak rá jellemző, a zöldikére, erre a csinos zöldes sárgás felöltőt viselő madárra, aki éppen úgy, mint a cinegék, a csuszkák, vagy éppen a fekete rigók megérezték a kikelet közeledtét.

Napról-napra egyre újabb és újabb taggal bővül a természet hatalmas madárkórusa, egyre több tollas nyitja nótára a csőrét, és hallatja messzi csengőn a világ legszebb előadásait.

Járjátok Ti is nyitott szemmel és füllel az utatokat, és higgyétek el nekem sok szép pillanatban, kedves előadásokban és megfigyelési élményben lehet így részetek.    

Korán ébredő citromlepke

Védett lepkénk a citromlepke

Sajnos most megörökíteni nem tudtam, mert bármennyire is serényen követtem, ő könnyed röptével eltűnt az erő fái között. Azonban, egy ősszel készült fotómon, meg tudom Nektek mutatni feltűnő szépségét.

A február ugyan még téli hónap, de a második felében egyre jobban érezhető, hallható és látható a kikelet közeledte, és az idei évben sem történik másként. A telihold és a csillagok fényében tündöklő éjszakák leple alatt, még a mai napig mínusz fokokba kúszik a hőmérséklet, azonban a nappalok kellemesen enyhe, tavaszias időjárással kényeztetnek nem csak minket, hanem az erdők, mezők lakóit is.

A meleg napsugarak egyre több madár szívét lobbantják szerelemre, melynek gyöngyöző strófáikkal hangot is adnak. Az avar védelméből sorra dugják elő fejecskéiket a tavaszt köszöntő hóvirágok, és mai 13 fokos kellemes idő, előcsalta az idei első lepkét is.

Délelőtt, ahogy a kis tisztáson sétáltam, élénksárga színben tündöklő lepkén akadt meg a tekintetem. Az ő becsületes neve citromlepke, aki kifejlett, imágó állapotban vészeli át a tél, hosszú és fagyokkal tarkított hónapjait. Az idei, kellemesen meleg február hamar előcsalta őt rejtekéből, mit sem törődve vele, hogy itt-ott még hófoltok díszítik a talajt. De mindezek ellenére ő mégis elérkezettnek látta az időt, hogy elhagyja védett menedékét, és szárnyra kapjon. A fakó, barna színekkel tarkított tisztáson, élénk zöldessárga testét, nem lehetett nem észrevenni, tekintetemet mágnesként csalta magához. A kora tavasszal nyíló virágok közül felénk még csak a hóvirágok kezdenek ébredezni, a többiek még a talajban szunnyadva várják, a még melegebb napokat. Addig amíg, a tüdőfüvek, a kankalinok, a martilapuk ki nem bontják színes szirmaikat, melyek nektárjából táplálkozni tudna, addig az ősszel felhalmozott tartalékaikból fedezi energiaszükségleteit.

Az időjósok szerint a hét vége felé újra visszatérhet a téli időjárás, és a röpke tavaszi előzetes hamar véget érhet, ilyenkor a citromlepkék visszahúzódnak rejtekeikbe, és csak akkor bújnak ismét elő, ha az időjárás újra számukra kedvezően alakul.     

A tavasz első reménysugarai

Az idei tél nem bánt szűkösen a hideggel és a hóval, és még koránt sincsen vége. A mi vidékünkön december közepétől hol vékonyabb, hol vastagabb hó dunna fedte be a tájat. De ez így is van rendjén, hiszen így szép a tél, és a szépség mellet fontos is a puha hótakaró az erdők, mezők növényei számára.

Azonban annak ellenére, hogy február eleje van, mégis megjelentek a még oly messzinek tűnő kikelet első reménysugarai. Hisz mi is jelezhetné szebben a tavasz közeledtét, mint az erdők törékeny virágai, a csillagszemű kikeleti hóvirágok.

Ha fellapozzuk a növényhatározó könyveket, láthatjuk, hogy a kikeleti hóvirág virágzásában februártól áprilisig gyönyörködhetünk, de kedvező időjárás esetén vannak évek, amikor még előbb is szárba szökkennek. Mivel jól tűrik a fagyot és a hideget, akár a keményebb mínuszokban is elődughatják aprócska kis fejeiket, még a vastag hótakaró alól is. Ez pedig az idei esztendőben is így történt. Az elmúlt hetekben végig vastag hó dunna fedte be a kiserdő ösvényeit, mely dunna az elmúlt hétvégén, a hirtelen jött enyhülés hatására olvadásnak indult. A hatalmas fák védelmében élő hóvirágok pedig, úgy döntöttek, hogy ők biz tél ide vagy oda, elkezdenek a tavaszra készülődni. A leveleik már szépen kezdenek előbújni, közöttük pedig ott lapulnak a tőkocsányokon
pihenő bimbóik. Az, hogy fejlődésük hogyan alakul, nagyban függ a következő időszak időjárásától. Ha visszatér a hideg és a hó, akkor lassabban kezdenek neki az igazi pompájuknak, de, ha marad az enyhébb idő, akkor napról napra egyre nagyobbak lesznek, míg majd egy szép téli reggelen elkezdik szirmaikat szétbontogatni, csillagszemeikkel pedig rámosolyogni a körülöttük elterülő világra.     

Egy kis tavasz a télben

 Téli fülőkék

 Téli fülőkék csoportja

Júdásfülegomba

Kora délelőtt volt, amikor a nap sugarainak szikrázó fénye a szabadba csábított. Az égbolt élénk kék színben tündökölt, melyen csak egy-két kósza fehér felhőpamacs úszott tova, mint a tenger nyugodt vizén andalgó kishajók. A nap fényét eszük ágában sem volt megzavarni, tisztes távolban lebegtek tova észak felé. Az alacsony hőmérséklet ellenére a levegő kellemesen enyhének érződött, hiszen a nap már ilyenkor tél vége felé nem csak vakító fényét szórja, hanem ereje is egyre gyűlik, így kellemesen meleggel ajándékozza meg a tájat.

Az északi részeken, ahol még az árnyék az uralkodó, és ahová a napsugarak még nem tudnak beosonni, mind a mai napig jó pár centis hótakaró fedi be a talajt, mely fagyottan és kitartóan uralja az ösvényeket. A déli oldalakon ezzel szemben, már nyoma sincsen a hónak, sőt mi több, üde zöld fűszálak, apró levélkék, puha mohaszőnyegek kezdenek álmosan nyújtózkodni az ég felé. A bátrabbakat, a vakmerőbbeket már előcsalták a nap meleg sugarai, pedig a tavasz még odébb van, de ők ezzel mit sem törődnek. Mindezek ellenére mégis jó volt velük találkozni, jól esett a szememnek és a lelkemnek az üde zöld színekben pompázó aprócska növények látványa.

Az erő szélén, ott ahol egy kidőlt fa zárja el az ösvényt, őzsuta álldogált. Sötétbarna, csillogó szemeivel az égboltot kémlelte, miközben a napsugarak kedves arcát simogatták. Hosszú pillanatok teltek el, de ő nem mozdult, jólesően tűrte a testét átmelegítő fényt. Szürke, téli csuhája szinte teljesen beleolvadt a környezetébe, melyet ilyenkor télen sokkal sűrűbb és hosszabb szőrszálak alkotják, védve őt a fagyos idővel szemben. Ráérősen, megfontoltan aztán mégis elindult, kecses mozdulatokkal emelgetni kezdte lábait a fagyott hóban, és szépen lassan, védelmezőn elrejtették, körbeölelték testét a szederbokrok.

Lábaim alatt a fagyott hó ropogott, melynek teteje olyan kemény volt, hogy be sem szakadt testem súly alatt. A tisztás, mélyebben fekvő részében, még hótakaró uralja a talajt, hiszen ide még nem hatolnak be a melengető napsugarak, mert a fák eltakarják fényüket. Visszatérve az erdő déli részébe, viszont a hónak már nyoma sem volt, a puha avar tette kellemessé a járást. Hirtelen gyenge szél osont végig előttem az ösvényen. Óvatosan a száraz faleveleket kezdte igazgatni, akik beleegyezőn hagyták, hagy rendezgesse őket kedvére.

A fák sudarából ekkor halk, de mégis olyan kedves csicsergések szűrődtek ki. Megszámlálhatatlanul sok, aprócska csőrből csendültek fel ezek a gyöngyöző strófák, mely csőröknek gazdái a csízek voltak. Rengetegen vették birtokba a fák ágait, és mindannyian serényen flótáikat hallatták, mellyel talán a boldogságuknak adtak hangot. Régen nem volt szerencsém ennyi egyedet számláló csízcsapathoz, becslésem szerint 60-70 csinos kis tollasból állhatott ez az eleven kis társaság. Nem messze tőlük széncinege kapcsolódott be a csízek alakulatához, majd még egy és még egy. Messze csengőn és teljes átéléssel daloltak. Egyikük a „hinta” dalt ismételgette, a másik kettő csőréből pedig, a „nyitnikék” strófáit csendültek fel. A rögtönzött kis koncert kisvártatva újabb tagokkal bővült, éles füttyeiket ismételgették a csuszkák. A nap melege és fénye jókedvre derítette a kis tollasokat, és egy kis tavaszt loptak az erdő fái közé. Szemeimet behunyva pedig el is hittem nekik, hogy a tavasz megérkezett. Arcomat a nap melege simogatta, lelki szemeim előtt pedig a rügyeiket bontogató fák és bokrok szépsége lebegett.

Mélázásomból hirtelen ágak recsegései, roppanásai zökkentettek ki. A fák között valakik meneteltek, egymást követve libasorban. Sokat nem láttam belőlük, csak annyit, hogy szürkésbarna felöltőt viselnek, és szép nagy termetűek. Ekkor hirtelen, fürgén szaladni kezdtek, talán a széljárás nekik kedvezett és megérezték ottlétemet. Hosszú, kecses lábaikat egymás után szedve nyargaltak le a domboldalon, majd át a tisztáson. Egy szarvascsorda, 14 egyedből álló tagjaival sikerült találkoznom, mely csapat, kettő villás agancsú fiatal bika kivételével, csak tehenekből állt. A vezér mutatta az utat, a csorda többi tagja pedig szófogadóan követte, egymás mögött, libasorban haladva. Pár pillanat volt az egész, én pedig csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, tőlük mintegy 30 méternyire és ámultam figyeltem szépségüket.

Ahogy a rudli eltűnt, én is tovább folytattam utamat, mely a téli fülőkékhez vezetett. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy megtartotta-e őket a természet, és, hogy hogyan bírták átvészelni az olykor -12 fokot is tartogató téli éjszakákat. A mohás fán, melyen hetekkel ezelőtt megtaláltam őket, most is igazi szép fülőke csapat fogadott. Rengetegen voltak, és nem csak, hogy megmaradtak, szépen meg is nőttek. Vékonyka tönkjükön, szép nagy karimás kalapkákat viseltek, szinte dupla akkorát, mint hetekkel ezelőtt. A hó már az utolsó pihéig elolvadt róluk, a napsugarak szabadon, minden akadály nélkül simogatták testüket.

Nem messze tőlük, egy kidőlt akácfán barna gomba fülelt, mintha a fa hallgatózott volna. Ő nem más volt, mint az erdő füle, azaz az egyedi kinézetű júdásfüle gomba. Tavaly ilyenkor nagyon sokkal volt szerencsém találkozni, de most csak ezt az egyet sikerült megfigyelnem, de ő is több volt, mint a semmi. Nagyon szeretem a látványát, mely valóban megszólalásig az emberi fülre hasonlít, és tényleg olyan, mintha az a fa fülelne, aki éppen viseli őt. Általában bodzákon fordul elő, de ő most egy mohapaplanba bújt kidőlt akácfát választott.

A természet lakóinak hála ezen a délelőttön, ismét sok szép élménnyel és emlékekkel térhettem haza, a télben lopakodott tavaszi erdei sétámból.

 Széncinege dala, a téli erdőben

 Őzsuta

 Csíz hím

Az első tél

 Őzsuta és gidája

Őzsuta

Február első napjaiban kemény éjszakai fagyok vették uralmuk alá a természet ösvényeit, mely fagyok napközben sem sokat engedtek. A táj fehér ünneplőbe öltözve tisztelgett a tél előtt, és minden lakója a fák, a bokrok, az apró száraz fűszálak mindenki magán hordta ezt az igazán elegáns, kristályokkal díszített felöltőt. Amikor megadatott, hogy a szürke fellegek takarásából előbújjanak a nap fényes sugarai ezek, az apró kristályok szikrázni, tündökölni kezdtek, beragyogva az erdő és a tisztás minden szegletét.

Azonban a hó, a fagy nem mindeninek nyújt ilyen gyönyörűséget. Az élőlények mindebből csak annyit látnak és éreznek, hogy megváltozott a világ körülöttük. Azok a fák és bokrok melyek ősszel és a tél elején finomabbnál-finomabb falatokat kínáltak nekik, most kirabolva, csupaszon állnak. A dőzsölés hosszú hetekkel ezelőtt véget ért, helyette beköszöntött a szegénység, melyben minden egyes, éhségüket csillapító falatért meg kell küzdeniük, ha egyáltalán a vastag hó dunna alatt rábukkannak egy-egy ilyen igazi kincset érő betevőre.

Évek óta él itt a fák sűrűjének ölelésében egy őzsuta, akivel a természetnek hála gyakran megadatik a találkozás. Ez a csinos kiállású erőlakó, minden esztendőben aprócska gidával, vannak évek, amikor pedig iker kicsinyekkel gazdagítja az erdő lakóit. Tavaly nyáron későn ellett, hiszen június közepén még hatalmas pocakját cipelte a zöld lombok sűrűjében.

Ez pedig most meg is látszik a kicsi és törékeny csemetéjén, aki még  a számára ismeretlen fehér világba követi anyja minden egyes lépést. A vastag hó, a fagyos hideg téli idő, a gida számára még újdonság, hiszen ez az első tele, melyet szerencsésen túl kell élnie. Azonban nem csak a tél viszontagságai lepik őt meg, hanem az erdő, mező táplálék hiánya is. Az üde, zamatos fű, a zsenge hajtások, a levelek kellemesen lágy roppanása a fogai között, már rég a múltba vesztek. A hajnali harmat gyöngéd frissítője, már csak kósza emlékként élhet kis buksijában. Korgó gyomra éhségét már csak száraz fűcsomókkal olthatja, melyek elfeküdve pihennek a tisztáson, ízetlenül, aszottan várják, hogy elrágcsálja őket. Az erdőszélen fagyott levelek álldogálnak a vadszederbokrok tövisekkel felfegyverzett védelmében, melyek igaz még zölden díszlenek, de ízüket már rég elvesztették. A hó dunna alól azonban ezeket sem könnyű előcsempészni. Vékonyka, oly kecses lábacskáival óvatosan kapargatja a vastag hótakarót, míg el nem éri a szegényes, de mégis oly sokat érő betevőjét. Közben anyját figyeli, hogy ő is így cselekszik-e, tanulva tőle minden pillanatában. Anyja pedig folyton kicsinyén tartja a szemét, védelmezőn és odafigyelve annak minden mozdulatára.

Így telnek a kis család napjai ebben, a viszontagságokkal teli téli időszakban, és titkon már egészen biztosan a tavaszról és zsenge friss hajtásokról álmodnak, melyek újra, igazi lakomát tartogatnak majd nekik.        

 Őzsuta

A tél legszebb arca

Őzgida

Hétfőn napközben egy enyhe légáramlatnak köszönhetően a vastag hó dunna szépen lassan olvadásnak indult. Azonban kora délután egyre komorabb és komorabb felhők kezdtek gyülekezni az égen, melyek egy újabb havazás reményét tartogatták. A reményből szinte pillanatok alatt valóság lett, és egymást követve szép nagyra hízott pelyhek hagyták el addigi felhőotthonukat. Olyan gyorsan hullottak alá, hogy alig lehetett szemmel követni őket. Most nem himbálóztak könnyedén, nem libegtek légiesen a levegőben, csak gyorsan, mint akiknek sürgető dolguk akadt zuhantak alá. A sűrű havazásban alig lehetett előre látni, mint fehér függöny, abból is a sűrűbb szövésű takarta el a tájat. A pelyhek pedig csak hulltak és hulltak rendületlenül, megállíthatatlanul egészen késő estéig. Ahogy a szoba ablakában, kedvenc fotelemben üldögéltem, mint egy gyönyörű csoda tárult elém az erdő. A hó, mint gyenge fényű lámpás világította meg a fák rengetegét, és egészen távolra el lehetett látni. Szeretek így ücsörögni és csak úgy szemlélődni, figyelni, mely teljesen feltölt és megnyugtat.

Az idei tél a mi vidékünkön igazán kitesz magáért. Hiszen gyakran gyönyörködhetünk a tél legszebb kincsében a havazásban, mely a fagyos időnek hála szépen meg is marad, minden télszerető ember örömére.

Sejtettem, hogy másnap, amint virradni kezd mesés látvány fog majd fogadni, és így is lett. Minden fa, minden bokor ága vastag hórétegbe öltözött, még a leges legvékonyabb kis gallyacskák is. Mint a legszebben hímzett, fehér csipke takarta volna be a természet ösvényeit. Ez a látvány valahogy most más volt, mint az eddigi havazások után, most mindenen megültek a kristályok, semmit és senkit sem hagyva csupaszon.

Az erdőszélen őzsuta és aprócska gidája keresgélt egy kis betevő után. Dolgukat a vastag hó, igencsak megnehezítette, és küzdelmessé tett pár falatnyi élelmet is. Óvatosan és gyengéden a bokrok ágairól rágcsálták a rügyeket, mely, ha jól nem is lakatta őket, de a gyomrukat mardosó éhséget, valamelyest csillapította. A kicsi folyton anyja nyomában haladt, kisebb-nagyobb távolságra elmaradva tőle, de egy pillanatra sem tévesztve szem elől.

Ahogy egyre jobban virradni kezdett, felsejlettek a hegyek ormain a nap első aranyló sugarai, és a fák csupasz karokkal álldogáló sudaraiba lopakodtak.

Kora délelőtt volt, amikor friss, ropogós hó a szabadba csalt engem is. Jól felöltözve könnyed sétára indultam. Az égbolt, vakítóan kéken ragyogott, melyen csak egy-egy kósza felhőfoszlány úszott tova. A levegő kristálytiszta volt, a levegő pedig mozdulatlanul állt. A hó dunnában pihenő pelyhek, ahogy a nap sugarai simogatták őket, úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt aprócska gyémántok. Mintha egy varázslatos mesevilágba cseppentem volna, lélegzetelállító szépségű volt ezen a napon az erdő, és a tisztás. De nem csak szememnek volt gyönyörűség, hanem a fülemnek is. Hiszen ahogy a nap langyos sugaraival a fák ágait simogatta sorra szólaltak meg a madarak is. Csuszkák füttyögtek boldogan, és messzi hangzóan, szajkók próbálkozta meg a dalolással, mely nem igazán ment neki, így a dalból egészen különös hangok kerekedtek, de mégis olyan jó volt őket hallgatni. Talán a széncinegéktől kaptak kedvet, akik egyik gyöngyöző strófáikat hallattak a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” ismételték hinta dalocskájuk, oly jól ismert hangjait, mely könnyedén kúszott tova az erdő fái között. Idén már volt szerencsém megfigyelni ezt a kedves éneküket, de most sokkal áthatóbban, sokkal erőtől teltebben csengett. A téli kis madárkoncertbe részt vett a nagy fakopáncs is, de ő nem dalával, hanem kedves dobolásával tette színesebbé a hangversenyt.

Olyan lelket nyugtató volt a havas erőben tett sétánk, melyben újra a számomra legszebb előadásokban, a madarak énekében gyönyörködhettem, hiszek ezek a pillanatok mindennél többet érnek.

  

 Széncinege

 Nagy fakopáncs

Szajkó

Komisz idő

Az idei esztendő igen változékony téllel ajándékozott meg minket. Volt amikor, egészen enyhe, már-már tavaszias napok csalogatták elő a természet aprócska lakóit, és voltak kemény faggyal, és hóval tarkított időszakok is. Mindezek ellenére annyi sok szép pillanattal, és egész életre szóló élményekkel kedveskedett nekem a természet, hogy nem tudok elég hálás lenni érte.

A téli hideg időjárás hozta el nekem Szotyit, a kis vörös mókust, akinek folyton korgó kis gyomra, mindig megnyugvást talált, és mind a mai napig talál a kiskertem etetőiben. Már több történetem szólt a kis vörös kabátkás mókuslányról, és ha hiszitek, ha nem, minden áldott nap tudnák Nektek róla mesélni. Hiszen annyi sok szép pillanattal ajándékoz meg, hogy könyvet lehetne írni róla.

A tél igen kemény fagyokkal, és vastag hó dunnával búcsúzott, mely időjárás nem tartozik a mókusok kedvencei közé, és ezzel Szotyi is így van. Azonban neki annyi előnye van az erdőlakó társaival szemben, hogy az ő éhes gyomra minden nap megnyugvásra talál. Így ő, a fenyőfám ágai között lapuló meleg otthonából, minden reggel elő merészkedik, még a legnagyobb hóban is.

Már egyre hosszabbak a nappalok, a nap korongja, még, ha sokszor nem is látjuk, mert a nehéz szürke fellegek útját állják, napról-napra korábban ébred. Vele pedig az erdő lakói is hamarabb kitörlik az álmot a szemeikből. Ahogy a pirkadat jelei megjelennek, és gyenge fényük bekúszik gondosan megépített fészek falai közé, Szotyi álmosan körbenéz, kinyújtóztatta testének minden apró porcikáját, és puha kis tappancsaira ugrik. A fenyő üde zöld rengetegében keresztbe-kasul utak vezetnek, ő pedig tudja, melyiken induljon el, ha az éhség a vezetője. A fenyőágról ügyesen a mogyoró bokorra ugrik, onnan a kis akácra, annak törzsén ügyesen leszalad, és a talajon folytatja rövidke útját. Pillanatok alatt célba ér, hiszen az otthona, és a finom falatokkal megtöltött etető között alig van 20 méter.

Ezen a fogakat csikorgató fagyos reggelen is korán érkezett vörös kis mókuslakóm. Hosszú perceken keresztül egyik szem napraforgót törte a másik után, majd miután jóllakott sietett is vissza a fenyőfa rejtekében lapuló otthonába. Végig futott a havas udvaron, fel az akác törzsén, nagy ugrással át a mogyoró bokorra, onnan pedig a fenyő ágára, mely szép sudár fa kis lakása gondos őrzője. Ezen a reggelen nem volt móka, nem volt szaladgálás, rejtegetés, keresgetés, a komisz idő elűzte önfeledt vidámságát, a reggelije után, másra sem vágyott, mint takaros kis fészke óvó védelmére és melegére.    

Ínséges idők

Vaddisznó süldő

Őzgida

A téli hónapok nagy kihívás elé állítják a természet kisebb, nagyobb lakóit. Ilyenkor elérkezik a szegénység ideje, hisz pár falat betevőért nagyon keményen meg kell küzdeniük. A fák, a bokrok egész teste csupaszon, kirabolva áll, nem rejtenek már finom falatokat. A rétek, a mezők füveinek üde, friss zamatát réges-rég elsöpörték a késő őszi viharok. Ízetlenek, keserűek, de mégis egy kis megnyugvást adnak a korgó gyomruknak. Egyedül a vadszedrek ékeskednek zöld levelekkel, de csak addig, míg az őzek rájuk nem találnak. Lerágott kérgek jelzik a szarvasok útjait, feltúrt fagyos földkupacok a vaddisznók nyomait, és az egymást követő mancsnyomok, mint a nyakláncon sorakozó gyöngyök a rókák csapását. Mindent megesznek, ami ehető, mindent, mellyel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. De nem csak a fogakat csikorgató hideggel kell megküzdeniük, hanem a napok óta szorosan egymásra hulló hópelyhekkel is, akik óráról órára csak gyűlnek és gyűlnek.

Az elmúlt hetekben, és napokban az égbolt hatalmas dunnái sorra szakadtak ki, melyekből először lassan, majd egyre-egyre gyorsabban és gyorsabban hullottak a hópihék. Rengetegen voltak, több millióan indultak el fentről az égből, hogy idelent a földön találják meg új otthonukat, és mindent csodaszép vastag lepellel fedjenek be. De ennek a vastag hónak nem mindenki örül, hisz az amúgy is ínséges időket, még nehezebbé teszi az élőlények számára. A vastag dunna alatt még nehezebben találják meg a betevőjüket, és sokkal nagyobb energiát őröl fel testükből, mire előkaparnak patájukkal egy-egy falat elemózsiát, előásnak mancsaikkal pár harapás betevőt. Ínséges, gyomrokat mardosó időszakok ezek az erdő állatainak, pláne így a tél végén, amikor már szinte minden tartalékot feldolgozott a szervezetük. Talán senki nincsen, aki már jobban várná az igazi tavasz beköszöntét, mint az erdő lakói.    

Dámszarvas bika

Dámtehén csapat

Dámbikák

 Vörösróka

Szent Mátyás napja

Citromsármány

Február 24-ét írunk, mely Szent Mátyás apostol ünnepe. A régi időkben Mátyás apostolhoz kötötték a tavasz beköszöntét, mivel úgy tartották, hogy az ő szekercéje töri meg a jeget, és vele együtt a tél hatalmát. Így lett Szent Mátyás apostol Jégtörő Mátyás. De nem csak a jeget és a tél hatalmát töri meg, hanem ő ossza ki a madarak sípjait is, hogy ettől a naptól fogva újra éneküktől legyenek hangosak az erdők és a mezők ösvényei. És valóban, ha Ti is figyelemmel kíséritek a természet hatalmas színpadán a történéseket, hallhatjátok, hogy egyre több énekesmadár találja meg újra a hangját, mellyel csalhatatlanul tavaszt lopnak a szívünkbe, annak ellenére, hogy a következő napokban az idei tél leghidegebb napjai állnak még előttünk.

 Énekes rigó

Őzcsalád az erdőszélen

Egy szép februári reggelen sűrű fehér pelyhekben hullott a hó. Az apró pihék egymás kezeit fogva ültek meg a bokrok vékonyka gallyain, a föléjük magasodó fák ágain, és puha dunnával takarták be az erdő szerteágazó ösvényeit. Minden fehér volt, ünnepélyesen fehér és csendes, melyben tisztán hallani lehetett az apró kristályok csilingelő muzsikáját.

A köd puha fátylával terítette be az égboltot, és sötétszürke felhők meneteltek észak felé, lassan, mint a ráérő, néma vándorok.

Az erdő szélen őzsuta keresgélt, mögötte fiacskája, aki a mai napig anyja nyomában szedi patáit, pedig már két esztendeje lesz, hogy meglátta a napvilágot. Mégsem tágít anyja mellől, aki ezt láthatóan cseppet sem bánja. A bokrok sűrűjében, a bodzák mellett jól megférnek a vad szedrek, melyek mind a mai napig kínálnak nekik még némi harapnivalót. Hisz a szeder nem törődik vele, hogy tél van, ő még magán őrzi a zöld leveleit. Igaz ezeknek már nincsen olyan kellemesen üde zamata, mint nyáron, de a korgó gyomruknak nyújt egy kis megnyugvást.

A suta kecses, méltóságteljes léptekkel haladt előre, mely olyan ünnepélyes volt, mint a hófehér dunnába öltözött táj. Mozdulatai óvatosak, és olyan nesztelenek, hogy hiába hegyezi bárki is a fülét, meg aligha hallja. Vékony hosszú lábait megemelte, és kaparni kezdte a havat. Orrával gyengéden szimatolt, majd újra kapart, mind addig, míg el nem érte azt, amire annyira vágyott, amit a hó elfedett előle. Ekkor fejét megemelte, jól látható volt, hogy valamit rág, valamit, ami konokul mardosó éhségét egy kicsit csillapítja.

A kis bak új agancsa fenségesen szép látványt nyújtott, melyet hétről hétre egyre szebbre és nagyobbra növeszt. A bokrok védelméből halk, motozás szűrődött ki, és úgy mocorogtak a vékony ágak, mintha kósza szellő osont volna közéjük. De ekkor egy kedves kis arcocska sejlett fel, és ahogy mozgolódott, úgy hullottak le a bokor ágait takaró hópihék a talajra. A tavaly nyáron született gida figyelni kezdte kis családját, amikor kíváncsi, gyermeki tekintette szinte összefonódott anyja óvón figyelő szemeivel. A sűrűn hulló pelyhek vékonyka fátylat szőttek, és boldogan táncoltak körülötte, majd egyik-másik pihe vidáman kapaszkodott bele meleg bundácskájába.

A suta lassú lépteivel elindult a domboldal irányába, ahol a bokrok ágai, sűrűn egymásba fonódva védik őket. A gida és a kis bak követte anyját, mint szófogadó gyerekek, majd őket is elnyelte a bozótos. Már egyikük sem látszódott, de mozgások nyomán sorra hullottak alá az ágakat beborító hótakaró.    

Havas reggelen

Hétfőn, ahogy lassan leszállt az este, apró hópihék fúrták át magukat az égboltot betakaró sötétszürke felhőkből, és egymást kergetve hulltak alá a talajra. A hőmérő higanyszála egy kicsivel nulla fok felett tanyázott, így a csillogó pihék, ahogy földet értek, pillanatok alatt el is olvadtak. Azonban a felhők nem adták fel, kitartóan egymást követve indították útnak a csodaszép kinézetű kristályaikat.

Az éjszaka sötét paplanja alatt a levegő lejjebb hűlt, melynek hála reggelre újra fehér dunnát öltött magára a táj. Napközben volt egy kis csapadék szünet, de kora délután újra minden erejét beleadva, ismét havazni kezdett. Ez így ment egész álló este, éjszaka és még szerda reggel is.  A hópihék csak gyűltek és gyűltek egyre vastagabbra, és vastagabbra. Amikor szerda reggel kinéztem az ablakom teljesen elámultam, hogy a hó dunna szép csendesen, milyen szép vastagra hízott. Minden fehér volt, csillogóan fehér, a fák vastag és vékony gallyai, a bokrok minden egyes ága, még a legcingárabbak is. A hóréteg vastagsága elérte a 20 centimétert.

Az erdő ösvényei csaltak, hogy lépjek rájuk, sétáljak a fák hóval fedett sátra alatt, de sajnos időm ezen a reggelen nem engedte, csak a kiskertemből tudtam gyönyörködni bennük.

Ahogy munkába készülődtem megjelent kertem legkedvesebb lakója Szotyi. Ezen a reggelen nem számítottam rá, hogy lemerészkedik a fenyőfán meglapuló fészkéből, hisz a mókusok nem szeretik a havat. De az éhség, a parancsoló korgó gyomor, nagy úr, és ha csak szinte pár ugrásnyira van a finom csemegével megtöltött etető, akkor hó ide vagy oda lemerészkedik a talajra. Ahogy közeledett szinte teljesen elmerült a hóban, csinos vörös bundájába fehér pihék kapaszkodtak, és el nem eresztették. Azonban Szotyit ez cseppet sem bántotta, vagy zavarta, mintha a hópihék a legjobb barátai lettek volna, mosolygó arccal tűrte, hogy kabátkájába csimpaszkodnak. Örömmel vitte, cipelte őket.

Ezen a reggelen első útja a napraforgómaggal feltöltött etetőhöz vezetett, és érkezése után bőszen neki is látott az apró magszemek megtörésének, melyekkel mardosó éhségét csillapította. Hosszú percek teltek el, és ő csak falatozott és falatozott, egyik magot törte a másik után, olyan gyorsan, mintha egy felgyorsított film pörgött volna a szemeim előtt. Ahogy múlt az idő nekem sajnos indulnom kellet, pedig de szívesen figyeltem volna még kedves kis mókusomat, de nem volt mit tenni, hisz szólított a kötelesség. Így búcsút vettem tőle, és magára hagytam, hogy folytassa tovább reggelijét.

 

A közelgő tavasz, első reménysugara

Minden évszakot szeretek, hisz mind szebbnél-szebb kincseket rejt magában, melyek körülölelnek minket, ha nyitott szemmel, és értő füllel haladunk az utunkon. Én mindig, minden egyes megette lépésemben, odafigyelek a természetre, és annak kisebb nagyobb lakóira.

Így tél vége felé szemeim, a szokottnál is jobban kémlelik a talajt, hisz nagy kedvenceim, a színes szirmokkal büszkélkedő virágok odalent élnek, lent a talajszinten, a puha avar védelmező rejtekében. Ahonnan egy szép tavaszi napon majd elődugják aprócska fejeiket, és kíváncsi tekintetekkel néznek szét, a még világos, lombsátor nélküli erdőben. 

A kis házunkat körülölelő erdőségben, melynek ösvényeit úgy ismerem, mint a tenyeremet, a legelsőként ébredező virág a bársonyos tüdőfű. Minden tavasszal úgy várom a pillanatot, hogy megpillantassam, mint a gyerekek a Jézuska ajándékát. Az idei tél sok szép, hóval borított nappal ajándékozott meg, és nem is gondoltam volna, hogy február közepén rábukkanok az első, igaz még csak bimbókkal büszkélkedő tüdőfűre. Az ősszel aláhullott puha avarból éppen, hogy csak elődugta kíváncsi kis bimbós fejeit, mellyel a közelgő tavasz eljövetelét hirdette számomra. A tavalyi levelei olyan üde zölden feküdtek el körülötte, mintha egészen frissek, ideiek lettek volna. Mintha a fagy, a tél olykor zord időjárása cseppet sem viselte volna meg őket. Sétám alatt több ilyen aprócska bimbós tüdőfűvel sikerült találkoznom, és örömmel láttam, hogy nem csak ők, hanem a salátaboglárkák is ébredezni kezdtek hosszú téli álmukból. Azonban, hogy teljes pompájukban tudjanak ragyogni még hosszú napokra lesz szükségük, és a közelgő tavasz melengető simítására.  
Amikor ezeket a sorokat írom Nektek, odakint újra csillogó hópihék táncolnak a levegőben, és  láthatatlan kis kezeit megfogva, foglalják el a helyüket. Mindet puha dunnába öltöztetnek, a bokrok vékonyka gallyait, a fák ágait, és az erdők, mezők ösvényeit. 

A madárkórus új tagja

Szeretem a tél megnyugtató csendjét, amikor odakint a természetben, csak a fák ágainak halk suttogása hallható, ha éppen arra jár a kósza szél. Hisz mindenki alszik, az erdők, mező virágai elbújva a föld mélyében, magukra húzva az avar puha paplanját, a bokrok, melyeken apró rügyek őrzik a tavasz reményét, a rovarok az öreg fák kérgének rejtekében, és a téli alvó állatok, elhúzódva meleg kuckójukban, és talán mind-mind a tavaszról álmodnak. A téli hónapok így telnek el, csendesen és nyugodtan.

A február is téli hónap, de mégis ilyenkor már van valami a levegőben, mely a közelgő változás reményét hordozza magában. Ha a felhők mögül felsejlik a nap, már érezteti növekvő erejét, egyre melegebb sugaraival fésüli végig a tájat. A kellemes időben sorra veszik elő aprócska éneklő szerszámaikat a madarak, és egymás szavába vágva fakadnak dalra.

Hangjuk ilyenkor még egészen lágy, és, mint a halkan csörgedező kis patak folyik szét, hogy csilingelését mindenki meghallja. A közelgő tavaszt csalják, egyre csak csalják gyöngyöző énekükkel a cinegék, hangosan füttyögnek a csuszkák, boldogan csacsognak a csízek, egymással diskurálnak a tengelicek, a harkályok pedig messzire hallatszó dobolással adják minden lakó tudtára, hogy szívük szerelemre lobbant.

Tegnap délután egy új taggal bővült a madarak kórusa. Ez az új tag pedig nem más volt, mint az egyedi strófákat hallató zöldike. Énekét a madarászok zsírozásnak nevezik, elnyújtott, reszelős „dzöíí” strófáinak köszönhetően. Ilyenkor februárban még igazán szegényes, és kevés taggal büszkélkedik a kórus, hiszen az aranytorkú vándormadaraink még a déli országok végtelen kék egén szárnyalnak. Majd, ha elérkezik az idő, és sorra visszatérnek hozzánk, akkor lesznek igazán hangosak a természet ösvényei, akkor majd pirkadattól alkonyatig csengő előadásukban gyönyörködhetünk.

Azonban addig is élvezzük ki a hazánkban telelő madarak előadásait, mellyel a közelgő tavaszt hirdetik.