Hétfőn, ahogy lassan leszállt az este, apró hópihék fúrták
át magukat az égboltot betakaró sötétszürke felhőkből, és egymást kergetve
hulltak alá a talajra. A hőmérő higanyszála egy kicsivel nulla fok felett
tanyázott, így a csillogó pihék, ahogy földet értek, pillanatok alatt el is
olvadtak. Azonban a felhők nem adták fel, kitartóan egymást követve indították
útnak a csodaszép kinézetű kristályaikat.
Az éjszaka sötét paplanja alatt a levegő lejjebb hűlt,
melynek hála reggelre újra fehér dunnát öltött magára a táj. Napközben volt egy
kis csapadék szünet, de kora délután újra minden erejét beleadva, ismét havazni
kezdett. Ez így ment egész álló este, éjszaka és még szerda reggel is. A hópihék csak gyűltek és gyűltek egyre
vastagabbra, és vastagabbra. Amikor szerda reggel kinéztem az ablakom teljesen
elámultam, hogy a hó dunna szép csendesen, milyen szép vastagra hízott. Minden
fehér volt, csillogóan fehér, a fák vastag és vékony gallyai, a bokrok minden
egyes ága, még a legcingárabbak is. A hóréteg vastagsága elérte a 20
centimétert.
Az erdő ösvényei csaltak, hogy lépjek rájuk, sétáljak a fák
hóval fedett sátra alatt, de sajnos időm ezen a reggelen nem engedte, csak a
kiskertemből tudtam gyönyörködni bennük.
Ahogy munkába készülődtem megjelent kertem legkedvesebb
lakója Szotyi. Ezen a reggelen nem számítottam rá, hogy lemerészkedik a
fenyőfán meglapuló fészkéből, hisz a mókusok nem szeretik a havat. De az éhség,
a parancsoló korgó gyomor, nagy úr, és ha csak szinte pár ugrásnyira van a
finom csemegével megtöltött etető, akkor hó ide vagy oda lemerészkedik a
talajra. Ahogy közeledett szinte teljesen elmerült a hóban, csinos vörös
bundájába fehér pihék kapaszkodtak, és el nem eresztették. Azonban Szotyit ez
cseppet sem bántotta, vagy zavarta, mintha a hópihék a legjobb barátai lettek
volna, mosolygó arccal tűrte, hogy kabátkájába csimpaszkodnak. Örömmel vitte,
cipelte őket.
Ezen a reggelen első útja a napraforgómaggal feltöltött
etetőhöz vezetett, és érkezése után bőszen neki is látott az apró magszemek
megtörésének, melyekkel mardosó éhségét csillapította. Hosszú percek teltek el,
és ő csak falatozott és falatozott, egyik magot törte a másik után, olyan
gyorsan, mintha egy felgyorsított film pörgött volna a szemeim előtt. Ahogy
múlt az idő nekem sajnos indulnom kellet, pedig de szívesen figyeltem volna még
kedves kis mókusomat, de nem volt mit tenni, hisz szólított a kötelesség. Így
búcsút vettem tőle, és magára hagytam, hogy folytassa tovább reggelijét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése