Erdei esztendő - A madarak búcsúkoncertje

 Meggyvágó, fiatalkori tollruhájában

A nyár második hónapja egyre csendesebben halad előre az útján. Az erdők, mezők ösvényei napról-napra némábbak, olykor már hosszú percek telnek el úgy, hogy utamat csak a csönd kíséri. Pedig a madarak ott vannak körülöttem, a fák sudaraiban, a bokrok ágai között, de már szinte észrevétlen motoznak. Néha kapcsolattartó hangjukat hallatják, jelezvén egymásnak vagy veszély esetén riasztó csicsergésüket küldik a tikkasztó nyári levegőbe. 

Főként pirkadatkor és alkonyatkor még most a hónap első felében hallani a vörösbegyek szolid strófáit, még felcsendülnek a fekete és az énekes rigók fuvolázó énekei, az erdei pintyek előadásai. De már az ő napjaik is meg vannak számlálva. A madárkórus lassan az idei utolsó előadására készül. Természetesen kivételek még lesznek, de a legtöbb tollas énekét már csak jövő tavaszra hallhatjuk. Kedves énekükben, hosszú hónapok múlva tudunk újra gyönyörködni, amikor a madarak hatalmas kórusa újra összeállva zengi majd örömódáját. 

A legtöbbjüknek véget ért vagy a végéhez közeledik a költési időszaka. Fiókáik már a körülöttük elterülő nagyvilággal ismerkednek, a fészkek már üresen, lakók nélkül álldogálnak. A hímeknek már nem kell csengő énekükkel családjukat és fészkelő területeiket védelmezniük, így már ők is csöndesen élik a napjaikat. 

A költési időszak végével, amikor a fiókák már teljesen önállóvá válnak, lassan megkezdődik az énekes madarak vedlési időszaka. A hímek fokozatosan lecserélik impozáns nászruhájukat, a tojók pedig megviselt tollaikat újakra váltják. 

Azonban hiába csöndesebbek júliusban az erdők ösvényei, ilyenkor is megéri nyitott füllel haladnunk utunkon. Hiszen ezekben az előttünk álló hetekben, kiválóan meg tudunk ismerkedni tollas barátaink fajra jellemző kapcsolattartó és riasztó hangjaikkal. Ha pedig nagyra nyitott szemekkel kémleljük a fák sudarát, a levelek sűrű védelmében megpillanthatjuk a madarak fiókáit, akik még fiatalkori, olykor egészen különleges tollruhájukat viselik. 

Különleges találkozás

 Festékhiányos meggyvágó

Lassan lépked előre útján a rügyeket bontogató április. Nyomában madarak dalai csengnek, rovarok halk duruzsolása oson, a fák és bokrok ágain apró levelek nyújtózkodnak, az avar puha dunnája alól pedig színes szirmokkal büszkélkedő vadvirágok dugják elő fejecskéiket. Ezerféle hangtól népes az erdő, édes kökényvirág illat lengi be a fák rengetegét, a felhőtlen kék égbolton pedig a nap mosolygó arca tündököl.

Az elmúlt napokban az éjszakák kemény mínuszokat tartogattak, ezért madárbarát kertem etetőiben még finom falatok várják tollas kis vendégeimet. Ahogy ma reggel a nap korongja a keleti égbolt peremén ébredezett, meg is jelentek az elő vendégeim. A fekete rigók, a vörösbegyek és az énekes rigók voltak az elsők, ők ébredtek a legkorábban, mint ahogy azt minden áldott nap teszik. A kertem fái között még a pirkadat puha leple pihent, de ők már talpon voltak. A hideg, fagyos idő nem szegte a kedvüket, csengő dalukat fuvolázták, az új, reményekkel teli napot köszöntve. A dalolás után pedig következett a jól megérdemelt reggeli. Apró rovarokat, laktató gilisztákat, és a talajra hullott napraforgómag finom darabkáit csemegézték. Ahogy a nap egyre magasabbra osont a felhőtlen égen, a többi tollas vendégem is egymást követve érkezett meg. Erdei pintyek, fenyő pintyek, cinegék, csuszkák, nagy és közép fakopáncsok, szajkók, a magányos erdei szürkebegy és a hegyi fakusz pár is betért, és ahogy azt minden áldott nap teszik meneteltek a cseresznyefámon felfelé, egymást követve, betevő után kutatva. Ma reggel a szokásosnál is több meggyvágó tisztelte meg a kertem. Nagyon sokan voltak összesen 46 egyedet sikerült megszámolnom, de a számolás közben hirtelen elakadtam. 

Egy egészen furcsa, fehér madáron akadt meg a tekintetem. Gyorsan a fényképező gépemért nyúltam. Messziről megismerem kertem vendégeit, de ezzel a madárral valami nem stimmelt. Nagysága meggyvágó méretű volt, de a tollazata, főként a fején, fehér színben pompázott. Kúpos csőre is világos volt, halvány hússzínű. Amikor a gépemmel ráközelítettem, akkor szembesültem vele, hogy ez bizony egészen különleges madárka, aki nem más volt, mint egy meggyvágó, de nem a szokványos tollruhában. Kezemben remegni kezdett a fényképező gépem, a szívem pedig a torkomban dobogott, hiszen oly sok év madármegfigyelés után, most életemben először láthattam egy ilyen csinos, igazán egyedi megjelenésű festékhiányos madarat. Gondolatban arra kértem őt a távolból, hogy egy picit maradjon, egy picit időzzön el a fám ágai között, hogy meg tudjam örökíteni. Pár pillanatig marad, ez idő alatt egy videó felvétel készült róla, de amilyen hirtelen felbukkant úgy el is tűnt. A többi meggyvágó boldogan csipegetett, talán mit sem sejtve arról, hogy milyen különleges fajtársuk keveredett közéjük. Egész reggel a kertem pásztáztam, izgatottan várva, hátha újra feltűnik a meggyvágó. Kora délelőtt volt, amikor ismét megjelent. Az etetőmbe reppent, és a napraforgó magot kezdte falatozni, egyik szemet a másik után. Ismét a gépemért nyúltam, ekkor már fotótat és videót is tudtam róla készíteni, igaz nem a legjobb minőségben, mert igencsak távol volt tőlem, de most nem is az volt a lényeg, hanem az élmény, mely percek egész életemre a szívemben maradnak. Látogatása pár percig tartott, és miután jóllakott, szárnyait széttárta, és eltűnt az erdő fáinak a védelmében, mit sem sejtve róla, hogy valakinek, milyen csodás perceket okozott a látványa.

A madaraknál is találkozhatunk festékhiányos állapottal, mely a színanyag képződés vele született zavara, és csökkent vagy hiányzó pigmentációban nyilvánul meg, melyet a melanin nevű festékanyag hiánya okoz. Ez a madaraknál a tollak, valamint a csőr színezetében nyilvánulhat meg.

A meggyvágó a madarak osztályának, a verábalkúak rendjébe és a pintyfélék családjába tartozó faj. Az egyik legtermetesebb a pintyek között. Kékesfekete szárnyain fehér keresztszalag található. Feje fahéjszínű, háta gesztenyebarna, testalja ibolyaszínű. Torkát fekete torokfolt díszíti. A tojók világosabb, fakóbb tollruhát viselnek, mint a hímek. Ez az egyed azonban teljesen más, a szokottnál jóval eltérőbb felöltőt kapott a természettől, mely igazán egyedivé varázsolta őt.

 Festékhiányos meggyvágó az etetőmben

 Festékhiányos meggyvágó az etetőmben

 Meggyvágó tojó szokványos tollruhában

Meggyvágó hím

Tavaszba lopakodott tél

 Csíz hím

 Meggyvágó tojó

Kék cinege

Csuszka

 Zöldike hím

Nehezen virradt tegnap reggel. Hiába ébred előbb a márciusi nap, fényes korongját szürke fellegek takarták el. Az égbolt minden szegletét uralmuk alatt tartották, egy pici rést, egy aprócska kis nyílást sem hagytak neki, hogy sugarait ki tudja rajta nyújtóztatni. Az erdőt és a kertemet félhomály ülte meg, hiába köszöntött be a reggel, mintha a pirkadatot feltartóztatta volna valaki, szürkesége takarta be a tájat. A felhők mozdulatlanul álltak az égen, kényelmesen elterpeszkedve, türelmesen várakoztak, és talán még lábukat is lógatták.

Még nem volt nyolc óra, amikor a levegőben megjelent egy kósza hópihe, majd szépen lassan követte őt egy másik, egy harmadik és így tovább. Könnyedén libegtek a levegőben, vígan himbálóztak, kedves csilingelő hangjuk pedig átjárta az erdő ösvényeit. Ahogy teltek a percek egyre többen és többen lettek, és a könnyed libegésüket gyors, sietős zuhanás váltotta fel. A hó egyre jobban havas esőbe váltott át, majd ismét könnyed hópelyhek kezdtek szállingózni. A hó a havas eső, és az eső egymást váltva esett, mintha mindannyian, meg akarták volna mutatni magukat.

A talaj meleg volt, és bőségesen nedves, az elmúlt napok kiadós esőzései után. Így a lehulló pihék nagy része, mihelyst földet ért olvadni is kezdett. Kora délelőtt volt, amikor az égbolt egyik dunnája ezer számra küldte a levegőbe csilingelő pihéit. Sűrűn, esni kezdett a hó. Nem volt közte eső, csak a hófehér kristályok hullottak alá. Olyan sokan voltak, olyan sűrűn estek, hogy igazi hó függönyt terítettek a fák törzsei közé, melyben alig lehetett előre látni. Az erdő lakóit azonban ez mit sem zavarta. Fekete rigó flótázott a fa ágai között, éjfekete tollruhája a szürkeségbe veszett, de hangja élesen csengett. Széncinegék űzték a telet, „ki-ki-ték, ki-ki-tél” strófáik ugyanolyan tisztán csilingeltek, mint a napsütéses tavaszi napokon. Csuszkák füttyögtek egymásnak elevenen. Nagy fakopáncs dobolt, hangja messze repült, melyre a távolból újra és újra válasz érkezett. Csinos zöld tollruhát viselő, zöld küllő kacagott hangosan, mely hang minden más madár hangját elnyomta. Az ébredező bodzabokor ágai között pedig idén először hallottam a vörösbegy énekét. Előadása szolid volt, került minden hivalkodást, mintha önmagának dudorászott volna, miközben a hópihék egymást követve hullottak a tájra. Az erdő madaraktól volt népes. Zöldikék, meggyvágók, csízek, barát és kék cinegék, erdei pintyek motoztak a fák, a bokrok ágai között. A tavaszba lopakodott tél, nem zavarta az erdő tollas lakóit. Mintha érezték volna, hogy ez csak kósza tévedés, és hamar tovatűnik, nyomában pedig újra a kikelet fog győzedelmeskedni. És valóban így is lett, hiszen mára a hó, a tavaszba settenkedő tél, már csak emlékként él az erdő lakóinak az emlékezetében. Újra a kellemes enyhe idő, a felhők között újra és újra elbukkanó napsugarak vették birtokba a fák rengetegét.  

 Barát és széncinege hím

 Barátcinege

 Széncinege hím

 Szajkó

Erdei madáróvoda

 Szajkó 

 Nagy fakopáncs fiatal példány

 Erdei pinty fiatal példány

Csilpcsalpfüzike fiatal példány

Az erdők végeláthatatlan ösvényei az elmúlt hetekben igazi madáróvodává változtak. A madarak gyöngyöző énekei elhalkultak és helyüket, cingár, egészen vékonyka csipogások vették át. Az új nemzedék kis tollasai elhagyták eddigi lakásaikat, és életüket új otthonukban folytatják, a természetben.

Sétáimat kedves könyörgések, hol halk, hol hangosabb csipogások kísérik, melyeket a fészek hagyott fiókák hallatnak, jelezvén szüleiknek, hogy bizony ők nagyon éhesek.

A tavaszi és nyár elejei hónapokban a fák között vörösbegyek, erdei pintyek, énekes és fekete rigók, csilpcsalpfüzikék, zöldikék, cinegék, csuszkák, tengelicek, barátposzáták gyöngyöző dalai osontak, doboltak a harkályok, csacsogtak a meggyvágók, kacagtak a küllők, búgtak a galambok, nevét ismételgette a kakukk és a szajkók is újra, és újra megpróbálták valamelyik madár hangját utánozni, hogy ők se maradjanak ki a hatalmas madárkórus fellépéséből. Ezek a dalok mára már elcsendesedtek, a fészkek, az odúk már üresen állnak, hisz az új nemzedék fiókái, akik szerencsésen kikeltek a tojásokból, és túl élték a veszélyekkel teli időszakot, mára már kirepültek, és az erdő fái, bokrai védelmében ismerkednek a nagyvilággal.

Vannak, akiket még a szüleik táplálnak, hisz amíg el nem érik a fiókák a teljes önállóságot, addig a hím és a tojó gondoskodik róluk, még ilyenkor a fészkük elhagyása után is. Ezekben az első napokba hetekben a kicsik még nem vagy csak nagyon gyengén repülnek, így a sűrűbe rejtőzve várják szüleiket, hogy megérkezzenek hozzájuk a finom és tápláló falatokkal. Hollétüket vékonyka hangjukkal jelzik, így könnyedén rájuk tudnak találni a szülők, és sajnos az ellenségeik is. Ebben az időszakban veszíti el aprócska életét a legtöbb kis tollas, hisz nagyon könnyű prédát jelentenek az ugyancsak utódaikat nevelgető ragadozóknak.

Ha a szerencse melléjük szegődik, és sikeresen túlélik a veszélyekkel teli első napokat, akkor következik az ismerkedéssel és tanulással teli gyermekkor, amikor is a szülők még mindig gondoskodnak róluk, de már kezdenek önállósodni, és megismerkedni a természet nyújtotta élelmekkel, azok elejtésével.

Ha természet ösvényeit járjátok, hallgassátok ti is a madárgyerekek kedves hangjait, és, ha szerencsétek van, akár meg is tudjátok őket pillantani a fák vagy bokrok védelmező sűrűjében, melyek ezekben a hetekben madáróvodáknak adnak otthonokat.

 Széncinege fiatal példány

 Meggyvágó fiatal példány

 Csuszka fiatal példány 

Fészek hagyott meggyvágó fiókák

Lassan június közepén járunk, amikor a természet szerteágazó ösvényei cingár csivitelésektől hangosak. A fák sűrű lombsátrai között, a bokrok védelmében vagy éppen a talajon, frissen fészküket hagyott tollasok szívet szorítóan könyörögnek szüleiknek. Éhes csőrük étvágyát jóllakatni igen nehéz feladat, de szüleik mindent megtesznek, ami csak tőlük telhető. Miután biztonságot adó otthonukat elhagyják, a szülők tovább etetik, gondozzák a fiatal, gyakran még röpképtelen ifjoncokat. Ez az utógondozás addig tart, amíg a fiókák el nem érik a teljes önállóságukat, ez az időszak fajonként változó, egyeseknél napokig, de olyanok is akadnak, akinél hetekig, sőt hónapokig is eltarthat.

Ilyenkor, a nyár első hónapjában, ha nyitott füllel és szemmel haladunk utunkon, saját magunk is megláthatjuk a fiatalkori tollruhát viselő ifjoncokat, és hallhatjuk esedező csicsergésüket. Az elmúlt napokban erdei sétáim alkalmával egyre többször hallottam a fák sudarából, a bokrok sűrűjéből kiszűrődő vékonyka hangocskákat. Ezek a hangok fajra jellemzőek, másként csipegnek a cinegék, másként a csuszkák, és megint másként a meggyvágók fészek hagyott fiókái. Mint ahogy a felnőttek éneke, hívóhangja vagy éppen riasztása is más és más, így a fiatalok hangjai között is, ha figyelmesen hallgatjuk őket, különbséget tudunk tenni. Ha ezeket, a hangokat ismerjük, és meg tudjuk egymástól különböztetni, akkor könnyen be tudjuk azonosítani, hogy a levelek óvó védelmében mely kis tollasok csacsognak.

Legutóbbi sétám alkalmával jól kivehetően hallani lehetett a csuszkák, a széncinegék, a barátcinegék, a seregélyek, a nagy fakopáncsok és a meggyvágók szüleiket hívó, csivitelését. A fák levelekkel sűrűn betakart ágai között igen nehéz feladat megpillantani őket, ha szerencsénk van, legfeljebb testüknek apró részleteit láthatjuk meg. A természetnek hála nekem szerencsém volt, mert az egyik akácfa üde zöld levelei között sikerült megpillantanom a kedves kis arcú meggyvágókat. Hárman voltak, három fióka, akiknek csőrük egy pillanatra sem állt be, csak csacsogtak és csacsogtak, hogy szüleik jól hallják esedező könyörgésüket. Percekig álltam a fa alatt és figyeltem őket, mely idő alatt izgatottan toporogtak, ugráltak és repkedtek egyik ágról a másikra, miközben egy kósza pillanatra sem maradtak csendben. Türelmetlenül várták a szülőket, akik kisvártatva meg is érkeztek, és a fa, levelekkel sűrűn benőtt ágai közé szálltak. A három fiókának ne is kellett ennél több, rögvest odarepültek, de sajnos akkor már takarásban voltak, az akácfa levelei eltakarták őket a szemeim elől.

A meggyvágók egy évben egyszer költenek, és ilyenkor júniusban hagyják el a fiókáik a fészkeiket. A kirepült utódaikat a szülők tovább gondozzák és táplálják egészen addig, amíg azok teljesen nem önállósodnak. Mivel nincsen második költésük így a családi kapcsolatuk jóval tovább tart, mint azoknál a fajoknál, akik az első fészekalj felnevelése után újabb költésbe kezdenek. A meggyvágó családok egészen októberig együtt maradhatnak, és a szülők a fiókákkal közösen járják a természet szerteágazó ösvényeit.      

Üdvözöllek április!

 Meggyvágó tojó

 Meggyvágó hím

 Meggyvágó hím

 Széncinege hím

Széncinege tojó

Ma van április első napja, és egyben húsvét vasárnapja. Hosszú évek alatt az április elnyerte a legszeszélyesebb hónap címet, mely idén, már a legelső napon beigazolódott.

Szombat délutántól szinte megszakítás nélkül esett az eső. Az égboltot súlyos, komor fellegek uralták, melyekből, egymást követve záporoztak az eső, szép kövérre hízott cseppjei. Késő délelőtt a szél is előmerészkedett rejtekéből, és dühösen cibálni kezdte a fák csupasz ágait. Szegényeket csak tépte, rángatta, de nem tehettek mást tűrniük kellett a testüket kínzó fájdalmakat. A reggeli kellemes hőmérséklet napközben lefelé kezdett kúszni, és kora délután mindössze +2 fokot mutatott a hőmérőm higanyszála, melyben az esőt havazás váltotta fel. Sűrűn, hatalmas nagy pelyhekben hullottak alá, és olyan sokan voltak, hogy alig lehetett kilátni az ablakból, mintha hirtelen újra a télbe cseppentem volna. A föld azonban meleg volt, hisz az elmúlt napokban már nem volt fagy éjszakánként, napközben pedig a tavaszhoz méltó időjárásban lehetett részünk. Így a hópihéknek semmi esélye sem volt, hogy egymásra sokasodva megmaradjanak, és fehérbe öltöztessék a talajt.

A zord szeles, hideg és havas idő rengeteg madarak vonzott újra a kertem etetőibe. Erdei pintyek igazai hada, voltak vagy negyvenen, motozott a fűszálak között, mindent átvizsgálva egy kis betevő után. Ebben az időben senkinek sem volt kedve dalolni kivéve egy csinos vörös mellénykés vörösbegyet, aki mit sem törődött a cudar idővel. Ott állt a bokor ágai között, egyik strófáját a másik után ismételte, és dalolta világgá csengő énekét. Talán abban reménykedve, hogy gyöngyöző előadása végre előcsalja az igazi, várva várt tavaszt. 

 Vörösbegy

 Erdei pinty hím és tojó

 Erdei pinty hím és tojó

 Szotyika is bőrig ázott

 Szotyika

Kiskertem vendégei

 Nagy fakopáncs

 Meggyvágó

 Zöldike

Barátcinege

Múlt héten szombaton, egyre szürkébb felhők sokasodtak az égbolton, majd apró pelyhekben, eleinte egy kicsit félősen útnak indultak az első hókristályok. Percről-percre egyre többen és többen lettek, igazi hóvihar vette hatalmába a tájat. Az észak felől osonó szél pedig láthatatlan kezére vette őket, és úgy táncoltatta mindegyiküket, mintha bálban lennének, a természet gyönyörű, elegáns báljában. Öröm nézni a havazást, olyan kellemesen megnyugtató és magával ragadó.

Egész éjjel esett, reggelre vastag, mintegy jó 10 centiméteres puha lepel fedte be a kiskertem és az erdő ösvényét. Melengető hósipkát viseltek a madáretetők, puha lepel takarta a fák, a bokrok ágait, és a talajt, melyből már egyetlen fűszál sem tudott kikukucskálni. Mindenki a dunna alatt pihent, és aludta az igazak, édes álmát.

Éppen, hogy a pirkadat első jelei megjelentek a szürke, vastag felhőkkel betakart égbolton, lassan kezdtek kiválni a fák csodás fehér ruhába bújt sudarai. Nem is kellett ennél több az éhes csőrű madaraknak, szépen sorban ébredezni kezdtek, és egymást követte, tették tiszteletüket a kertemben kihelyezett etetőknél. Feketerigók, szajkók, széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, erdei pintyek, nagy és közép fakopáncsok, fakuszok, zöldikék, meggyvágók, csízek, és a hamvas küllő volt a kis éttermeim kedves vendégei.

A havazás egy kósza pillanatra sem pihent meg, egész délelőtt egymást követve hullottak alá a pelyhek, és csilingelő zenéjük betöltötte kertem minden szegletét.  

 Erdei pinty

 Fekete rigó

Visszatért a tél

Nagy fakopáncs hím

 Meggyvágó hím

 Csíz hím

 Széncinege

 Barátcinege

 Zöldike hím

Hamvas küllő hím

Múlt héten szombaton visszatért a tél. Kora délután apró hópihék kergették egymást a levegőben, és ahogy a hőmérséklet egyre alacsonyabbra süllyedt szépen lassan fehérbe öltözött a természet. A fákon, a borokon, az erdei ösvényeken, és a tisztás minden egyes aprócska elszáradt fűszálán, egymáson sokasodtak a parányi hókristályok. A néma csendben tisztán hallani lehetett, a fülnek oly kedves csilingelő muzsikájukat. Varázslatosan szép, amikor a szellő óvatosan végigfésüli a levegőt, és a puha pihék, könnyed tánccal hullnak alá a talajra. Ez a tél legszebb arca.

Vasárnap reggelre mintegy öt centiméteres hó fedte be a kertemet és az erdő ösvényeit. A madáretetők fehér sipkát viseltek fejükön, a fák és a bokrok ágait pedig úgy takarta be, mint védelmező meleg dunna. Még a hóvirágok aprócska fejeit is hótakaró borította. Az elmúlt napok, és hetek enyhe időjárása sok növényt ébresztett fel téli álmából, melyeknek már nincsen más választása, dacolniuk kell a hóval és a faggyal. Hogy ki fogja megnyerni ezt a csatát, majd a következő hetekben kiderül. De bízom benne, hogy megláthatom még a hóvirágjaim kedves kis arcocskáját, és rám fognak még mosolyogni csillagszemeikkel.

Mint minden áldott este, szombaton is feltöltöttem az etetőimet, bőségesen, minden féle finomsággal, hogy ha reggel a kis tollasok kitörlik az álmot a szemeikből, kiadós lakoma várja őket, és éhes csőrük étvágyát tudják csillapítani.

Érkeztek is szépen sorban a vendégek, és pillanatok alatt igaz kis tumultus alakult ki a kertemben. Hisz az erdő kínálta élelemforrásoknak a nagy részét a hólepel eltakarta előlük, így ebben az időjárási helyzetben még fontosabb, hogy finom falatokkal megtöltött etetők. Az idei télen ennyi madár még nem vendégeskedett nálam. 10-12 egyedet számláló csízcsapat a talajetetőn csipegetett, sorra váltották egymást a függő etetőkön a szén, a barát, a kék cinegék, betértek a folyton párban járó csuszkák, a tálcás etető urai a zöldikék, a folyton civakodó nagy fakopáncsok és a szajkók, a katonás léptekkel a fán felfelé araszoló hegyi fakusz, és a magányosan járó közép fakopáncs. Jelen voltak még a csinos fekete tollruhás fekete rigók, az elválaszthatatlan gerle pár, egy szem magában hosszú idő óta újra meglátogatott a meggyvágó, és itt volt kertem egyik legkülönlegesebb, és legritkább vendége a hamvas küllő is, a diófa ágai között pedig őszapó csapat motozott, de ők nem vegyültek be a madársereg közé. Egész álló nap nagy volt a sürgés-forgás, mintha érezték volna, hogy az estével beköszöntő sötétség elhozza, az idei tél leghidegebb éjszakáját. És így is lett hétfő reggelre, a hőmérő higanyszála -12 fokig süllyedt. A védett rejtekeikben pihenő tollasok pedig már alig várták, hogy megérkezzen a pirkadat, és vele együtt a világosság, hogy a fagyos éjszaka alatt elvesztett energiájukat pótolni tudják. Ahogy a reggeli fény a tájat a hatalmába kerített, úgy telt meg élettel ezen a reggelen is a kiskertem. 

 Kékcinege

 Csuszka

 Közép fakopáncs