Erdei ibolyák ébredése

Lassan ébredezik a természet. Ösvényein a megfakult fűszálak között üde zöld hajtások bújnak elő félénken, az avar puha dunnája alatt aprócska virágok mocorognak, a fekete bodzabokrok ágacskáin rügyek pattannak. A fák rengetegében madarak dalai zengnek, a dél felől érkező szellők pedig édes illatokat visznek láthatatlan szárnyukon. Az erdő sűrűjében a tavasz utánozhatatlan illata úszik, az erdei ibolyák kellemes, szolid illata. 

A fák tövében, az avar sűrűjében félősen megbújva bontogatják szirmaikat. Szerényen figyelik a lassan tavaszodó tájat, törékeny testüket a Nap meleg sugarai cirógatják, ők pedig boldogan mosolyognak. Halk kacagásuk betölti az erdő rengetegét, melyre puha bundás dongók kapják fel fejüket. 

Kedves hangokkal, kellemes illatokkal telik meg a fák sűrűje, mindenki készülődik, hiszen eljött az idő, a tavaszi feltámadás ünnepe. 

A tavaszi erdő virágkincsei

Erdei ibolya 

 Mezei zsálya és szorgos kis vendége

 Selymes zanót

 Salátaboglárka

 Piros árvacsalán

Április vége felé járunk, amikor a tavasz már teljes szépségében pompázik. Az erdők, mezők ösvényeinek lakói már mind, egytől-egyig ébren vannak, hogy egyedi szépségükkel gazdagítsák a természetet.

Kora délután volt, amikor a kellemes tavaszi meleg a szabadba csábított. Az erdő ösvénye már árnyasabb, mint pár hete volt, hiszen a fák hosszú, égbe meredő karjain üde zöld levélkék pihennek. Ahogy a gyenge szellő a sudarakba osont gyengéden ringatni kezdte őket, kedves árnyaik pedig a törzseken és a talajon titokzatos mintákat rajzoltak. A nap eleven sugarai már nem tudnak akadálytalanul az erdőbe hatolni, a kacagóan zöld, zsenge levélkék már útjukat állják, de amikor sikerül beosonniuk, annak a látványa maga a csoda. Olyankor a fények játéka még szebbé, még ragyogóbbá varázsolja a fák rengetegét.

Ahogy utamon haladtam előre, a madarak ujjongó, szerelemtől ittas strófái követték minden lépésemet. A számtalan strófa között azonban volt egy hang, egy olyan szólam, melyre minden évben izgatottan várok. Ez a nevét ismételgető madár hozza el számomra az igazi, hamisítatlan tavaszt. Ő nem más, mint a kakukk, akinek szólamait ezen a vasárnapon sikerült először hallanom. Boldog voltam, hiszen tudtam, hogy ettől a naptól kezdve, egészen nyár közepéig vele együtt, az ő kíséretében fognak telni a sétáim.

A kakukkon kívül csengő dallamaikat hallatták a fekete és az énekes rigók, hinta dalocskájukat ismételgették a széncinegék, trilláztak a kék és a barát cinegék, önfeledten füttyögtek a csuszkák, hangosan, talán a leghangosabban strófáztak az erdei pintyek, csilpcsalpfüzike nevét ismételgette a tölgyfa ágai között, csinos mellénykét viselő vörösbegy hallatta hangját a bodzabokor ágai közül, mely hang úgy osont tova, mint a lágyan csörgedező kispatak. A messziből harkály dobolt, de már nem azzal az elánnal, mint hetekkel ezelőtt tette, inkább olyan tessék-láséknak tűnt ez a hang, majd újra és újra felzendült a zöld küllő boldog és önfeledt kacagása is, mintha kinevetné az erdő lakóit.

Az erdei út mentén, a fagyalbokrok fiatal zöld leveleket viselő ágacskáinak árnyékában szerényen pislogtak az erdei ibolyák. Pedig ha tudnák milyen szépek, és milyen kellemes illattal áldják meg az erdőt, akkor biztosan nem rejtőzködnének el a bokrok zöld szoknyájának rejtekébe. Szorgos méhek, szép termetű dongók, puha meleg szőrkabátot viselő pöszörlegyek zsongták körbe nem csak az ibolyákat, hanem a tavasz nektárban dús minden apró virágát.

A hegyoldal, ahová utam tartott kedves hely a számomra, több okból is. Innen a legszebb a kilátás szeretett otthonomra, arra a csodás tájra, melynek látványa újra és újra rabul ejti a szívem, és mellyel soha nem tudok betelni. A másik ok pedig az élővilág gazdagsága. A hegyoldalon szép kort megélt tölgyfák élik öreges életüket, melyeken az elmúlt évtizedek már meghagyták a nyomukat, de mégis ettől olyan különlegesek, és értékesek. Mély ráncaik a hosszú idő elmúlásáról árulkodnak, mely alatt oly sokat láthattak és tapasztalhattak, ha mesélni tudnának az átélt időkről, ámultan hallgatnám a történeteiket. Ezeknek a fáknak a védelmében tavasztól egészen ősz végéig szebbnél-szebb virágok élik az életüket, és annak ellenére, hogy jól ismerem ezt a helyet, évről-évre meg tud lepni, és ajándékozni újabbnál-újabb megfigyelési élményekkel.

Ahogy lábaimat szedtem a tavaly ősszel lehullott levelek csörögtek a cipőm talpa alatt. Az elmúlt hosszú hetek, sőt hónapok alatt alig volt csapadék a vidékünkön, és ez a szárazság, mindenből kiszívta a nedvességet. A talaj mély ráncokat visel magán, az avar pedig olyan száraz, hogy minden lépésem nyomán hangos csörög, mintha beszélni akarnának, hangjukat hallatni, és esőért kiáltani. De az eső sehogy sem akar megérkezni, pedig óriási szükség lenne rá, hogy a száraz föld szomjúságát tudja oltani, és hogy a belőle születő életek gyökerei vízhez juthassanak.

A szárazság ellenére azért sikerült találkoznom jó pár tavaszi virággal, de korántsem annyival, mint egy esztendővel ezelőtt. A barna levelek védelméből selymes zanótok dugták elő sárga fejecskéiket, lilán tündökölt az idei első lila szirmokkal büszkélkedő sudárra nőt mezei zsálya, a fűszálak közül nyúlánk mezei keresztfű kémlelete az eget nem e lát, esőt hozó felhőket közelegni, pongyola pitypangok nézelődtek a zöldellő fűszálak között, és úgy festettek, mintha a nap korongja többedmagával pottyant volna a talajra. Az erdei kutyatejek pedig annyian voltak, mintha az égből szórták volna alá őket. Itt-ott még salátaboglárkák csillogó sárga szirmai, apró rózsaszín virágokat viselő piros árvacsalanak, lila színben pompázó kerek repkények bújócskáztak. Az egyik öregedő tölgy lábánál pedig szerényen meghúzódva pihent az aprócska fehér virágokat viselő közönséges derecevirág. Ezen a sétámon még csak vele sikerült találkoznom, de jó pár nap múlva sokkal, de sokkal többen lesznek, és a hegyoldal talaját fehér virágszőnyeggel borítják majd be, mintha frissen hullott hópelyhek szálltak volna le az égből.

Amikor sétámról hazafelé tartottam a fénylő kék égen újabb és újabb fellegek tűntek fel. Észak felől, egymást követve kergetőztek, és mire hazaértem a nap korongját is uralmuk alá vették. Az eső reményét hozták el, de sajnos ez a remény szerte foszlott, mert ezek a fellegek nem hozták el a várva várt éltető csapadékot és felfrissülést, melyet a természet lakói már annyira vártak.  
  

      Közönséges derecevirág

Pöszörlégy

Salgói vár

November virágai

Százszorszép

 Erdei ibolya

 Pelyhes kenderkefű

 Fehér akác

Lassan november vége felé járunk, de az elmúlt hetek időjárása a szokottnál jóval enyhébben telt el. A csillagfényes éjszakák leple alatt, a hőmérő higanyszála gyakran nulla fok alá kúszott, és ezeken, a hajnalokon csinos dérruhát öltöttek magukra a növények. De a reggeli hideg után, ahogy a nap korongja egyre feljebb kúszott a horizonton, és meleg sugaraival simogatni kezdte a tájat, úgy lett egyre langyosabb a levegő, és igazán szép őszi időben lehetett részünk.

Minden esztendő őszén, szépen lassan nyugovóra tér a természet, téli álmot alvó lakói, lehunyják szemeiket, és a hideg téli hónapokat édes álmukba merülve töltik. Azonban ez a szokatlanul enyhe őszi időjárás megzavarta az éppen szunnyadni készülő természetet, és a nap meleg simítása újra előcsalta az éppen pihenni készülő lakókat.

Már október közepén különlegesnek számított, hogy az orgonabokrokon újra illatos, lila virágok tündököltek, az aranyesőn apró sárga virágok díszlettek, és, hogy az ibolyák is újra szárba szökkentek, és lila szirmaikat bontogatták a kellemes időben. A népi megfigyelés szerint, ha az akácok, ősz elején újra illatos virágokat viselnek, akkor szép hosszú őszre számíthatunk. Minden esztendőben, amikor sikerült szeptemberben megfigyelnem az akácok újravirágzását, beigazolódat ez a népi jóslat, és valóban, kellemesen enyhe, napsütéses hosszú ősszel ajándékozott meg akkor a természet.

Az idei évben, amikor szeptembert írtunk, több helyen is megfigyeltem, hogy a lila és a fehér akácok levelei között, csinos virágok bújnak meg. Korántsem voltak annyian, mint tavasszal, amikor a mámorító illatot szóró virágok, úgy csüngnek a fákon, mint a szép nagy fürt szőlők. Kevesebben voltak, csak itt-ott tűntek elő a lassan sárguló levelek közül, de akár hányan is, bontották ki újra szirmaikat, a szép hosszú ősz reményét jelezték a számomra. Mely idén újra megadatott, hisz kívánni nem lehetne szebb őszt, mint a mostani.

Tavaly október közepén, egyik bejegyzésem az erdei ibolyák újravirágzásáról szólt, idén pedig ez a bejegyzésem fog erről szólni, melyet most november, majdnem legvégén osztok meg Veletek, akkor, amikor sikerült megfigyeltem őket. Vasárnap reggel, szomorkás, borús idő köszöntötte a tájat, de szerencsére nem esett, így egy kis könnyed sétára indultam. Nem bíztam benne, hogy virágokat, gombákat, vagy éppen apró rovarokat sikerül majd megfigyelnem, de valamilyen belső hang arra késztetett, hogy tegyem be a táskámba a makró objektívemet. És milyen jól is tettem, hogy megfogadtam a belső sugallat tanácsát, mert éppen, hogy a tisztás körbeölelő erdő széléhez értem, az egyre száradó fűszálak közül, egy apró, lila fejecske tekingetett elő. Az erdei ibolya kedves arcocskája szó szerint csalta a tekintetemet. Örömöm, határtalan volt, hogy még találkozhattam, ezzel a szívemnek oly kedves kis virággal, hiszen a hosszú tél előtt, ezek a pillanatok számomra igazi kincset érnek. Nehéz volt tőle a megválás, de tovább folytattam az utamat, mely út alatt a természet igazán kellemes meglepetésekkel kedveskedett nekem, méghozzá a későn szirmaikat bontogató virágok pompájával. Fehér mécsvirágokkal, perzsa veronikákkal, pelyhes kenderkefüvekkel, és egy szép szál bársonyos kakukkfűvel is találkozót hozott össze a természet.

Hiába takarták komor fellegek az égboltot, és volt szomorkás az idő, az én szívemben sütött a nap, mert ezek az aprócska kis szépségek, melyek kedves jelenlétét hónapokig nélkülöznöm kell, teljesen bearanyozták a napomat.  

         

Bársonyos kakukkszegfű

 Ösztörűs veronika

 Fehér mécsvirág

Újra virágzik az ibolya.

Ahogy beköszönt az ősz, egyre kevesebb virág bontogatja szirmait és szinte kincset érnek azok a pillanatok, amikor a hosszú tél előtt még utoljára gyönyörködhetünk bennük.

Ma délután, ahogy az erdőben sétáltam, egy lila szirmokkal büszkélkedő, erdei ibolyán akadt meg a tekintetem. Egyre gyakoribb,  hogy egy egy tavaszi virág ilyenkor ősszel, ha kedvezőek az időjárási feltételek újra bontogatni kezdi szirmait. Az erdei ibolya is egy ilyen növény. Első, fő virágzása márciustól májusig tart, amikor is beporzásukat a rovarok végzik el. Lila virágai úgy alakultak ki, hogy a dolgos kis méhek, dongók munkáját megkönnyítsék és könnyen hozzá tudjanak férni a porzókhoz. Azonban a legtöbb ibolyafajnak, köztük az erdei ibolyának is van egy másodvirágzása, mely általában ősszel következik be. Ilyenkor már nem hagyatkoznak a rovarokra és azok segítségére, hanem saját magukat porozzák be. Ezek a késői virágok sokkal több magot nevelnek, melyeknek köszönhetően a tavasz beköszöntekor, ha a természet is kegyes lesz hozzájuk, lila virágpompával terítik majd be az erdők ösvényeit.