A tavaszi erdő virágkincsei

Erdei ibolya 

 Mezei zsálya és szorgos kis vendége

 Selymes zanót

 Salátaboglárka

 Piros árvacsalán

Április vége felé járunk, amikor a tavasz már teljes szépségében pompázik. Az erdők, mezők ösvényeinek lakói már mind, egytől-egyig ébren vannak, hogy egyedi szépségükkel gazdagítsák a természetet.

Kora délután volt, amikor a kellemes tavaszi meleg a szabadba csábított. Az erdő ösvénye már árnyasabb, mint pár hete volt, hiszen a fák hosszú, égbe meredő karjain üde zöld levélkék pihennek. Ahogy a gyenge szellő a sudarakba osont gyengéden ringatni kezdte őket, kedves árnyaik pedig a törzseken és a talajon titokzatos mintákat rajzoltak. A nap eleven sugarai már nem tudnak akadálytalanul az erdőbe hatolni, a kacagóan zöld, zsenge levélkék már útjukat állják, de amikor sikerül beosonniuk, annak a látványa maga a csoda. Olyankor a fények játéka még szebbé, még ragyogóbbá varázsolja a fák rengetegét.

Ahogy utamon haladtam előre, a madarak ujjongó, szerelemtől ittas strófái követték minden lépésemet. A számtalan strófa között azonban volt egy hang, egy olyan szólam, melyre minden évben izgatottan várok. Ez a nevét ismételgető madár hozza el számomra az igazi, hamisítatlan tavaszt. Ő nem más, mint a kakukk, akinek szólamait ezen a vasárnapon sikerült először hallanom. Boldog voltam, hiszen tudtam, hogy ettől a naptól kezdve, egészen nyár közepéig vele együtt, az ő kíséretében fognak telni a sétáim.

A kakukkon kívül csengő dallamaikat hallatták a fekete és az énekes rigók, hinta dalocskájukat ismételgették a széncinegék, trilláztak a kék és a barát cinegék, önfeledten füttyögtek a csuszkák, hangosan, talán a leghangosabban strófáztak az erdei pintyek, csilpcsalpfüzike nevét ismételgette a tölgyfa ágai között, csinos mellénykét viselő vörösbegy hallatta hangját a bodzabokor ágai közül, mely hang úgy osont tova, mint a lágyan csörgedező kispatak. A messziből harkály dobolt, de már nem azzal az elánnal, mint hetekkel ezelőtt tette, inkább olyan tessék-láséknak tűnt ez a hang, majd újra és újra felzendült a zöld küllő boldog és önfeledt kacagása is, mintha kinevetné az erdő lakóit.

Az erdei út mentén, a fagyalbokrok fiatal zöld leveleket viselő ágacskáinak árnyékában szerényen pislogtak az erdei ibolyák. Pedig ha tudnák milyen szépek, és milyen kellemes illattal áldják meg az erdőt, akkor biztosan nem rejtőzködnének el a bokrok zöld szoknyájának rejtekébe. Szorgos méhek, szép termetű dongók, puha meleg szőrkabátot viselő pöszörlegyek zsongták körbe nem csak az ibolyákat, hanem a tavasz nektárban dús minden apró virágát.

A hegyoldal, ahová utam tartott kedves hely a számomra, több okból is. Innen a legszebb a kilátás szeretett otthonomra, arra a csodás tájra, melynek látványa újra és újra rabul ejti a szívem, és mellyel soha nem tudok betelni. A másik ok pedig az élővilág gazdagsága. A hegyoldalon szép kort megélt tölgyfák élik öreges életüket, melyeken az elmúlt évtizedek már meghagyták a nyomukat, de mégis ettől olyan különlegesek, és értékesek. Mély ráncaik a hosszú idő elmúlásáról árulkodnak, mely alatt oly sokat láthattak és tapasztalhattak, ha mesélni tudnának az átélt időkről, ámultan hallgatnám a történeteiket. Ezeknek a fáknak a védelmében tavasztól egészen ősz végéig szebbnél-szebb virágok élik az életüket, és annak ellenére, hogy jól ismerem ezt a helyet, évről-évre meg tud lepni, és ajándékozni újabbnál-újabb megfigyelési élményekkel.

Ahogy lábaimat szedtem a tavaly ősszel lehullott levelek csörögtek a cipőm talpa alatt. Az elmúlt hosszú hetek, sőt hónapok alatt alig volt csapadék a vidékünkön, és ez a szárazság, mindenből kiszívta a nedvességet. A talaj mély ráncokat visel magán, az avar pedig olyan száraz, hogy minden lépésem nyomán hangos csörög, mintha beszélni akarnának, hangjukat hallatni, és esőért kiáltani. De az eső sehogy sem akar megérkezni, pedig óriási szükség lenne rá, hogy a száraz föld szomjúságát tudja oltani, és hogy a belőle születő életek gyökerei vízhez juthassanak.

A szárazság ellenére azért sikerült találkoznom jó pár tavaszi virággal, de korántsem annyival, mint egy esztendővel ezelőtt. A barna levelek védelméből selymes zanótok dugták elő sárga fejecskéiket, lilán tündökölt az idei első lila szirmokkal büszkélkedő sudárra nőt mezei zsálya, a fűszálak közül nyúlánk mezei keresztfű kémlelete az eget nem e lát, esőt hozó felhőket közelegni, pongyola pitypangok nézelődtek a zöldellő fűszálak között, és úgy festettek, mintha a nap korongja többedmagával pottyant volna a talajra. Az erdei kutyatejek pedig annyian voltak, mintha az égből szórták volna alá őket. Itt-ott még salátaboglárkák csillogó sárga szirmai, apró rózsaszín virágokat viselő piros árvacsalanak, lila színben pompázó kerek repkények bújócskáztak. Az egyik öregedő tölgy lábánál pedig szerényen meghúzódva pihent az aprócska fehér virágokat viselő közönséges derecevirág. Ezen a sétámon még csak vele sikerült találkoznom, de jó pár nap múlva sokkal, de sokkal többen lesznek, és a hegyoldal talaját fehér virágszőnyeggel borítják majd be, mintha frissen hullott hópelyhek szálltak volna le az égből.

Amikor sétámról hazafelé tartottam a fénylő kék égen újabb és újabb fellegek tűntek fel. Észak felől, egymást követve kergetőztek, és mire hazaértem a nap korongját is uralmuk alá vették. Az eső reményét hozták el, de sajnos ez a remény szerte foszlott, mert ezek a fellegek nem hozták el a várva várt éltető csapadékot és felfrissülést, melyet a természet lakói már annyira vártak.  
  

      Közönséges derecevirág

Pöszörlégy

Salgói vár