Esőcseppek
Legutóbbi bejegyzésemben arról számoltam be nektek, hogy a
természet szerteágazó ösvényei mennyire szomjaznak az éltető csapadék után.
Akkor még nem sejtettem sem én, sem az erdők, mezők lakói, hogy már nem sokat
kell várniuk a tavaszi felfrissülésre és az új életeket ébresztő esőre.
Húsvét hétfőjének a délutánján, a végtelen égbolton egyre
több és több felhőpamacs kezdett gyülekezni, mintha tanácskozást tartottak
volna, mely megbeszélésre egyre többen és többen voltak hivatalosak. Ezeket a
fellegeket a közelgő hidegfront küldte el a mi vidékünkre, mely véget akart
vetni a már-már nyárias melegnek. De nem csak a kellemes meleg órái voltak
megszámlálva, hanem az aszályé is, mely hosszú hetek, sőt hónapok óta uralta a
tájat. Kora este volt, amikor az égboltot teljesen uralmuk alá vették a szürke
felhők, és egybefüggő fátyolként terítették be. Egy aprócska rést,
egy kósza kis lyukat sem hagyva a nap pihenni térő korongjának és fényes
sugarainak. Kisvártatva elindult az első, legbátrabb cseppecske, hogy
elhagyja felhőotthonát, és áldott érkezésével, örömmel töltse meg a
természet ösvényeit. Az elsőt követte a második, a harmadik és így tovább,
mígnem megszámlálhatatlanul sokan indultak el a beteljesedésük felé.
Az ablakban állva néztem az erdő fáit és
szinte éreztem boldogságukat. Az eső virgonc cseppjei áthatoltak a még laza
koronájukon, végigfutottak nyúlánk karjaikon, mígnem elérték a talajt, ahol
megannyi tavaszi virág is izgatottan várta az érkezésüket. Mindenki szomjas volt,
elégedetten itták az éltető, szomjukat oltó friss vizet. Ittak az üde zöld
leveleket viselő bokrok, a nyúlánk fűszálak, az avarból kikandikáló virágok, és
a mohapárnák is csak úgy nyelték a megújulást hozó eső áldott cseppjeit.
Mindenki boldog volt, hiszen eljött számukra a várva várt felüdülés, melyre oly
sok időt, oly sok szomjas napot kellett várniuk. De végre megérkezett.
Kedden napközben az esőnek újabb és újabb hulláma érkezett,
és amikor az erdő ösvényére léptem rég nem érzett illatok osontak tova, az eső
üde, utánozhatatlanul kellemes illata. Szinte érezni és hallani lehetett az
erdő és a tisztás lakóinak az örömkiáltását. A csapadék egy nap alatt
hihetetlen változást hozott el az erdőbe. A magas fák égbe meredő karjain rengeteg
új rügy nyitotta kis aprócska tenyerét, hogy ragyogó, kacagó zöld lombjuk, mint
barátkozó kezek kapcsolódjanak össze.
Az üdeség elvarázsolta a madarak szívét is, és örömteli
ódájukat zengték a fák, a bokrok ágai között. A rigók boldogan fuvoláztak, a
harkály önfeledten dobolt, az erdei pintyek torkuk szakadtából ismételték
strófáikat, a vörösbegy a bodzabokor nyúlánk ágán hallatta dicsőítő nótáját, a
széncinegék hinta dalocskájukat küldték tova a gyenge szél láthatatlan szárnyán, szajkók próbálkoztak a dalolással, hogy ők se maradjanak ki az erdő hatalmas
kórusából, a zöld küllő pedig kacagott, hangosan kacagott, mely igazán
boldognak és felszabadultnak hallatszott.
A fűszálak hegyén apró cseppek ringatóztak, köztük pedig
tavaszi lepkék pihentek, türelmesen várakozva, hogy a szürke felhők közötti
réseken előbújjanak a nap melengető sugarai, melyek erővel tölti fel őket.
Az eső mely, annyit váratott magára hihetetlen örömmel és
boldogsággal töltötte meg a természet végeláthatatlan ösvényeit, és előcsalta a még szunnyadó életeket.
Közönséges boglárka
Tavaszi erdő
great macro !
VálaszTörlés