Vadszeder virágai
Az elmúlt napokra és mára is esőt, viharokkal tarkított kiadós esőt jósoltak a szakemberek. Sajnos ez idáig a szűk vidékünket elkerülte az égi áldás. Szó szerint igazi áldás lenne a csapadék, a legnagyobb áldás. Hiszen szomjasak az erdők, mezők lakói, nagyon szomjasak. Mindenki a friss víz után vágyakozik. Az erdő talaján vastag repedések árulkodnak a csapadék hiányáról. A föld porzik, a virágok, már akiknek volt ereje a száraz földből előbújni, kókadtan álldogálnak. A leveleik sárgulnak, a virágok pedig erőtlenül pihennek a száron. A fák üde zöldje egyre sápadtabb, az ágakon pedig egyre több a sárga levél. Nehéz napokat, próbára tevő heteket élnek meg az erdő lakói.
Tegnap délután, amikor utamra indultam a fák törzsei között szokatlan csönd fogadott. Szó szerint néma volt az erdő. A levegőt fülledt meleg járta át, pedig a szél is újra és újra társamul szegődött. De enyhíteni nem enyhítette a meleget. Szememmel a madarakat kerestem, de sehol nem voltak. Nem hallatszott kedves motozásuk, nem járta át a fák lombjait kapcsolattartó hangjuk. A harkály nem kopogtatta a beteg fák mellkasát, a fiatal cinegék nem könyörögtek szüleiknek, a csuszkák sem diskuráltak egymással és még a csilpcsalpfüzikék sem daloltak. Mintha egymagam lettem volna a fák rengeteg között, ilyet rég nem éreztem. Egyetlen hang kísért csak, a lábaim alatt szárazon csörgő avar zizegő zenéje. Amikor pedig megálltam, a zene is megállt. Újra a csönd, a némaság ölelt körbe. Ebben a hangtalanságban pedig, tisztán kúszott a fülembe a fák ágairól aláhulló sárga levelek csöndes neszezése. Ideje korán indulnak utolsó útjukra, de az időjárás velük is kibabrált. A talajon egyre többen és többen vannak. Sárga, zöldes sárga könnyed szőnyeggel fedve be a földet, így a nyár közepén.
Amikor az erdő nyitottabb részére értem, ahol főként akácfák élik az életüket kedves hangok törték meg a csendet. Szorgos méhek hada szállt virágról virágra, fáradtságot nem ismerve gyűjtöttek a vadszeder szolid virágból a nektárt. Közben pedig andalítóan zümmögtek. De nem csak a méhek látogatták a bokrok rengetegét, nagyon sok lepke is tiszteletét tette náluk. Itt az akác erdő, fényben bővelkedő részein rengeteg szederbokor lelet meg otthonát. Akik évről évre csak sokasodnak, táplálékot adva a rovaroknak, búvóhelyet tartogatva a vaddisznóknak. Már több alkalommal leptek meg vaddisznók a bokrok sűrűjéből. Kiváló hely ez a számukra, áthatolhatatlan, védelmező bozótos, ahol előszeretettel töltik a nappali, pihenő időszakukat.
Utam az akácfákkal borított erdőből a tölgyesbe vezetett, oda, ahol ilyenkor a nyár közepén virágok tömkelege teszi színesebbé a talajt. Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtam a hegyen, közben pedig a harangvirágok, a homokliliomok és a többi erdei virág után kutattam. De mindhiába, mindössze három tő harangvirágot és négy tő homokliliomot sikerült találnom. Szegények ők is megfáradva álldogáltak, és láthatóan nehezen viselték a nagy szárazságot. Tavaly ilyenkor annyian voltak, hogy a hegyoldal, homokos talaja fedett tölgyerdeje, lila és fehér viragaiktól pompázott. De nem tudunk mit tenni, az időjárás tartogat viszontagságos időket, az idei esztendő pedig ilyen.
A hegyről lassan visszaereszkedtem az erdei útra, ahol a nyiladékot a Napocska sugarai melengették. A hőség itt még jobban érezhetőbbé vált. A homokfal árnyas részén fali gyík hűsölt, jöttömre ügyesen visszaszaladt védett rejtekébe. A fali gyíkok nem merészkednek messzire védelmező otthonukból. Itt a homokfalban pedig rengeteg ilyen otthon, kesze-kusza járat lapul, gyíkok biztonságos hajléka. Amikor a napos részről újra az árnyas völgybe értem jóleső érzés lett úrrá rajtam. Ilyenkor érezni igazán a sűrű erdő, a völgy adta kellemesebb klímát. A völgy ezen részén rengeteg cserje éli életét. A csipkebokrokon apró zöld termések díszlenek, a kökények levelei között majd cseresznye nagyságú bogyók rejtőzködnek, a fekete bodzák gallyain aprócska zöld bogyók szoroskodnak, a vadszeder szúrós ágai között pedig virágok bősége illatozik, de egyik - másik ágon már termés is meglapul. Hosszú hetek vannak még hátra, hogy az ősz beköszöntsön, de a természet már készül, szemmel láthatóan elkezdte téríteni az asztalát, készülve a bőség idejére.
A szederbokor sűrűjéből hirtelen feketerigó reppent fel. Talán fél méterre volt tőlem. Éjfekete szárnyait széttárta, közben pedig hangosan szidalmazott. Egészen biztos megzavartam szegényt, akaratomon kívül. Talán épp betevő után kutatott a bokor sűrű rejtekében, miközben csőrével a leveleket igazgatta, hogy az alattuk megbújó finom falatokhoz férjen. Ő volt az egyedüli madár akit láttam és akit hallottam. Nem is tudom emlékszek-e, olyan sétára, hogy ennyire csendes, már -már néma legyen az erdő. Ahogy a kis kertem mögé értem, a madarak csacsogása fogadott. Széncinege ifjak kolduló hangja, a kék galamb andalító bugó strófái, a meggyvágó fiatalok különleges zajongása, a szajkók vitája, a gerlepár szerelmes beszélgetése, a csuszkák "tveet - tveet" diskurálása, és felhangzott egy kedves szolid ének is, a csilpcsalpfüzike, nevét ismételhető előadása. Nagy fakopáncs ifjak kopogtatták a diófám törzsét, közben egymást figyelték, mintha egymástól próbálták volna ellesni az élelemszerzés fortélyait, egy vörös bunda mókus pedig őket szemlélte, miközben egy apró, zöld burokba bújt diót szeretett volna leszedni a fa ágáról. Az itatóim mindegyike foglalt volt, egyikben széncinege fiatalok próbálkoztak a fürdéssel, a másikból fiatal feketerigó kortyolta a friss vizet, a harmadikban pedig vörösbegy pocskolt. A talajon énekes rigó kutatott betevő után, fiatalkori felöltőt viselő, önálló madárka, nem messze tőle pedig erdei pinty szedte lábait, fürgén egyiket a másik után. Ahogy figyeltem a sok madarat, hirtelen olyan érzés kerített hatalmába, mintha minden tollas az én kertemben és az a mögötti erdőbe gyűlt volna össze. Hálával töltötték el a szívem és boldogsággal, hogy láthatom és hallható őket, napról-napra.
