Novemberben, az ősz utolsó hónapjában jár a természet és
lakói. Az első téli hónapig még hetek vannak hátra, mégis a természet már jelzi
a hideg évszak közeledtét. Ennek bizonyítéka pedig nem más, mint a téli fülőke
megjelenése.
Immár harmadik esztendeje követem szemmel, az erdő egyik
rejtett szegletében élő fülőkék aprócska telepét. Kíváncsiságból látogattam meg
élőhelyüket, hátha a kiadós őszi csapadék, a hűvös novemberi idő előcsalta
kedvenc kis fotóalanyaimat. Reményeim pedig, hogy láthatom őket valóra vált.
Éppen ugyanott jelentek meg, ahol az elmúlt két évben is. A szép kort megélt,
gyér lombozatot viselő, hajlott törzsű gyertyán fa törzsén lelték meg
otthonukat. Egészen pontosan a fa repedt kérgének a védelme alatt. Most még
egészen aprók, sárgásbarna kalapjuk nem nagyobbak, mint egy borsszem, de a kis
csoportban még apróbbak is megbújnak. A fakéreg repedése még féltőn dédelgeti
őket, de ahogy telnek a napok, szépen lassan cseperedni fognak, és ahogy egyre
nagyobbra nőnek kíváncsian bújnak majd egyre kijjebb és kijjebb védelmező
otthonukból.
Tartsatok velem, időről-időre megmutatom majd
fejlődésüket.
A téli fülőkék azon kevés gombák egyike, akik a téli
időszakot választották termő idejüknek. Ők kifejezetten jól érzik magukat a
hideg téli napokon, ha azonban kemény fagyok köszöntenek a természet
ösvényeire, vagy vastag hótakaró fedi be termőhelyüket, pihenő időszakot
tartanak a növekedésükben, és mihelyst a levegő enyhülni kezd tovább folytatják
a fejlődésüket, éppen ott ahol azt abbahagyták.
Van egy kedves kinézetű, igazán aprócska gombafaj, melynek a
megjelenése bizonyítja, hogy a tél bebocsátást nyert a természet ösvényeire. Ő
pedig nem más, mint a téli fülőke.
A természet 2017 telén kedveskedett nekem a vele való első
találkozással, és azóta is éberen figyelem őket téli hónapokban,
hátha ismét mellém szegődik a szerencse, és újra találkozhatok velük. A
természetnek hála, tavaly sem maradt el a találkozás, igaz akkor az erdő
teljesen más szegletében örvendeztettek meg a jelenlétükkel. Az ünnepek alatt útra keltem, és felkerestem a téli fülőkék élőhelyét,
azt a fát, melyen az elmúlt télen is termőtesteiket növesztették.
Különleges, egyedi szokásokkal és felépítéssel rendelkező
gombák ők, hiszen ellentétben a legtöbb fajjal, velük a hideg hónapokban találkozhatunk.
Általában az őszi első fagyok után kezdenek el növögetni, és egészen a
következő tavaszig folyamatosan növesztik termőtesteiket. Nekik nem jelentenek
akadályt a téli fagyos időszakok sem. Amikor a természet ösvényeit a vastag
hótakaró, és a mínuszok veszik uralmuk alá, kicsit megpihennek, majd mihelyst picit
enyhülni kezd az időjárás, fejlődésüket ott folytatják, ahol a kemény fagyok
előtt abbahagyták.
Izgatottan haladtam az utamon, és közben arról ábrándoztam,
hogy milyen jó is lenne, ha meg tudnám őket pillantani, ott ahol tavaly
is éldegéltek. Vágyam pedig ügyesen valóra is vált, hiszen ott voltak. Kis
csoportba tömörülve bújtak elő a fa kérge alól. Voltak köztük nagyobbak, és
egészen aprók is. Csodás kis fülőkecsoporthoz volt ismét szerencsém, és, ahogy
figyeltem őket megállapítottam, hogy jóval többen vannak, mint a legutóbbi,
hosszú hónapokkal ezelőtti találkozáskor. Boldog voltam, hogy újra láthattam
őket, hogy a természet újra megadta a velük való találkozást.
A tél faggyal, és reményeim szerint hóval tarkított hosszú
hónapjai még előttünk és az erdők, mezők lakói előtt állnak. De fagy és hó ide
vagy oda, az egészen biztos, hogy ezen a télen sem kell kalapos kis kedvenceim
látványát nélkülöznöm. Szemeimet nyitva tartva fogom az utamat járni, éppen
úgy, mint eddig is tettem, hátha mellém szegődik a szerencse, és más
fülőkecsoportot is sikerül még megfigyelnem.
Kellemesen enyhe idő fogadott, amikor az utamra indultam. Az
ég kékjét, csak egy-két fehér felhőpamacs díszítette, de ők is tisztes
távolságban maradtak a nap izzó korongjától, így tündöklésére nem jelentettek
veszélyt. Itt-ott, az északi részeken megbújva még kisebb jéggé fagyott kristályok őrizték a
tél emlékét, de a levegő enyhesége, az ő napjaikat is már megszámlálta.
Hamarosan minden kitartó apró jégkristály vízzé olvad, és beszivárogva a
talajba, hogy nedvességükkel láthassák el, a lassan ébredező növények szomjas
gyökereit.
A kellemes meleg, a nap simogató fénye egyre több tollasból
csalta elő a gyöngyöző strófákat, sőt mi több nem csak a csacsogó csőröket
nyitotta meg a jó idő, hanem a szíveket is. Az erdő felett egerészölyv pár
körözött. Csupasz karjaikkal az ég felé nyújtózó fák között tisztán látni
lehetett szerelmi táncukat, miközben oly jól ismert, jellegzetes „hié,hié”
kiáltásukkal diskuráltak egymás között. Hol magasabbra, hol egy kicsit
alacsonyabbra engedték testüket, olykor pedig annyira közel kerültek egymáshoz,
hogy testük szinte összeért. Kisvártatva az egyikük elindult a hegyoldal
irányába, és nem messze tőlem az egyik magas tölgy ágai közé telepedett. A
párja követte őt, közben pedig folyamatosan tartották egymás között a
kapcsolatot. Az egerész ölyvek tél vége felé és tavasszal, amikor az ő
szívükben is lángra lobban a szerelem, a ragadozó madarakhoz képest igen zajos
életet élnek. Ilyenkor figyelhetjük meg leggyakrabban messzire hangzó,
nyávogónak tűnő kiáltásaikat.
Nem messze tőlük szajkók riadt csoportja rikácsolt, egyik
másik pedig, rettegett ellenségük az ölyvek hangját utánozta. Azonban most nem
volt a szajkóknak mitől tartaniuk, hiszen a barna tollruhás ragadozók, csakis
egymással voltak elfoglalva.
Miközben komótosan ballagtam utamon, alaposan vizsgálgattam
a csenevész bodzabokrok csupasz ágait, nem e látok rajtuk pihenő gombákat.
Hiszen főként rajtuk élnek az erdő fülei, a júdásfüle gombák. Sajnos hiába
kerestem-kutattam őket, mindösszesen egy nagyobbat, nem sokkal mellette pedig
egy egészen aprócskát sikerült találnom. Pedig olyan különlegesen szép kis
teremtmények, melyek szerintem a megszólalásig hasonlítanak az emberi fülre. Az
egyik határozó könyvemben azt olvastam róluk, hogy ők akkor érzik jól magukat,
és akkor indulnak fejlődésnek, ha a talajban sok a nedvesség, mely nedvesség a
levegőbe is érezhetővé válik. Felénk ezen a télen elég sok és olykor igencsak
vastag hó hódunna vette birtokba az ösvényeket, mely az erdő nagy részén már
teljesen elolvadva a talaj nedvességtartalmát gazdagítva, ennek ellenére, egész
utam alatt csak ezzel a kettő kis szépséggel sikerült találkoznom. A tavalyi
bőséges szezon után, hiányuk oka örök titok marad.
Kárpótlásul azonban, az egyik tölgyfa törzse mellett, a
vastag avarból téli fülőkék barna kis csoportja tűnt elő. Szegényeket a
mögöttünk álló tél hosszú hetei már megviselték, öregesen, csüggedten
álldogáltak ráncosodó kalapkáik alatt, és egyikük-másikjuk tönkje is megrogyva,
megtörve feküdt a puha levelek között.
Sétám alatt még egy igazán szép, élénk narancssárga gombával
sikerült találkoznom, melynek becsületes neve osztrák tölcsérgomba. Felfedezése
nem nehéz feladat, hiszen a barna avar között, szinte mágnesként csalja
tekintetüket cinóbervörös, élénk színe. Életét a talajra lehullott korhadó
ágacskákon éli, és február végétől április végéig találkozhatunk velük. Csak
gyönyörködni érdemes bennük, hiszen tölcsérszerű kalapjuk nagyon érzékeny
minden érintésre, hamar megsérül, megtörik.
Utamon végig a széncinegék, a kék cinegék és a csuszkák kedves, tavaszt
köszöntő dalai kísértek, mely előadásokba újra és újra becsatlakoztak a nagy
fakopáncsok is messzire hallatszó dobolásukkal. Miközben a hangokat hallgattam,
és élveztem a nap sugarait, apró piros foltokon akadt meg a tekintetem. Lassan,
komótosan szedték apró lábaikat a verőköltő bodobácsok, miközben úgy
helyezkedtek, hogy a nap melege a legjobban átjárja csinos kis testüket. A
kellemes idő őket is előcsalta a földben lapuló téli szállásukból, ahol az
elmúlt hosszú hónapokat töltötték. A cirógató melegben már nem tudtak tovább
szundikálni ezek a napimádó rovarok, akiknek lételeme és életük fontos része a
nap melegében való pihengetés.
Már hazafelé vitt az utam, amikor a tisztást szegélyező fák egyik törzsén ovális alakú lyukra lettem figyelmes. A kezdetleges
otthont egy harkály kezdte el ácsolni, és valószínűleg fekete harkály, mivel
egyedül ő készít ovális bejáratú lakást magának és családjának. De ebben az
egészben az volt a legkülönlegesebb, hogy a kivájt rés, teljesen a fa törzsének
a legaljában helyezkedett el, egészen közel, pár centire a talajtól. Az avarban
és a földön a kiékelt fadarabok árulták el, hogy ez a munkafolyamat nem is
olyan régen, talán pár napja zajlott itt le. Hogy mi célja volt vele az egyedül
az ő kis titka, de egy azonban bizonyos, ide, ilyen védtelen helyre a fészkét
nem készítené el. Mindig történek meglepő estek, mindig minden sétám alkalmával
sikerül különleges dolgokat megfigyelnem a természetben, melyekből nem csak
tanulhatok, hanem újabb és újabb élményeket is szerezhetek.
Kora délelőtt volt, amikor a nap sugarainak szikrázó fénye a
szabadba csábított. Az égbolt élénk kék színben tündökölt, melyen csak egy-két
kósza fehér felhőpamacs úszott tova, mint a tenger nyugodt vizén andalgó
kishajók. A nap fényét eszük ágában sem volt megzavarni, tisztes távolban
lebegtek tova észak felé. Az alacsony hőmérséklet ellenére a levegő kellemesen
enyhének érződött, hiszen a nap már ilyenkor tél vége felé nem csak vakító
fényét szórja, hanem ereje is egyre gyűlik, így kellemesen meleggel ajándékozza
meg a tájat.
Az északi részeken, ahol még az árnyék az uralkodó, és ahová
a napsugarak még nem tudnak beosonni, mind a mai napig jó pár centis hótakaró
fedi be a talajt, mely fagyottan és kitartóan uralja az ösvényeket. A déli
oldalakon ezzel szemben, már nyoma sincsen a hónak, sőt mi több, üde zöld
fűszálak, apró levélkék, puha mohaszőnyegek kezdenek álmosan nyújtózkodni az ég
felé. A bátrabbakat, a vakmerőbbeket már előcsalták a nap meleg sugarai, pedig
a tavasz még odébb van, de ők ezzel mit sem törődnek. Mindezek ellenére mégis
jó volt velük találkozni, jól esett a szememnek és a lelkemnek az üde zöld
színekben pompázó aprócska növények látványa.
Az erő szélén, ott ahol egy kidőlt fa zárja el az ösvényt,
őzsuta álldogált. Sötétbarna, csillogó szemeivel az égboltot kémlelte, miközben
a napsugarak kedves arcát simogatták. Hosszú pillanatok teltek el, de ő nem
mozdult, jólesően tűrte a testét átmelegítő fényt. Szürke, téli csuhája szinte
teljesen beleolvadt a környezetébe, melyet ilyenkor télen sokkal sűrűbb és
hosszabb szőrszálak alkotják, védve őt a fagyos idővel szemben. Ráérősen,
megfontoltan aztán mégis elindult, kecses mozdulatokkal emelgetni kezdte lábait
a fagyott hóban, és szépen lassan, védelmezőn elrejtették, körbeölelték testét
a szederbokrok.
Lábaim alatt a fagyott hó ropogott, melynek teteje olyan
kemény volt, hogy be sem szakadt testem súly alatt. A tisztás, mélyebben fekvő
részében, még hótakaró uralja a talajt, hiszen ide még nem hatolnak be a
melengető napsugarak, mert a fák eltakarják fényüket. Visszatérve az erdő déli
részébe, viszont a hónak már nyoma sem volt, a puha avar tette kellemessé a
járást. Hirtelen gyenge szél osont végig előttem az ösvényen. Óvatosan a száraz
faleveleket kezdte igazgatni, akik beleegyezőn hagyták, hagy rendezgesse őket
kedvére.
A fák sudarából ekkor halk, de mégis olyan kedves
csicsergések szűrődtek ki. Megszámlálhatatlanul sok, aprócska csőrből
csendültek fel ezek a gyöngyöző strófák, mely csőröknek gazdái a csízek voltak.
Rengetegen vették birtokba a fák ágait, és mindannyian serényen flótáikat
hallatták, mellyel talán a boldogságuknak adtak hangot. Régen nem volt
szerencsém ennyi egyedet számláló csízcsapathoz, becslésem szerint 60-70 csinos
kis tollasból állhatott ez az eleven kis társaság. Nem messze tőlük széncinege
kapcsolódott be a csízek alakulatához, majd még egy és még egy. Messze csengőn
és teljes átéléssel daloltak. Egyikük a „hinta” dalt ismételgette, a másik
kettő csőréből pedig, a „nyitnikék” strófáit csendültek fel. A rögtönzött kis koncert
kisvártatva újabb tagokkal bővült, éles füttyeiket ismételgették a csuszkák. A
nap melege és fénye jókedvre derítette a kis tollasokat, és egy kis tavaszt
loptak az erdő fái közé. Szemeimet behunyva pedig el is hittem nekik, hogy a
tavasz megérkezett. Arcomat a nap melege simogatta, lelki szemeim előtt pedig a
rügyeiket bontogató fák és bokrok szépsége lebegett.
Mélázásomból hirtelen ágak recsegései, roppanásai
zökkentettek ki. A fák között valakik meneteltek, egymást követve libasorban.
Sokat nem láttam belőlük, csak annyit, hogy szürkésbarna felöltőt viselnek, és
szép nagy termetűek. Ekkor hirtelen, fürgén szaladni kezdtek, talán a széljárás
nekik kedvezett és megérezték ottlétemet. Hosszú, kecses lábaikat egymás után
szedve nyargaltak le a domboldalon, majd át a tisztáson. Egy szarvascsorda, 14
egyedből álló tagjaival sikerült találkoznom, mely csapat, kettő villás agancsú
fiatal bika kivételével, csak tehenekből állt. A vezér mutatta az utat, a csorda
többi tagja pedig szófogadóan követte, egymás mögött, libasorban haladva. Pár
pillanat volt az egész, én pedig csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal,
tőlük mintegy 30 méternyire és ámultam figyeltem szépségüket.
Ahogy a rudli eltűnt, én is tovább folytattam utamat, mely a
téli fülőkékhez vezetett. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy megtartotta-e
őket a természet, és, hogy hogyan bírták átvészelni az olykor -12 fokot is
tartogató téli éjszakákat. A mohás fán, melyen hetekkel ezelőtt megtaláltam
őket, most is igazi szép fülőke csapat fogadott. Rengetegen voltak, és nem
csak, hogy megmaradtak, szépen meg is nőttek. Vékonyka tönkjükön, szép nagy
karimás kalapkákat viseltek, szinte dupla akkorát, mint hetekkel ezelőtt. A hó
már az utolsó pihéig elolvadt róluk, a napsugarak szabadon, minden akadály
nélkül simogatták testüket.
Nem messze tőlük, egy kidőlt akácfán barna gomba fülelt,
mintha a fa hallgatózott volna. Ő nem más volt, mint az erdő füle, azaz az
egyedi kinézetű júdásfüle gomba. Tavaly ilyenkor nagyon sokkal volt szerencsém
találkozni, de most csak ezt az egyet sikerült megfigyelnem, de ő is több volt,
mint a semmi. Nagyon szeretem a látványát, mely valóban megszólalásig az emberi
fülre hasonlít, és tényleg olyan, mintha az a fa fülelne, aki éppen viseli őt.
Általában bodzákon fordul elő, de ő most egy mohapaplanba bújt kidőlt akácfát
választott.
A természet lakóinak hála ezen a délelőttön, ismét sok szép
élménnyel és emlékekkel térhettem haza, a télben lopakodott tavaszi erdei sétámból.
Az elmúlt napokban újra beköszöntött az igazi tél. Az
éjszaka leple alatt kemény -15 fokos mínuszok tomboltak, melyek szorításukból
napközben sem sokat engedtek, így jóval nulla fok alatt maradt a hőmérséklet. A
hideg időhöz pedig a havazás is csatlakozott, így újra csillogóan fehér hó
dunnába tudtak bújni az erdők, mezők ösvényei. De hát, ha tél van, legyen igazi
tél, és ez számomra az, melyet nagyon szeretek.
Kora délután könnyed kis sétára indultunk, mely sétának
konkrét terve is volt. A tavalyi esztendőben, a hóval borított erdőben sikerült,
egy addig ismeretlen gombafajjal találkoznom. A becsületes neve Téli fülőke, és
ahogyan a neve is elárulja, a téli időszak aprócska kalapos gombája. Dacolva a
hideggel, a faggyal és a hóval ők ilyenkor színesítik az erdők rejtekeit, csak
szemünket kell nagyon nagyra nyitni, hogy észrevegyük, mert termetük igazán
pöttömnek mondható. Azonban picurka mértük ellenére igazán csinos kis
teremtmények.
Ha tudjuk hol élnek, milyen helyeket kedvelnek, és figyelmesen
járjuk az utunkat, akkor nagy esélyünk van összetalálkoznunk velük. Tavaly
meglepetésszerűen ért a találkozás, hisz nem ismertem őket, nem tudtam róluk
semmit, de ezt ügyesen pótoltam. Utána olvastam, kinyomoztam milyen életet is
élnek valójában, milyen helyeket választanak a növekedésükhöz, és pontosan
mikor is kezdik meg fejlődésüket. Így idén már okosabban, és jobban odafigyelve
indultunk a keresésükre. Utunkat arra vettük, ahol a múlt télen is találkoztam velük,
de most hiába kerestük, nyomuk sem volt. Így tovább folytatva a keresést,
alaposan szemléltem végig a korhadó fákat, a talajon heverő rönköket, és a
hosszú évekkel ezelőtt kivágott fák tuskóit, mert bizony ők ilyen helyen
élnek, vagy, ha pontosabban akarok fogalmazni, élősködnek. Bizakodó voltam,
hogy talán egy kis csoportot sikerül észrevenni. De sajnos mindhiába, ez a
találkozás nem akart létrejönni, és a keresést a hótakaró is nehezítette.
Már hazafelé tartottunk, amikor kidőlt fa, mohás törzsét
borító vékony hó dunna alól, apró barna kalapkák kandikáltak elő. Alig
látszódtak ki, hisz kicsi fejüket, és rövidke tönkjüket szinte teljesen elfedte
a fehér lepel. De ott voltak, és nem is kevesen, a hó fogságában pedig lehet még
többen is megbújva pihentek. Talán valamilyen madár tartózkodott ezen a
kidőlt fán, mert egy részén érintett volt a szűz hó, a kis kalaposok éppen
onnan kukucskáltak elő. Szerencsénk volt, hogy rájuk bukkantunk, és, hogy
valaki láthatóvá tette őket. Ha elolvad a hó, újra látogatást teszek náluk,
mert szerintem többen is lehetnek még a hópihés sokaságának a védelmében, mert
általában kedvelik a csoportos életet, és, ha sikerül megfigyelnünk, akkor
többedmagukkal láthatjuk őket.
Attól nem kell tartanom, hogy a fagyok kárt tesznek bennük,
mert jól bírják a hideget, csupán egy kis szünetet tartanak ilyenkor a
növekedésükben, és, ha az idő újra enyhébbre fordul, újult erővel tovább tudnak
fejlődni.
Január van, elvileg a tél leghidegebb hónapja, de az időjárás
erre idén jócskán rácáfol. Az elmúlt napokban igencsak enyhe, már-már
tavasziasan enyhe levegő járta át a természet ösvényeit, mely sorra
ébresztgette fel az élőlényeket, nyugodalmas téli álmukból.
Múlthéten vasárnap reggel, amikor utamra indultam sötétszürke felhők
takarták be az égbolt minden egyes szegletét, és a köd puha fátylát terítette
az erdőre. A borús, szomorú idő ellenére a levegő kellemesen enyhe volt, a szél
pedig gyengéden simogatta az arcomat. Lépteim, a tisztáson át vezettek, ahol
vékonyka pókhálókba ütköztem, melyeken a reggeli harmatcseppek úgy sorakoztak,
mint a gyöngyszemek a gondosan felfűzött nyakláncon. Meglepő volt ilyet látni, pláne
januárban, és hiába pörgettem vissza magamban az elmúlt hosszú éveket, nem
emlékszem, hogy valaha, a tél közepén gondosan megszőtt pókhálók keresztezték
volna az utamat. Őket is előcsalta rejtekeikből az enyhe időjárás, éppen úgy,
mint a legyeket, a szúnyogokat, vagy éppen a muslicákat. Felsorolásom azonban
nem ér itt véget, mert ahogy az erdőszélen nézelődtem egy csinos, piros fekete
kabátkát viselő verőköltő bodobácson akadt meg a tekintetem. Elhelyezkedtem a
társaságában, és figyeltem őt. Lassan, komótosan mozgott, mint aki most
nyújtóztatja ki elgémberedett lábait, és még igencsak nehezére esik a mozgás.
Hosszú percek teltek el, míg a mohával gondosan betakart fadarab tetejére ért,
ott megállt, szétnézett, és nem moccant, teljesen úgy tűnt, mint akit nagyon
megviselt a mozgás. És valóban megviselhette őt, hiszen még neki pihennie,
aludnia kellene védett kis kuckójában, álmodnia a még messzire járó tavaszról,
a nap melengető sugarairól, mely márciusban ébresztgeti őt és társait, gyengéd
simításával. Ezen a reggelen azonban nem sütött a nap, és még a tavasz sem
érkezett meg, de ő mégis talpon volt, mert a januári kellemesen enyhe idő őt is
becsapta, konokul félrevezette, mint sok más élőlényt, akinek élete lehet, megpecsételődik,
mihelyst visszatér a tél igazi, fagyos szorítása. A tavaszt váró kis bodobácsot
magára hagytam, és tovább folytattam utamat, egy olyan ösvényen, melyen ez
idáig még nem jártam. Utamat lépésről-lépésre, sűrű bokrok keresztezték, talpam
alatt pedig olyan puha volt a talaj, mint a gondosan szőtt vastag szőnyeg.
Mindent üde zöld moha borított, a bokrok ágait, a talajt díszítő elhullajtott
gallyakat, és az ösvényt is, melyen lábaimat szedtem. Egyik, másik bokor ágán,
az erdő csinos kis fülei hallgatóztak, melyek nem mások, mint a júdásfülegombák.
Az elkorhadt mohás fadarabokon pedig, élénk narancssárga osztrák csészegombák
bújtak meg. Már mélyen a sűrű bokrosban jártam, amikor meglepő dologra lettem
figyelmes. Amerre csak néztem kisebb, nagyobb csontok hevertek. Hosszú
combcsontok, lábszárcsontok, medencecsont, hirtelen úgy éreztem magam, mintha
egy sír tárult volna ki előttem. Pár lépéssel odébb pedig egy nagy koponyacsont
feküdt a talajon. Amikor megláttam a koponyát, tudtam, hogy egy szarvas emlékére
bukkantam, akinek állkapcsa még őrizte a rájuk jellemző gyöngyfogakat, amik nem
mások, mint visszafejlődött, csökevényes szemfogak, melyek, mint két nemre
jellemzőek. Mivel a koponyán nem látszódott az agancstő, mely a koponya része, és
amiből csodás koronájuk fejlődik ki, valószínűsítettem, hogy egy szarvastehén
nyomaira sikerült rátalálnom. Nem tudom, hogy mikor vesztette életét szegény,
de már régen, hónapok óta őrizhette a természet, a maradványait. Talán ide a
sűrű bozótosba húzódott el, hogy itt hunja örök álomra a szemét. Bevallom
elszorult a szívem, és szomorúan szedtem tovább a lábaimat.
Ahogy teltek a percek úgy lett egyre világosabb, félősen a
nap sugarai is előbújtak a felhők mögül, de sajnos nem tartott soká
tündöklésük, mert a fellegek újra bezárták előttük az apró réseket. A távolból,
hollók jól ismert mély hangja törte meg az erdő néma csendjét, majd a hangok
egyre-egyre közeledtek, és pillanatok múlva olyan közel ért az éjfekete
tollruhát viselő pár, hogy tisztán hallani lehetett szárnyaik suhogását, ahogy
a levegőt szelték. Megálltam figyeltem őket, ahogy elhaladtak a fák sudara
felett, majd hangjuk egyre távolodott, végül pedig a messzibe veszett. Hiába
szálltak tova a hollók, a csend nem tért vissza az erdőbe. Cinegék kezdtek
csacsogni, csuszkák füttyögtek, csinos élénk narancssárga tollruhás süvöltők
diskuráltak, alig hallhatóan, majd a reggeli madármegbeszéléshez a csízek is
becsatlakoztak. A kedves hangok betöltötték az erdő minden apró zugát. Ahogy
haladtam előre, a bokrok ritkulni kezdtek, egy hosszú évekkel ezelőtt kivágott
fa, földben maradt tönkjén, melyet a természet vastag mohatakaróval fedett be,
különös kinézetű gomba álldogált. A határozó könyvemből ismertem őt, de
személyesen még nem sikerült találkoznunk, koromfekete színe, apró termete, és
különleges formája igazán egyedi kinézetet kölcsönöz neki, becsületes neve, bunkós
agancsgomba. Egymagában, magányosan múlatta az idejét, nem úgy, mint közeli
rokonai a szarvasagancsgombák, akik nem messze tőle, ugyancsak egy korhadt
fatönkön zsúfolódtak össze, csak ők sokkal többen voltak, igaz kis tömeget
alkotva. Tetszhetett a kis kalaposoknak ez a nyirkos környezet, a puha
mohatakaró és az elkorhadt fák, hiszen aranyos rezgőgombák, csoportosan növő,
aprócska termetű téli fülőkék, és kígyógombák is otthonra leltek.
Ilyenkor a tél közepén is megannyi gomba tarkítja a természet ösvényeit, csak
jó nagyra kell nyitni a szemünket, hogy észrevegyük őket, hiszen olyan aprók,
egyesek mérete, még az egy centimétert sem éri el.
Járjátok Ti is nyitott szemmel az utatokat, hisz a természet
minden egyes vele töltött pillanatban gondoskodik róla, hogy csodás élményeket
éljetek át.
Az újév második napjának reggelén, ismét a barátságtalan
arcát mutatta az időjárás. A sötét felhőkből, egymást kergetve hullottak alá az
eső, szép nagyra nőtt cseppjei, és az egyébként is saras erdei ösvényeket, még
jobban feláztatták. Szerencsére kora délelőtt a csapadékot adó felhők
tovarobogtak kelet felé, olyan gyorsan, mint akiket kergetnek, kora délután pedig
a nap első sugarai is végigsimították a tájat. A szokottnál előbb értünk haza a
munkahelyünkről, és reggeli eső, saras ösvények ide vagy oda, a természet a
szabadba csábított. Amikor az utunkra indultunk a felhők takarásából a nap
sugarai előbújtak, és lágyan cirógatták az erdő fáit, melyek legtetején a tengelicek kis
kórusa csacsogott. Tetszett nekik is a napsütés, hisz hosszú napok óta nem volt
benne részük. Olyan kellemesen langyos volt a levegő, mintha nem is január, a
tél majdnem közepe lett volna. Ha érzésemre kellett volna hagyatkoznom, és nem
a naptárra, február végének saccoltam volna. A kellemes időben úgy
füttyögtek a csuszkák, mint a bírók, amikor a sípot fújják, a tengelicek és a
csízek pedig úgy csacsarásztak, mint akinek nagyon sok dolgot kell
megvitatniuk, egymás szavába vágva csak mondták és mondták. Jó volt őket
hallgatni, és érezni, ahogy pezseg az élet, a szunnyadó fák védelmében.
Tél van, az az évszak, amikor az apró élőlények biztonságos
rejtekeikben pihennek, a virágok pedig az avarral betakart földben
szunyókálnak, és a még oly messzi tavaszról álmodnak. De hiába van tél a
naptár szerint, a természet nem ismeri a naptárt, ő szót fogad az időjárásnak,
mely már most január legelején előcsalta a hóvirágot, és az ország több részén
az ibolyát is. Ezért a mai sétámra, így a tél majdnem közepén, a makró
objektívemmel indultam útra. Gondoltam magamban lehet túl merész voltam, és a
sétám végén fotók nélkül térek haza. Mit fogok akkor Nektek megmutatni, csak az
írásom lesz majd Veletek megosztva? Persze fotók nélkül is csodásak az
élmények, de a képek sokkal jobban szemléltetik a látottakat. Azonban a
természetnek hála, nem kellett sokat filozofálnom a magamban feltett
kérdéseken, mert a talajon, az avar védelméből, élénk narancssárga színű, apró
gomba kukucskált elő, melynek becsületes neve Osztrák csészegomba. Ezzel a
gombával főként februártól találkozhatunk, de a kellemes időjárás előcsalta őt,
élénk színe pedig engem csalogatott, hogy csodáljam meg csinos külsejét.
Percekig időztem vele, majd tovább indultam, és újra meglepetés ért. Egy
korhadó fadarabon élénk sárga gombán akadt meg a tekintetem. Ilyenkor télen
kopár a táj. Hiányoznak az színek, csak a barna, a szürke megannyi árnyalata látható,
és itt-ott megkopott zöldek törik meg a szürkeséget. Ezért, legalábbis nekem,
minden más színen megakad a tekintetem, pláne olyanon, ami nemcsak hogy más,
hanem világítóan élénk is, mint a csészegomba volt. Ez a korhadó fadarabon
pihenő gomba is ilyen szép élénk színben pompázott, csak ő arany sárga
árnyalatban. Megjelenése igazán látványos, nem csak, már, már hivalkodó színe,
hanem kocsonyaszerű állaga miatt is. Tisztességes neve Aranyos rezgőgomba, aki
az erdő ösvényeit egész évben díszítheti. Boldogságom határtalan volt, hogy két
gombával is sikerült találkoznom, és ekkor még nem is sejtettem, hogy a téli
gomba kaland vele még nem ért véget. Utunk egy szokott vadcsapáson vezetett
végig, mely olyannyira ki van járva, hogy beillik egy turisták által jól
kitaposott ösvénynek. Ennek a vadcsapásnak nem sokkal előttünk szarvas vendégei
voltak, hátrahagyott ürülékük őrizte az emléküket. A vadsztráda egyik része
igencsak szűkös, itt sűrű bokrok, és tövisekkel felfegyverkezett akácfák állnak
őrt, védelmezve az erre járókat. Éppen ahogy elhaladtam az egyik, mohával
gondosan befedett fatörzs mellett, kedvenc gombámon akadt meg a tekintetem. Már
neve sem szokványos, nem még a kinézete. Ő nem más, mint a Júdásfülegomba. Barna
színe, kocsonyás állaga, az emberi fülhöz hasonlító kinézete, igazán egyedi, és
különleges megjelenést kölcsönöz neki. Többedmagával álldogált a fa törzsén, és
nekem mindannyian nagyon tetszettek, egytől egyig. Annyira belemélyedtem a
látottakba, hogy észre sem vettem, hogy sötétedik. Az égboltot újra sötétszürke
fellegek foglalták el, a nap korongja pedig már a hegy mögött pihent. Lassan mi
is hazafelé indultunk, amikor egy kettétört fa törzsének, egészen a tövénél,
apró, szinte alig látható kis kalaposok csoportosultak, szorosan egymás mellé
bújva. Élénk rozsda sárga színük az erdőt uraló szürkületben is jól látható
volt. Olyan aprók, és törékenyek ezek a Téli fülőke gombák, hogy alig látszódtak ki a fa törzsét
melengető avarból. Már alig volt fény, amikor találkoztam velük, de mint az
objektívem, a kis lámpásom is a táskámba került, és milyen jó hasznát vettem
neki. Nem sokkal mellettük, egy kivágott fa földben maradt törzsén, melyet
hosszú évek alatt puha moha fedett be, 7-8 milliméteres szarvasagancs gombák
álldogáltak. A mohák a reggeli eső cseppjeit őrizték, albérlői pedig büszkén,
éppen úgy, mint a koronás szarvasok, ott álltak köztük.
Mire hazaértünk, a szürkület már meghajolt az este sötétje
előtt, és alázatosan, mint minden áldott nap átadta neki a helyét. Nem hittem
volna, hogy január elején, ennyi élénk színű, csinos kis kalapos díszíti a téli
erdőt.
A természet ismét megmutatta nekem aprócska csodáit,
melyeket én is megosztok Veletek, hogy Ti is részesei tudjatok lenni a téli
erdő varázsának.
