Tavasz a télben

 Kígyógomba faj

 Kígyógomba faj

Téli fülőke

Téli fülőke

Szarvasagancsgomba

Bunkós agancsgomba

Verőköltő bodobács

Január van, elvileg a tél leghidegebb hónapja, de az időjárás erre idén jócskán rácáfol. Az elmúlt napokban igencsak enyhe, már-már tavasziasan enyhe levegő járta át a természet ösvényeit, mely sorra ébresztgette fel az élőlényeket, nyugodalmas téli álmukból.

Múlthéten vasárnap reggel, amikor utamra indultam sötétszürke felhők takarták be az égbolt minden egyes szegletét, és a köd puha fátylát terítette az erdőre. A borús, szomorú idő ellenére a levegő kellemesen enyhe volt, a szél pedig gyengéden simogatta az arcomat. Lépteim, a tisztáson át vezettek, ahol vékonyka pókhálókba ütköztem, melyeken a reggeli harmatcseppek úgy sorakoztak, mint a gyöngyszemek a gondosan felfűzött nyakláncon. Meglepő volt ilyet látni, pláne januárban, és hiába pörgettem vissza magamban az elmúlt hosszú éveket, nem emlékszem, hogy valaha, a tél közepén gondosan megszőtt pókhálók keresztezték volna az utamat. Őket is előcsalta rejtekeikből az enyhe időjárás, éppen úgy, mint a legyeket, a szúnyogokat, vagy éppen a muslicákat. Felsorolásom azonban nem ér itt véget, mert ahogy az erdőszélen nézelődtem egy csinos, piros fekete kabátkát viselő verőköltő bodobácson akadt meg a tekintetem. Elhelyezkedtem a társaságában, és figyeltem őt. Lassan, komótosan mozgott, mint aki most nyújtóztatja ki elgémberedett lábait, és még igencsak nehezére esik a mozgás. Hosszú percek teltek el, míg a mohával gondosan betakart fadarab tetejére ért, ott megállt, szétnézett, és nem moccant, teljesen úgy tűnt, mint akit nagyon megviselt a mozgás. És valóban megviselhette őt, hiszen még neki pihennie, aludnia kellene védett kis kuckójában, álmodnia a még messzire járó tavaszról, a nap melengető sugarairól, mely márciusban ébresztgeti őt és társait, gyengéd simításával. Ezen a reggelen azonban nem sütött a nap, és még a tavasz sem érkezett meg, de ő mégis talpon volt, mert a januári kellemesen enyhe idő őt is becsapta, konokul félrevezette, mint sok más élőlényt, akinek élete lehet, megpecsételődik, mihelyst visszatér a tél igazi, fagyos szorítása. A tavaszt váró kis bodobácsot magára hagytam, és tovább folytattam utamat, egy olyan ösvényen, melyen ez idáig még nem jártam. Utamat lépésről-lépésre, sűrű bokrok keresztezték, talpam alatt pedig olyan puha volt a talaj, mint a gondosan szőtt vastag szőnyeg. Mindent üde zöld moha borított, a bokrok ágait, a talajt díszítő elhullajtott gallyakat, és az ösvényt is, melyen lábaimat szedtem. Egyik, másik bokor ágán, az erdő csinos kis fülei hallgatóztak, melyek nem mások, mint a júdásfülegombák. Az elkorhadt mohás fadarabokon pedig, élénk narancssárga osztrák csészegombák bújtak meg. Már mélyen a sűrű bokrosban jártam, amikor meglepő dologra lettem figyelmes. Amerre csak néztem kisebb, nagyobb csontok hevertek. Hosszú combcsontok, lábszárcsontok, medencecsont, hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy sír tárult volna ki előttem. Pár lépéssel odébb pedig egy nagy koponyacsont feküdt a talajon. Amikor megláttam a koponyát, tudtam, hogy egy szarvas emlékére bukkantam, akinek állkapcsa még őrizte a rájuk jellemző gyöngyfogakat, amik nem mások, mint visszafejlődött, csökevényes szemfogak, melyek, mint két nemre jellemzőek. Mivel a koponyán nem látszódott az agancstő, mely a koponya része, és amiből csodás koronájuk fejlődik ki, valószínűsítettem, hogy egy szarvastehén nyomaira sikerült rátalálnom. Nem tudom, hogy mikor vesztette életét szegény, de már régen, hónapok óta őrizhette a természet, a maradványait. Talán ide a sűrű bozótosba húzódott el, hogy itt hunja örök álomra a szemét. Bevallom elszorult a szívem, és szomorúan szedtem tovább a lábaimat.

Ahogy teltek a percek úgy lett egyre világosabb, félősen a nap sugarai is előbújtak a felhők mögül, de sajnos nem tartott soká tündöklésük, mert a fellegek újra bezárták előttük az apró réseket. A távolból, hollók jól ismert mély hangja törte meg az erdő néma csendjét, majd a hangok egyre-egyre közeledtek, és pillanatok múlva olyan közel ért az éjfekete tollruhát viselő pár, hogy tisztán hallani lehetett szárnyaik suhogását, ahogy a levegőt szelték. Megálltam figyeltem őket, ahogy elhaladtak a fák sudara felett, majd hangjuk egyre távolodott, végül pedig a messzibe veszett. Hiába szálltak tova a hollók, a csend nem tért vissza az erdőbe. Cinegék kezdtek csacsogni, csuszkák füttyögtek, csinos élénk narancssárga tollruhás süvöltők diskuráltak, alig hallhatóan, majd a reggeli madármegbeszéléshez a csízek is becsatlakoztak. A kedves hangok betöltötték az erdő minden apró zugát. Ahogy haladtam előre, a bokrok ritkulni kezdtek, egy hosszú évekkel ezelőtt kivágott fa, földben maradt tönkjén, melyet a természet vastag mohatakaróval fedett be, különös kinézetű gomba álldogált. A határozó könyvemből ismertem őt, de személyesen még nem sikerült találkoznunk, koromfekete színe, apró termete, és különleges formája igazán egyedi kinézetet kölcsönöz neki, becsületes neve, bunkós agancsgomba. Egymagában, magányosan múlatta az idejét, nem úgy, mint közeli rokonai a szarvasagancsgombák, akik nem messze tőle, ugyancsak egy korhadt fatönkön zsúfolódtak össze, csak ők sokkal többen voltak, igaz kis tömeget alkotva. Tetszhetett a kis kalaposoknak ez a nyirkos környezet, a puha mohatakaró és az elkorhadt fák, hiszen aranyos rezgőgombák, csoportosan növő, aprócska termetű téli fülőkék, és kígyógombák is otthonra leltek. Ilyenkor a tél közepén is megannyi gomba tarkítja a természet ösvényeit, csak jó nagyra kell nyitni a szemünket, hogy észrevegyük őket, hiszen olyan aprók, egyesek mérete, még az egy centimétert sem éri el.

Járjátok Ti is nyitott szemmel az utatokat, hisz a természet minden egyes vele töltött pillanatban gondoskodik róla, hogy csodás élményeket éljetek át.    

Júdásfülegomba

Júdásfülegombák

Osztrák csészegomba

 Aranyos rezgőgomba

 Szarvaskoponya