Éltető esőcseppek

 Imádkozó sáska

 Harlekinkatica

 Hétpettyes katicabogár

 Sáska

 Megpihent esőcseppek

Hosszú hetek teltek el eső nélkül. A természet minden egyes lakója az életető víz után sóhajtozott. A föld mely ráncokat viselet magán, a virágok fejecskéiket lehajtva a talajt kémlelték, mintha minden erejük elfogyott volna, a fák levelei pedig aszottan sínylődtek az ágakon. A mezők, az erdők ösvényei tikkadtan porzottak, a pocsolyák üresen, víz nélküli tátongtak, és a fák odvaiban sem volt már egy csepp éltető nedvesség sem. Az éjszakák sem hintették be harmatkönnyükkel a tájat. Hiába köszöntöttek be a hajnalok, a rétek, mezők növényein egy csepp nem sok, annyi hármat sem tudott megpihenni. A rovarok is szomjasan sínylődtek.
Aztán egy szép júliusi késő délutánon, a Karancs-hegy égbe szökő fái felett, a mennybolt sötét színbe burkolózott. A komor felhők csak kúsztak, kúsztak előre, majd megdörrent az égbolt. Az ég kékje lassan megadta magát a szürke felhőseregnek, akik pillanatok alatt uralmuk alá vették minden szeletét. A fák levelei suttogni kezdtek, és szájról - szájra terjedt a közelgő vihar, az oly rég várt felfrissülés híre. Legutoljára a mező virágai értesültek róla, és minden erejüket összeszedve, fejecskéiket felemelték, hogy lássák, valóban igaz-e a hír. Amikor szembesültek vele, hogy lassan megérkezik az égi áldás, szirmaikat összezárták, fejüket lehajtották, hogy védjék magukat, az eső erős cseppjeitől. A rovarok is szedelőzködni kezdetek, mindenki biztonságos helyet keresett magának. Volt aki a bokrok levelei közé menekült, voltak akik a fűszálak között keresek menedéket. Csend szállt a tisztásra, mindenki némán várta a vihar megérkeztét. Hirtelen, messziről jött, idegen szelek kezdték borzolni a fák karjait, akik egymásba kapaszkodva, panaszos roppanásokat hallgattak. A vihar előfutárai tépték a leveleket, és szórták szerte szét őket. Hirtelen fényes villám hasított végig az égen, és pillanatok alatt a földbe csapott. Nyomát mély dörrenés követte. Az első villámot követte a többi, és szinte teljesen összeolvadtak a nyomukat követő mennydörgések. A tájra teljes sötétség telepedett, mint alkonyat idején, amikor az éjszaka közeleg. Majd hirtelen hatalmas, mélyen kopogó cseppekben megeredt az eső. Ereje félelmetes volt, nem úgy, mint napokkal ezelőtt, amikor a gyengéd cseppek még az erdő talaját sem érték el, hisz pászmájukat az erdő fái felfogtak. Most a vihar olyan erővel csapott le, hogy a földön pihenő mélyedések pillanatok alatt kis tavakká változtak. A hirtelen jött csapadékot a talaj nem tudta elnyelni, pedig szomjasan várt az életető esőre. A felhők gyorsan robogtak, nem marasztalhatta őket senki, vitték más vidékére a felfrissülés. Az eső hirtelen elállt, a mennydörgés egyre távolodott, hangja csendesült. Az erdőre és a tisztásra visszatért a csend, melyet csak a fák leveleiről alá hulló cseppek törtek meg. Az ég tisztulni kezdett, kék színben tündökölve vette át a hatalmat. A nap sugarai is előbújtak, fényük pedig csillogó gyémántokká varázsolták a növényeken pihenő esőcseppeket. Ragyogtak a fűszálakon, a virágok szirmain, a rovarok testén, mindent beborítottak, és mindenkit csillogó cseppruhába öltöztettek. A katicabogarak pettyes ruhácskáin, a sáskák felöltőjén, a lepkék szárnyain, a növények testén,  és az idén először látott áhítatos manó hosszú csápján is megpihente.  A levegő megtelt a felfrissülés utánozhatatlan illatával. Zöld küllők kacagtak a lombok között, fekete rigók ricsajoztak örömükben, fiatal cinegék csacsogtak rémülten, hisz ez volt rövidke életük első vihara, a szajkók pedig most is csak egymással zsörtölődtek. Mindenki új életre kapott, mindenki előbújt a rejtekéből, és aki csak tehette sietett szomját oltani. A fák odvai, a föld mélyedései újra megteltek friss vízzel, és mindannyian szomjas vendégeiket várták. A tikkadt búslakodásnak pillanatok alatt nyoma veszett, helyet a felfrissült boldogság vette át.

 Kóbor ékesboglárka

 Sáska

 Sáska

 Zengőlégy

 Csíkos pajzsospoloska

Csillogó esőcseppek

Százszorszép

Már a napját sem tudom megmondani, mikor áztatta eső a természet ösvényeit a vidékünkön. Az erdők, mezők szárazak, a talaj vastag, mély ráncokat visel magán. A fák zöld levelei közt egyre több a sárga folt, a virágok búsan, lehajtott fejekkel a földet kémlelik. Az avar szárazon csörög, a fák rejtett odvaiban már egy csepp tartalék víz sincs. A természet lakói életető csapadék után sóhajtoznak.

Az elmúlt napokban a hidegfrontok hatására kellemesen alakult a hőmérséklet, az égbolton pedig újabb és újabb sötét fellegek jelentek meg, melyek az eső reményét hordozták magukban. Észak felől olykor a mennybolt is megdörrent, de csak nem áldotta meg a tájat erőt adó csapadékkal. 

Vasárnap délután sötét felhők gomolyogtak az égen, a szél erős kezeivel a fákat borzolta, majd elindult útjára az első esőcsepp. Az elsőt követte a többi, nagy szemben kopogtak a kemény talajon. Boldog voltam, hogy végre szomját olthatja a természet, de boldogságom nem tartott sokáig, mert az égi áldás csak pár percig tartott. A fák ágai felfogták a virgonc cseppeket, a talajig el sem jutottak. 

A kertemben is csak a fűszálakon pihentek meg, a föld szárazon szomorkodott. Hétfőn kora reggel, amikor a nap még alacsonyan járt kimeneten az udvarra. A fűszálakon könnyed cseppek pihentek, a százszorszép virágai még félálomban bóbiskoltak. Ahogy a napsugarak beosontak az erdő fáinak koronái közt, a cseppek fényes gyémántokká változtak. A kertben még félhomály ült, hisz a fák sokasága csak kevés fényt enged be a reggeli órákban, de épp emiatt olyan hangulatos és kedves számomra ez az időszak. El sem tudom mondani Nektek mennyire szeretem az erdő közelségét, hogy körbefonja féltő karjaival a telkünket.

Most azokat a fotókat osztom meg veletek amiket ezen a reggelen készítettem. Az esőcseppek, és a napsugarak találkozásának különleges hangulatát szeretném megmutatni Nektek.

 Százszorszép 

 Szarvaskerep

Áldott eső

Salátaboglárka 

Esőcseppek 

Legutóbbi bejegyzésemben arról számoltam be nektek, hogy a természet szerteágazó ösvényei mennyire szomjaznak az éltető csapadék után. Akkor még nem sejtettem sem én, sem az erdők, mezők lakói, hogy már nem sokat kell várniuk a tavaszi felfrissülésre és az új életeket ébresztő esőre.

Húsvét hétfőjének a délutánján, a végtelen égbolton egyre több és több felhőpamacs kezdett gyülekezni, mintha tanácskozást tartottak volna, mely megbeszélésre egyre többen és többen voltak hivatalosak. Ezeket a fellegeket a közelgő hidegfront küldte el a mi vidékünkre, mely véget akart vetni a már-már nyárias melegnek. De nem csak a kellemes meleg órái voltak megszámlálva, hanem az aszályé is, mely hosszú hetek, sőt hónapok óta uralta a tájat. Kora este volt, amikor az égboltot teljesen uralmuk alá vették a szürke felhők, és egybefüggő fátyolként terítették be. Egy aprócska rést, egy kósza kis lyukat sem hagyva a nap pihenni térő korongjának és fényes sugarainak. Kisvártatva elindult az első, legbátrabb cseppecske, hogy elhagyja felhőotthonát, és áldott érkezésével, örömmel töltse meg a természet ösvényeit. Az elsőt követte a második, a harmadik és így tovább, mígnem megszámlálhatatlanul sokan indultak el a beteljesedésük felé.

Az ablakban állva néztem az erdő fáit és szinte éreztem boldogságukat. Az eső virgonc cseppjei áthatoltak a még laza koronájukon, végigfutottak nyúlánk karjaikon, mígnem elérték a talajt, ahol megannyi tavaszi virág is izgatottan várta az érkezésüket. Mindenki szomjas volt, elégedetten itták az éltető, szomjukat oltó friss vizet. Ittak az üde zöld leveleket viselő bokrok, a nyúlánk fűszálak, az avarból kikandikáló virágok, és a mohapárnák is csak úgy nyelték a megújulást hozó eső áldott cseppjeit. Mindenki boldog volt, hiszen eljött számukra a várva várt felüdülés, melyre oly sok időt, oly sok szomjas napot kellett várniuk. De végre megérkezett.

Kedden napközben az esőnek újabb és újabb hulláma érkezett, és amikor az erdő ösvényére léptem rég nem érzett illatok osontak tova, az eső üde, utánozhatatlanul kellemes illata. Szinte érezni és hallani lehetett az erdő és a tisztás lakóinak az örömkiáltását. A csapadék egy nap alatt hihetetlen változást hozott el az erdőbe. A magas fák égbe meredő karjain rengeteg új rügy nyitotta kis aprócska tenyerét, hogy ragyogó, kacagó zöld lombjuk, mint barátkozó kezek kapcsolódjanak össze.

Az üdeség elvarázsolta a madarak szívét is, és örömteli ódájukat zengték a fák, a bokrok ágai között. A rigók boldogan fuvoláztak, a harkály önfeledten dobolt, az erdei pintyek torkuk szakadtából ismételték strófáikat, a vörösbegy a bodzabokor nyúlánk ágán hallatta dicsőítő nótáját, a széncinegék hinta dalocskájukat küldték tova a gyenge szél láthatatlan szárnyán, szajkók próbálkoztak a dalolással, hogy ők se maradjanak ki az erdő hatalmas kórusából, a zöld küllő pedig kacagott, hangosan kacagott, mely igazán boldognak és felszabadultnak hallatszott.

A fűszálak hegyén apró cseppek ringatóztak, köztük pedig tavaszi lepkék pihentek, türelmesen várakozva, hogy a szürke felhők közötti réseken előbújjanak a nap melengető sugarai, melyek erővel tölti fel őket.

Az eső mely, annyit váratott magára hihetetlen örömmel és boldogsággal töltötte meg a természet végeláthatatlan ösvényeit, és előcsalta a még szunnyadó életeket. 

Közönséges boglárka 

Tavaszi erdő 

Tavaszi reggelen

 Szajkó 

 Őz

 Őz 

Madárdalok és őzriasztás

Számomra a legkedvesebb hely az erdő, ahol igazán jól érzem magam, és minden egyes ott töltött pillanatban boldogság kerít a hatalmába. Szeretem az ösvényeit járni, figyelni lakóinak az életét, hallgatni a tovaosonó neszeket, hangokat, és mélyen beszívni az avar kellemesen fanyar illatát.

Csütörtökön éjszaka a sötétség leple alatt sűrűn hullani kezdett az eső, melynek emlékét még pénteken reggel is őrizték a fák, a bokrok és a talaj. A szép kövérre hízott cseppek minden ágon ott ültek, és ahogy az égbolt peremén ébredező nap sugarai végig simították őket, úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt apró gyémántok. Ott voltak bennük a fák, a bokrok, az erdő apró részletei, melyek elfértek benne. Az ösvények sarasak voltak, csizmámon súlyos koloncként lógtak, és vitették magukat, mint a potyautasok, de ezt én egyáltalán nem bántam, örömmel cipeltem őket.

Pár napja annak, hogy teljesen megszűntek az éjszakai fagyok, és napközben is kellemesebb a levegő, mely telis-tele van a tavasz mámorító illatával. A földből sorra bújnak elő a kora tavaszi virágok, a rügyek úgy duzzadnak a gallyakon, mintha alig férnének a bőrükbe, és a puha avarból cingár fűszálak törnek az éltető fény felé. Ezen a reggelen valami megfoghatatlanul izgalmas várakozás uralta az erdőt, melynek lakói az ébredező nap gyöngéd fényében csillogtak.

Minden egyes lépésemet a madarak gyöngyöző, szerelmes éneke kísérte. Flótáztak a fekete rigók, az énekes rigók, a vörösbegyek, a pintyek, a cinegék, szajkók daloltak csendesen, csuszkák füttyögtek, és harkályok verték a fák törzseit, és dobolásuk hangja messze kúszott az ösvényeken. A magasban holló pár körözött, éjfekete tollruhájukon pedig meg-megcsillant a nap sugara.

Nem messze tőlem őzsuta szedte kecsen patáit, ráérősen, mint aki sehová sem siet. Mögötte gidája haladt, akinek lépései még a pajkosságról árulkodnak. Nem messze tőlük pedig a bakocska álldogált, és figyelt. Jól ismerem az őzcsaládot, hisz a természetnek hála gyakran van szerencsém találkozni velük. Ők pedig jól tudják nincsen félnivalójuk tőlem, így nyugodtan haladtak tovább az útjukon, mígnem eltűntek a szemeim elől. Pár perc múlva a suta riasztása hallatszott, melyet időről időre megismételt, majd nehezen megnyugodott, és újra csak a madarak énekétől volt hangos az erdő.

Jó 20 méterre előttem egy elkorhadt farönk alól vadnyúl bújt elő, ő ellentétben az őzekkel nagyon megrémült, és mancsait egymás után szedve szalad fel a hegyoldalra. Szép nagyra nőtt füleit a hátára simította, és jól látható volt, hogy gerincén sötét csík futott végi, színe pedig jóval világosabb volt, mint azoknak, akikkel eddig találkoztam.

A nap korongja egyre magasabbra kúszott a szikrázóan kék égen, melyen csak egy-két kósza felhőpamacs settenkedett. Sugarai az erdő legsűrűbb részén is a talajt simogatták, hisz nincsen még lomkorona, mely megállt parancsolna nekik. Ezek a sugarak pedig rózsaszín és lila virágszőnyeggé varázsolták pár nap alatt a talajt. A kellemesen enyhe időben, a bársonyos tüdőfüvek olyan sokan lettek, hogy nem tudtam melyiküket csodáljam meg, hisz mind egy szálig olyan szépek voltak. Ekkor hónapok óta nem hallott kedves hang szalad tova az ösvényen, búgni kezdett az örvös galamb. Hangja lágy volt, nem harsogott, csak kellemesen szétfolyt az erdő fái között, én pedig szívemben érzetem, hogy az igazi tavasz megérkezett.  

 Énekesrigó dala

 Bársonyos tüdőfű 

 Bársonyos tüdőfű

 Esőcsepp

 Esőcsepp

Üdvözöllek 2018!

 Kikeleti hóvirág

 

 Kikeleti hóvirág

Beköszöntött az új esztendő, melynek első napja borúsan, ködösen, és időről-időre a talajt áztató szitáló esővel telt. Egész álló nap puha ködfátyol fedte a természet ösvényeit, mely ösvényeken szinte bokáig ér a sár, így csak a kertemben tettem kora délután egy kis sétát. 

Már tegnap felfigyeltem rá, hogy az avar puha védelméből aprócska fehér fejecskék bújtak elő, melyek nem mások, mint a tavaszt hírét hozó hóvirágok. Azonban a tavasz még nagyon messzi van, hisz éppen tegnap ért véget a tél első hónapja, kettő pedig még előttünk, és a természet lakói előtt áll. Mégis ők már valamit éreznek, talán a levegő enyhe leheletét, mely nem az igazi télre vall. 

Kerti sétám alatt megörökítettem őket, és a fenyőfákon ringatózó, könnyed kis esőcseppeket, melyeket most Nektek is megmutatok, és mely fotókkal kívánok nagyon boldog új esztendőt!

A természet csillogó gyémántjai.

Szombaton este, az egyre sokasodó felhőkből megérkezett az eső, először csendesen hullottak alá a talajra, majd egyre gyorsabban kezdték áztatni a természet ösvényeit. Valamikor az éjszaka leple alatt a sötét felhők tovaúsztak az égbolton, mert hajnalra már a csillagok szórták szikrázó fényüket. A derült éjszaka, sötét paplanja alatt mélyre, fagypont alá kúszott a hőmérséklet. Kora reggel, amikor utamra indultam a kis kertemben lévő madáritatóban fagyott jég álldogált, melyet kiemeltem, hogy tollas vendégeim szomjukat tudják oltani. Az erdő fái között, a madarak gyöngyöző strófái kísértek utamon, erdei pintyek, vörösbegyek, fekete és énekes rigók, kék cinegék, ökörszemek, zöldikék daloltak szerelemtől ittasan. Az esőtől elázott avar kellemesen fanyar illata, orromat csiklandozta. Szeretem az erdő eső utáni illatát, és a saras kis ösvényeket, melyekben az erdő lakóinak nyomai mesélnek, hogy ki és merre szedte mancsait vagy éppen patáit az éjszaka csendes leple alatt. Tisztán kivehetőek voltak a szarvasok, az őzek és a vaddisznók nyomai, de a borz és a róka is emlékét hagyta az erdőszél vadsztrádáján. Szeretem ezeket az utakat, ahol nem az autók és az emberek nyomaik láthatóak, hanem a természet lakóié, az érintetlen természeté. A nap, ahogy egyre magasabbra kúszott az égbolton, és megsütötte a kis tisztást tudtam, hogy utam itt véget is fog érni. Hiszen annyi ragyogó kincs csillogott a fűszálakon, hogy nem tudtam tovább menni, gyönyörködnöm kellett bennük, mert mágnesként vonzottak magukhoz. Szerencsére induláskor a jól bevált. és még soha cserben nem hagyó gumicsizmámat húztam a lábamra. Így a bokáig érő üde zöld fűbe nyugodtan szedhettem a lábaimat, melyek a csizmának hála szárazak maradta. Nem úgy, mint a nadrágom, hiszen ezeket, az apró csodákat közelről kell szemügyre venni, nem szabad csak úgy átsiklani felettük. A nap első melengető sugarai a megdermedt esőcseppeket pillanatok alatt felolvasztották, és úgy ragyogtak, mint a legfényesebbre csiszolt gyémánt. Időről időre lekuporodtam melléjük, és bevallom, nem tudtam betelni a szépségükkel. Egyikben-másikban a szivárvány színei látszódott, melyet csak úgy lehet észrevenni, ha leguggolunk vagy letérdelünk melléjük. Az én fejemben soha nem fordul meg az, hogy saras vagy vizes lesz a ruhám, mely egy-egy ilyen séta után nem a legszebben mutat, de csak így látatom meg a természet legapróbb csodáit. A parányi vízcseppeket, melyek ott álldogálnak a fűszálak hegyén, vagy az éppen éjszakai almukból ébredező rovarok aprócska testén. Ezen a reggelen ilyen kis csodákkal volt tele a tisztás, egyik szebben csillogott, mint a másik, és sorra mind magához csábított, hogy megmutassák nekem múló szépségüket. Mert ahogy a nap egyre magasabbra kúszott, sugarai pedig egyre melegebben simították a tisztást, úgy veszett sorra nyomuk. Ezen a reggelen éppen, amikor hazafelé indultam hallottam meg a kakukk kedves kiáltását. Jó pár nappal ezelőtt a Kis-Zagyva völgyében élhettem át először ezt, a számomra fontos élményt, de itthon most hallottam őt idén először. Nagyon szeretem a kakukk folyton a nevét ismételgető hangját, hiszen ez a hang, hosszú évek óta erdei sétáim hűséges kísérője a tavaszi és nyár elejei időszakban. Megörültem neki, és tudtam, hogy a legközelebbi sétámat már az ő társaságában teszem majd meg.

Esőcsepp

Február 12-ét írunk, de a télnek nyoma sincsen, hó helyett napok óta az eső esik. Egy természetszerető ember, ebben az esős időben is meglátja a természet szépségét. Számomra sok érdekességet rejt akár egy vizes fűszál is. Kérdezhetnétek, hogy mi érdekesség lehet az eső áztatta fűben? Talán választ adnak rá a fotóim, amiket ma készítettem, kihasználva az esőmentes  kis időszakokat.

               

  

Moha, esőcseppel díszítve.

A mohák telepes, zöld színű, spórás növények, az egész Földön elterjedtek és mintegy 25000 fajuk ismert. Érdekességük, hogy gyökérrel nem rendelkeznek.

A kiskertemben megtalálható mohát, én így látom egy kiadós eső után. 

Spóráin jól megfigyelhetőek a kis vízcseppek.

Esőcseppek

Ha egy esőcseppre gondolunk, sokunknak egy könnycsepp alakú, felfelé szűkülő forma jut eszünkbe róla. Igazából egy kisebb méretű esőcsepp szinte tökéletesen gömbölyű , a nagyobb cseppek pedig az aljuknál lapított formájúak.

Egy kiadós eső után rengeteg gyönyörű vízcsepp rejtőzik a fűszálakon. Ha pedig még a nap is előbukkan, akkor a napsugarak szépen megcsillannak a cseppeken és ezek szemet gyönyörködtető látványt tudnak nyújtani.