Ébredező tisztás

Egynyári seprence 

Egynyári seprencék

 Közönséges párlófű vagy apróbojtorján

Parlagi madármályva 

 Orvosi szappanfű

Kora reggel volt amikor utamra indultam. A nyári nap izzó korongja még a hegy orma mögött pihent. Az erdőt csend ülte meg. A madarak eltették hangszerszámaikat, már nem oson daluk a fák törzsei közt, melynek hiányát nehéz megszokni. Az ösvény félhomályba burkolózott, a levelek sokasága alig engedett be  fényt. Nehéz, fülledt volt a levegő, pedig abban bíztam, hogy az éjszaka leple alatt, titokban egy kis felfrissülés belopakodik az erdőbe. De nem így lett.
Sétám a tisztásra vezetett, szerettem volna harmatcseppen fürdő lepkéket, rovarokat megfigyelni, azonban a kora reggeli harmatnak nyoma sem volt. Pedig nagyon fontos lenne, hisz ebből tudnák szomjukat oltani a tisztás lakói. Ez adhatna nekik egy kis felfrissülést a meleg nyári nap előtt.
Az erdő szegélyén fejmagasságig erdő csalánseregen kell minden egyes alkalommal átküzdenem magam, ha erre járok. Csípnek ahol csak érnek, ezért minden testrészemet meg kell védenem, tüskéik elől. De nem csak velük szemben kell védekezni, hanem a szúnyogok hadával is. Ennyi vérszívót még nem láttam, mint az idei esztendőben. Ahol egy kis árnyékot találnak mindenhol ott vannak. A naptól védett erdőszéleken pedig szinte megeszik az embert. Mivel a nap még nem jött fel, a mező is teli volt velük. A fülemben zümmögtek, az arcomon motoszkáltak, én pedig csak hajkurásztam őket. A nyakamon éreztem egy csípést, az egyik szúnyog célba ért. Kedvem azonban még ők sem szeghették.
A tisztás, éppen úgy, mint az erdő, magán viseli a hosszú hetek óta tartó szárazságot, az éltető víz hiányát. A korai órában a mező lakóinak legtöbbje még aludt. A parlagi madármályvák, a kék katangkórók, az egynyári seprencék összezárt szirmokkal pihentek, a nap sugaraira vártak. Nyúlánk testük a derekamig ér, ők a legmagasabb lakók. Védelmükben, köztük megbújva szebbnél - szebb virágok élnek. Orvosi szappanfüvek, közönséges párlófüvek, orvosi somkórók, tarka koronafürtök, kaszanyűgbükkönyök, nagyvirágú lednekek, molyűző ökörfarkkórók, közönséges cickafarkok, mezei gólyaorrok, lómenták, mezei varfüvek, bársonyos szegfűk csalták a tekintetem. A virágok nyári pompája elérte a csúcsát. Ahogy telet az idő, a tisztás körbe ölelő fák sudarai között feltűntek a nap eső sudarai, fényük pedig egyre világosabbá varázsolta a kora reggelt. A fűszálak között ártalmatlan lószúnyogok, verőköltő bodobácsok, és rovarok igazi kis hada pihent. A seprencék virágain, a növények csúcsain fehérpettyes álcsüngőlepkék várták, hogy eleje őket a nap sugarai. A fák között széncinege család tűnt fel. Papa, mama és a gyerekek, akiknek be nem állt a csőrük. Hangos, cingár hangokon könyörögtek szüleiknek, mintha menten éhen akarnának halni. Kedves hangjukat jó volt hallani. Nem sokkal később csilpcsalpfüzike "csilp-csalp, csilp-csalp" strófáit hozta felém az egyre erősebben fújó szél. Fészkében meg fiókák lapulhatnak, azokat védelmezi kedves, könnyen felismerhető előadásával. A csilpcsalpfüzikék évente két fészekalnyi fiókát nevelnek fel. Fészküket a talajra vagy annak közelében, sűrűn benőtt helyre építi meg a tojó. Eközben párja vehemensen védelmezi területét riválisaival szemben. A tojó egyedül neveli, táplálja a kikelt utódokat, a hím csak rossz időjárási helyzetekben segítenek be a társának. Miután a kicsik kirepültek hosszú napokig még a közelben maradnak, és anyjukkal együtt visszatérnek fészkük védelmébe az éjszakai időszakra. Tehát a hím dolga szinte csak a védelem, ezért szinte egész álló nap jellegzetes előadását hallatja.
Lassan a nap sugarai életék a tisztást, és szépen lassan, lépésről lépésre uralmuk alá vették. Nem is kellett ennél több a lepkéknek. A meleg hatására egyre többen és többen kaptak szárnyra, mígnem a tisztás teljesen tele lett bogáncslepkékkel. Ennyit egyszerre még soha nem láttam, amerre néztem mindenütt ott voltak. Pihengetnek a virágokon, nektárjukat szívogatták, vagy a levegőben lejtettek könnyed táncot. Csodálatos látvány volt, mely csak nagyon ritkán adatik meg. Mivel az idő elszaladt haza kellett indulnom, de már akkor elterveztem, hogy egyik reggel, amikor időm is úgy engedi újra kijövök a tisztásra, hogy ismét átélhessem azt a csodát melyet a bogáncslepkék adtak. Idén rég nem látott inváziójuk van, mely csak ritkán fordul elő. A következő történetemben róluk fogok mesélni nektek.

Csilpcsalpfüzike éneke

 Nagyvirágú lednek

 Fehérpettyes álcsüngőlepke a mezei varfűn

Bogáncslepke

Ősz a tisztáson

Szalagos szerecsenboglárka

Tintakék boglárka

Számomra az ősz, a tavasz után a második legszebb és legvarázslatosabb hónap. A pihenni térő természet utánozhatatlan csodákra képes, melynek mi is fül és szemtanúi lehetünk, ha ösvényeit járjuk.

Eddig igazán szép és kellemesen meleg napokkal örvendeztet meg minket a szeptember. A derült és a sok ezernyi csillag fényében tündöklő éjszakák leple alatt a hőmérséklet már egyre alacsonyabbra kúszik, melynek hála, a tisztás minden lakója gyöngyöző harmatcseppekben várja a pirkadatot. Ahogy pedig a nap korongja lustán megjelenik az égbolton, és fényével beragyogja a tájat, mint apró kis drágakövek csillogni kezdenek. A virágok pompája már megfakulni látszik és sokuk, a tavaszig tartó álomra készülődik. Sorra egymást követve érlelik terméseiket, melyekben aprócsak magvak százai pihennek. Ezek a magocskák mindegyike izgatottan várja a pillanatot, hogy egy szép őszi napon ők is útjukra induljanak, és megpihenjenek a föld mélyében, hogy majdan egy meleg, a nap fényében fürdő nyári napon új életre keljenek, és színes pompájukkal ők is a tisztás fontos lakói lehessenek.

Seprencék, parlagi madármályvák, közönséges párlófüvek, bársonyos kakukkszegfűk és sorolhatnám mennyien, és mennyien álldogálnak, picurka gyermekeiket védelmezve, várva a napot, amikor saját útjukra engedhetik őket. A kék, a fehér, a lila, a rózsaszín, az aranylóan sárga, az üde zöld színek helyüket szépen lassan átadják, helyettük pedig barna, vörös, narancsos és nap sárga színek, és ezek megszámlálhatatlanul sok árnyalata veszi át a szerepet.

A tisztás rovarlakói is fogyatkozóban vannak. Pár héttel ezelőtt azt sem tudtam hová kapjam a fejem, annyi színpompás, különleges mintákkal tarkított lepke szelte a forró nyári levegőt. Mostanra azonban sokuknak nyoma veszett, és hosszú percek telnek el úgy, hogy egy-egy lepke az utamba kerülne. Hiába bújik elő a nap időről-időre az égboltot díszítő felhők mögül, mintha már semmi kedvük nem lenne könnyed táncukat előadni. A seprence száraz ágain vagy a sárguló fűszálakon pihengetnek, és, ha a nap sugarait érzik szárnyaikon, nem reppennek magasan a levegőbe, hanem széttárják őket és hagyják, hogy a nap meleg érintése végigsimítsa minden apró porcikájukat. Lábaim nyomán szöcskék és sáskák hada ugrál tova, de egyesek inkább a repülést választják, mely közben előtűnnek gyönyörűen színezett kék és piros szárnyaik. Ezeket, az élénk színeket csak ilyenkor mutatják meg nekünk, amikor akár egy méteres távolságot is széttárt szárnyakkal tesznek meg.

A tisztás szélén ilyenkor szeptemberben gyakran találkozom a kecses testű, erdei rabló szitakötővel. Nagyon nyugodt faj, aki közeledésemre sem fogja menekülőre, nincs is mitől tartania, hisz csak szemügyre veszem, és megörökítem őt, melyet láthatóan egyáltalán nem bán. Nyugodtan pihenget a kökény ágán és hagyja, hogy a nap melengesse testét, miközben a sugarak csillognak a szárnyain. Nehéz leírni azt a látványt, ahogy az áttetsző, egészen vékonyka szárnyai tündökölnek. Ha utatokba kerül egy szitakötő, mindenképpen álljatok meg és töltsetek el egy kis időt a társaságában, és figyeljétek meg ezt az utánozhatatlan, csodás ragyogást.

Az erdei kis tisztás az egyik legkedvesebb hely a számomra, ahová gyakran kisétálok miközben figyelem, hallgatom a körülöttem elterülő természet és lakóinak az életét. Nincs is jobb dolog, mint a természettel együtt élni, érezni és érteni minden lüktetését, ismerni a lakóit, és megérteni a meséit, melyeket szavak nélkül mesél el nekem. Én pedig tovább adhatom Nektek kedves olvasóim, hogy Ti is megismerjétek a minket körülölelő természet csodáit.      
      

 Parlagi madármályva terméseit érleli 

 Közönséges párlófű termései

Erdei séta.

Ágas homokliliom

Macskafarkú veronika

 Közönséges párlófű

 Molyűző ökörfarkkóró

Az elmúlt hétvégén hozzánk is megérkezett a kiadós égi áldás. Az éj sötét leple alatt kezdett el cseperegni az eső, olyan ráérősen, komótosan, mint akinek nincsen hová sietniük, majd egyre gyorsabban és gyorsabban hullottak alá a talajra. A föld, és a benne otthonra lelt életek már nagyon várták a csapadékot, napok álmodoztak róla, hogy milyen jó is lenne már szomjúságukat az eső cseppjeivel oltani. Kora reggel, amikor kinéztem az ablakon még mindig esett, olyan szép csendesen, áztatóan, mely nem tesz kárt az apró életekben. Kora délelőtt csendesedni látszott, majd elállt. Szeretem az eső utáni ösvényeket járni, ilyenkor teljesen mások az illatok, páradús a levegő, de mégis olyan kellemes érzés kerít ilyenkor hatalmába. A fákról kövér cseppek hullottak alá a talajra, majd amikor a gyenge szél pajkosan megborzolta a fák leveleit, hirtelen annyian lettek, hogy igazi kis tumultus alakult ki. Már éppen a tisztás szélén jártam, amikor szinte pillanatok alatt egyre sötétebb lett. Egyre komorabb felhők követték egymást, pillanatok múlva pedig megérkezett az újabb égi áldás. Nem volt mit tennem, egyre szaporábban szedtem a lépteimet, addig, amíg haza nem értem. Éppen, hogy beértem a lakásba, a szelíd szellőt szilaj társa váltotta fel, és egyre csak csavargatta a fák vékonyka karjait. Az eső cseppek pedig egyre hevesebben követték egymást. Kora délutánra szépen lassan, a sötét, egybefüggő felhőzet szakadozni kezdett, és az apró réseken a nap sugarai törtek utat maguknak. Nem is kellett nekem ennél több, újra útnak indultam. Az erdő saras ösvényen kisebb-nagyobb pocsolyák őrizék elevenen az eső emlékét. Csendes volt a táj, még egy kósza dallam sem szaladt végig a fák között, mintha csak egyedül lettem volna. Pedig ott voltak a madarak, a fák sűrű lombsátrának a védelmében, de most nem a dalolással voltak elfoglalva, hanem az eső áztatta tollaikat igazgatták, rendezgették, hogy minél előbb megszáradjon csinos kis ruhájuk. A tisztáson viszont zsongott az élet, a nap fénye sorra csalta elő a rovartársadalom tagjait. A talajt szó szerint beborítja a seprence, és mint a mágnes úgy vonzza a lepkéket, és mindenkit, aki édes nektárjával akarja éhségét oltani. A magasra növő, fehér szirmokkal büszkélkedő seprence között molyűző ökörfarkkórók, közönséges párlófüvek rajzolnak élénksárga foltokat, tarka koronafürtök halvány rózsaszínben tündökölnek, az ugyancsak rózsaszín, aprócska virágú réti szegfűk pedig vékonyka szárukkal félősen húzódnak meg a többiek között. Ekkor láttam meg, hogy elkezdték lila szirmaikat bontogatni a macskafarkú veronikák is. Fent a magasban a meredek hegyoldalon pedig, egy nagy becsben tartott gyógynövényt sikerült felfedeznem, mely nem más volt, mint tejoltó galaj. Sudár termetével, és a nap sárgájában játszó színével szinte csalogatta a tekintetemet. Sokszor láttam már határozó könyvekben, sőt a teáját is fogyasztottam, de személyesen még nem sikerült találkoznunk. A galajtól nem messze ágas homokliliomok, és kánya harangvirágokban is sikerült gyönyörködnöm. De nem csak a nyár virágai csodásak itt fent, hanem a táj is időről-időre ámulatba ejt. Pedig mennyit jártam már itt, de egy pillanatban sem éreztem úgy, hogy már unalmas lenne, hisz mindig meglep a természet valamilyen új, talán eddig még fel nem fedezett csodával. Hosszú percekig ültem egy fa törzsén, melyet az üde zöld moha úgy borított be, mint egy puha pokróc. Évek óta feküdhet már itt, valamikor régen ő is fontos tagja volt ennek az erdőnek, jobban mondva még most is fontos szerepe van, hisz apró rovarnépeknek nyújt, takaros otthont. Miután kinézelődtem magam elindultam visszafelé. Az erdőbe kezdett visszatérni az élet, de már nem volt olyan elevenen, mint a nyár legelején. Ilyenkor júliusban észrevehetően egyre kevesebb madár dalol, de egy-egy kósza strófában azért még gyönyörködhetünk, és használjunk ki ennek minden pillanatát.    

    Tejoltó galaj

 Réti szegfű

 Kánya harangvirág

 Salgói vár