Süvöltők a fák ágainak védelmében

 

Süvöltő hím 

Március van, a tavasz első hónapja. A természet már érzi a változást, lakói pedig serényen készülődnek az újjászületés csodás ünnepére. 

A délceg fák lassan, egészen óvatosan ébredezni kezdenek. Most még csupaszon, levelek nélkül álldogálnak, de ágaikon a rügyek napról-napra egyre csak duzzadnak és duzzadnak. Bennük rejlenek az új élet reményei, hogy egy szép madarak dalától hangos napon előkandikáljanak az első, félősen megbújó aprócska levelek. 

A kis erdei tisztást féltőn körbeölelő fák ágain is nagy a készülődés, ezt pedig téli vendégeink a süvöltők is nagyon jól tudják. A duzzadó rügyeket csipegetik, egyiket a másik után. Magasan, a fák legtetején kisebb csapatba állva csemegéztek, amikor utam éppen arra vitt. Jelenlétüket hangjuk, oly jellegzetes hívogatójuk árulta el. Félnéztem a magasba, amikor először a csinos narancssárgás pirosas tollruhát viselő hímen akadt meg a tekintetem. Nem messze tőle egy tojó csipegetett. Vaskos nyakát próbálta minél hosszabbra nyújtani, hogy a finom csemegét elérje. Percekig figyeltem őket, amikor a hím énekelni kezdett. Szolidan, szinte alig hallhatóan, de oly tisztán ismételte ritkán hallható énekét, amiben semmi hivalkodást sincs. Szinte eggyé olvad a természet többi hangjával, alig észrevehetően. Mintha előadása csak a párjának szólt volna, mintha nem is akarta volna, hogy más meghallja. Párja pedig ott volt nem messze tőle, pár gallyal odébb. 

Kamerám feléjük fordítottam, próbáltam rögzíteni őket. Állvány hiányában a kezeim kicsit remegtek, de megmutatom Nektek is kedves téli vendégeink szépségét, hiszen a süvöltők gyönyörű madarak, a színét vesztett téli táj igazi gyöngyszemei, pláne az élénk tollzatú hímek. 

Vasárnap reggeli séta

Ösztörűs veronika

 

 Őzsuta és gidája

 

Szombat este, ahogy a sötétség puha leplét ráterítette a tájra, lassan komótosan, egy-egy esőcsepp furakodott át a komor fellegekből. Majd ahogy telte az idő egyre többen és többen lettek. Vasárnap reggel, amikor felébredtem esőtől ázottan álldogáltak a kertem lakói, az égboltot pedig még mindig a sötét felhők uralták, és a naptól minden apró esélyt elvettek, hogy sugaraival simogatni tudják az őszi tájat.

Nyolc óra volt, amikor utamra indultam, az erdő saras ösvénye az éjszak erre járó lakók nyomait őrizték. Kisebb nagyobb patanyomok díszlettek rajta, melyek őzek és vaddisznók emlékét őrizték, akik éppen arra tartottak amerre én. Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor én használtam az ő csapásukat, azt az utat, melyen nap, mint nap közlekednek hosszú évek óta. Én csak vendég vagyok a természetben, az ő otthonuk és az ő ösvényeik vendége.

Amikor elhagytam a csupaszon álló hatalmas bükkfák védelmét, és kiléptem a tisztásra, a seprence elszáradt szárai között mozgás jeleire lettem figyelmes. Sejtettem, hogy ki lehet az, aki ott megbújva mulattja az idejét. Óvatosan tovább mentem, Bogyót pedig magamhoz szólítottam, hogy még véletlenül se riadjon meg tőle a tisztás kis lakója. De ahogy egyre közeledtünk ő felállt, fekete gomb szemeivel ránk pillantott, és kelletlenül, mint akinek semmi kedve sincsen még megmozdulni sem, elindult a domboldal felé. Ekkor újra mozdult a növényzet, és az őzsuta gidácskájának a feje jelent meg. Lassan követni kezdte mamáját, és amikor mellé ért, együtt figyeltek és várakoztak, hogy odább álljunk. Mi pedig, mint szófogadó vendégek, magukra is hagytuk őket, tovább folytatva utunkat.

Legszívesebben maradtam volna még, mert a tisztás szélén üde kék és lila virágokra lettem figyelmes. Későn szárba szökkent ösztörűs veronikák és erdei ibolyák csalták a tekintetemet az elszáradt fűszálak között. De nem akartam zavarni az őzeket, és nagyon jól tudtam, hogy a virágok megvárnak, és hazafelé jövet lesz még rá alkalmam alaposabban szemügyre venni őket.

A kora délelőtt ellenére sötétség ülte meg az erdőt, mintha ezen a reggelen a szürkület nem akart volna tágítani, a köddel karöltve tiltakoztak a világosság ellen. Ilyenkor ősz vége felé, amikor a fák, a bokrok levetik színes ünneplőjüket, újra tágasak lesznek a termeszét ösvényei. A nyári hónapokban, a lombok által bezárt képzeltbeli kis ajtók ősszel újra megnyílnak, és sokkal több, titkos helyre lehet ilyenkor eljutni. Olyan helyekre, ahol valóban a természet az úr, ahol ember nem avatkozik bele a lakók életébe, hanem az folyik a maga megszokott medrében.

Ahogy haladtam előre az újonnan felfedezett ösvényen, úgy kezdett egyre világosodni az égbolt. A komor felhőket, mintha valaki kergetni kezdte volna, csak szaladtak és szaladtak tova, hátra se tekintve. Először egy kis résen látszódott meg az égbolt szikrázó kékje, majd a kis rés egyre növekedett és növekedett, mígnem előtűntek az első kellemesen melengető napsugarak is, és mintha a sugarak a karmester kezei lettek volna, vezényszóra a madarak csivitelni kezdtek. A csendes erdő pedig, egyszeribe kedves csicsergésektől lett hangos. Fenn voltam a magasba nyújtózó hegy tetején, a fák csupasz ágai között a messziben, az éjjel nappal őrködő Salgói vár körvonala rajzolódott ki. Tökéletes helyszínt találtam a pihenésre. A földön egy üde, zöld mohával beszőtt fatörzs feküdt, szinte csábított, hogy kényelembe helyezkedjek rajta. Egyszer régen, hosszú évekkel ezelőtt, ő is ennek az erdőnek, az egyik szép sudár tölgyfája volt, akinek ágain madarak énekeltek, törzsén pedig nagy szakértelemmel elkészített odú lapult. Ez az odú, még most is jól kivehető volt, azonban tollas lakók már nem veszik albérletbe kiadó a lakását, de mégsem magányos a mi napig sem, hisz még mindig az erdő fontos tagja, akinek védelmében apró rovarok, bogarak és növények élik az életüket. Jó, hogy elfogadtam az invitálását, és pihenőt tartottam a társaságában, mert nem csak kényelmes ülőhellyel kedveskedett nekem, hanem pompás kilátással is. Hosszú perceken át, figyeltem az őszi erőt, és annak hangjait, hiszen a napsütés olyan elevenné tette a fák birodalmát, mintha egyszeribe, a tavaszba cseppentem volna. Csuszkák füttyögtek egymásnak, cinegék csacsogtak, a messziből szajkók veszekedő hangja osont a fák között, nemrégiben hazatért süvöltők beszélték meg a hosszú út fáradalmait, egy kedves kis madár pedig, kedvet kapott a daloláshoz. Éneke úgy gyöngyözött, mint a kis patak vize, és olyan tisztán csengett, mint a frissel hulló hó. Sajnos nem láttam, hogy melyik fa vagy bokor védelmében álldogál, de mégis könnyen el tudtam őt képzelni, amint csinos, vörös tollakból szőtt mellényét kicsit felborzolja, csőrét nagyra nyitja, és teljes átéléssel csak dalol és dalol. Perceken át tartott ez a kincset érő őszi előadás, melyből majd táplálkozni tudok a csendes téli napokon.

Hazafelé menet a madarak eleven csacsogása kísért, de az égbolton újra sötét fellegek kezdtek gyülekezni, mígnem teljesen eltakarták a nap hatalmas korongját. Ahogy beborult és a napsugarak elbújtak, a madarak csacsogás is elhalkult. Újra a csend lett az erdő ura, melyet a lábaim alatt csörgő avar halk nesze tört meg. Visszafelé megálltam a tisztás szélén, ott ahol a sétám elején a későn szirmaikat bontogató veronikák, és ibolyák álldogáltak. Szemügyre vettem őket, és elgondolkodtam rajta, hogy lehet ők az utolsó sereghajtók, akikben a tél beállta előtt még gyönyörködni tudok.  

      

Kiskertem kora reggeli ébredése.

Csíz - tojó 

Zöldike

Korán ébredtem, odakint az erdő fái között még a sötétség leple húzódott, de fenn az égbolton sejtelmesen már a pirkadat jele kezdett megmutatkozni. A csillagok nyugovóra tértek, hogy a hosszú éjszakai ragyogásuk után ők is megpihenjenek. Lassan, de biztosan virradni kezdett, és új nap volt készülőben. Ezt a madarak is érezték, hiszen már sokan ébren voltak, legszebben csengő dalaikat énekelték, hogy így köszöntsék ezt a szép tavaszi napot.

Ahogy múltak a percek úgy lett egyre világosabb, a sötétség pillanatról-pillanatra egyre csak veszített uralmából. A múlt ősszel aláhullott faleveleken és a fűszálakon dérruha díszlett, ezzel jelezvén a természet, hogy az éjszaka leple alatt mélyre kúszott a hőmérséklet és bizony újra didereghettek az erdő lakói. Azonban a hideg éj derült időt sejtet, és, ha felkel a nap, melengető sugarait tudja szórni a tájra, kellemes tavaszi időt varázsolva. És valóban, ahogy egyre világosabb lett jól láthatóvá vált a derült, felhőtlen égbolt.     

A hegy mögött az álmosan ébredező nap halvány rózsaszínre festette az ég alját, elérkezett a napkelte, a madarak kórusa pedig teljes lett, miden kis tollas ébren és énekelve várta a pillanatot, hogy az első sugarak előbújjanak. De nem mindenki énekelt, volt aki, éhségét szerette volna csillapítani. Először egy élénk narancsos tollazatú süvöltő hím jelent meg a talajetetőmön, majd nem sokkal később párja is követte a jóval szolidabb kinézetű tojó. Már harmadik napja van szerencsém őket megfigyelni a kiskertemben, így velük, új fajjal bővült a madárvendégeim köre. A süvöltők téli vendégeink, ősszel október végén érkeznek hozzánk az északi országokból, és márciusig élvezik vendégszeretetünket. Már hazánkban is bizonyított a költésük, de számuk nagyon csekély, és sajnos ez is csökkenő tendenciát mutat.

Hosszú időn át csak a süvöltő pár csipegetett, a többiek pedig daloltak és daloltak, semmi mással sem törődve. Az akác fámon csuszka füttyögött, ott ahol az odú van kihelyezve, és melyben a múlt tavaszon fiókáit nevelte fel. Kíváncsian várom, hogy idén ki lesz az odú albérlője, melyre ez idáig még nem derült fény.

Teljesen kivilágosodott, a fák ágai között széncinegék, a japánbirs bokornál pedig vörösbegyek kergetőcskéztek. Majd nagy csetepaté közepette két éjfekete tollruhás fekete rigó hím kapott tollba, nagy volt a harc, mely perceken keresztül tartott, és úgy tűnt egyik madár sem akar engedni, hol a talajon, hol a levegőbe emelkedve küzdöttek, végül az egyik jobbnak látta, ha feladja, és szárnyra kapva eltűnt az erdő fái között. Ahogy utána néztem megpillantottam a békésen egymást követve ballagó őzcsaládot, a suta ment elől mögötte pedig a már szép nagyra cseperedett gidái követték. A kis baknak egyre szebb és nagyobb a barkás fejdísze. Miközben az őzek szépen, lassan tovaballagtak, a kiskertemben is megkezdődött a reggeli idő. Megjelentek a cinegék, a csuszka is felhagyott füttyögésével és nekifogott a napraforgómag gyűjtögetésének, tiszteletüket tették a szajkók, a nagy fakopáncsok, az erdei pintyek, a zöldikék, a csízek, az énekes rigók és a fekete rigók is a talajetetőről csipegettek.        

Nagyon szeretem ezeket a reggeleket, figyelni, hogyan ébred a természet, és ezek a pillanatok boldogsággal töltik meg a szívemet.

 Kékcinege

 Süvöltő - hím

Süvöltő / Pyrrhula pyrrhula

 Süvöltő hím

Ismertető jelei:

• a madarak osztályának, a verébalakúak rendjébe és a pintyfélék családjába tartozó faj
• mérete: 14-17 cm.
• súlya: 20-26 gramm
• szárfesztávolsága: 26-28 cm.

Megjelenése:

Tollazata:

Hímek:

• farktöve fehér
• farka fekete színű
• hátának színe kékesszürke színezetű
• szárnyain fehér sáv figyelhető meg, melyet röptében lehet jobban szemügyre venni
• feje fekete
• nyaka, begye és hasa pirosas színezetű, mely szinte rikít

Tojó és a fiatal példányok:

• a tojók tollazata csak abban különbözik a hímekétől, hogy a nyakuk, hasuk és begyük színezete sokkal tompább, melyben inkább a barna szín dominál

 Csőr:

• mindkét nemnek a csőre fekete színű
• lekerekített és éles élű
• ez a csőr alkalmas magvak és rügyek elfogyasztásához

 Hangja:

• halk, fuvolázó csicsergés 

 Süvöltő tojó

Előfordulása:

• Európában és Ázsiában általánosan elterjedt madárfaj
• az északon élő egyedei, télen délebbre vonulnak

Élőhelye:

•  élőhelyéül parkokat és erdőket választ
• kedveli a sövényekkel tarkított kerteket is

Szaporodása:

•  évente két fészekaljat nevelnek fel
• egy éves korában éri el az ivarérettséget
• a fészket a tojó madár készíti el
• sűrű bokorban építi meg a fészket, mintegy 1,5-2 méter magasságban
• egy fészekalj 4-5 darab tojásból áll
• a költési idő 15-17 nap
• a fiókák nevelésében mind a két szülő fontos szerepet vállal
• a madárszülők a fiókákat rovarokkal táplálják
• miután a fiókák elhagyták a biztonságot adó fészket, a szülőm még két hétig gondoskodnak róluk

Táplálkozása:

• a süvöltő magvakkal és különféle termésekkel táplálkozik, melyeket erős csőrével képes megtörni
• kedveli a gyümölcsöket főként az almát,a körtét és a cseresznyét
• télen elfogyasztja a csipkebogyót és a galagonyát is
• a tavasz beköszöntével rendszeresen fogyasztja a bokrok és a fák rügyeit

 Süvöltő hím

Megfigyelése:

• hazánkban állandó vagy részben vonuló madárfaj
• igen félénk és rejtőzködő madár
• a bokrok és a fák sűrű ágainak rejtekében figyelhetőek meg
• ez a megfigyelés a téli időszakban könnyebb, hiszen ilyenkor a fákat és a bokrokat nem borítja lombkorona és jobban szem elé kerülhetnek
• megfigyelését könnyítheti a hímek pirosas élénk színe, mely szinte rikít a barna színű ágak között

Egy kis érdekesség:
A süvöltő párok nem csak a párzási és költési időszakot töltik együtt, hanem egész évben együtt maradnak.