Vasárnap reggeli séta

Ösztörűs veronika

 

 Őzsuta és gidája

 

Szombat este, ahogy a sötétség puha leplét ráterítette a tájra, lassan komótosan, egy-egy esőcsepp furakodott át a komor fellegekből. Majd ahogy telte az idő egyre többen és többen lettek. Vasárnap reggel, amikor felébredtem esőtől ázottan álldogáltak a kertem lakói, az égboltot pedig még mindig a sötét felhők uralták, és a naptól minden apró esélyt elvettek, hogy sugaraival simogatni tudják az őszi tájat.

Nyolc óra volt, amikor utamra indultam, az erdő saras ösvénye az éjszak erre járó lakók nyomait őrizték. Kisebb nagyobb patanyomok díszlettek rajta, melyek őzek és vaddisznók emlékét őrizték, akik éppen arra tartottak amerre én. Ha pontosan akarok fogalmazni, akkor én használtam az ő csapásukat, azt az utat, melyen nap, mint nap közlekednek hosszú évek óta. Én csak vendég vagyok a természetben, az ő otthonuk és az ő ösvényeik vendége.

Amikor elhagytam a csupaszon álló hatalmas bükkfák védelmét, és kiléptem a tisztásra, a seprence elszáradt szárai között mozgás jeleire lettem figyelmes. Sejtettem, hogy ki lehet az, aki ott megbújva mulattja az idejét. Óvatosan tovább mentem, Bogyót pedig magamhoz szólítottam, hogy még véletlenül se riadjon meg tőle a tisztás kis lakója. De ahogy egyre közeledtünk ő felállt, fekete gomb szemeivel ránk pillantott, és kelletlenül, mint akinek semmi kedve sincsen még megmozdulni sem, elindult a domboldal felé. Ekkor újra mozdult a növényzet, és az őzsuta gidácskájának a feje jelent meg. Lassan követni kezdte mamáját, és amikor mellé ért, együtt figyeltek és várakoztak, hogy odább álljunk. Mi pedig, mint szófogadó vendégek, magukra is hagytuk őket, tovább folytatva utunkat.

Legszívesebben maradtam volna még, mert a tisztás szélén üde kék és lila virágokra lettem figyelmes. Későn szárba szökkent ösztörűs veronikák és erdei ibolyák csalták a tekintetemet az elszáradt fűszálak között. De nem akartam zavarni az őzeket, és nagyon jól tudtam, hogy a virágok megvárnak, és hazafelé jövet lesz még rá alkalmam alaposabban szemügyre venni őket.

A kora délelőtt ellenére sötétség ülte meg az erdőt, mintha ezen a reggelen a szürkület nem akart volna tágítani, a köddel karöltve tiltakoztak a világosság ellen. Ilyenkor ősz vége felé, amikor a fák, a bokrok levetik színes ünneplőjüket, újra tágasak lesznek a termeszét ösvényei. A nyári hónapokban, a lombok által bezárt képzeltbeli kis ajtók ősszel újra megnyílnak, és sokkal több, titkos helyre lehet ilyenkor eljutni. Olyan helyekre, ahol valóban a természet az úr, ahol ember nem avatkozik bele a lakók életébe, hanem az folyik a maga megszokott medrében.

Ahogy haladtam előre az újonnan felfedezett ösvényen, úgy kezdett egyre világosodni az égbolt. A komor felhőket, mintha valaki kergetni kezdte volna, csak szaladtak és szaladtak tova, hátra se tekintve. Először egy kis résen látszódott meg az égbolt szikrázó kékje, majd a kis rés egyre növekedett és növekedett, mígnem előtűntek az első kellemesen melengető napsugarak is, és mintha a sugarak a karmester kezei lettek volna, vezényszóra a madarak csivitelni kezdtek. A csendes erdő pedig, egyszeribe kedves csicsergésektől lett hangos. Fenn voltam a magasba nyújtózó hegy tetején, a fák csupasz ágai között a messziben, az éjjel nappal őrködő Salgói vár körvonala rajzolódott ki. Tökéletes helyszínt találtam a pihenésre. A földön egy üde, zöld mohával beszőtt fatörzs feküdt, szinte csábított, hogy kényelembe helyezkedjek rajta. Egyszer régen, hosszú évekkel ezelőtt, ő is ennek az erdőnek, az egyik szép sudár tölgyfája volt, akinek ágain madarak énekeltek, törzsén pedig nagy szakértelemmel elkészített odú lapult. Ez az odú, még most is jól kivehető volt, azonban tollas lakók már nem veszik albérletbe kiadó a lakását, de mégsem magányos a mi napig sem, hisz még mindig az erdő fontos tagja, akinek védelmében apró rovarok, bogarak és növények élik az életüket. Jó, hogy elfogadtam az invitálását, és pihenőt tartottam a társaságában, mert nem csak kényelmes ülőhellyel kedveskedett nekem, hanem pompás kilátással is. Hosszú perceken át, figyeltem az őszi erőt, és annak hangjait, hiszen a napsütés olyan elevenné tette a fák birodalmát, mintha egyszeribe, a tavaszba cseppentem volna. Csuszkák füttyögtek egymásnak, cinegék csacsogtak, a messziből szajkók veszekedő hangja osont a fák között, nemrégiben hazatért süvöltők beszélték meg a hosszú út fáradalmait, egy kedves kis madár pedig, kedvet kapott a daloláshoz. Éneke úgy gyöngyözött, mint a kis patak vize, és olyan tisztán csengett, mint a frissel hulló hó. Sajnos nem láttam, hogy melyik fa vagy bokor védelmében álldogál, de mégis könnyen el tudtam őt képzelni, amint csinos, vörös tollakból szőtt mellényét kicsit felborzolja, csőrét nagyra nyitja, és teljes átéléssel csak dalol és dalol. Perceken át tartott ez a kincset érő őszi előadás, melyből majd táplálkozni tudok a csendes téli napokon.

Hazafelé menet a madarak eleven csacsogása kísért, de az égbolton újra sötét fellegek kezdtek gyülekezni, mígnem teljesen eltakarták a nap hatalmas korongját. Ahogy beborult és a napsugarak elbújtak, a madarak csacsogás is elhalkult. Újra a csend lett az erdő ura, melyet a lábaim alatt csörgő avar halk nesze tört meg. Visszafelé megálltam a tisztás szélén, ott ahol a sétám elején a későn szirmaikat bontogató veronikák, és ibolyák álldogáltak. Szemügyre vettem őket, és elgondolkodtam rajta, hogy lehet ők az utolsó sereghajtók, akikben a tél beállta előtt még gyönyörködni tudok.