2017. november 13., hétfő

Vasárnap reggel a kertemben


 Mókus

Mókus

Mókus pihenget


Napok óta szokatlanul világosak az éjszakák, mely a szép kerekre hízott teli holdnak, és a milliónyi csillag fényének köszönhető. Mégis mintha másként ragyognának, mintha fényük sokkal szikrázóbb, és tündöklőbb lenne. Valamikor hajnaltájt a csillagok ragyogását felhők zavarták meg, majd egyre többen és többen lettek, mígnem teljesen eltakarták az égbolt világító kis lámpásait.
Szeretek korán kelni, és kényelmes hintaszékemből szemmel követni az erdőben és a kertemben zajló eseményeket, melyekből a természetnek hála soha sincsen hiány. Alig, hogy szedelőzködni kezdett az éjszaka egy ismerős látogató körvonala tűnt fel. Ha csak mozgását látom, akkor is felismerem őt, mert olyan furcsán szedi lábait, hogy senki mással nem tudom összetéveszteni. Ő pedig nem más, mint a nyest. Gyakran megfordul a kertemben, de csak az éj leple alatt, hisz éjszakai életet élő ragadozó. Rövidke lábait gyorsan, egymás után szedte, majd hirtelen megállt, és a fűszálak között kezdett kutatni. Valamit talált, melyet mellső lábainak a mancsai közé vett, és gyorsan, a másodperc tört része alatt el is fogyasztott, ekkor előtűnt egyik fő ismertető jegye, a szinte világítóan fehér mellfoltja. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tovább is állt, hisz a pirkadat már a nyomában volt. Mire teljesen kivirrad, ő már otthon szeretett volna lenni, mely otthon, az erdő valamelyik odvas fájának a védelmében lehet.
A szürkület lassan átadta helyét a világosságnak, és lustán ébredezni kezdtek álmukból az erdő lakói. Elsőként a mókus pattant lábra, apró mancsaival kitörölte éjszakai álmát a szemeiből, és fürgén szedte lábait a vastag avarban, a kertem irányába. Apró, hengeres testét könnyedén bújtatta át a tyúkhálós kerítés rése között, és egyből az etetőjéhez sietett. Hosszú karmaival megkapaszkodott a cseresznyefa törzsén, majd hihetetlen gyorsasággal felfelé sietett. Aprócska fejét a kedvenc csemegéjét rejtő etetőbe dugta, fogaival pedig kiemelte az első szem diót. Amint meglett finom kis zsákmánya, fürgén egyik ágról a másikra ugrott, míg el nem érte a diófát, mely kedvenc pihenő, és táplálkozó helyét rejti. Amikor megérkezett farkát hátára terítette, kényelmesen elhelyezkedett, és nekilátott éhsége csillapításának. Apró mancsiban gyorsan megforgatta a diót, minden kis részét megvizsgálta, majd éles, hegyes fogaival nekilátott a kemény héj feltörésének. Pillanatok alatt sikerült megtörnie, és mohón neki is kezdett a reggelijének. Eközben a madarak is felébredtek, elsőként a széncinegék tűntek fel az etetőnél, majd sorra követték őket a többiek. Pár perc leforgás alatt, hihetetlen tumultus alakult ki, kék cinegék, barátcinegék, csuszkák repkedtek, és mindenkit egyetlen cél hajtott, hogy éhes csőrüket jól lakassák. Pecekkel később feltűntek a szajkók, majd az első nagy fakopáncs is tiszteletét tette. Méltóságteljesen a napraforgómaggal teli etetőbe reppent, és keresgélni kezdett a megfelelő szem után. Az apró kis tollasok türelmetlenül toporogtak körülötte, de nem mertek közel menni hozzá. Nem volt mit tenniük, tovább várakoztak, hogy ők is sorra kerüljenek, de a harkály csak válogatott, és válogatott, mintha egyik mag sem nyerte volna el a tetszését. Az egyik széncinege, már nem győzte kivárni a harkály távozását, és óvatosan elcsent egy szem magot, mellyel a nagyobb madár mit sem törődött. Látva a többiek merész társuk taktikáját, ők is követni kezdték, hisz a hosszú éjszaka után mindenki éhes volt. A harkály nem foglakozott senkivel, hegyes csőrével csak kutatott és kutatott, mígnem hosszú keresgélés után rábukkant a számára megfelelő, mondhatni tökéletes napraforgómagra. Hogy mi alapján döntött nem tudom, hisz mind olyan egyformák akárcsak a tojások, és mind egytől-egyig finom csemegét rejtenek a héjuk alatt. Kiválasztott eledelével a fa törzsére reppent, beleigazgatta az apró résbe, és hegyes csőrével megtörte, hosszú nyelvével pedig kiszedte belőle a tápláló reggelijének az első falatját. Majd miután minden apró falatot kiszedett a héjból visszatért az etetőbe, de már nem volt olyan válogatós, mint a legelején, gyorsan csőrébe vett egyet, és már vitte is megtörte, megette, majd ment a következőért. Nem volt megállás, egész reggel madarak jöttek, mentek, ettek, ittak, és boldogan repkedtek egyik ágról a másikra. Közben a mókus is jól lakot, és kilenc óra felé visszaszaladt az erdő fái közé, úgy ahogy érkezett, a kerítés résén keresztül, majd a vastag avarban szedte a lábait, míg el nem tűnt a szemeim elől. Én is elvégeztem a teendőimet, és vártam, hogy egy kicsit engedjen az idő, hogy feltűnjenek a nap első sugarai, de hiába vártam, a vastag felhők makacsul tartották magukat, és semmi esélyt sem adtak nekik ezen a délelőttön.


 Nagy fakopáncs

 Nagy fakopáncs