Mókus
Mókus
Mókus pihenget
Napok óta szokatlanul világosak az éjszakák, mely a szép
kerekre hízott teli holdnak, és a milliónyi csillag fényének köszönhető. Mégis
mintha másként ragyognának, mintha fényük sokkal szikrázóbb, és tündöklőbb
lenne. Valamikor hajnaltájt a csillagok ragyogását felhők zavarták meg, majd
egyre többen és többen lettek, mígnem teljesen eltakarták az égbolt világító
kis lámpásait.
Szeretek korán kelni, és kényelmes hintaszékemből szemmel
követni az erdőben és a kertemben zajló eseményeket, melyekből a természetnek
hála soha sincsen hiány. Alig, hogy szedelőzködni kezdett az éjszaka egy
ismerős látogató körvonala tűnt fel. Ha csak mozgását látom, akkor is
felismerem őt, mert olyan furcsán szedi lábait, hogy senki mással nem tudom
összetéveszteni. Ő pedig nem más, mint a nyest. Gyakran megfordul a kertemben,
de csak az éj leple alatt, hisz éjszakai életet élő ragadozó. Rövidke lábait
gyorsan, egymás után szedte, majd hirtelen megállt, és a fűszálak között
kezdett kutatni. Valamit talált, melyet mellső lábainak a mancsai közé vett, és
gyorsan, a másodperc tört része alatt el is fogyasztott, ekkor előtűnt egyik fő
ismertető jegye, a szinte világítóan fehér mellfoltja. Amilyen gyorsan jött,
olyan gyorsan tovább is állt, hisz a pirkadat már a nyomában volt. Mire teljesen
kivirrad, ő már otthon szeretett volna lenni, mely otthon, az erdő valamelyik
odvas fájának a védelmében lehet.
A szürkület lassan átadta helyét a világosságnak, és lustán
ébredezni kezdtek álmukból az erdő lakói. Elsőként a mókus pattant lábra, apró
mancsaival kitörölte éjszakai álmát a szemeiből, és fürgén szedte lábait a
vastag avarban, a kertem irányába. Apró, hengeres testét könnyedén bújtatta át a
tyúkhálós kerítés rése között, és egyből az etetőjéhez sietett. Hosszú
karmaival megkapaszkodott a cseresznyefa törzsén, majd hihetetlen gyorsasággal
felfelé sietett. Aprócska fejét a kedvenc csemegéjét rejtő etetőbe dugta,
fogaival pedig kiemelte az első szem diót. Amint meglett finom kis zsákmánya,
fürgén egyik ágról a másikra ugrott, míg el nem érte a diófát, mely kedvenc
pihenő, és táplálkozó helyét rejti. Amikor megérkezett farkát hátára terítette,
kényelmesen elhelyezkedett, és nekilátott éhsége csillapításának. Apró
mancsiban gyorsan megforgatta a diót, minden kis részét megvizsgálta, majd
éles, hegyes fogaival nekilátott a kemény héj feltörésének. Pillanatok alatt
sikerült megtörnie, és mohón neki is kezdett a reggelijének. Eközben a madarak
is felébredtek, elsőként a széncinegék tűntek fel az etetőnél, majd sorra
követték őket a többiek. Pár perc leforgás alatt, hihetetlen tumultus alakult
ki, kék cinegék, barátcinegék, csuszkák repkedtek, és mindenkit egyetlen cél
hajtott, hogy éhes csőrüket jól lakassák. Pecekkel később feltűntek a szajkók,
majd az első nagy fakopáncs is tiszteletét tette. Méltóságteljesen a
napraforgómaggal teli etetőbe reppent, és keresgélni kezdett a megfelelő szem
után. Az apró kis tollasok türelmetlenül toporogtak körülötte, de nem mertek
közel menni hozzá. Nem volt mit tenniük, tovább várakoztak, hogy ők is sorra
kerüljenek, de a harkály csak válogatott, és válogatott, mintha egyik mag sem
nyerte volna el a tetszését. Az egyik széncinege, már nem győzte kivárni a
harkály távozását, és óvatosan elcsent egy szem magot, mellyel a nagyobb madár
mit sem törődött. Látva a többiek merész társuk taktikáját, ők is követni
kezdték, hisz a hosszú éjszaka után mindenki éhes volt. A harkály nem
foglakozott senkivel, hegyes csőrével csak kutatott és kutatott, mígnem hosszú
keresgélés után rábukkant a számára megfelelő, mondhatni tökéletes napraforgómagra.
Hogy mi alapján döntött nem tudom, hisz mind olyan egyformák akárcsak a
tojások, és mind egytől-egyig finom csemegét rejtenek a héjuk alatt.
Kiválasztott eledelével a fa törzsére reppent, beleigazgatta az apró résbe, és
hegyes csőrével megtörte, hosszú nyelvével pedig kiszedte belőle a tápláló
reggelijének az első falatját. Majd miután minden apró falatot kiszedett a
héjból visszatért az etetőbe, de már nem volt olyan válogatós, mint a
legelején, gyorsan csőrébe vett egyet, és már vitte is megtörte, megette, majd
ment a következőért. Nem volt megállás, egész reggel madarak jöttek, mentek,
ettek, ittak, és boldogan repkedtek egyik ágról a másikra. Közben a mókus is
jól lakot, és kilenc óra felé visszaszaladt az erdő fái közé, úgy ahogy
érkezett, a kerítés résén keresztül, majd a vastag avarban szedte a lábait, míg el nem tűnt
a szemeim elől. Én is elvégeztem a teendőimet, és vártam, hogy egy kicsit
engedjen az idő, hogy feltűnjenek a nap első sugarai, de hiába vártam, a vastag
felhők makacsul tartották magukat, és semmi esélyt sem adtak nekik ezen a
délelőttön.
Nagy fakopáncs
Nagy fakopáncs
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése