A tavaszi erdő virágkincsei

Erdei ibolya 

 Mezei zsálya és szorgos kis vendége

 Selymes zanót

 Salátaboglárka

 Piros árvacsalán

Április vége felé járunk, amikor a tavasz már teljes szépségében pompázik. Az erdők, mezők ösvényeinek lakói már mind, egytől-egyig ébren vannak, hogy egyedi szépségükkel gazdagítsák a természetet.

Kora délután volt, amikor a kellemes tavaszi meleg a szabadba csábított. Az erdő ösvénye már árnyasabb, mint pár hete volt, hiszen a fák hosszú, égbe meredő karjain üde zöld levélkék pihennek. Ahogy a gyenge szellő a sudarakba osont gyengéden ringatni kezdte őket, kedves árnyaik pedig a törzseken és a talajon titokzatos mintákat rajzoltak. A nap eleven sugarai már nem tudnak akadálytalanul az erdőbe hatolni, a kacagóan zöld, zsenge levélkék már útjukat állják, de amikor sikerül beosonniuk, annak a látványa maga a csoda. Olyankor a fények játéka még szebbé, még ragyogóbbá varázsolja a fák rengetegét.

Ahogy utamon haladtam előre, a madarak ujjongó, szerelemtől ittas strófái követték minden lépésemet. A számtalan strófa között azonban volt egy hang, egy olyan szólam, melyre minden évben izgatottan várok. Ez a nevét ismételgető madár hozza el számomra az igazi, hamisítatlan tavaszt. Ő nem más, mint a kakukk, akinek szólamait ezen a vasárnapon sikerült először hallanom. Boldog voltam, hiszen tudtam, hogy ettől a naptól kezdve, egészen nyár közepéig vele együtt, az ő kíséretében fognak telni a sétáim.

A kakukkon kívül csengő dallamaikat hallatták a fekete és az énekes rigók, hinta dalocskájukat ismételgették a széncinegék, trilláztak a kék és a barát cinegék, önfeledten füttyögtek a csuszkák, hangosan, talán a leghangosabban strófáztak az erdei pintyek, csilpcsalpfüzike nevét ismételgette a tölgyfa ágai között, csinos mellénykét viselő vörösbegy hallatta hangját a bodzabokor ágai közül, mely hang úgy osont tova, mint a lágyan csörgedező kispatak. A messziből harkály dobolt, de már nem azzal az elánnal, mint hetekkel ezelőtt tette, inkább olyan tessék-láséknak tűnt ez a hang, majd újra és újra felzendült a zöld küllő boldog és önfeledt kacagása is, mintha kinevetné az erdő lakóit.

Az erdei út mentén, a fagyalbokrok fiatal zöld leveleket viselő ágacskáinak árnyékában szerényen pislogtak az erdei ibolyák. Pedig ha tudnák milyen szépek, és milyen kellemes illattal áldják meg az erdőt, akkor biztosan nem rejtőzködnének el a bokrok zöld szoknyájának rejtekébe. Szorgos méhek, szép termetű dongók, puha meleg szőrkabátot viselő pöszörlegyek zsongták körbe nem csak az ibolyákat, hanem a tavasz nektárban dús minden apró virágát.

A hegyoldal, ahová utam tartott kedves hely a számomra, több okból is. Innen a legszebb a kilátás szeretett otthonomra, arra a csodás tájra, melynek látványa újra és újra rabul ejti a szívem, és mellyel soha nem tudok betelni. A másik ok pedig az élővilág gazdagsága. A hegyoldalon szép kort megélt tölgyfák élik öreges életüket, melyeken az elmúlt évtizedek már meghagyták a nyomukat, de mégis ettől olyan különlegesek, és értékesek. Mély ráncaik a hosszú idő elmúlásáról árulkodnak, mely alatt oly sokat láthattak és tapasztalhattak, ha mesélni tudnának az átélt időkről, ámultan hallgatnám a történeteiket. Ezeknek a fáknak a védelmében tavasztól egészen ősz végéig szebbnél-szebb virágok élik az életüket, és annak ellenére, hogy jól ismerem ezt a helyet, évről-évre meg tud lepni, és ajándékozni újabbnál-újabb megfigyelési élményekkel.

Ahogy lábaimat szedtem a tavaly ősszel lehullott levelek csörögtek a cipőm talpa alatt. Az elmúlt hosszú hetek, sőt hónapok alatt alig volt csapadék a vidékünkön, és ez a szárazság, mindenből kiszívta a nedvességet. A talaj mély ráncokat visel magán, az avar pedig olyan száraz, hogy minden lépésem nyomán hangos csörög, mintha beszélni akarnának, hangjukat hallatni, és esőért kiáltani. De az eső sehogy sem akar megérkezni, pedig óriási szükség lenne rá, hogy a száraz föld szomjúságát tudja oltani, és hogy a belőle születő életek gyökerei vízhez juthassanak.

A szárazság ellenére azért sikerült találkoznom jó pár tavaszi virággal, de korántsem annyival, mint egy esztendővel ezelőtt. A barna levelek védelméből selymes zanótok dugták elő sárga fejecskéiket, lilán tündökölt az idei első lila szirmokkal büszkélkedő sudárra nőt mezei zsálya, a fűszálak közül nyúlánk mezei keresztfű kémlelete az eget nem e lát, esőt hozó felhőket közelegni, pongyola pitypangok nézelődtek a zöldellő fűszálak között, és úgy festettek, mintha a nap korongja többedmagával pottyant volna a talajra. Az erdei kutyatejek pedig annyian voltak, mintha az égből szórták volna alá őket. Itt-ott még salátaboglárkák csillogó sárga szirmai, apró rózsaszín virágokat viselő piros árvacsalanak, lila színben pompázó kerek repkények bújócskáztak. Az egyik öregedő tölgy lábánál pedig szerényen meghúzódva pihent az aprócska fehér virágokat viselő közönséges derecevirág. Ezen a sétámon még csak vele sikerült találkoznom, de jó pár nap múlva sokkal, de sokkal többen lesznek, és a hegyoldal talaját fehér virágszőnyeggel borítják majd be, mintha frissen hullott hópelyhek szálltak volna le az égből.

Amikor sétámról hazafelé tartottam a fénylő kék égen újabb és újabb fellegek tűntek fel. Észak felől, egymást követve kergetőztek, és mire hazaértem a nap korongját is uralmuk alá vették. Az eső reményét hozták el, de sajnos ez a remény szerte foszlott, mert ezek a fellegek nem hozták el a várva várt éltető csapadékot és felfrissülést, melyet a természet lakói már annyira vártak.  
  

      Közönséges derecevirág

Pöszörlégy

Salgói vár

Vasárnap reggeli séta.

Imádkozó sáska nőstény

 Erdei rabló szitakötő

 Ébred a tisztás

 Koronás keresztespók

 Macskafarkú veronika

Szeptember közepén járunk, ilyenkor már reggelente a nap izzó korongja egyre tovább lustálkodik, amikor pedig felébred, melengető sugarait kinyújtóztatja, és gyengéden végigsimítja a tájat. Vasárnap kora reggel indultam útnak, akkor még csak egy-egy kósza sugár érte el a tisztás szélét. A seprencéket már csak itt-ott díszíti egy-egy kósza virág, sokuk elszáradva álldogál. Az elmúlt hetekben többször érkezett égi áldás, melynek köszönhetően a csalánsereg tagjai erősek és üdék. Mint minden erre vezető sétámon, most is meg kellett velük küzdenem, erejük pedig mintha egyre nagyobb lenne, még a nadrágon át is érezni lehetett apró tüskéiknek a szúrását. Az egyikük ágai között szép nagyra szőtt pókháló álldogált, melynek kellős közepében az otthon büszke tulajdonosa ébredezett. Mozdulatlanul várakozott, talán a nap melengető sugarait várta, hogy a csillagfényes éjszaka alatt áthűlt testét felmelegítse. Én már tudtam, hogy nem kell sokat várnia, mert az erdőszél fái között felsejlett a meleget adó izzó korong, melyet nem csak ő, hanem a tisztás többi lakója is repesve vár. Éppen ahogy a túl oldalra értem, egy csillogó harmatos ruhába öltözött légyen akadt meg a tekintetem. Majd nem sokkal mellette, egy szép nagyra nőtt manó álldogált mozdulatlanul. Barna testét a nap sugara melengette, és semmi kedve sem volt megmozdulni. Fűrészes mellső lábait összekulcsolta, és imáját mormolta. Percekig guggoltam mellette, figyeltem őt, és bevallom, nagyon nehezen tudtam elszakadni tőle, hisz jól éreztem magam a társaságában. Azonban indulnom kellett, mert még hosszú út, és egy új ösvény felfedezése állt előttem. A tisztás után újra az erdőbe értem, ahol a fiatal bükkfákon egyre kevesebb a levél, és a hézagos lombkoronájuk között, már látni lehetett a kristálytiszta égbolt kékjét. Sokkal világosabb az erdő, mint hetekkel ezelőtt, amikor az üde zöld levelek és a dús lombsátor alig engedett át valamicske fényt. Ahogy lábaimat szedtem a csörgő avarszőnyegen, egy hófehér kalapot viselő gomba köszöntötte az utamat. Most jön az ő idejük, ha lesz elegendő csapadék és kellemesen meleg idő, akkor sorra bújnak majd elő az avar védő takarásából. Be kell, hogy valljam Nektek, hogy nem vagyok egy nagy gombaszakértő, enni is csak a csiperkét, és a szüleim által szedett igazi gombát eszem meg, én inkább csak fotózom őket. Fotóalanyaim pedig főként a csinos külsejű mérgező gombák, mint a párducfoltos vagy a légyölő galóca. Idén azonban még egyikkel sem találkoztam, pedig lassan eljön az ő idejük is, és izgatottan várom, hogy ott ahol tavaly nőttem idén is napvilágot látnak e. Ahogy telt az idő úgy értem egyre magasabbra, de nem folytattam utamat a szokott ösvényen, hanem letértem róla és elindultam a mély völgy irányába. Éppen egy piros bogyókkal díszített csipkebokor ágai között próbáltam meg átjutni, amikor egy erdei rabló szitakötő reppent fel előttem. Megálltam és vártam, hátha visszatér a kiindulási helyére, és így is lett. Éppen ott landolt, ahol pillanatokkal előtt felszállt. A hegyoldalon még sütött a nap, szárnyai megcsillant a fény és ő nyugodtan élvezte a meleg simítást. Lent a völgyben sejtelmes félhomály ült,  ide a mélybe húzódik vissza a szürkület minden áldott nap, aki se a nappalhoz, se az éjszakához nem tartozik. Jó 30 méterre tőlem, négy szarvastehén szedte patáit, egyiket a másik után, majd eltűntek a vadszederbokrok takarásában. Ha egy kicsit előbb érkeztem volna, tovább csodálhattam volna szépségüket, de nem vagyok telhetetlen, ennek a pár pillanatnak is nagyon megörültem. A völgy legalján vastag az avar, a bokám fölé ér, de vannak olyan növények, melyeknek ez nem jelent akadályt. Egy kidőlt mohás fa mellet, apró élénksárga szirmokat viselő virágra bukkantam. Ez idáig még nem találkoztam vele, így becsületes nevét sem tudtam. Pompája már a végéhez közeledett, mert a szép hosszúra nőtt száron, már csak egy virág díszlett, a többiek már hosszú napokkal ezelőtt elhervadtak. De legalább őt láttam, és sokat segített abban, hogy be tudtam azonosítani. A neve nem más, mint a kakicsvirág. A völgy mélyéből lassan felfelé kapaszkodtam a másik oldalra, utamat pedig a kerek repkény halványlila virágai kísérték. Amikor kiértem a völgyből újra világos, és napsütéses idő fogadott, a kora reggeli hűvös levegőt kellemesen meleg váltotta fel. A domboldalon, a fű üdén zöldellt, közte pedig lila virággal büszkélkedő macskafarkú veronika virított. Egyedül, magányosan álldogált, szára a fény felé tört és sokkal nyúlánkabb volt, mint a kis tisztáson élő rokonai. Egy fürge gyík pedig félig lehunyt szemmel süttette magát az őszi napsütésben. A néma csendet hirtelen egy csuszka pár csacsogása törte meg, majd a széncinegék is riasztani kezdtek. Hosszú volt az út még hazafelé, de egy pillanata sem telt el unalmasan. Vadszederbokrok, csipkebokrok érett termései, nehézszagú gólyaorrok rózsaszín virágai, újra fehér virágokat nevelgető közönséges derecevirágok, és hagymaszagú kányazsomborok kedves látványában gyönyörködhettem. Visszafelé is a tisztáson keresztül vezetett az utam, ahol egy szintén újra virágba borult molyűző ökörfarkkóró virított. Élénksárga virága szó szerint csalta a tekintetemet, és az egyre száradó növények között igazi színfolt volt.

Az ősz eleji erdő számtalan csodát rejt, mely csodák csak arra várnak, hogy felfedezzük őket. Járjátok Ti is a természet ösvényeit és fedezzétek fel azt a sok kincset és szépséget melyet veletek is megoszt.

 Molyűző ökörfarkkóró

 Közönséges derecevirág

 Hagymaszagú kányazsombor

 Kakicsvirág

Vasárnap reggeli séta.

Szurokszegfű

 Hagymaszagú kányazsombor

 Mezei kakukkfű

 Mezei kakukkfű

 Közönséges derecevirág

 Kónya habszegfű

Szombaton késő délután, nagy villámlás és mennydörgés közepette megérkezett a vihar, mely nem kímélte az erdőszélen sorakozó bokrok, és a délcegen álló fák lomkoronáját. Vasárnap kora reggel, amikor sétámra indultam az elmúlt égi áldás, ha ezt lehet annak nevezni, mert inkább a károkból ítélve csapás volt a javából, emlékeit őrizték az ösvények. Letört ágak, megtépázott lombok hevertek szerte-széjjel a talajon. A szél dühében, a gondosan megépített fészkekben is károkat okozott, és csak remélni tudtam, hogy ezeknek az apró ágakból, és puha mohából elkészített otthonoknak már nem voltak lakó. Figyelmesen jártam végig azt a területet, ahol a fészkek a földön hevertek, de apró madárfiókát nem találtam. Remélem, hogy a kis pelyhesek, akik ezekben, az egykor szebb időket is megélt otthonokban nevelkedtek, már valamelyik fa ágainak a védelmében csicseregnek. A talaj saras és felázott volt, melyben tisztán kivehető nyomok sorakoztak, az éj leple alatt erre járó erdőlakók nyomai követték egymást, akiknek az útja éppen az én kis ösvényemet keresztezték. A nap még alacsonyan járt, szégyenlősen megbújva a domb mögött törölgette ki az álmot a szeméből, de fénye már bejárta az erdő minden aprócska szegletét. Majd lassan az első sugarai is beférkőztek a fák sűrű ölelésébe, hogy csodálatos mintákat rajzoljon vele az erdő talajára. A madarak hatalmas kórusa pedig még hangosabban, még áthatóbban dalolt, ki-ki a saját legszebben csengő strófáit ismételgetve. A levegő kellemesen meleg volt, de ennek ellenére én hosszúba öltözve, és természetesen az elmaradhatatlan gumicsizmámban szedtem a lábaimat, mert olyan ösvényre terveztem a túrámat, melyen a szúrós vadszederbokrok, akik folyton maradásra bírnák az embert, kellemetlen szúrások nyomait hagyják a bőrön. Teljesen azonban még így sem lehet apró töviscsikarások nélkül megúszni ezeket a kis bújócskázós túrákat, de ennyi baj legyen. Megéri ez az apró kis kellemetlenség, hiszen az ösvény végén csodás kis világ vár rám, ahol az erdő szebbnél-szebb aprócska lakói élik az életüket. Az első lakó, akin megakadt a tekintetem valóban, szó szerint apró volt, de annál csinosabb. Magassága nem volt több 4 centiméternél, picurka, pár milliméteres virágai pedig lilás rózsaszín színben pompáztak. Ő nem más volt, mint a vadon élő, a fűszálak között félősen megbújó mezei kakukkfű. De nem csak egymagában álldogált ott fenn a magas hegyoldalban, többen is voltak, és mindannyian hihetetlenül aprócskák, és egytől-egyig nagyon szépek. A mezei kakukkfűnek több elnevezése is ismert, van, aki keskenylevelű kakukkfűként, vadkakukkfűként vagy éppen balzsamfű néven ismeri. A kakukkfű elterjedt növény a népi gyógyászatban és a gasztronómiában is, hiszen kitűnő fűszer, mely varázslatos ízt kölcsönöz az ételeinknek. De nem csak ezek a bájos kis növények élnek itt fenn a magasban, sudár termetű mezei tarsóskák, hólyagos habszegfűk, hegyi herék, szurokszegfűk, mezei zsályák, kónya habszegfűk, közönséges derecevirágok, és indás ínfüvek bontogatták szirmaikat, mely szirmok ölelésébe sorra érkeztek a zümmögő rovartársadalom képviselői. A nap meleg sugaraival simogatta a tájat, én pedig úgy döntöttem, hogy letelepedek egy kicsit a puha fűszálak közé. Figyeltem a rovarokat, voltak akik, a nap sugaraiban fürödve pihengettek, voltak, akik apró lábaikat serényen egymás után szedve igyekeztek számomra ismeretlen céljuk felé, voltak akik a megállás nélkül dolgoztak, az édes nektárokat gyűjtögetve, és voltak olyanok is akik a talpalávalót húzták, csak muzsikáltak és muzsikáltak, zenéjük pedig teljesen betöltötte ezt az aprócska erdei tisztást. A madarak is daloltak, a legszebb előadásaikat hallatták, és teljesen olyan érzésem volt, mintha egy koncert közepébe cseppentem volna. A legszebb koncert közepébe, melyet csak a természetben lehet hallani, és mely mind közül a legszebb és a legkedvesebb a fülemnek és a lelkemnek. Ahogy figyelmesen hallgattam a körülölelő hangokat, tisztán, jól kivehetően azonosítani lehetett a kórus legfiatalabb tagjainak hangjait is. De ők nem énekeltek, ők esengve könyörögtek, vékony, cingár hangjukon jelezték, hogy éhes a csőrük. Szemeimmel követni kezdtem, és alig vártam, hogy feltűnjenek a kis pihés tollruhában, türelmetlenül toporgó széncinegék. Nem messze tőlem, a kis erdei tisztás szélén álló hatalmas tölgyfa védő kezein ott is voltak, egy egész kis cinegecsalád. Sárga pelyhes tolluk olyan összevisszán állt, mintha most keltek volna ki a pihe-puha ágyukból. Frissen fészküket hagyott fiókák voltak, akik itt a közelben valamelyik fa biztonságos odújában láthatták meg a napvilágot, és akiknek egyetlen egy elfoglaltságuk van, mint szüleiknek könyörögni, hogy hozzák már a finom falatokat. A szülők pedig jöttek is, hol a tojó, hol a hím, csőrükben pedig kövérre hízott hernyók izegtek-mozogtak, akik az utolsó pillanatig bíztak a szabadulás lehetőségében, de az ő sorsukat a kis fiókák gyorsan eldöntötték, és a szabadság helyett örökre eltüntették őket a sárga, éhes kis csőrük mélyében. Nem tudom meddig figyeltem a kis család életét, de közben a nap egyre magasabbra kúszott az égbolton, majd egyszer csak elbújt az egyre tornyosuló felhők mögé. Ideje volt visszaindulnom, hisz vártak még rám a tüskék szedrek, akiktől nem lehet könnyen szabadulni. Éppen amikor az utolsó bokortól is nehézkes búcsút vettem, egy őzsuta riasztott. Méltatlankodva fogadta megjelenésemet, és fekete gomb szemeivel kérdőn figyelt rám, hogy mit is keresek én ott, ahol más ember nem igen jár. Lehet, gidáját féltette, aki nem messze tőle elfeküdve várhatta az anyja érkezését, hiszen ilyenkor május legvégén az őzsutákat már aprócska, pettyes bundás utódaik kísérhetik. Az őz izgatott viselkedésére nem derült fény, én pedig nem szerettem volna őt zavarni, így tovább folytattam utamat a hazáig vezető ösvényen.      

          Hólyagos habszegfű

 Hegyi here

 Lila ökörfarkkóró 

 Lila ökörfarkkóró halvány rózsaszínben

 Mezei zsálya

 Mezei tarsóska