2017. május 26., péntek

Vasárnap reggeli séta.


Szurokszegfű


 Hagymaszagú kányazsombor

 Mezei kakukkfű

 Mezei kakukkfű

 Közönséges derecevirág

 Kónya habszegfű


Szombaton késő délután, nagy villámlás és mennydörgés közepette megérkezett a vihar, mely nem kímélte az erdőszélen sorakozó bokrok, és a délcegen álló fák lomkoronáját. Vasárnap kora reggel, amikor sétámra indultam az elmúlt égi áldás, ha ezt lehet annak nevezni, mert inkább a károkból ítélve csapás volt a javából, emlékeit őrizték az ösvények. Letört ágak, megtépázott lombok hevertek szerte-széjjel a talajon. A szél dühében, a gondosan megépített fészkekben is károkat okozott, és csak remélni tudtam, hogy ezeknek az apró ágakból, és puha mohából elkészített otthonoknak már nem voltak lakó. Figyelmesen jártam végig azt a területet, ahol a fészkek a földön hevertek, de apró madárfiókát nem találtam. Remélem, hogy a kis pelyhesek, akik ezekben, az egykor szebb időket is megélt otthonokban nevelkedtek, már valamelyik fa ágainak a védelmében csicseregnek. A talaj saras és felázott volt, melyben tisztán kivehető nyomok sorakoztak, az éj leple alatt erre járó erdőlakók nyomai követték egymást, akiknek az útja éppen az én kis ösvényemet keresztezték. A nap még alacsonyan járt, szégyenlősen megbújva a domb mögött törölgette ki az álmot a szeméből, de fénye már bejárta az erdő minden aprócska szegletét. Majd lassan az első sugarai is beférkőztek a fák sűrű ölelésébe, hogy csodálatos mintákat rajzoljon vele az erdő talajára. A madarak hatalmas kórusa pedig még hangosabban, még áthatóbban dalolt, ki-ki a saját legszebben csengő strófáit ismételgetve. A levegő kellemesen meleg volt, de ennek ellenére én hosszúba öltözve, és természetesen az elmaradhatatlan gumicsizmámban szedtem a lábaimat, mert olyan ösvényre terveztem a túrámat, melyen a szúrós vadszederbokrok, akik folyton maradásra bírnák az embert, kellemetlen szúrások nyomait hagyják a bőrön. Teljesen azonban még így sem lehet apró töviscsikarások nélkül megúszni ezeket a kis bújócskázós túrákat, de ennyi baj legyen. Megéri ez az apró kis kellemetlenség, hiszen az ösvény végén csodás kis világ vár rám, ahol az erdő szebbnél-szebb aprócska lakói élik az életüket. Az első lakó, akin megakadt a tekintetem valóban, szó szerint apró volt, de annál csinosabb. Magassága nem volt több 4 centiméternél, picurka, pár milliméteres virágai pedig lilás rózsaszín színben pompáztak. Ő nem más volt, mint a vadon élő, a fűszálak között félősen megbújó mezei kakukkfű. De nem csak egymagában álldogált ott fenn a magas hegyoldalban, többen is voltak, és mindannyian hihetetlenül aprócskák, és egytől-egyig nagyon szépek. A mezei kakukkfűnek több elnevezése is ismert, van, aki keskenylevelű kakukkfűként, vadkakukkfűként vagy éppen balzsamfű néven ismeri. A kakukkfű elterjedt növény a népi gyógyászatban és a gasztronómiában is, hiszen kitűnő fűszer, mely varázslatos ízt kölcsönöz az ételeinknek. De nem csak ezek a bájos kis növények élnek itt fenn a magasban, sudár termetű mezei tarsóskák, hólyagos habszegfűk, hegyi herék, szurokszegfűk, mezei zsályák, kónya habszegfűk, közönséges derecevirágok, és indás ínfüvek bontogatták szirmaikat, mely szirmok ölelésébe sorra érkeztek a zümmögő rovartársadalom képviselői. A nap meleg sugaraival simogatta a tájat, én pedig úgy döntöttem, hogy letelepedek egy kicsit a puha fűszálak közé. Figyeltem a rovarokat, voltak akik, a nap sugaraiban fürödve pihengettek, voltak, akik apró lábaikat serényen egymás után szedve igyekeztek számomra ismeretlen céljuk felé, voltak akik a megállás nélkül dolgoztak, az édes nektárokat gyűjtögetve, és voltak olyanok is akik a talpalávalót húzták, csak muzsikáltak és muzsikáltak, zenéjük pedig teljesen betöltötte ezt az aprócska erdei tisztást. A madarak is daloltak, a legszebb előadásaikat hallatták, és teljesen olyan érzésem volt, mintha egy koncert közepébe cseppentem volna. A legszebb koncert közepébe, melyet csak a természetben lehet hallani, és mely mind közül a legszebb és a legkedvesebb a fülemnek és a lelkemnek. Ahogy figyelmesen hallgattam a körülölelő hangokat, tisztán, jól kivehetően azonosítani lehetett a kórus legfiatalabb tagjainak hangjait is. De ők nem énekeltek, ők esengve könyörögtek, vékony, cingár hangjukon jelezték, hogy éhes a csőrük. Szemeimmel követni kezdtem, és alig vártam, hogy feltűnjenek a kis pihés tollruhában, türelmetlenül toporgó széncinegék. Nem messze tőlem, a kis erdei tisztás szélén álló hatalmas tölgyfa védő kezein ott is voltak, egy egész kis cinegecsalád. Sárga pelyhes tolluk olyan összevisszán állt, mintha most keltek volna ki a pihe-puha ágyukból. Frissen fészküket hagyott fiókák voltak, akik itt a közelben valamelyik fa biztonságos odújában láthatták meg a napvilágot, és akiknek egyetlen egy elfoglaltságuk van, mint szüleiknek könyörögni, hogy hozzák már a finom falatokat. A szülők pedig jöttek is, hol a tojó, hol a hím, csőrükben pedig kövérre hízott hernyók izegtek-mozogtak, akik az utolsó pillanatig bíztak a szabadulás lehetőségében, de az ő sorsukat a kis fiókák gyorsan eldöntötték, és a szabadság helyett örökre eltüntették őket a sárga, éhes kis csőrük mélyében. Nem tudom meddig figyeltem a kis család életét, de közben a nap egyre magasabbra kúszott az égbolton, majd egyszer csak elbújt az egyre tornyosuló felhők mögé. Ideje volt visszaindulnom, hisz vártak még rám a tüskék szedrek, akiktől nem lehet könnyen szabadulni. Éppen amikor az utolsó bokortól is nehézkes búcsút vettem, egy őzsuta riasztott. Méltatlankodva fogadta megjelenésemet, és fekete gomb szemeivel kérdőn figyelt rám, hogy mit is keresek én ott, ahol más ember nem igen jár. Lehet, gidáját féltette, aki nem messze tőle elfeküdve várhatta az anyja érkezését, hiszen ilyenkor május legvégén az őzsutákat már aprócska, pettyes bundás utódaik kísérhetik. Az őz izgatott viselkedésére nem derült fény, én pedig nem szerettem volna őt zavarni, így tovább folytattam utamat a hazáig vezető ösvényen.      

          Hólyagos habszegfű

 Hegyi here

 Lila ökörfarkkóró 

 Lila ökörfarkkóró halvány rózsaszínben

 Mezei zsálya

 Mezei tarsóska