2017. május 15., hétfő

Piros sapkás odúlakók.





 


Az elmúlt hetek és napok a borúról, és a bőséges égi áldásról szóltak. Minden egyes perc kincset ér, amikor a nap fényét tudja szórni a tájra. Hiszen ezen a tavaszon nem a kellemesen melegé és a napsütésé a főszerep. Az idei tavasz főszereplői a hűvös idő, a ború és az eső. A réteken és a mezőkön az aljnövényzet úgy nő, mintha valaki kifelé húzná őket. A tisztáson is már térdig ér a fű és a csalán, melyben egyre nehezebb a járás. De az erdőben is jól meg kell gondolnom, hogy merre veszem az utam, mert a még áprilisban könnyen járható ösvényeket, mára már a bokrok hajtásai teljesen elzárták. A kirándulási lehetőségeim egyre szűkülnek, és ez így is marad egészen őszig. De mindezek ellenére van egy-két út, amin még, ha nehézkesen is, de közlekedni lehet, és ahol szebbnél-szebb élmények várnak.
Amikor kora reggel utamra indultam minden vizes és saras volt. A fákról kövér cseppek hullottak alá a talajra, melyek mély koppanással jelezték a földet érésüket. Előző este újra nagy vihar tombolt. Az égbolton villámok cikáztak, melyeket mély, szinte az egész tájat megremegtető dörgések követtek, az esőt pedig mintha dézsából öntötték volna. A sötétszürke fellegek azonban nem csak esőcseppeket rejtegettek, megbújva ott rejtőztek a kemény jégdarabkák is. A fűszálak között pattogtak, sorra egymást követve, de szerencsére nem voltak nagyok, és a jégverés nem tartott sokáig. Az erdei ösvény, és annak fái, bokrai és a talaj, ennek a viharnak az eleven emlékeit őrizték. De mindezek ellenére lüktette az élet, a madarak kórusának csengő előadásait repítette a gyenge szél a fák törzsei között, melyből jól kivehetően hangos csipogó könyörgések ütötték meg a fülemet. Jól ismerem ezt a hangot, a nagy fakopáncs fiókák könyörögnek ilyen jellegzetesen, türelmetlenek és éhesek melynek hangot is adnak. Kíváncsian és izgatottan kezdtem el követni a csipogásokat, bízva benne, hogy megtalálom a forrását, azt az odút melyben ott lapulnak az apróságok. Szerencsére öltözködésem megengedte, hogy a szúrós vadszeder bokrokon is át tudjak menni, de néha annyira belém kapaszkodtak, hogy alig akartak engedni, minden áron maradásra akartak bírni, de nekem mennem kellett, mert egy újabb élmény lehetősége várt rám. A hangok egyre erősödtek, mely azt jelezte, hogy helyes irányban haladok. Három méterre előttem már annyira erős volt a csipogás, hogy tudtam célba értem. Megálltam, és elkezdtem a fák törzseit kémlelni. Egy elszáradt akácfán körülbelül 8-9 lyuk tátongott, melyek a harkályok gondos munkáinak az emlékét őrizték. Ahogy egyre feljebb kúszott a tekintetem az egyik lyukban mozgás jeleire lettem figyelmes, majd a mozgást hang is követte, ekkor már tudtam, hogy rátaláltam arra, amit kerestem. Pillanatokkal később egy aprócska, piros sapkácskát viselő fej bújt elő az odú rejtekéből. Valószínű, még nem látott embert eddigi rövidke élete alatt, így ottlétem egyáltalán nem zavarta meg elfoglaltságában, mely a könyörgésről szólt. Fejecskéjét, hol kidugta, hol behúzta, és folyamatosan esengő hangon csipogott, szüleit igyekeztette, hogy hozzák már a finom falatokat, mert ő bizony nagyon éhes. Bent az odúban többen is voltak, de ez a bátor és eleven fióka volt a szószóló, és talán a legéhesebb. Percekig figyeltem őt, és szerencsére a kisgépem is nálam volt, így nem csak fotókat, hanem videó felvételeket is tudtam róla készíteni. Ismerkedésünket azonban megzavarta az apuka, éppen csak, hogy megérkezett rendre is utasította siheder fiacskáját, és saját kis nyelvükön elmagyarázta neki, hogy idegenekkel nem kötünk barátságot. A kis piros sapkás, jó madárként viselkedve szót fogadott apjának, és eltűnt az odú rejtekében. A kis otthon elcsendesedett, falaira némaság szállt, csak a hím veszélyt jelző csipogása volt hallható, amint rám veszekedett a szomszédos fa törzséről. Betolakodó voltam a számára, nem szívesen látott vendég, én pedig még, ha nem is egy nyelven beszélünk megértettem, hogy távozásra akar bírni. Szót fogadtam neki, mert zavarkodni nem szerettem volna, és feltartani sem, hogy a kicsiket ne tudja megetetni, így sarkon fordultam, búcsút vettem a kis családtól, és átküzdve magam a bokrok sűrűjén visszatértem az erdő kitaposott ösvényére. Szívem hevesen vert, boldogságom pedig határtalan volt, hogy a természet ismét ilyen gyönyörű pillanatokkal ajándékozott meg, mely tudom, hogy egy éltre fognak szólni.