A harkályodú aprócska lakói.

Amikor a természet ösvényeit járom, minden egyes lépést úgy teszek meg, hogy figyelem a körülöttem zajló eseményeket. Nyitott szemmel és füllel haladok az utamon, és megpróbálok minden apró csodát átélni. Azonban ez nagyon nehéz feladat, hiszen annyi érdekes dolgot tár fel előttem a természet, hogy szinte lehetetlen minden rezdülését, minden történését észrevenni. De igyekszem, mert ezekből, a kedves pillanatokból születnek meg az én kis történeteim, melyeket Veletek is megosztok.

Ilyenkor tavasszal, amikor a madarak életében a legfontosabb események zajlanak, annyi a látni és a hallani való, hogy azt sem tudom hová kapjam a fejem. Az erdők hatalmas fáinak védelmében gondosan elkészített fészkek lapulnak, melyekben apró tojások, sőt egyesekben aprócska fiókák lapulnak.

Nem messze tőlünk a fák ölelésében egy igazán aprócska patak csörgedezik. Csendesen szalad medrében, vízszintje csak nagy esőzések után duzzad meg. Ennek a pataknak a partján rengeteg növény és állat lelt otthonra. A délcegen álló öreg tölgy és bükkfák törzsei megszámlálhatatlan otthont rejtenek, melyeket a nagy fakopáncsok véstek ki, gondosan és mesterien megmunkálva. Ezek az odúk aztán, amikor a harkályok újabb lakhely után néztek kiadóvá váltak, a kistestű énekesmadarak nagy örömére. Széncinegék, kékcinegék, barátcinegék, csuszkák lettek ezeknek, az otthonoknak az új tulajdonosai, mely odúknak a falai közé építik meg fészkeiket évről évre. Nekik köszönhetően itt a kis patak partján csodás dalok csendülnek fel a hím énekesek torkából. Pár napja kihasználva az eső szünetet, úgy döntöttem, hogy sétámat ennek a pataknak a partján teszem meg. Szemeimmel a fák törzsén lapuló odúkat figyeltem, közben pedig a hangokat hallgattam. Énekeltek az ökörszemek, a kék és a széncinegék, daloltak a fekete és az énekes rigók, és gyöngyöző strófáikat hallatták a vörösbegyek, az erdei pintyek, és a zöldikék. Nagy fakopáncsok, szajkók, cinegék repkedtek a fák ágai között, és egyiknek másiknak a csőre finom falatokat rejtett, mely annak a jele volt, hogy az odúkban már kikelt fiókák lapulnak, a csemegéket pedig nekik gyűjtögetik. Megálltam egy öreg tölgy törzse mellett, hátamat neki döntöttem, és a szemközti fán tátongó odúk bejáratait nézegettem. Egymás alatt négy bejárat is álldogált, de mozgás jelei egyiknél sem voltak. Nem messze tőlem egy aprócska ökörszem dalolt olyan beleéléssel, és olyan hangosan, hogy előadása maradásra kényszeríttet. És milyen jó, hogy maradtam, mert percekkel később egy hím harkály jelent meg a fa törzsén. Éppen azon a fán, melyről az előbb tettem említést, melyen annyi bejárat álldogál. Piros tarkófoltot viselő fejét fordította jobbra, fordította balra majd egy gyors mozdulattal eltűnt az egyik rés védelmébe. Közben az ökörszem dala abbamaradt, és hirtelen csend lett. Ebben a csendben pedig jól hallhatóak voltak azok a vékonyka könyörgő hangok melyek az odú mélyéről érkeztek. Boldogságom határtalan volt, hogy sikerült rátalálnom egy harkálycsalád otthonra, melyben már kikelt fiókák lapulnak. Miközben a hím bent tartózkodott az odúban, én odább mentem egy bokor ágai közé, bízva benne, hogy eléggé takarásban vagyok ahhoz, hogy ne zavarjam őt az etetés közben. Percek teltek el mire az újdonsült apuka kidugta a fejét a bejáró nyíláson, nézett jobbra, nézett balra majd kirepült, és eltűnt a fák takarásának a védelmében. Én szinte mozdulatlanul álltam és vártam, hogy újra feltűnjön. És jött is nem túl sokára, újra a hím. Berepült a fa törzsére, a kicsik pedig megérezték közelségét, mert újra nagy csipogásba kezdtek. Az apuka beszállt kiosztotta a falatokat, és újra tovarepült. Szerencsére tudomást sem vett rólam, mintha ott sem lettem volna ő csak jött, ment. Amíg a hím 7-8-szor fordult, a tojó csak egyszer. A harkályoknál a hím a gondoskodóbb szülő. A költési idő alatt is ő ül többet a tojásokon, és a kikelt fiókákat a kirepülésükig ő melengeti minden áldott éjszaka. A tojó mindeközben egy másik a közelben lévő odúban tölti az éjszakai, pihenő időszakát. Azonban ahogy a fiókák egyre nagyobbra cseperednek, mellyel az étvágyuk is egyre jobban megnő, az etetést mindkét szülő szinte kiegyenlített arányban végzi, ami napi szinten több mint kétszáz térést jelent. Ahogy telnek a napok, az apróságok egyre nagyobbra cseperednek, és ahogy erejük nő úgy merészkednek majd ki egyre jobban az odú kijárata felé, és piros kis sapkájukban ott várják majd szüleiket, folyton éhes csőreikkel. A mozdulatlanságtól lábaim zsibbadni kezdtek, akkor rápillantottam az órámra, és megdöbbenve láttam meg, hogy már majd két órája ott rostokolok. Mintha, pár perc lett volna, amikor az élmények, és az események magával ragadnak, olyan gyorsan elrepül az idő, de nekem indulnom kellett hazafelé. Amikor a hím elrepült én előmerészkedtem a bokor sűrűjéből, de már akkor tudtam, hogy ez a bokor fog még nekem védelmet adni az elkövetkező hetek alatt.