Madárbarát kertem már nagyon sok madárfaj megtisztelte.
Vannak gyakori, mindennapos vendégeim, vannak, akik nem minden áldott nap, de
hetente pár alkalommal betérnek hozzám, és olyanok is vannak, akiknek a
látogatása igazi ritka ajándék. Ezek közé a fajok közé tartoznak a fekete
harkályok, a hollók vagy éppen az egerészölyvek. Mindhárom faj közvetlen
közelemben, az erdő ölelésében éli az életét, akikkel erdei sétáim során,
gyakran találkozok. Ezek a számomra ámulatba ejtő tollasok pedig olykor-olykor
a kertembe is betérnek. Azonban az imént említett mindhárom faj nagyon óvatos
és éber, az ő figyelmüket semmi nem kerülheti el. Éppen emiatt nem könnyű őket
lencsevégre kapni.
Tegnap délelőtt hosszú idő óta az egerészölyv tisztelt meg a
jelenlétével, akit kétszer is sikerült megfigyelnem. Hatalmas termete ellenére,
a szó szoros értelmében beleolvad a környezetébe, hiszen barnás színezetű
tollazata remek álcázást biztosít a számára.
Különös őt a madárbarát kertemben látni, hiszen fő
táplálékai a kisemlősök. Elsősorban a pockokat és az egereket zsákmányol.
Azonban élőhelyétől és az évszaktól függően hüllőkre, kétéltűekre és kisebb
testű madarakra is vadászhat. Ilyenkor a hideg idő beköszöntekkor, amikor a
természet ösvényein a táplálék kínálat jelentősen csökken, a kisemlősök után a
madarak is az étlapjára kerülnek. Kiváló az alkalmazkodó képessége, és
törekszik a legkönnyebben lezsákmányolható táplálékokat megragadni.
Már jó párszor láttam őt a kertemben, megörökíteni azonban
mindig kicsi az esélyem. Hiszen még a házon belüli mozgást is kiválóan
érzékeli, mihelyst az ablakhoz közelítek, ő hatalmas szárnyait széttárja, és
abban a pillanatban elrepül az erdő fáinak sűrű védelmébe.
Március van, a tavasz első hónapja, amikor a természet
lassan ébredezni kezd hosszú téli álmából. Mély ez az álom, az ébredés pedig
óvatos és megfontolt, de így is van ez rendjén.
Az erdő fáinak csupasz sudarait gyengéd szél fésüli, a
mélybe taszítva a korhadó ágakat, hogy helyüket új, friss hajtások vegyék át.
Álmosan nyújtózkodni kezdenek a bodzabokrok, gallyacskáik hegyén pedig a
duzzadó bimbókból előbújnak az első üde zöld levélkék, az új élet reményei.
Minden apró szín, melyet a kikelet csal elő, szinte lüktet a
sápadt, megfakult ösvényeken, és jóleső érzéssel tölti el szemlélőjét. Az avar
rejtekéből félősen dugják elő leveleiket a salátaboglárkák, óvatosan
szétnéznek, és, ha a nap sugarai lágyan simogatják őket, hamarosan megjelennek
köztük az apró bimbóik is, melyekben ott pihennek az üde sárga szirmok. Az
erdőszél napos oldalán pedig megjelentek az első kéklő foltok is, melyek nem
mások, mint a bársonyos tüdőfüvek kedves kis szirmai.
Szeretem a tavaszt, szeretem látni, érezni és hallani a
természet ébredését, és magamba zárni ezeket, a pillanatokat, melyek igazi
csodák, a természet utánozhatatlan csodája.
Amikor kora délelőtt sétámra indultam, a nap fénylő sugarai
simogatták a tájat, az égbolt pedig tündöklő kék színben pompázott, mint a
tenger tiszta, csillogó vize. A fák törzsei között gyenge, langyos szellő osont
végig, óvatosan igazgatva a talajt gondosan betakaró száraz avart. Mintha
pajkos kedvében lett volna, kíváncsian forgatta a barna leveleket, mint aki
valamit keres, és mindegyik alá bekukucskált fürkésző tekintetével. És, hogy
mit talált? Sok-sok apró, piros alapon, fekete mintát viselő bodobácsot, akik
kisebb nagyobb csoportba verődve ébredeztek a langyos tavaszi levegőben. A
bodobácsok fontos hozzátartozói a napsütötte erdőszélek életéhez, hiszen szó
szerint imádják a nap melengető sugarait, és, ha csak tehetik, csinos testüket
süttetik.
Azonban nem csak őket csalta elő a kellemes levegő, hanem a
kis rókalepkét is, aki könnyed röptével, megállás nélkül szállt el éppen a
tekintetem előtt. Hiába figyeltem őt, és követtem a szememmel, nem akart
megpihenni, szárnyait széttárva suhant tova. A kis rókalepke hazánkban telel
át, kifejlett imágó alakban, és ő is a korán ébredő lepkefajok közé tartozik.
Kedvező időjárás esetén, már február végén, de legkésőbb márciusban megjelennek
téli álmukból ébredő példányai. Domb és hegyvidéki területeken találkozhatunk
velük, és nem számít gyakori fajnak. Az utóbbi években, állományában csökkenés volt
megfigyelhető, így kiváltképp ügyelni kell a védelmére. Természetvédelmi értéke
50000 forint.
A napsütéses enyhe levegőben az erdő boldogan csengett a
madarak erőteljes, örömteli flótáitól. Széncinegék, kék cinegék ismételgették
strófáikat, csuszkák füttyögtek tisztán és erőtől duzzadóan, a magas tölgy sudarában
zöldike hallatta különleges, csak rá jellemző „zsírozását”, nem messze tőle
pedig csízek kisebb csoportja csacsogott egészen halkan, alig hallgatóan. Pedig
milyen kedves kis nótájuk van, mégis olyan csendesen énekelnek, hogy a többi
madárdal könnyen elnyomja gyöngyöző hangjukat. A messziből nagy fakopáncs
dobolása osont végig az erdőn, a fák koronája felett pedig egerészölyv
körözött. Könnyedén vitorlázott a levegőben, miközben messzire hallatszó „hié,
hié” kiáltását ismételgette. Párja most nem volt vele, egyedül, magányosan
rótta a köröket, egyiket a másik után.
Már hazafelé tartottam a sétámból, amikor a sok, szívemnek
kedves nóta között meghallottam az erdei pinty erőteljes énekét. Az egyszerű
dallamokból álló előadását, sokszor ismételgeti egymásután, melyek között csak
kisebb szüneteket tart. Tüzes, eleven strófái, a tavaszi és nyár elejei erdők
egyik legjellegzetesebb madárdalai közé tartozik. A borvörös mellű, csinos
kékes fejfedőt viselő hímek, nagyon szigorúan őrzik kis birodalmukat, mely
határainak több pontján, szinte egész álló nap hallatják muzsikájukat.
Ahogy telnek a napok, az erdők és a mezők egyre több és több
szépséget matatnak meg nekünk, hiszen sorra ébrednek fel téli álmukból a
rovarok, a virágok, a bokrok és a fák, hogy mindannyian részesei legyenek a
tavasz lüktetésének.
Kellemesen enyhe idő fogadott, amikor az utamra indultam. Az
ég kékjét, csak egy-két fehér felhőpamacs díszítette, de ők is tisztes
távolságban maradtak a nap izzó korongjától, így tündöklésére nem jelentettek
veszélyt. Itt-ott, az északi részeken megbújva még kisebb jéggé fagyott kristályok őrizték a
tél emlékét, de a levegő enyhesége, az ő napjaikat is már megszámlálta.
Hamarosan minden kitartó apró jégkristály vízzé olvad, és beszivárogva a
talajba, hogy nedvességükkel láthassák el, a lassan ébredező növények szomjas
gyökereit.
A kellemes meleg, a nap simogató fénye egyre több tollasból
csalta elő a gyöngyöző strófákat, sőt mi több nem csak a csacsogó csőröket
nyitotta meg a jó idő, hanem a szíveket is. Az erdő felett egerészölyv pár
körözött. Csupasz karjaikkal az ég felé nyújtózó fák között tisztán látni
lehetett szerelmi táncukat, miközben oly jól ismert, jellegzetes „hié,hié”
kiáltásukkal diskuráltak egymás között. Hol magasabbra, hol egy kicsit
alacsonyabbra engedték testüket, olykor pedig annyira közel kerültek egymáshoz,
hogy testük szinte összeért. Kisvártatva az egyikük elindult a hegyoldal
irányába, és nem messze tőlem az egyik magas tölgy ágai közé telepedett. A
párja követte őt, közben pedig folyamatosan tartották egymás között a
kapcsolatot. Az egerész ölyvek tél vége felé és tavasszal, amikor az ő
szívükben is lángra lobban a szerelem, a ragadozó madarakhoz képest igen zajos
életet élnek. Ilyenkor figyelhetjük meg leggyakrabban messzire hangzó,
nyávogónak tűnő kiáltásaikat.
Nem messze tőlük szajkók riadt csoportja rikácsolt, egyik
másik pedig, rettegett ellenségük az ölyvek hangját utánozta. Azonban most nem
volt a szajkóknak mitől tartaniuk, hiszen a barna tollruhás ragadozók, csakis
egymással voltak elfoglalva.
Miközben komótosan ballagtam utamon, alaposan vizsgálgattam
a csenevész bodzabokrok csupasz ágait, nem e látok rajtuk pihenő gombákat.
Hiszen főként rajtuk élnek az erdő fülei, a júdásfüle gombák. Sajnos hiába
kerestem-kutattam őket, mindösszesen egy nagyobbat, nem sokkal mellette pedig
egy egészen aprócskát sikerült találnom. Pedig olyan különlegesen szép kis
teremtmények, melyek szerintem a megszólalásig hasonlítanak az emberi fülre. Az
egyik határozó könyvemben azt olvastam róluk, hogy ők akkor érzik jól magukat,
és akkor indulnak fejlődésnek, ha a talajban sok a nedvesség, mely nedvesség a
levegőbe is érezhetővé válik. Felénk ezen a télen elég sok és olykor igencsak
vastag hó hódunna vette birtokba az ösvényeket, mely az erdő nagy részén már
teljesen elolvadva a talaj nedvességtartalmát gazdagítva, ennek ellenére, egész
utam alatt csak ezzel a kettő kis szépséggel sikerült találkoznom. A tavalyi
bőséges szezon után, hiányuk oka örök titok marad.
Kárpótlásul azonban, az egyik tölgyfa törzse mellett, a
vastag avarból téli fülőkék barna kis csoportja tűnt elő. Szegényeket a
mögöttünk álló tél hosszú hetei már megviselték, öregesen, csüggedten
álldogáltak ráncosodó kalapkáik alatt, és egyikük-másikjuk tönkje is megrogyva,
megtörve feküdt a puha levelek között.
Sétám alatt még egy igazán szép, élénk narancssárga gombával
sikerült találkoznom, melynek becsületes neve osztrák tölcsérgomba. Felfedezése
nem nehéz feladat, hiszen a barna avar között, szinte mágnesként csalja
tekintetüket cinóbervörös, élénk színe. Életét a talajra lehullott korhadó
ágacskákon éli, és február végétől április végéig találkozhatunk velük. Csak
gyönyörködni érdemes bennük, hiszen tölcsérszerű kalapjuk nagyon érzékeny
minden érintésre, hamar megsérül, megtörik.
Utamon végig a széncinegék, a kék cinegék és a csuszkák kedves, tavaszt
köszöntő dalai kísértek, mely előadásokba újra és újra becsatlakoztak a nagy
fakopáncsok is messzire hallatszó dobolásukkal. Miközben a hangokat hallgattam,
és élveztem a nap sugarait, apró piros foltokon akadt meg a tekintetem. Lassan,
komótosan szedték apró lábaikat a verőköltő bodobácsok, miközben úgy
helyezkedtek, hogy a nap melege a legjobban átjárja csinos kis testüket. A
kellemes idő őket is előcsalta a földben lapuló téli szállásukból, ahol az
elmúlt hosszú hónapokat töltötték. A cirógató melegben már nem tudtak tovább
szundikálni ezek a napimádó rovarok, akiknek lételeme és életük fontos része a
nap melegében való pihengetés.
Már hazafelé vitt az utam, amikor a tisztást szegélyező fák egyik törzsén ovális alakú lyukra lettem figyelmes. A kezdetleges
otthont egy harkály kezdte el ácsolni, és valószínűleg fekete harkály, mivel
egyedül ő készít ovális bejáratú lakást magának és családjának. De ebben az
egészben az volt a legkülönlegesebb, hogy a kivájt rés, teljesen a fa törzsének
a legaljában helyezkedett el, egészen közel, pár centire a talajtól. Az avarban
és a földön a kiékelt fadarabok árulták el, hogy ez a munkafolyamat nem is
olyan régen, talán pár napja zajlott itt le. Hogy mi célja volt vele az egyedül
az ő kis titka, de egy azonban bizonyos, ide, ilyen védtelen helyre a fészkét
nem készítené el. Mindig történek meglepő estek, mindig minden sétám alkalmával
sikerül különleges dolgokat megfigyelnem a természetben, melyekből nem csak
tanulhatok, hanem újabb és újabb élményeket is szerezhetek.
Népies nevei: Huszársas, Parlagi kánya, Nyávogó kánya néven
is ismert.
Hazánkban védett madárfaj.
Eme faj kis hazánk egyik leggyakoribb, közepes termetű
ragadozó madara.Ki ne hallotta volna
jellegzetes „hié” kiáltásukat, amint a magasban vitorlázva keringenek.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert egy fiatal példány az
idei nyáron több alkalommal is meglátogatta a kertemben található itatót, így
nagyon közelről meg tudtam figyelni. A ház mögötti kiserdőben lombhullás után
megfigyeltem egy magas fán száraz gallyakból megépített fészket, nem tudom,
hogy az ölyvszülők ebben fészkeltek e, de az biztos, hogy nem mesze lehetett a
fészek, mert napjában többször láthatóak voltak, hol a telkemen, hol a
kiserdőben vagy éppen a tisztás felett köröztek. Mivel az egerészölyv állandó
madarunk így megfigyelésére egész évben lehetőségünk van. Nagy örömömre a mai
napig napjában többször is sikerül velük találkoznom.
