Adventi kalendárium - Összetartás

Az erdőben csak vastagodott és vastagodott a Tél puha dunnája. Öreg December is nehezen lépkedett benne, voltak olyan helyek, ahol már csizmája teljesen elsüllyedt a hóban. Nehéz idők jártak az erdő lakóira, de December botjával hol itt, hol ott, kisebb - nagyobb foltokat tisztított a nagy hóban. A bokrok alatt, a tisztás szélén, a fák rengetegében, tucatszám készítette azokat a placcokat, ahol az avar védelmébe rovarság után tudnak kutatni az erdő lakói. 

Kora reggel volt. A Virradat még alig tudott fényt adni az erdőnek. A szürke fellegek alacsonyan úsztak és sötétek voltak, újabb havazás ígéretet rejtők. 

A különc vadszeder bokor ágai között madárka csacsogott. Testét a félhomály féltőn fonta körbe. Tollait felborzolta, szárnyait leszegte, pálcika lábait újra és újra felemelte, miközben csőrét beszédre nyitotta. 

Az erdőben egyedül az ő hangja lopakodott, mint minden áldott reggelen. Kedvesen üdvözölte az új nap eljövetelét, miközben újra és újra mélyen meghajolt. 

Az Ökörszem, a Barátcinege, Harkály úr, a bölcs Szajkó, a Csízek, az Őszapók mind - mind a Vörösbegy hangjára ébredtek. 

Ahogy a Virradat tova ballagott, nyomában pedig a Reggel lépkedett, a madárka izgatottan egy farönkönre reppent. Testét kihúzta, vörös mellénykéjén hópihék pihentek, sötét gomb szemecskéiben az erdő fénye csillant, cingár lábacskái pedig térdig álltak a hóban. Büszkén álldogált a fán miközben újra eleredt a hó. A pihék könnyed fátylat terítettek tekintete elé, csinos teste körül pedig táncot jártak. Libbentek újra és újra, miközben kedvesen kacagtak. Gondolta a madárka, ideje eleség után néznie, hiszen a hó újra elfedi December igyekvő munkáját. És így is lett. A hópihék egymás mellé telepedtek, szorosan összebújtak, hogy a Tél dunnája ismét vastagodjon. 

December hamar elfáradt, ereje újra és újra elhagyta, de nem volt mit tennie, hiszen ígéretet tett a kék sapkás cinegének, hogy segíti őket, amennyire csak tőle telik. Erejét újra és újra összeszedve nekilátott a hódunnát takarítani évszázadokat vele töltött botjával, ami segítője, ami támogatója volt, oly hosszú ideje. Az tisztás széléről Vaddisznó mama az öreg Decembert figyelte, és megsajnálta, hiszen áldozatos, fáradtságot nem ismerő munkája értük, erdőlakókért volt. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy nem is oly rég, ő és piciny családja segített Rigó úrnak a havat túrni, hogy minden madár jól tudjon lakni, az avar védelmében megbúvó finom falatokkal. Siheder fiacskái, a különc vadszeder bokor sűrűjében pihentek, akiket kedvesen így szólított:

- Gyertek, gyertek fiacskáim fontos dologgal bízlak most meg benneteket! - szólt gyöngéden hozzájuk. 

A kis sihedetek majd kiugrottak melengető bundájukból, úgy megörültek a fontos feladatnak, pedig még azt sem tudták mit kell majd tenniük, de mégis izgalmasnak tűnt. 

- Menjtek gyorsan, szedjétek aprócska patáitokat, amennyire csak tőletek telik! Keressétek meg a szarvasok, az őzek csapatait és az erdő többi vaddisznóját, hogy segítsenek az öreg Decembernek a havat túrni. Aki csak tudja, ahogy csak tudja tisztitson meg a hótól kisebb-nagyobb foltokat, hogy az avar itt is, ott is elő tudjon bújni, hogy tollas kis barátaink betevőt tudjanak a levelek védelmében keresni! - anyjuk szinte hadarta a szavakat, nem volt idő tétlenkedni, hiszen a téli kora este rohamosan közeledett. 

A malackák alig hallgatták meg anyjuk szavát már szaladtak is szerte szét. Aprócska lábaik alatt ropogott a hó, patáik nyomán kristályok sokasága porzott. A vaddisznó mama kérése szájról szájra terjedt. Pillanatok alatt bejárata az erdő minden szegletét, és mindenki azon nyomban munkához látott. Az őzek, a szarvasok lábukkal kaparták el a havat, és itt is, ott is kisebb - nagyobb avarral fedett foltok tűntek élő szépen sorban. Az öreg December is látta, hogy mennyi segítője akadt, és nem tudta, hogy hogyan is fejezhetné ki háláját. 

A vörös mellényes madárka hallotta jó barátja szavait, hallotta, hogy fiacskáira fontos feladatot bizott, és ő is valahogy segíteni szeretett volna az erdő lakóinak. De nem tudta hogyan. Csettegő hangja nem elég hangos, hogy mindenki meghallja a hírt, de hirtelen remek ötlete támadt. Szárnyra kapott és a közeli kis patakhoz indult, ahol aprócska Ökörszem barátja lakik. Csak bízni tudot benne, hogy hamar megtalálja a folyton - folyvást rejtőzködő madarat. A Vörösbegy kiállt a patak partján álló égerfa egyik ágának a legszélére és csettegő hangján hívni kezdte barátját. Harkály úr hamar meghallotta a vörös mellényes madárka szavait és szárnyra kapva a partfal gyökerei között kutató Ökörszemhez reppent. 

- Téged hív a Vörösbegy! - adta át gyorsan az üzenetet. 

Az Ökörszem előbújt rejtekéből, a vörös mellényes madárka pedig mellé szállt és így szólt:

- Kérlek segíts, értesítsd az erdő lakóit, értesíts minden madarat, hogy az erdőben mindenhol nagy lakoma várja őket. Újra puha avar között tud mindenki betevő után kutatni! - a Vörösbegy szava újra és újra elakadt, annyira gyorsan szerette volna az üzenetet átadni. 

Az Ökörszem mélyen meghajolt barátja előtt, így hozva tudtára értette a feladatát és azon nyomban, minden felesleges csacsogás nélkül, nehézkes, suta repüléssel egyre magasabbra és magasabbra szállt. A repülés nem az erőssége, de minden erejét összeszedte, szárnyai pedig egyre magasabbra és magasabbra vitték piciny testét. Amikor célba ért, kiült a legmagasabb nyírfa ágára. Csőrét hatalmasra tárta és dalolni kezdett, olyan hangosan, hogy nem volt az erdőnek olyan lakója aki ne hallotta volna meg üzenetét. A Zsezse ámulva nézte, hogy ez a pöttöm madár milyen hangosan, milyen erőtől telve tud énekelni ilyenkor télvíz idején is. 

Eközben a hírek csőrről - csőrrel terjedtek, az avarban pedig itt is, ott is madarak népes hada kezdett falatozni. Egymás után csípték nyakon a szunnyadó lárvákat, egymás után szedték fel a pihenő rovarokat, és egymás után fogtak meg a szunyókáló pókokat. Az ínséges idő most oly távolinak tűnt a számukra, mindenki jóllakottan, mindenki erőtől telve nézett a fagyos éjszaka elé. 

A nyugati égbolt peremén halvány csík tűnt elő, aranylóan sárga égbolt kandikált ki a felhők sokasága közül. A Napocska épp akkor vett búcsút a tájtól, de mosolygó arcát aznap már senki sem láthatta. 

A szürke, nehéz fellegeket, a messzi vidékekről érkező szelek kezdék űzni, taszigálták tova, maradásuk tovább nem lehetett. A havazás elállt, a csillagok egymást követve gyújtották fel lámpásaikat, fényük pedig szikrázott a hópihék arcocskáján. 

Őszi rendszeres madárvendégeim - Vörösbegy

Van egy aprócska madár, akinek mellkasát csinos vörös mellényke fedi, aki, ha a bokor ágai között pihenget úgy néz ki, mint egy kedves tollgombóc, akinek a lábai olyan cingárak, mint a vékonyka cérnaszál, éneke pedig olyan kellemesen lágy, mint az erdő fái között szelíden osonó kispatak gyöngyöző vize. Ő a vörösbegy, aki kertem rendszeres vendége. Ez a csinos megjelenésű madárka többi fajtársával együtt, itt él az erdőben, közvetlen közelemben. Csettegő hangjukban, kora tavasztól hallatott gyöngyöző énekükben nap, mint nap megadatik gyönyörködnöm. 

Amikor időm engedi, kedvenc elfoglaltságomnak hódolok, természetesen az erdő barangolásán kívül, ez pedig nem más, mint a kertem vendégeinek a megfigyelése. Hogyan viselkednek, mik a szokásaik, milyen módon viszonyulnak egymáshoz, mi az, amit kedvelnek, és mivel tudja őket a többi tollas vendég kihozni a sodrából? Érdekes pillanatok ezek, mert ilyenkor, az az érzésem, hogy maguk közé fogadnak, és a mai napig oly sok titkot rejtő életük része lehetek. Ezek a megfigyelések fontosak a számomra, melynek oka egészen egyszerű, elmondhatatlanul érdekel az életük. Szeretnék róluk, viselkedésükről minél többet megtudni, hogy ezáltal még több segítséget tudjak nekik adni, még jobban életük részese lehessek. 

Ennek a csinos, vörös mellényes madárkának a megfigyelése, melyről az imént már szót ejtettem olykor nem olyan egyszerű. Hiszen életét rejtettebben éli, mint a többi kis tollas. Ő sokkal megfontoltabb és zárkózottabb viselkedésű, mint a többiek. Azzal, akit megszok maga körül, és elnyeri a bizalmát, igazán barátságosan viselkedik, és tőlem egyáltalán nem fél. Amikor a táplálékot teszem ki, ott tartózkodik körülöttem, bizalmasan méreget hatalmas gomb szemecskéivel, miközben a szinte karnyújtásnyira lévő bokor ágán álldogál. Van, amikor elhagyja az ágak sűrűjét, lábaim elé reppen, kedvesen bókolni kezd, izgatottan topog, mint az ajándékot váró kisgyermek, sötét szemei pedig barátságosan csillognak. Tudja jól, hogy nincsen mitől tartania, és azt is tudja, hogy ha megjelenek, akkor finom csemegékben lesz része, többek között ezért is ilyen bizalmas a mi kis kapcsolatunk. Azonban megfigyeléseim szerint ezt a bizalmat a többi tollas nem tudja elérni vele szemben, mert életét inkább éli magányosan és félre vonultan, mint a többi madár közé vegyülten. Azokkal a fajtársaival pedig, akik birodalma határát átlépik igazán harcias modorú. Ezekben az esetekben a szerény vörösbegy vehemensé válik, hiszen ahogy csak tudja, ahogy csak tőle telik, védi kis birodalmát. Hiszen ilyenkor télen is territóriumot tart fenn, melyen belül táplálékforrásai lapulnak. 

Vele általában vagy kora reggel, pirkadat után, vagy szürkület előtt sikerül találkoznom, azonban ez nem jelenti azt, hogy napközben nem figyelhetem meg, de, ha lehetősége van rá, inkább ezeket, a számára nyugodtabb időszakokat választja a látogatásra. Ilyenkor még nincsen nagy tumultus, nyugodtabb, csendesebb a kertem, és ez az, ami neki tetszik, a zavartalan háborítatlanság. Hiszen nála a félrevonulás, az elhúzódás a szerénység jele. Kedves kis lénye nem rideg, nem barátságtalan, egyáltalán nem az. Számomra inkább olyan, mint a Napocska, aki, ha felragyog az égen, sugaraival pedig kedvesen simogatni kezdi a tájat mindenkit jókedvre derül. Akinek látványa megadatik, örömet és boldogságot lop a szívébe, ebben teljes mértékig biztos vagyok. 

Én is így érzek iránta minden pillanatban, amikor csak megadatik a találkozás. Minden pillanat, minden találkozás, mintha az első lenne. Épp oly izgatottság járja át egész lényem, épp oly öröm és boldogság kerít a hatalmába. Hálásan vagyok, elmondhatatlanul hálás, hogy itt éli ősszel és télen a közelemben az életét. 

Akiről most meséltem Nektek már téli vendégem. Hiszen a vörösbegyek alapjában véve költöző madaraink. Gyakran észre se vesszük, hogy állománya kicserélődik, hogy ilyenkor ősszel és a téli hónapokban, nagy eséllyel már nem ugyanaz a kis tollas, vagy tollasok látogatják etetőinket, akik tavasszal és nyáron a kertünkben keresték - kutatták a finom falatokat, akiknek csengő éneke oly sok szép pillanattal ajándékozott meg minket. 

Hogy honnan tudom, hogy ő már egy másik vörösbegy, nem az aki nyáron párjával a kertem áthatolhatatlan sűrűségében fészkelt? A közeljövőben elmesélem egy másik bejegyzésemben. 

A válogatásom következő résztvevője a folyton éber szajkó lesz. A soron következő bejegyzésemben róla fogok mesélni Nektek kedves Olvasóim. 

Aprócska hajlék az erdő rengetegében

Szerintem nincsen köztetek olyan, aki ne ismerné a csinos élénk vörös mellénykét viselő vörösbegyet. Elegáns megjelenése, gyöngyöző éneke hamar megnyeri minden madárbarát rokonszenvét. Ma róluk fogok mesélni Nektek. 

A természetnek hála környezetemben, kis kertemben és az erdő rengetegében, több vörösbegy is meglelte az otthonát, akik általában évente kétszer alapítanak családot. Az első fészekalj fiókái április - májusban, míg a második fészekalj fiókái június - július hónapban látják meg a napvilágot. Ennek köszönhetően a vörösbegyek éneke még mind a mai napig hallható. Hiába kezd a madarak hatalmas kórusa feloszlani, azok a vörösbegy hímek, akinek a fészkében még tojások vagy fiókák lapulnak, még mindig énekelnek. Alkonyatkor, a kertemben és az a mögött álló hatalmas erdőségben, már csak az ő daluk szól. 

A fénytől védett völgyben szedtem a lábaim, ott, ahol legszikrázóbb nyári napokon is félhomály, a legtikasztóbb napokon is kellemes enyheség, jóleső frissesség honol. A szép kort megélt tölgyfák levelekkel dúsan fedett ága árnyékot adnak a talajra, és a völgy mélyébe csak késő délután tudja a mosolygó arcú Napocska sugarait beengedni. 

Amikor az erdők ösvényeit járom, próbálok utamon mindig úgy haladni, hogy az erdő minden rezdülésére, minden apró titkára oda tudják figyelni. Ezen a napon is így történt, és a figyelmemnek hála nem történt baj. Hiszen éppen a lábaim előtt, a tölgylevelek és a száraz fadarabok takarásában egy fészek pihent. Hirtelen, ahogy lábaim szedtem utamon, arra lettem figyelmes, hogy egy madárka reppen el a lábaim előtt. Hirtelen megálltam, mint akinek a földbe gyökerezett a lába. Szemeimmel az elszállt kis tollast kerestem, aki a vadrózsabokor, virágait dédelgető ágai közé szállt. Vörös mellénykéje szinte világított, "csikk - csikk" riasztó hangja élesen csengett. A vörösbegy pedig csak állt, és fekete, csillogó szemeivel épp oly meglepődve szemlélet engem, mint, ahogyan én őt. Hirtelen agyamon átfutott a gondolat, hogy mit is keres egy vörösbegy a talajon? Mi mást, fészkén ülhetett. Ekkor szívem még hevesebben kezdett zakatolni, és szó szerint izzadni kezdtem a rémülettől. Kezeim remegtek és azon imádkoztam, csak nehogy baj legyen. Odébb mentem kikerülve a helyet, ahonnan a madárka kiszállt, és kamerámmal próbáltam a helyre közelíteni. Nem akartam időzni, nem akartam zavarni a vörösbegy szülőt, de szívem nem nyugodott, csak zakatolt, nehogy baj legyen. Szerencsére a kiálló fa védte a fészket, a kismadár pedig már érezte a lépteim, előttem kirepült. A talajon a levelek sokasága között, a száraz fadarabok védelmében lapult a vörösbegy fészke, annak falai között pedig talán nem is oly rég kikelt fiókái. Érintetlenül, békésen szunnyadtak a kicsik. Leheletnyit megnyugodtva, tovább is indultam. A messziből vissza néztem, és láttam, hogy a felnőtt madár visszaszállt fiókáihoz. 

Hiába volt a fészek a levelek között, hiába védte őket a száraz ágak, elég nyitott helyet választott a tojó hajléka helyének. Csak bízni tudok benne, hogy ragadozó nem veszi őket észre, hiszen, ahogy cseperdenek a kicsik, úgy lesz hangjuk is egyre nagyobb. Tiszta szívből remélem, hogy épségben el tudják hagyni majd otthonukat. Következő bejegyzésemben, a vörösbegyek fészkelési szokásairól mesélek Nektek. 

"Cikk-cikk, cikk-cikk" hangok az erdők ösvényein

Az elmúlt hetekben és napokban bármerre is vitt az utam mindenfelé, a vörösbegyek hangját hallottam. Az erdő ösvényein, a kis kertemben, szüleim udvarában vagy éppen sétáink alkalmával. Mintha mindenhol ott lennének, mintha a mostani időszakban sokkal többen egyed lenne a környezetemben mint eddig. Van amikor kedves, rájuk oly jellemző "cikk - cikk, cikk - cikk" hangjuk oson a fülembe, de az elmúlt napokban a borús, esős és ködlepelbe bújt időjárás ellenére gyakran, több helyen gyöngyöző énekükben is gyönyörködni tudtam. Érzésem pedig, hogy többen vannak egészen helytálló, hiszen jelenleg is tart a vörösbegyek vándorlása. A hazánkban költő madarak nagy része az őszi hónapok beköszöntével dél felé vándorol, helyükre, észak felől telelő vendégek érkeznek hozzánk, de sok egyede csak megpihen nálunk és tovább folytatja útját dél felé. Tehát jól érzem, valóban több ilyenkor a vörösbegy hazánkban. Szinte észre sem vesszük, úgy cserélődik ki állománya. Hiszen csak azt látjuk és halljuk, hogy egész évben a környezetünkben vannak. Pedig a vörösbegyek vándorló madaraink. Azonban bizonyított, hogy évről-évre egyre több egyede dönt a helyben maradás mellett, és hagy fel a sok veszélyt rejtő vándorlással. 

A hazánkban telelő madaraknak nagy segítséget nyújtanak a madárbarát kertek, ahol napról-napra biztosítani tudják számukra a megfelelő lágy eleségeket. A vörösbegyek táplálékairól, evési szokásaikról, napi rutinjukról a későbbiekben bővebben fogok írni Nektek.

Az erdő ébredése

 Vörösbegy

 Ibolya

 Fehér ibolya

Borostyánlevelű veronika

Közönséges tyúkhúr

Lassan lépked útján a március. Nyomában madarak dalai zengnek, színes virágok bontogatják szirmaikat, méhek, dongók duruzsolnak, lepkék libbennek, boldog szélgyerekek kergetőznek, miközben a tavasz édes illatát szórják erdőre, mezőre.

Annak ellenére, hogy kora tavasz van, az időjárás a május elejét idézi. Rég, hónapok óta nem érzet kellemes meleg járja át a természet szerte ágazó ösvényeit. A korán ébredő Nap szikrázó sugarainak senki nem állja az útját, hiszen, ha fel is tűnik egy-egy kósza felhő, tisztes távolságban elkerüli izzó korongját. A végtelen kék égen mindössze apró pamacsoknak tűnnek, egy kis könnyed dísznek.

Amikor sétámra indultam a Nap a keleti égbolt peremén ébredezett. Ilyenkor március vége felé már ő sem lustálkodik olyan soká, mint azt hetekkel ezelőtt tette. Korán ébred, arcán pedig széles mosoly ül. De nem csak ő dörzsöli ki hamar az álmot a szeméből, hanem a madarak is, akik még őt is megelőzik. Alig kezd világosodni a keleti ég alja, az égbolt lámpásai még szinte ki sem aludnak, de a Vörösbegyek már csilingelő strófáikkal az új nap megérkeztét köszöntik. A hajnal szürke fátyla alatt megszólalnak a Fekete rigók is, fuvolázó énekük betölti az erdő rengetegét. Ahogy a szürkület elkezdi fátylát hajtogatni sorban ébredezni kezd a többi tollas is. Énekes rigók, Erdei pintyek, Barátposzáták, Cinegék, Csuszkák, Harkályok, Zöldikék, Csízek, Tengelicek, nyitják csőrüket dalra, flótájuk pedig bejárja az erdő minden szegletét. Mire a Nap korongja előbukkan, minden madár ébren van, mindenki a legszebb dalát dalolja. A természet hatalmas színpadán ilyenkor kora reggel ők a fellépők, róluk szól az erdő ébredése.

Ahogy, a Nap korongja egyre magasabbra és magasabbra kúszott, úgy lett egyre több fény a fák védelmében. Karjuk még csupaszon áll, de a rajtuk pihenő rügyek napról - napra egyre duzzadtabbak és duzzadtabbak lesznek, mígnem egy szép tavaszi napon előbújnak belőlük az első apró levelek. A fák védelmében nagyon sok bodzabokor álldogál. Vannak köztük egészen fiatalok, akik még igazi kis csenevészek, de vannak olyanok is szép számmal, akik már szép kort megéltek. Az ő ágaik szép dúsak, védelmükben pedig itt - ott még tavaly megépített fészkek lapulnak. A Fekete bodza bokrokon, legyenek azok fiatalok vagy idősebbek már aprócska levelek díszlenek. Ágaik már nem csupaszok, nem magányosak, újra levélruhába öltöztette őket a kikelet.

A tavasz az erdőt minden szegletébe megérkezett. Van ahová vékonyka, üde zöld vad hagymákat varázsolt, van ahová színes szirmokkal rám mosolygó virágokat. A barna, lépteim nyomán halkan zizegő avarpaplan védelméből elődugták kedves kis arcocskájukat az egész apró Borostyánlevelű veronikák, a hófehér szirmokat viselő Közönséges tyúkhúrok, a szolid szépségű Fehér ibolyák, és lila színben pompázó rokonaik, a rózsaszín és lila virágokat viselő Bársonyos tüdőfüvek, a kis erdei tisztáson pedig szirmaikat bontogatják a nap sárga Martilapuk.

A kellemes meleg, a napsugarak kora reggeli érintése, a szél enyhe oly jól eső simítása a rovarvilág képviselőit is előcsalta. Mély hangú dongók döngicséltek, miközben alacsonyan, lomhán repülve szelték a tavaszi levegőt, puha bundába burkolózott pöszörlegyek repdestek körülöttem kedvesen, mintha barátkozni szerettek volna, Nappali pávaszem libegett könnyedén, élénk sárga, szemeimet mágnesként vonzó Citromlepke szálldosott nektár után kutatva, Nagy rókalepke süttette magát egy száraz levélen pihenve, Kék fadongók bujkáltak a homokfal réseiben, a Verőköltő bodobácsok pedig már szerelmes hangulatban múlatták az idejüket. 

Tegnap még tavasz volt, gyönyörű madárdalos, virágok szirmait bontogató tavasz, de ma estétől az előrejelzések szerint újra a fagyok fogják uralmuk alá venni a természet ösvényeit. A mi vidékünkre még havazást is jósolnak, mely most, miközben ezeket a sorokat írom Nektek meg is érkezett. Odakint a szürke fellegekből egymást követve hullani kezdett a hó. Az etetőimnél pedig rengeteg madár sorakozik, hogy élelemhez tudjanak jutni. Meggyvágók, Erdei pintyek, Fenyőpintyek, Cinegék, Zöldikék, Nagy fakopáncsok, Szajkók, Csuszkák, Csízek és még sorolhatnám mennyi tollas tartózkodik jelenleg a kis kertemben.   

Az erdő ébredése, a madarak énekeivel

Bársonyos tüdőfű

 Martilapu

 Fekete bodza ébredező levelei

Csendesedő madárdalok

Énekes rigó 

Megfigyelések szerint, Péter-Pál napja után a madarak éneke csendesedni kezd. Most július eleje van, és, ha Ti is nyitott füllel járjátok a természet ösvényeit, megfigyelhetitek, hogy mennyivel csendesebb az erdő. A legtöbb madár már felnevelte a fiókáit, a fák, a bokrok óvó karjai között lapuló fészkeik már üresen állnak.

Kora hajnalban, amikor az égbolton megjelennek a világosság első jelei, vagy késő este napnyugta után már csak elvétve hallhatunk egy-egy strófát, az ujjongó madárkoncertnek vége szakadt. Tegnap este kint ültem a kertben, és nagyra nyitott füllel hallgattam a neszeket. A nap már lenyugodott a Karancs-hegy mögött, hogy aznapra megpihenjen. Az erdőbe lassan belopakodott a szürkület, majd ahogy teltek a percek a kertemben is egyre kevesebb lett a fény. Csend ülte meg a fák rengetegét, néma csend. Majd hirtelen egy kedves strófára lettem figyelmes, arra, melyre minden tavaszon annyira várok, az énekes rigó kedves énekére. Hangja tisztán csengett, áthatóan, mintha tudta volna, egyedül ő van a porondon. Kisvártatva partnere akadt, a vörösbegy személyében. Egyik strófáját a másik után küldte, mely úgy gyöngyözött, mint az erdei kispatak kristálytiszta vize. Hosszú perceken keresztül hallgattam őket, amikor ágak reccsenése törte meg előadásukat. Már alig volt fény, a fák között, mégis jól kirajzolódott a szarvasok teste. Délceg járásukkal haladtak előre, és bármennyire is óvatosan lépkedtek, patáik alatt időről-időre megreccsentek a száraz faágak.

Kilenc óra elvolt pár perccel, amikor a kétszemélyes koncertet a fekete rigók „pix-pix” elülés előtt hallatott hangja törte meg. A vörösbegy és az énekes rigó, mintha szót fogadott volna a jelzésre, hirtelen abba hagyta énekét, és ők is pihenőre tértek.

Tavasszal és nyár elején, sokszor ültem kint a kertben hallgatva a madarak esti előadásait. Akkor a teljes sötétedésig daloltak. A fellépők legkitartóbb tagja akkor a vörösbegy volt. Már leszállt az erdőre a teljes sötétség, de a vadszeder bokrok sűrűjéből még akkor is gyöngyöző strófáját szórta a korai éjszakába.

Az énekes rigó és a vörösbegy dala azt jelzi, hogy az ő fészkeik még nem üresek. Takaros kis otthonuknak még fióka lakói vannak. Hiszen a hímek addig énekelnek, míg a fiókák ki nem repülnek, míg el nem hagyják az otthonukat. Amikor kiszállnak a kicsik, énekük lassan elcsendesedik. Legtöbbjük párkapcsolata, és revírje felbomlik, a következő esztendő tavaszáig pedig nem gyönyörködhetünk strófáikban. Kivételek ez alól a vörösbegyek, a csilpcsalpfüzikék, hiszen ők ősszel, a vonulásuk idején, ha napsütéses, kellemesen meleg az időjárás újra dalra kaphatnak.   

Vörösbegy 

Őszi reggelen

Október közepén járunk, de a hőmérséklet még mind a mai napig a nyarat idézi. A nappalok kellemes meleggel, és szikrázóan kék éggel ajándékozzák meg a természet lakóit, melyben kellemesen át tudják melengetni testüket. Az éjszakák sötét leple alatt a hőmérő higanyszála alacsonyra kúszik, és a nagy szárazságban szomjukat oltani vágyó erdőlakók csak a friss hajnali harmatra szorulhatnak, melyek, mint aprócska üveggolyók ülnek meg az egyre száradó növényzeten. Hosszú hetek teltek el igazán kiadós csapadék nélkül, melynek hiányát a természet minden lakója érzi. A talaj szárazon, mély ráncokat viselve bújik meg az egyre vastagodó avartakaró alatt, melyből szinte semmi esélyük nincsen kinőni a csinos kalapos kis lakóknak. Rég nem látott őszi szárazság uralja a természetet, mely ilyenkor októberben igazán ritkaságnak számít.

Amikor vasárnap reggel könnyed sétámra indultam, a nap még csak a színes ünneplőbe öltözött bükkfák legtetejét simogatta. Az ösvény pedig kellemes félhomályban, és a hegy mögött ébredező nap sárgás fényében úszott. Szeretem ezeket az üde, friss levegővel telt kora reggeli órákat, amikor oly tisztán érezni lehet az avar fanyar, de mégis oly kellemes illatát. A büszke törzsekkel álldogáló fák sudaraiban gyenge szél osont, egymás után hintáztatva az aranylóan sárga faleveleket. Egyik-másik könnyedén adta meg magát, ellejtve utolsó táncát a föld felé vette az irányt, és egészen halk, szinte alig hallható zizegéssel jelezte útjának a végét. A kis tisztás szélére érve a még mindig élettel telve álldogáló, és apró kis tüskékkel felfegyverzett csalánsereg között halk neszre, óvatos mozgás jeleire lettem figyelmes. Megálltam, mozdulatlanul figyeltem, ahogy a sűrűben négy kecses lábára emelkedik egy fiatal őzsuta. Fekete, csillogó szemeivel rám nézett, ugyancsak fekete orrocskáját pedig óvatosan mozgatni kezdte a levegőt szimatolva, majd szépen lassan, komótosan elindult az erdő irányába. Nem félt, tudta jól, hogy nincs mitől félnie, hisz már nagyon sok alkalommal találkoztunk össze, és fel tudja mérni, hogy ki jelent rá veszélyt és ki nem. Ahogy kecses lábait egymás után szedte teste egyre jobban kivált a sűrű bozótosból, és tisztán látni lehetett, hogy csinos, gesztenyebarna nyári kabátját, már nem volt olyan makulátlan, mint hetekkel ezelőtt. Szőrbundájában szürkés foltok jelezték, hogy eljött az idő, hogy testét melegebb, téli felöltőbe bújtassa. Pár lépés után hirtelen megállt, és az erdőszélen álldogáló vadszeder bokor zöld leveleit kezdte eszegetni, miközben cseppet sem zavarta, hogy nem messze álldogálok tőle figyelve őt. A kis csemege elfogyasztása után lassan továbbindult, majd eltűnt a szemeim elől. Én is lassan tovább folytattam a sétámat, de egy gyöngyöző dallam újra megállásra bírt. A tisztás nyugati peremén akácfák álldogálnak, melyek mindegyike már aranylóan sárga lombkoronával büszkélkedik. Az egyik fa ágai között vörösbegy dalolt, mely előadás olyan tisztán, olyan csengőn szólt a reggeli csendben, hogy bejárta a környék minden szegletét. A nap már langyos sugaraival cirógatta a fákat, a csinos vörös mellényes madár pedig egyik strófáját a másik után ismételte, akárcsak tavasz idején. Dala áthatóan szólt, és esze ágában sem volt megpihenni, még egy kósza pillanatra sem. Magára hagyva a kis dalnokot tovább folytattam utamat, mely egy kis emelkedőn a tölgyerdőbe vezetett, abba az erdőbe, ahol a tavalyi esztendőben rengeteg őzlábgombával volt szerencsém találkozni. Most hiába kerestem őket, a száraz, repedezett talajból egyetlen egy kalapos sem bújt elő. A földet itt még nem takarta be vastag avar, a tölgyfák még magukon viselik lomkoronájukat, melyekbe az október már sárga és barna színeket lopott. Ha levelek nem is, de aprócska sipkás makkokból azonban nem volt hiány. A fák alatt rengetegen hevertek. Voltak, akiket az erdőlakók már félig megcsócsáltak, de sokuk még érintetlenül várta éhes vendégeit. Nem messze tőlem szajkók veszekedtek. Óvatosan a fa mögé húzódva figyeltem a pár pillanatig tartó kis patáliát, melynek okozói a kis sipkás makkok voltak. Bőséggel hozzájuthatnak az erdő lakói, de mégis a mátyásoknak mindig az kellene, amelyiküket a társuk elcsen. Egymást szidva, hangosan rikácsolva veszekedtek, majd szárnyra kapva egymást követve eltűntek a fák ölelésében. Még sokáig hallottam kiáltásukat, majd egyre távolodtak, és újra a nyugalom ülte meg az erdőt. A fák vékonyka ágain, levelein cinegék himbálóztak, folyton folyvást élelem után kutatva, miközben csepp kis csőrük be nem állt a fecsegéstől. Az egyik szép sudár tölgyfa tövénél, feketés folt tűnt fel. Olyan gyorsan mozgott, hogy alig bírtam szemmel követni fürge mozgását. Majd a következő pillanatban megállt igazgatni kezdte a faleveleket, ekkor már jól láttam, hogy egy egészen sötét, majdhogynem fekete bundás mókuskával sikerült találkoznom, aki éppen a tölgymakkokat keresgélte és rejtegette. Tudomást sem véve rólam, teljesen belemerülve folytatta szorgos munkáját, én pedig lassan, óvatosan, hogy ne zavarjam meg őt továbbindultam. Lefelé ereszkedtem a dombról, ahol a tölgyfákat egyre sűrűbb vadszedrekkel benőtt, bozótos váltotta fel, mely bokrok közül furcsa hangok szűrődtek ki. Mintha vaddisznók hangjai lettek volna, de nem azok mély horkantások, hanem sokkal lágyabb hangok. Éppen a vadkörtefa alatt álltam, amikor egy süldő malacka toppant elém. Nem volt messze, kedves arcocskájával, csillogó szemeivel kíváncsian szemlélt, és mozdulatlanul álldogált szürkésfekete szőrbundájában. Mögüle újabb hangok szűrődtek ki, a testvérei fecsegő hangja, melyre a kis süldőke visszafordult hozzájuk, és eltűnt a vadszederbokor sűrű védelmében. Gyakran hallom az erdő ösvényeit járva a vadmalacok kedves zsörtölődését, és olykor, ha a szerencse is mellém szegődik, meg is pillantom őket. Örömmel töltött el ez a pár pillanat, melyben részem lehetett, ennek a kedves arcú malackának hála. Lassan én is továbbindultam, és utamat hazáig a zöld küllő kacagó hangja és a cinegék csacsogása kísérte.  
   

 Vörösbegy éneke

  Őzsuta

 Mókus

Őszi madárdalok - Vörösbegy

Vörösbegy

A kellemesen meleg őszi időben igazán dalos kedvükben vannak az énekes madaraink. A természet ösvényeit járva újabb és újabb előadásokban van szerencsém gyönyörködni, akár csak kora tavasz idején. A szeptemberi kórus új tagjai ezennel a vörösbegyek, akik éppen úgy, mint a csilpcsalpfüzikék ősszel, a vonulásuk időszakában ismét dalra fakadnak.

A vörösbegyek költöző madarak, de enyhe az enyhe telek van, hogy maradásra bírják őket. Ebben az estben számukra is létfontosságú ez erdők bokrain álldogáló élelmek, mint a bodza, a kökény, a fagyal, melyek kínzó éhségüket olthatják. Valamint ők is, éppen úgy, mint a hazánkba észak felől érkező példányok, szívesen veszik az emberi segítséget, és nagy szeretettel látogatják a madárbarát kertekbe kihelyezett etetőket, mely biztos élelemforrást jelent számukra a hideg és fagyos időszakban.

Ilyenkor ősszel, amikor a nap előbújik a felhők mögül, és kellemesen meleg sugaraival a tájat simogatja, ők is szívesen dalra fakadnak. Akinek pedig szerencséje van hallani, ezt a gyöngyöző előadást annak a szívébe egészen biztosan boldogság, és megnyugvás költözik. Hisz éneke olyan tisztán cseng, olyan gyöngyözően és élesen, melyhez fogható számomra nem létezik.

A meleg őszi napokon, melyből az idei esztendőben nincsen hiány, gyakran hallom nem csak ez erdő ösvényein, hanem a kiskertemben is ennek a kedves kis madárnak az előadását. Sőt, a minap éppen a csilpcsalpfüzikével énekelt közösen. A füzike a tölgyfa sudarában dalolt, míg a vörös mellénykét viselő madárka a bodzabokor, egyre szegényebb ágán álldogált, és énekelte világgá strófáit. Ezeken a kellemesen enyhe napokon az erdő, egyébként már csendes ösvényein, újra a hangoké a főszerep. Csacsognak a cinegék, boldogan füttyögnek a csuszkák, szajkók rikácsolnak, nagy fakopáncsok kopogtatják a fák törzseit, fenn a magasban, a fák sudarai felett pedig a holló pár rója a köröket, miközben tisztán hallom szárnyaik suhogását, és mély jellegzetes kiáltásukat. A madarak hangjai mellett a gyenge szélben halkan csörögnek az egyre száradó falevelek, és földet érve csendesen kopognak a meleg sapkát viselő makkgyerekek.

Az erdők élettel és hangokkal telve várnak Titeket is. Ha lehetőségetek van rá, barangoljatok a természetben, és zárjátok szívetekbe, a természet nyújtotta kedves élményekkel.  

 Őszi erdő

Hőségriadó!

 Barátcinege nyitott csőrrel hűti magát a nagy hőségben

Szajkó, a legelevenebb pancsolóm

Immár harmadik hete tart, az idei nyár legmelegebb időszaka. A hőség ezekben, a napokban tetőzik, és hazánk egyes részein a 35 fokot is meghaladhatja. Ez a kánikulai idő nem csak minket, embereket állít próbatétel elé, hanem az állat és növényvilág tagjait is. Csapadék, már hosszú napok óta nem áztatta a természet ösvényeit, így a víztartalékok, már az utolsó cseppig kiürültek. Az ösvények mentén álldogáló kisebb nagyobb gödrökben csak mély repedések láthatóak, víznek egy pici nyoma sincsen. A faodvak rejtekeiben, ahol esőzések idején tiszta víz csillog, most ott is csak az üresség fogadja a szomjas erdőlakókat. Nehéz ez az időszak a számukra, hisz nekik is, éppen úgy, mint nekünk létfontosságú, hogy elegendő vízhez jusson a szervezetük.

Akik figyelemmel kísérik a bejegyzéseimet már olvashatták a madarak itatásának fontosságát, mely tevékenységre ebben az időjárási helyzetben még nagyobb hangsúlyt kell, hogy fektessünk. Ezzel a segítségünkkel rengeteg élőlény életét tudjuk megkönnyíteni, és elviselhetőbbé tenni. Hisz ebben a nyári hőségben nem csak a madarak szomjaznak, hanem a  különféle rovarok méhek, darazsak, lepkék és számos fürgén szaladgáló vagy éppen repkedő ízeltlábú is.

A kertembe kihelyezett itatómat egymást váltva használják a madarak ivásra és frissítő fürdőzésre egyaránt, de a madarak mellett a különféle rovarok is tiszteletüket teszik. Az elmúlt napokban rendszeresen megfigyeltem a különféle színekben és formákban pompázó lepkéket, akik az itatómnál oltottál szomjúságukat, hosszú pödör nyelvük segítségével. A lepkék és a rovarok megszaporodott látogatottságának az lehet az oka, hogy az éjszakai hőmérséklet is magasan alakul, így reggelre a fűszálakon és a növényeken nem képződik harmat, melyből oltani tudnák szomjúságukat. A rovaroknak, hogy a nagy vízfelületben ne veszélyeztessék életüket egy jókora mohás fát és egy vakondtúrásból visszamaradt elsimított földkupacot locsolok fel friss vízzel, hogy ebből a nedves fából és talajból veszély nélkül tudják kiszívogatni a nedvességet.  

Arra kérlek Titeket kedves olvasóim, hogy lehetőségeitekhez mérten, Ti is helyezettek ki friss vizet, akár egy virágalátétbe, műanyag tálkába vagy egy használaton kívüli edénykébe, mert ezzel a kis segítséggel, odafigyeléssel rengeteg élőlény életét könnyíthetitek meg, és tehetitek elviselhetőbbé számukra ezt a kánikulai időszakot. Ha pedig ezt most megteszitek, akkor hagyjátok kint az itatótokat egész évre, hogy az odaszoktatott madaraknak és egyéb állatoknak az év többi időszakában, ősszel, télen és tavasszal is, biztos folyadékhoz jutási pontot jelenthessen a kertetek.

Segítségetekért cserébe meglássátok mennyi örömteli percet, és megfigyelési élményt kaptok viszonzásul. 

 A vörösbegy is betér fürödni, de csak naplemente után

A zöldike apróság is kedveli a madárstrandot 

Üdvözöllek április!

 Meggyvágó tojó

 Meggyvágó hím

 Meggyvágó hím

 Széncinege hím

Széncinege tojó

Ma van április első napja, és egyben húsvét vasárnapja. Hosszú évek alatt az április elnyerte a legszeszélyesebb hónap címet, mely idén, már a legelső napon beigazolódott.

Szombat délutántól szinte megszakítás nélkül esett az eső. Az égboltot súlyos, komor fellegek uralták, melyekből, egymást követve záporoztak az eső, szép kövérre hízott cseppjei. Késő délelőtt a szél is előmerészkedett rejtekéből, és dühösen cibálni kezdte a fák csupasz ágait. Szegényeket csak tépte, rángatta, de nem tehettek mást tűrniük kellett a testüket kínzó fájdalmakat. A reggeli kellemes hőmérséklet napközben lefelé kezdett kúszni, és kora délután mindössze +2 fokot mutatott a hőmérőm higanyszála, melyben az esőt havazás váltotta fel. Sűrűn, hatalmas nagy pelyhekben hullottak alá, és olyan sokan voltak, hogy alig lehetett kilátni az ablakból, mintha hirtelen újra a télbe cseppentem volna. A föld azonban meleg volt, hisz az elmúlt napokban már nem volt fagy éjszakánként, napközben pedig a tavaszhoz méltó időjárásban lehetett részünk. Így a hópihéknek semmi esélye sem volt, hogy egymásra sokasodva megmaradjanak, és fehérbe öltöztessék a talajt.

A zord szeles, hideg és havas idő rengeteg madarak vonzott újra a kertem etetőibe. Erdei pintyek igazai hada, voltak vagy negyvenen, motozott a fűszálak között, mindent átvizsgálva egy kis betevő után. Ebben az időben senkinek sem volt kedve dalolni kivéve egy csinos vörös mellénykés vörösbegyet, aki mit sem törődött a cudar idővel. Ott állt a bokor ágai között, egyik strófáját a másik után ismételte, és dalolta világgá csengő énekét. Talán abban reménykedve, hogy gyöngyöző előadása végre előcsalja az igazi, várva várt tavaszt. 

 Vörösbegy

 Erdei pinty hím és tojó

 Erdei pinty hím és tojó

 Szotyika is bőrig ázott

 Szotyika

Csendesedő madárdalok.

Fekete rigó

Fekete rigó fióka

Szombat hajnalban, a nap aranyló korongja, nem csak a természet lakóit ébresztette éjszakai álmából, hanem a szél is előmerészkedett a hűs völgyek mélyéről, és vígan, önfeledten szalad végig a fák törzsei között. Pénteken este, egy hatalmas cikázó villámlás után, melyet mély robaj követett, eleredt az eső. Gyengéden locsolta végig a veteményeskertemet és az erdők, mezők ösvényeit. Másnap reggel, a pajkos szél a fák levelein megpihent apró cseppeket a talajra kergette, és úgy kopogott az erdő, mintha újra eleredt volna az eső. Délutánra a szél egyre vadabbul, egyre dühösebben csavargatta a fák vékony karjait, akik fájdalmuknak jól hallható reccsenéssel adtak hangot. Ahogy közeledett az alkonyat, és a világosság átadta helyét a sötétségnek a szél is elcsendesedett, visszatért megpihenni a völgy mélyébe. Útját letört ágak, megtépázott fészkek, és szirmaikat sirató virágok mutatták. Ahogy elült a szél, lassan megnyugodott az erdő. De ezen az estén túl csendes volt az ösvény, tavasz óta a legcsendesebb. Nem messze tőlem egy vörösbegy énekelt, egymagában társak nélkül, nem volt kórus, nem volt több fellépője a természet színpadának, csak ő egyedül. Strófái úgy szaladtak az erdő fái között, mint egy csörgedező kis patak, tisztán és gyöngyözően. Júniusban a költési időszak közepénél tartanak a kis tollas barátaink. Akik egy fészekaljnyi utódot nevelnek fel, azoknak a fiókái már elhagyták az otthonukat, és a nagyvilággal ismerkednek. Vannak, akik még szüleiket követik, de legtöbbjük már a teljes önállóság rögös útját járják. Azok a fajok pedig, akik évente kétszer költenek, még a fészekben lapuló apróságaikat gondozzák, és a hímeknek már egyre kevesebb idejük jut a dalolásra. A fészkek, az odúk egy része már üresen, lakók nélkül áll, a hosszú heteken keresztül ott élő madaraknak felbomlottak a revírjeik, a hímeknek már nincsen kiket védeniük a betolakodókkal szemben, csengő éneküket már nem hallatják. Hosszú percek teltek el, majd az egyszemélyes koncerthez hirtelen a kakukk csatlakozott. Egyre másra nevét ismételte, hol lassan, hol pedig olyan gyorsan, hogy szinte összefolytak a rövidke strófái. Majd amilyen hirtelen megszólalt, olyan hirtelen el is csendesedett, és újra a vörösbegyé volt a főszerep. De valaki újra megszakított az egyszemélyes kis koncertet, „pli-pli-pli-pli” éles, riasztó hangokkal vett búcsút a fekete rigó, és ő is nyugovóra tért, valamelyik sűrű lombbal büszkélkedő bokor rejtekébe. Már nem csengő énekével búcsúztatja a napot, hanem riasztó hangjával. Az erdőre a közelgő éjszaka egyre sötétebb lepelét borította, az égbolton pedig az első csillag is elfoglalta a helyét, majd sorban, egyre többen követték őt. A vörösbegy elhalkult, társával, és a fészekben lapuló fiókáival együtt álomra hunyták a szemeiket. Az erdőre csend ereszkedett, néma csend, mintha csak én egyedül lettem volna benne. Ezt a csendet, a tisztás felől beszűrődő kósza dallamok törték meg, a tücskök éjszakai koncertjének ciripelő dallamai, akik a nyári esték mindennapos fellépői. Ahogy lábaimat szedtem egy zöldes fény villant fel a sötét erdőben, majd még egy és még egy. Majd hirtelen eltűntek, hogy pár pillanat múlva újra felvillanjanak. Ezen a szombat estén idén először volt szerencsém gyönyörködni a Szentjános bogarak egyedi az éj leple alatt oly tisztán látható szépségében.  Mire visszaértem a kertembe az égbolton egyre több csillag szoroskodott, ki-ki a szokott helyén, és szikrázó fényüket szórták a sötét éjszakába.   

Az éjszaka hangjai

Vörösbegy

Vasárnapi séta.

Hosszú hetek óta kemény mínuszok teszik próbára az erdők, mezők lakóinak az életét. Hiába melengetik a nap sugarai napközben a tájat, a hőmérő higanyszála mégsem tud nulla fok fölé kúszni. Ahogy pedig beköszönt az este, és sötét paplanját a tájra teríti, rohamosan süllyedni kezd, meg sem állva -15, olykor -20 fokig. Kemény hideg és hóval borított az idei tél, de ez így is van rendjén. Mégis oly sokszor eszembe jutnak a fagyos erdőkben éjszakázó madarak, a hóval borított természetben nehezen élelemhez jutó őzek, vaddisznók és a többi élőlény, akiknek az életét és mindennapjait nagyon megnehezíti, és próbára teszi ez az időjárási helyzet. Nekünk a meleg szobában nincsen nehéz dolgunk, de kint a természetben nehéz idők járnak. Ezért fontos, hogy folyamatosan gondoskodjunk a kertünket látogató vendégeinkről, hogy nekik is esélyük legyen arra, hogy épségben, egészségben át tudják vészelni ezt a számukra megterhelő és nagy kihívásokkal teli évszakot.

Az elmúlt héten sajnos engem is levett a lábamról a megfázás, napjaimat pedig, bent a lakásban töltöttem. Vasárnap délután hideg ide vagy oda, már annyi erőt éreztem magamban, hogy egy kis sétát tegyek a friss levegőn. Olyan jól esett újra a kiserdő ösvényén szedni a lábaimat, pedig még csak egy hét telt el a természettől megvonva, de nekem ez is nagyon hosszú időnek tűnt. A nap sugarai a felhőtlen kék égbolton szinte szikráztak, a szél pedig, valahol meghúzódva aludta az igazak álmát. Az erdő talaját még mindig fehér lepelként takarta a hó, melyben bárhová is néztem, kisebb-nagyobb patanyomok őrizték az erre járó lakók kedves emlékeit. A természetnek hála, lakók vannak szép számmal ebben az erdőben, és szinte minden négyzet-centiméterben ott árulkodott a nyomuk. A domboldal irányában pedig, szépen letaposott ösvények jelezték, hogy a főútjuk merre vezet. Ha már teljesen meggyógyultam volna, biztosan követtem volna a nyomukat, és én is rátértem volna a vadsztrádára, de most még jobbnak láttam a lankás részen sétálni.

A mély álomba szenderedett fákon egy kisebb tengelic csapat hangolt, mintha a tavaszt váró előadásuk strófáit próbálgatták volna, hogy mire eljön az idő, a legjobb formájukat tudják hozni. Nem messze tőlük csinos kék tollruhát viselő csuszka pár beszélgetett. Az egyik mondott valamit, a másik pedig tüstént választ is adott rá. Olyan jó volt hallani, hogy egyre hangosabb az erdő, és egyre több hang kúszik a még álmodó fák között. A csontváz karjaival nyújtózkodó bokor ágai között vörösbegy pihengetett. Ő is érzete a hideget, és ez jól látszódott is rajta. Apró testét borító csinos tollait úgy felborzolta, hogy olyan kerekdednek látszódott, mint egy kis labda. Ebből a kerek testből kiálló lábacskák pedig, olyan vékonykának tűntek, mint egy-egy hajszál. Fáztak is ezek a kecses kis lábak, mert hol az egyiket, hol a másikat rejtette el a tollai közé, így próbálva meg egy kicsit átmelengetni őket. Percekig figyeltem őt, majd lassan búcsút vettem tőle, és tovább folytattam sétámat. Sok lépést nem tettem előre, mert egy kopogó hang ismét megállásra bírt. Tekintetemmel kutatni kezdtem, honnan jön a hang. Sejtettem, hogy harkály lesz a kopogás hallatója, és azt is sejtettem, hogy nem nagy fakopáncs, mert ő sokkal erőteljesebben üti a csőrével a törzset, és annak a hangja másként szól. Ahogy ott várakoztam észrevettem, hogy az éppen előttem álló sudár fa ágvillájának takarásából, egy élénkpiros sapkácska tűnt elő. Majd elbújt, hogy pillanatok múlva ismét feltűnhessen, és gondos csőrével tovább folytatta a fa gyógyítást. Amikor megláttam a csinos kis sapkát, már tudtam, hogy ezen a délutánon a közép fakopáncs az ügyeletes doktor úr. A fa betegségének okozóját szakértő csőrével gyorsan és ügyesen el tudta távolítani. Miután pedig végzett betegével széttárta fekete szárnyait, melyet olyan szép fehér foltok díszítenek és tovarepült, talán egy újabb gyengélkedő pácienséhez. Csábított az előttem álló ösvény, és a tudat, hogy még mennyi szép pillanat várhatna odakint rám a természetben, de jobbnak láttam hazafelé indulni, otthon pedig meginni a meleg mézes teámat, és kivárni azt a pillanatot mígnem a múlté lesz a betegségem.  

     

 

Közép fakopáncs 

Vörösbegy / Erithacus rubecula

Ismertető jelei:

• a madarak osztályának verébalakúak rendjébe és a rigófélék családjába tartozik
• mérete: 13-14 cm.
• szárnyfesztávolsága : 20-22 cm.
• súlya: 15-20 gramm

Megjelenése:

• apró, kerekded madárka
• hazánkban gyakori énekesmadár

Tollazata:

• hasalja fehéres színezetű
• háta szürkésbarna
• narancsvörös arcocskája és begye igen szembetűnő
• hím és a tojó tollazatának színezete nem különbözik egymástól
• a fiókáknak barna, pettyezett tollazata van

Hangja:

• éneke igen változatos és dallamos
• kora reggeltől késő estig gyönyörködhetünk előadásában
• izgalmi állapotban tompa kiáltásokat hallat

Előfordulása:

• Európa nagy részén megtalálható madárfaj
• Szibériában, Kis-Azsiában és Amerikában is előfordul
• hazánkból a vörösbegyek egy része a Földközi-tenger vidékére vándorol
• hozzánk pedig Európa északi részén költő egyedek érkeznek

Táplálkozása:

• elfogyasztja a bogyókat és a magokat, de elsősorban földön élő rovarokkal, lárvákkal és pókokkal táplálkozik
• egy faágról figyeli a terepet és ha felbukkan a zsákmánya lecsap rá, ezután visszaszáll a faágra és ott fogyasztja el a megszerzett táplálékát

Életmódja:

• ez a kedves kismadár rendkívül bátor és harcias természetű
• a vörösbegy a költési időszakot leszámítva magányosan élő madárfaj
• területét nagy határozottsággal védi fajtársaival szemben

Szaporodása:

• már tél vége felé jól megfigyelhető amint
• a fészküket védett helyre rakják, melyhez száraz füvet, mohát és puha szőrszálakat használnak fel
• évente általában két fészekaljat nevelnek fel
• egy fészekalj 4-6 tojásból áll
• a fiókák 12-15 nap elteltével kelnek ki
• két hetes korukban hagyják el a biztonságot adó fészküket
• a fiókák nevelésében mind a két szülő részt vesz

Megfigyelése:

• akár a saját kertünkben is megfigyelhetjük, hiszen elég jól tolerálja az ember közelségét
• azonban az egészen biztos, hogy egynél több vörösbegy nem fog megjelenni vagy megtelepedni a kertünkben, hiszen a fajtársait nem tűri meg maga körül
• a téli etetésnél megfigyelhetjük, pláne ha kedveskedünk neki egy kis friss sajttal, hántolt napraforgóval vagy zúzott dióbéllel

Hogyan segíthetjük elő a megtelepedését?

Ha kertünkbe megpróbálunk változatos növényeket ültetni, fákat, bokrokat és virágokat.
A különféle növények különféle bokarakat vonzanak melyek remek táplálékforrást jelentenek a vörösbegyek számára. A nyár végére pedig a virágok magvai vagy a bokrok bogyói eleségül szolgál a kis kertlakóknak.
A táplálék mellett egy sűrű bokor remek fészkelőhelyet is biztosít nekik, ahol biztonságban fel tudják neveli a fiókáikat.