2017. február 4., szombat

Vasárnapi séta.







Hosszú hetek óta kemény mínuszok teszik próbára az erdők, mezők lakóinak az életét. Hiába melengetik a nap sugarai napközben a tájat, a hőmérő higanyszála mégsem tud nulla fok fölé kúszni. Ahogy pedig beköszönt az este, és sötét paplanját a tájra teríti, rohamosan süllyedni kezd, meg sem állva -15, olykor -20 fokig. Kemény hideg és hóval borított az idei tél, de ez így is van rendjén. Mégis oly sokszor eszembe jutnak a fagyos erdőkben éjszakázó madarak, a hóval borított természetben nehezen élelemhez jutó őzek, vaddisznók és a többi élőlény, akiknek az életét és mindennapjait nagyon megnehezíti, és próbára teszi ez az időjárási helyzet. Nekünk a meleg szobában nincsen nehéz dolgunk, de kint a természetben nehéz idők járnak. Ezért fontos, hogy folyamatosan gondoskodjunk a kertünket látogató vendégeinkről, hogy nekik is esélyük legyen arra, hogy épségben, egészségben át tudják vészelni ezt a számukra megterhelő és nagy kihívásokkal teli évszakot.
Az elmúlt héten sajnos engem is levett a lábamról a megfázás, napjaimat pedig, bent a lakásban töltöttem. Vasárnap délután hideg ide vagy oda, már annyi erőt éreztem magamban, hogy egy kis sétát tegyek a friss levegőn. Olyan jól esett újra a kiserdő ösvényén szedni a lábaimat, pedig még csak egy hét telt el a természettől megvonva, de nekem ez is nagyon hosszú időnek tűnt. A nap sugarai a felhőtlen kék égbolton szinte szikráztak, a szél pedig, valahol meghúzódva aludta az igazak álmát. Az erdő talaját még mindig fehér lepelként takarta a hó, melyben bárhová is néztem, kisebb-nagyobb patanyomok őrizték az erre járó lakók kedves emlékeit. A természetnek hála, lakók vannak szép számmal ebben az erdőben, és szinte minden négyzet-centiméterben ott árulkodott a nyomuk. A domboldal irányában pedig, szépen letaposott ösvények jelezték, hogy a főútjuk merre vezet. Ha már teljesen meggyógyultam volna, biztosan követtem volna a nyomukat, és én is rátértem volna a vadsztrádára, de most még jobbnak láttam a lankás részen sétálni.
A mély álomba szenderedett fákon egy kisebb tengelic csapat hangolt, mintha a tavaszt váró előadásuk strófáit próbálgatták volna, hogy mire eljön az idő, a legjobb formájukat tudják hozni. Nem messze tőlük csinos kék tollruhát viselő csuszka pár beszélgetett. Az egyik mondott valamit, a másik pedig tüstént választ is adott rá. Olyan jó volt hallani, hogy egyre hangosabb az erdő, és egyre több hang kúszik a még álmodó fák között. A csontváz karjaival nyújtózkodó bokor ágai között vörösbegy pihengetett. Ő is érzete a hideget, és ez jól látszódott is rajta. Apró testét borító csinos tollait úgy felborzolta, hogy olyan kerekdednek látszódott, mint egy kis labda. Ebből a kerek testből kiálló lábacskák pedig, olyan vékonykának tűntek, mint egy-egy hajszál. Fáztak is ezek a kecses kis lábak, mert hol az egyiket, hol a másikat rejtette el a tollai közé, így próbálva meg egy kicsit átmelengetni őket. Percekig figyeltem őt, majd lassan búcsút vettem tőle, és tovább folytattam sétámat. Sok lépést nem tettem előre, mert egy kopogó hang ismét megállásra bírt. Tekintetemmel kutatni kezdtem, honnan jön a hang. Sejtettem, hogy harkály lesz a kopogás hallatója, és azt is sejtettem, hogy nem nagy fakopáncs, mert ő sokkal erőteljesebben üti a csőrével a törzset, és annak a hangja másként szól. Ahogy ott várakoztam észrevettem, hogy az éppen előttem álló sudár fa ágvillájának takarásából, egy élénkpiros sapkácska tűnt elő. Majd elbújt, hogy pillanatok múlva ismét feltűnhessen, és gondos csőrével tovább folytatta a fa gyógyítást. Amikor megláttam a csinos kis sapkát, már tudtam, hogy ezen a délutánon a közép fakopáncs az ügyeletes doktor úr. A fa betegségének okozóját szakértő csőrével gyorsan és ügyesen el tudta távolítani. Miután pedig végzett betegével széttárta fekete szárnyait, melyet olyan szép fehér foltok díszítenek és tovarepült, talán egy újabb gyengélkedő pácienséhez. Csábított az előttem álló ösvény, és a tudat, hogy még mennyi szép pillanat várhatna odakint rám a természetben, de jobbnak láttam hazafelé indulni, otthon pedig meginni a meleg mézes teámat, és kivárni azt a pillanatot mígnem a múlté lesz a betegségem.  
     






 
Közép fakopáncs 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése