Fekete rigó hím
Kora este indultam útnak, a lenyugvó nap emlékét már csak a
vöröslő égalja őrizte. Néhány felhőfoszlány úszott tova, mintha valahová
sietnének, majd feltűnt az esthajnalcsillag, mely olyan fényesen ragyogott a
mai estén is, mint a legtündöklőbb gyémánt. A levegő enyhe volt, régen, hosszú
hónapok óta nem éreztem, ezt az arcot oly kellemesen simogató érzést. Az alkonyat
áttetsző fátylát az erdő fáira terítette, és a daloló kék cinege hirtelen
elhallgatott. Percekig csend ülte meg az erdőt, majd nem messze tőlem vörös
mellényes madárka kezdett el dalolni. A vörösbegy előadását pillanatok múlva, a
már annyira várt dallam egészítette ki, eleinte szolidan, mintha csak magában
dúdolna, próbálgatta hangját, majd egyre hangosabban és áthatóbban énekelt. Az
elhúzódó tél miatt idén később fakadtak dalra a feketerigók, de a mai
kellemesen enyhe, tavaszias időjárás, meghozta a kedvüket az énekléshez, mely
előadások már szívből szólnak, szerelemre lobban szívből. Percekig hallgattam
őt, és amíg csak szólt nem tudtam szabadulni tőle. Hónapok óta nem volt benne
részem, és annyira szeretem a rigó csengő strófáit, hogy szó szerint, rabul tudja
ejti a szívemet. Ahogy a sötétség egyre beljebb kúszott a fák közé,
az ének helyét izgatott csipogás vette át, melyet elülés előtt hallatnak. Erre
a hangra több irányból is válasz érkezett, majd hirtelen csend lett, néma
csend. Elhallgattak a fekete rigók, elcsendesedett a vörösbegy, csak a fiatal cserfák elszáradt levelei zizegtek. A csillagok szépen sorban
elfoglalták helyeiket, és velük együtt beköszöntött a tél végi este.
Fekete rigó tojó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése