A tavaszi erdő virágkincsei

Erdei ibolya 

 Mezei zsálya és szorgos kis vendége

 Selymes zanót

 Salátaboglárka

 Piros árvacsalán

Április vége felé járunk, amikor a tavasz már teljes szépségében pompázik. Az erdők, mezők ösvényeinek lakói már mind, egytől-egyig ébren vannak, hogy egyedi szépségükkel gazdagítsák a természetet.

Kora délután volt, amikor a kellemes tavaszi meleg a szabadba csábított. Az erdő ösvénye már árnyasabb, mint pár hete volt, hiszen a fák hosszú, égbe meredő karjain üde zöld levélkék pihennek. Ahogy a gyenge szellő a sudarakba osont gyengéden ringatni kezdte őket, kedves árnyaik pedig a törzseken és a talajon titokzatos mintákat rajzoltak. A nap eleven sugarai már nem tudnak akadálytalanul az erdőbe hatolni, a kacagóan zöld, zsenge levélkék már útjukat állják, de amikor sikerül beosonniuk, annak a látványa maga a csoda. Olyankor a fények játéka még szebbé, még ragyogóbbá varázsolja a fák rengetegét.

Ahogy utamon haladtam előre, a madarak ujjongó, szerelemtől ittas strófái követték minden lépésemet. A számtalan strófa között azonban volt egy hang, egy olyan szólam, melyre minden évben izgatottan várok. Ez a nevét ismételgető madár hozza el számomra az igazi, hamisítatlan tavaszt. Ő nem más, mint a kakukk, akinek szólamait ezen a vasárnapon sikerült először hallanom. Boldog voltam, hiszen tudtam, hogy ettől a naptól kezdve, egészen nyár közepéig vele együtt, az ő kíséretében fognak telni a sétáim.

A kakukkon kívül csengő dallamaikat hallatták a fekete és az énekes rigók, hinta dalocskájukat ismételgették a széncinegék, trilláztak a kék és a barát cinegék, önfeledten füttyögtek a csuszkák, hangosan, talán a leghangosabban strófáztak az erdei pintyek, csilpcsalpfüzike nevét ismételgette a tölgyfa ágai között, csinos mellénykét viselő vörösbegy hallatta hangját a bodzabokor ágai közül, mely hang úgy osont tova, mint a lágyan csörgedező kispatak. A messziből harkály dobolt, de már nem azzal az elánnal, mint hetekkel ezelőtt tette, inkább olyan tessék-láséknak tűnt ez a hang, majd újra és újra felzendült a zöld küllő boldog és önfeledt kacagása is, mintha kinevetné az erdő lakóit.

Az erdei út mentén, a fagyalbokrok fiatal zöld leveleket viselő ágacskáinak árnyékában szerényen pislogtak az erdei ibolyák. Pedig ha tudnák milyen szépek, és milyen kellemes illattal áldják meg az erdőt, akkor biztosan nem rejtőzködnének el a bokrok zöld szoknyájának rejtekébe. Szorgos méhek, szép termetű dongók, puha meleg szőrkabátot viselő pöszörlegyek zsongták körbe nem csak az ibolyákat, hanem a tavasz nektárban dús minden apró virágát.

A hegyoldal, ahová utam tartott kedves hely a számomra, több okból is. Innen a legszebb a kilátás szeretett otthonomra, arra a csodás tájra, melynek látványa újra és újra rabul ejti a szívem, és mellyel soha nem tudok betelni. A másik ok pedig az élővilág gazdagsága. A hegyoldalon szép kort megélt tölgyfák élik öreges életüket, melyeken az elmúlt évtizedek már meghagyták a nyomukat, de mégis ettől olyan különlegesek, és értékesek. Mély ráncaik a hosszú idő elmúlásáról árulkodnak, mely alatt oly sokat láthattak és tapasztalhattak, ha mesélni tudnának az átélt időkről, ámultan hallgatnám a történeteiket. Ezeknek a fáknak a védelmében tavasztól egészen ősz végéig szebbnél-szebb virágok élik az életüket, és annak ellenére, hogy jól ismerem ezt a helyet, évről-évre meg tud lepni, és ajándékozni újabbnál-újabb megfigyelési élményekkel.

Ahogy lábaimat szedtem a tavaly ősszel lehullott levelek csörögtek a cipőm talpa alatt. Az elmúlt hosszú hetek, sőt hónapok alatt alig volt csapadék a vidékünkön, és ez a szárazság, mindenből kiszívta a nedvességet. A talaj mély ráncokat visel magán, az avar pedig olyan száraz, hogy minden lépésem nyomán hangos csörög, mintha beszélni akarnának, hangjukat hallatni, és esőért kiáltani. De az eső sehogy sem akar megérkezni, pedig óriási szükség lenne rá, hogy a száraz föld szomjúságát tudja oltani, és hogy a belőle születő életek gyökerei vízhez juthassanak.

A szárazság ellenére azért sikerült találkoznom jó pár tavaszi virággal, de korántsem annyival, mint egy esztendővel ezelőtt. A barna levelek védelméből selymes zanótok dugták elő sárga fejecskéiket, lilán tündökölt az idei első lila szirmokkal büszkélkedő sudárra nőt mezei zsálya, a fűszálak közül nyúlánk mezei keresztfű kémlelete az eget nem e lát, esőt hozó felhőket közelegni, pongyola pitypangok nézelődtek a zöldellő fűszálak között, és úgy festettek, mintha a nap korongja többedmagával pottyant volna a talajra. Az erdei kutyatejek pedig annyian voltak, mintha az égből szórták volna alá őket. Itt-ott még salátaboglárkák csillogó sárga szirmai, apró rózsaszín virágokat viselő piros árvacsalanak, lila színben pompázó kerek repkények bújócskáztak. Az egyik öregedő tölgy lábánál pedig szerényen meghúzódva pihent az aprócska fehér virágokat viselő közönséges derecevirág. Ezen a sétámon még csak vele sikerült találkoznom, de jó pár nap múlva sokkal, de sokkal többen lesznek, és a hegyoldal talaját fehér virágszőnyeggel borítják majd be, mintha frissen hullott hópelyhek szálltak volna le az égből.

Amikor sétámról hazafelé tartottam a fénylő kék égen újabb és újabb fellegek tűntek fel. Észak felől, egymást követve kergetőztek, és mire hazaértem a nap korongját is uralmuk alá vették. Az eső reményét hozták el, de sajnos ez a remény szerte foszlott, mert ezek a fellegek nem hozták el a várva várt éltető csapadékot és felfrissülést, melyet a természet lakói már annyira vártak.  
  

      Közönséges derecevirág

Pöszörlégy

Salgói vár

Szombat délutáni séta

 Tengelic

Novembert írunk, és az ilyenkor szokottnál jóval enyhébb az időjárás. Az elmúlt napokban a derült égboton ragyogó csillagoknak, és a szép kövérre hízott holdnak köszönhetően olyan világosak voltak az éjszakák, mint már nagyon régen. Reggelente meg is érződött az éjszaka derűje a hőmérsékleten, hajnalra csillogóan fehér dérruhába öltöztek az erdők, mezők lakói.

Szombaton délután, amikor munkából hazaértünk a kellemesen meleg, őszi idő a természetbe csábított. Már annyira vártam ezt a napot, hogy még világosban érjek haza, és útra tudjak kelni a számomra legcsodálatosabb helyre az erdőbe. A korán beköszöntő esték miatt, hétköznap már nem tudom megtenni szokott túráimat. A téli időszámítás kezdete óta, a nap nagyon hamar nyugovóra tér, és mire hazaérünk, már teljesen besötétedik.

Pár hét leforgása alatt nagyon nagy, szememnek még szokatlan változások mentek végbe a természet ösvényein. A szűkös, a nyári hónapokban bezáródott kis ösvények újra kinyíltak, a fák legtöbbje, kivéve a tölgyeket már elhullajtották a leveleiket, és az erdőben újra a fény, a világosság, és a nap melengető simítása lett az úr. Gyenge, pajkos szél szaladt tova a fák törzsei között, és sorra kérte fel, utolsó táncukra a még a fákon álldogáló leveleket. Voltak, akik könnyedén táncba vihetőek voltak, de a tölgylevelek legtöbbjei még ragaszkodtak otthonukhoz, eszük ágában sem volt a többieket követni. A tisztást körülölelő fákat a nap sugarai simogattak, a madaraknak pedig nem is kellett ennél több, boldogan reppentek egyik ágról a másikra, miközben a sárga levelek között kerestek, kutattak. A meleg előcsalta a rovarok jó pár képviselőjét, álmukat kitörölték szemeikből, és kidugták fejeiket búvóhelyeikről. A kis tollasok, pedig nekiálltak a vadászatuknak, hogy amíg lehet, finom rovarcsemegével csillapítsák éhes csőreik étvágyát. Fakuszok meneteltek a sudár bükkfa törzsén, alaposan végig vizsgálva, minden apró rést, repedést, minden olyan kis zugot, melyeknek rovar lakói lehetnek. Kékcinegék, akrobatákat meghazudtoló ügyességgel lógtak fejjel lefelé a vékonyka gallyakon, akárcsak az őszapók, akiknek mindeközben be nem állt a csőrük. Csak csacsogtak és csacsogtak, cérnavékony hangjukon. Megálltam az erdőszélen, és figyeltem a madarak motozását, amikor az egyik bükkfa legmagasabb ágai közül halk, trillázás szűrődött ki. Nagyon jól ismerem ezt a szívemnek oly kedves dallamokat, melyről mindig nagypapám jut az eszembe, hisz ezt a véget érni nem akaró csicsergést a tengelicek hallatják. Azok a színes, oly csinos tollruhát viselő madarak, akik az ő nagy kedvencei voltak. Hosszú perceken át, hallgattam őket, gondolataim a múlt kedves emlékein kalandoztak, mígnem szárnyra kapott a kis csapat, és tovarepült az erdő sűrűjébe, hogy egy másik fát keressenek, ahol talán tovább folytatták novemberi, csendes kis nótájukat.

Ahogy a tengelicek tovatűntek, én is tovább indultam utamon, mely út a szép nagy tölgyekkel tarkított erdőbe vezetett. Ebben az erdőben nagyon sok az öreg fa, melyek törzsei a madarak otthonait rejti. Gondosan megépített fészkek, nagy fáradtsággal kivájt odúk lapulnak, a védelmező ágak között, melyek évtizedek meséit őrzik. Az ágaikon aranyló levelek ringatóztak, és ahogy a szél végigsimította őket, úgy csilingeltek, mint az aprócska harangok. A délutáni nap bágyadt fénye, és a fák sárga levelei igazi aranyerdővé változtatták a tölgyest. Látványa olyan szép volt, mely semmi máshoz nem fogható, ekkor úgy éreztem, hogy az őszi erdő pompájával, semmi sem képes felvenni a versenyt. De ez nem is verseny, az évszakok nem akarják túlszárnyalni egymást, mindegyik azt adja, amit tud, és amire teremtve lett. Ezért van az, legalábbis én úgy gondolom, hogy minden évszaknak megvan a maga szépsége, csak észre kell vennünk, és tiszta szívvel át kell élnünk azokat a kincseket, melyeket feltár előttünk, és megoszt velünk.

Az idei esztendőben, az ősz minden csodáját feltárta előttünk, és bízom benne, hogy ezeknek, a csodáknak, Ti is a részesei tudtatok lenni, és a Ti szívetekben is sok kedves emlék és élmény lapul.

Őszi naplemente

 Salgói vár

 

 A Karancs-hegy mögött nyugszik le a nap

 

Véget ért az október, az esztendő legszínpompásabb hónapja, amikor a természet a legszebb ünneplőjében tündököl.

Minden esztendőben október végén éri el csúcspontját az őszi lombszíneződés, és mielőtt téli álomra hunyja a szemét a természet, a fák, és a bokrok még megmutatják utánozhatatlan pompájukat, mely olyan egyedülálló csoda, melyet emberi kéz nem tudna utánozni.

Az elmúlt hetekben, egy-két napot leszámítva, igazán kellemes időben lehetett részünk. A csillagok fényében úszó éjszakák, hűvösek voltak, de a nappalok kellemes meleggel teltek, hisz a nap sugarai reggeltől estig simogatták a tájat, és a szabadba csábítottak.

Késő délután volt, amikor az erdő ösvényére léptem, a nap sugarai már fáradt fényüket szórták a tájra, és a fák egyébként is aranyló leveleit, még sárgábbá varázsolták. Lépteimet szaporán szedtem egymás után, hogy kiérjek a hegytetőre, még mielőtt a nap korongja alábukik a Karancs-hegy mögött. Lábaim alatt a friss, ropogós avar csörgött, az erdő pedig tele volt kedves hangokkal. Cinegék beszélgettek egymással, szajkók, veszekedtek az öreg tölgy alatt, harkály kopogtatta egyik fabetege mellkasát, és csuszka pár vitatta meg a nap eseményeit. Menet közben nyitott szemmel figyeltem a talajt, hátha látok az avar között meghúzódó későn nyíló virágot, vagy gombát. De egyikükkel sem sikerült találkoznom. Fürge lépteimnek köszönhetően megvárt a naplemente, és a látványt melyben részem lehetett semmiért nem adtam volna oda. A Salgói-várat, és a Karancs-hegyet körbeölelő erdőség színgazdagsága maga a csoda volt. A fák levelei a sárga, a vörös, a barna megszámlálhatatlan árnyalataiban játszottak, ezzel megmutatva az ősz oly gyönyörű, utánozhatatlan csodáját.

Táskámat magam mellé tettem, és letelepedtem a puha avarral fedett földre. Csak figyeltem a tájat, hallgattam a hangokat, és a táj szépségének minden egyes részletét a szívembe rejtettem. Nem messze tőlem kedves, ismerős hangok szűrődtek ki a tölgyfa barna leveleinek a védelméből. „Szirr-szirr-szirr-szirr” hangokon folyt a beszélgetés, az őszapó csapat tagjai között. Egyik ágról a másikra reppentek, olykor fejjel lefelé lógva, kerestek, kutattak a meghúzódott rovarok után, közben pedig megvitatták ki, mit látott vagy talált. Percekig figyeltem és hallhattam őket, majd az egyik szárnyra kapott, és eltűnt az erdő fáinak a védelmében, majd a többiek sorra követték őt. Közben a nap korongja egyre lejjebb bújt a hegy mögött, utolsó sugara is elbúcsúzott a tájtól.  Lassan én is búcsút vettem a szép őszi erdőség látványától, és hazafelé indultam. Naplemente után gyorsan beköszöntött az este, a völgy mélyéből pedig szedelőzködni kezdett a szürkület, úgy, mint minden áldott este teszi. Csend ült az erdőre, melyet a fekete rigó messziről jövő, elülés előtti hangfoszlányai, és egy-egy makk halk koppanása tört meg. 

 Nézzük a naplementét

 Mindenhova néz, csak a kamerába nem

Erdei séta.

Ágas homokliliom

Macskafarkú veronika

 Közönséges párlófű

 Molyűző ökörfarkkóró

Az elmúlt hétvégén hozzánk is megérkezett a kiadós égi áldás. Az éj sötét leple alatt kezdett el cseperegni az eső, olyan ráérősen, komótosan, mint akinek nincsen hová sietniük, majd egyre gyorsabban és gyorsabban hullottak alá a talajra. A föld, és a benne otthonra lelt életek már nagyon várták a csapadékot, napok álmodoztak róla, hogy milyen jó is lenne már szomjúságukat az eső cseppjeivel oltani. Kora reggel, amikor kinéztem az ablakon még mindig esett, olyan szép csendesen, áztatóan, mely nem tesz kárt az apró életekben. Kora délelőtt csendesedni látszott, majd elállt. Szeretem az eső utáni ösvényeket járni, ilyenkor teljesen mások az illatok, páradús a levegő, de mégis olyan kellemes érzés kerít ilyenkor hatalmába. A fákról kövér cseppek hullottak alá a talajra, majd amikor a gyenge szél pajkosan megborzolta a fák leveleit, hirtelen annyian lettek, hogy igazi kis tumultus alakult ki. Már éppen a tisztás szélén jártam, amikor szinte pillanatok alatt egyre sötétebb lett. Egyre komorabb felhők követték egymást, pillanatok múlva pedig megérkezett az újabb égi áldás. Nem volt mit tennem, egyre szaporábban szedtem a lépteimet, addig, amíg haza nem értem. Éppen, hogy beértem a lakásba, a szelíd szellőt szilaj társa váltotta fel, és egyre csak csavargatta a fák vékonyka karjait. Az eső cseppek pedig egyre hevesebben követték egymást. Kora délutánra szépen lassan, a sötét, egybefüggő felhőzet szakadozni kezdett, és az apró réseken a nap sugarai törtek utat maguknak. Nem is kellett nekem ennél több, újra útnak indultam. Az erdő saras ösvényen kisebb-nagyobb pocsolyák őrizék elevenen az eső emlékét. Csendes volt a táj, még egy kósza dallam sem szaladt végig a fák között, mintha csak egyedül lettem volna. Pedig ott voltak a madarak, a fák sűrű lombsátrának a védelmében, de most nem a dalolással voltak elfoglalva, hanem az eső áztatta tollaikat igazgatták, rendezgették, hogy minél előbb megszáradjon csinos kis ruhájuk. A tisztáson viszont zsongott az élet, a nap fénye sorra csalta elő a rovartársadalom tagjait. A talajt szó szerint beborítja a seprence, és mint a mágnes úgy vonzza a lepkéket, és mindenkit, aki édes nektárjával akarja éhségét oltani. A magasra növő, fehér szirmokkal büszkélkedő seprence között molyűző ökörfarkkórók, közönséges párlófüvek rajzolnak élénksárga foltokat, tarka koronafürtök halvány rózsaszínben tündökölnek, az ugyancsak rózsaszín, aprócska virágú réti szegfűk pedig vékonyka szárukkal félősen húzódnak meg a többiek között. Ekkor láttam meg, hogy elkezdték lila szirmaikat bontogatni a macskafarkú veronikák is. Fent a magasban a meredek hegyoldalon pedig, egy nagy becsben tartott gyógynövényt sikerült felfedeznem, mely nem más volt, mint tejoltó galaj. Sudár termetével, és a nap sárgájában játszó színével szinte csalogatta a tekintetemet. Sokszor láttam már határozó könyvekben, sőt a teáját is fogyasztottam, de személyesen még nem sikerült találkoznunk. A galajtól nem messze ágas homokliliomok, és kánya harangvirágokban is sikerült gyönyörködnöm. De nem csak a nyár virágai csodásak itt fent, hanem a táj is időről-időre ámulatba ejt. Pedig mennyit jártam már itt, de egy pillanatban sem éreztem úgy, hogy már unalmas lenne, hisz mindig meglep a természet valamilyen új, talán eddig még fel nem fedezett csodával. Hosszú percekig ültem egy fa törzsén, melyet az üde zöld moha úgy borított be, mint egy puha pokróc. Évek óta feküdhet már itt, valamikor régen ő is fontos tagja volt ennek az erdőnek, jobban mondva még most is fontos szerepe van, hisz apró rovarnépeknek nyújt, takaros otthont. Miután kinézelődtem magam elindultam visszafelé. Az erdőbe kezdett visszatérni az élet, de már nem volt olyan elevenen, mint a nyár legelején. Ilyenkor júliusban észrevehetően egyre kevesebb madár dalol, de egy-egy kósza strófában azért még gyönyörködhetünk, és használjunk ki ennek minden pillanatát.    

    Tejoltó galaj

 Réti szegfű

 Kánya harangvirág

 Salgói vár

Szombat délutáni séta.

Kora délután indultam útnak, már nagyon vártam, hogy a megszokott ösvényen szedjem a lábaimat, azon az ösvényen mely mind közül a legkedvesebb a számomra. Az égbolt gyönyörű üde kék színben játszott, és mint apró pamacsok, itt-ott fehér felhőfoszlányok díszlettek rajta. Kellemesen meleg volt az idő, talán az idei esztendő legmelegebb napja volt. Az erdőben, a tavaly ősszel aláhullott leveleket, mint egy gondos kéz úgy igazgatta a hol gyengéden, hol pedig erősebben fújó szél. Ezen a délutánon a szél is meleget hozott magával, és időről-időre lágyan simította végig az arcomat. Lábaim alatt a száraz avar csörgött, melyen olyan kellemes volt a járás, mint a puha szőnyegen. Fenn a magasban az öreg tölgyfa ágai között pedig valaki kacagott, hangosan, hogy mindenki jól hallja, hogy neki milyen jó kedve is van. És miért is ne lett volna boldog, a nap hét ágra sütött, a szél pedig a szerelem szelét repítette, hogy minden madár szívébe eljusson. Jó volt újra hallani az egész erdőt betöltő zöld küllő kacagását, mely sétáim fontos hozzátartozója. Ahogy kifelé kapaszkodtam a hegyoldalra, alig vártam, hogy a homokfal kellemesen meleg talaján megpihenhessek egy kicsit. A nap sugaraival olyan kellemesen átmelengette a földet, hogy igazán jól esett elücsörögni rajta, közben pedig az alant elterülő hatalmas erdőt figyelni, melyet a Karancs hegy és a Salgói vár fog közre. Miközben a tájat figyeltem nem messze tőlem egy csinos tollruhás széncinege szállt le a még csupaszon álló fák ágai közé. Kényelmesen elhelyezkedett és rákezdett csengő énekére. Hosszú perceken keresztül, még ott ücsörögtem, kedves hinta dalocskáját ismételgette. Nem sokkal később társa is akadt, egy másik cinege is bekapcsolódott az előadásba, és hol az egyik, hol a másik dalolta világgá énekét. Talán a közelben egy tojó is volt, és ezek a szépen csilingelő strófák neki szóltak, hogy el tudják vele rabolni a szívét.  Olyan kényelmesen elhelyezkedtem ott a puha homokban, ahol oly gyengéden melengettek a nap sugarai, hogy nem esett jól elindulnom, pláne úgy, hogy a kis madárkórus egyre csak bővült és bővült. A cinegék mellett felléptek még a csuszkák, a tengelicek, a vörösbegy és egy kicsit messzebbről egy csinos éjfekete ruhás rigó énekét is odarepítette a szél. Akár estig is elhallgattam volna őket, de lassan indulnom kellett, hiszen a meredek hegyoldal még előttem állt. Ahogy a fák ritkultak, úgy lett egyre vékonyabb az avarszőnyeg, melynek biztonságos védelméből sorra bújtak elő a vékonyka, üde zöld fűszálak. A hegy másik oldalán ereszkedtem vissza és lent a völgyben, az erdő első virágai bontogatták szirmaikat. Zöldes, bordós színükkel különlegesen szép látványt nyújtottak az erdei kutyatejek, a barna avarban. Nem messze tőlük egy fény felé törő bársonyos tüdőfüvet is megpillantottam, de neki még idő kell, hogy teljes pompájában tudjon ragyogni. Ha ilyen kellemesen enyhe marad továbbra is az időjárás, akkor bő egy hét, és ő is elkezdi rózsaszín szirmait bontogatni. De nem csak ők élnek erre felé, salátaboglárkák, piros árvacsalánok, tyúktaréjok és erdei galambvirágok is itt találtak otthonra, de ők még az avar puha védelmében ébredeznek. És majd egy szép tavaszi reggelen álmosan előbújnak, hogy többedmagukkal színes virágszőnyeggel terítsék be az erdők talaját.  

Téli napforduló.

December 21-ét írunk, ma van a téli napforduló napja, azaz a csillagászati tél kezdete.  Ilyenkor a Föld forgástengelye a legnagyobb szögben hajlik el a Nap sugaraitól, melynek köszönhetően ezen a napon a leghosszabb az éjszaka, és a legrövidebb a nappal. 

Őseink számára ez egy jeles nap volt, az egyik legfontosabb ünnep, melyet az Újjászülető fény ünnepének neveztek el. Ezt a napot tartották, az új esztendő kezdetének.
Hiába van az év legsötétebb napja, mégis ez hozza el mindenki szívébe, és életébe a Fényt!

Búcsú októbertől!

Elérkezett az október utolsó napja, holnap már novemberbe lépünk. Az idei esztendőben csodaszép ősszel ajándékozott meg minket a természet. Aki az erdők, mezők, rétek ösvényeit járta, annak biztos vagyok benne, hogy szebbnél-szebb élmények vannak a szívében meglapulva. Hiszen a lombszíneződés bő egy hete érte el a csúcspontját, a fákra, és a bokrokra olyan gyönyörű színeket festett a természet, melyre emberi kéz képtelen lenne. Sárga, barna, bíborvörös, rózsaszín, és a zöld megannyi árnyalata, díszítette a fák legcsinosabb lombruháit, és ahogy a gyenge szél végigsimította őket, könnyed táncba kezdtek, búcsút véve otthonuktól, aláhullottak a talajra, hogy a közelgő télen puha takaróval melengessék az erdő apró lakóit. 

Az ebben a hónapban átélt élményeimből egy csokor fotót szeretnék Nektek megmutatni, én ezzel vennék búcsút az ősz legszebb, és legszínesebb hónapjától. 

Séta, a napsütésig.

Hetek óta puha ködtakaró fedi a tájat, de a karácsony  meghozta a változást. Jobban mondva a magasban változott meg az időjárás, mert 625 méter magason, a Salgói várban verőfényes napsütés fogadott minket. Itthonról elindulva sűrű köd borította az erdőt, de ahogy egyre feljebb haladtunk a vár irányába, márt kezdtek felsejleni a nap sugarai, melyek elérve a legmagasabb pontot, csak úgy szikráztak. A vár alatt, pedig mint egy pihe puha dunnába burkolózott táj, kisebb nagyobb foszlánya tűnt fel szemeink előtt. Csodálatos látvány volt, melyről jó pár fotót készítettem, és ezt szeretném most Nektek megmutatni. 

Őszi naplemente.

 

 

November első hetében járunk és az időjárás nagyon kegyes hozzánk. A didergős, deres reggeleket csodálatos, szikrázóan napos délelőttök és délutánok követik, amikor pedig a nap elbújik a horizonton, ismét fázóssá válik az időjárás. Igazi őszi idő, de abból is a szebbik, hideg éjszakákban és a nap sugarainak hála, melyeknek még melengető erejük van, langyos nappalokban lehet részünk. 

A korai sötétedés miatt, sajnos egyre kevesebb időm jut a természet ösvényeit járni, de mihelyst alkalmam nyílik rá, élek a kis szabadidőmmel és útra kelek. Tegnap elterveztük, hogy munka után kilátogatunk a Salgói várba, megcsodálni az őszbe forduló táj szépségét. Szó szerint versenyt futottunk az idővel annyira siettünk, hogy még láthassuk a lemenő nap sugarait, mely a napokban narancsvörösre festették az égboltot. A vár felé vezető ösvényt hatalmas bükkfák ölelik körbe, melyek egytől egyig csodaszép sárga lombruhába öltözve búcsúztatják a lassan elmúló őszt. Ahogy egyre magasabbra értünk úgy lett egyre fázósabb és hidegebb a levegő, fent a várban pedig éles szél fogadott minket. Itt mindig lengedezik szellő, mely a meleg nyári napokon nagyon jó lesik, de most szinte vágta az arcomat, de ez nem vette kedvem. Végszóra értünk ki a vár kupolájába, a nap vörös színben pompázott és az égboltot is narancsvörös felhők díszítették, mely csodaszép látványt nyújtott. A vár alatt elterülő erdők fái, sárga, barna és vörös lombruhába öltöztek, melyek között már csak a fenyők tűlevelei zöldültek. A hideg időben álmosan pöfékelő kémények füstje ülte meg a tájat és szivárgott be a völgy ölelésébe. Innen a magasból, mintha alacsonyan szálló, hófehér felhőfoszlányok lettek volna, melyek az egyre sötétedő tájjal nagyon szép kontrasztot alkottak. A nap percek alatt eltűnt a hegy mögött és a sötétség szinte pillanatok alatt puha paplanját a tájra borította. Aprócska fények kezdtek ébredezni egy kis világosságot adva a lábaink alatt elterülő rohanó kis világnak. Itt fent a magasban ebből a világból csak a fényeket érzékeltük, mert itt csend és nyugalom ölelt minket körbe, csak a természet neszeit lehetett hallani, semmi mást. Lassan indulnunk kellett, mert szokás szerint az elemlámpa ezen az estén is otthon maradt, így hát tapogatózva szedtük lábainkat a puha avarszőnyegben. Lefelé jövet már csak a fák árnyit lehetett látni, de a látvány hiányát a hangok kárpótolták. A néma csendben olyan tisztán lehetett hallani,  amint a fák levelei elengedve az életet, földet érnek, az avar csörgését a lábunk alatt és az állatok neszeit, amint az apró száraz ágak megreccsennek a patáik alatt. Az erdő mély csendjét hirtelen egy számomra nagyon kedves hang törte meg, az a hang amit otthon a kertemben is olyan sokat hallok és bevallom nagyon nagy kedvencem. Ő pedig nem más volt, mint a macskabagoly. A tojó nyávogó hangja mesze suhant a sötét erdő fái között, ezzel jelezve, hogy megkezdődött a napja. A macskabagoly kifejezetten éjszakai életet élő madár és a sötétség leple alatt kezdi meg vadászatát. Utunkat szinte végigkísérte kedves hangja, de ahogy egyre kijjebb értünk az erdőből, úgy a hang is halkabb lett, mígnem teljesen elcsendesült. Utunk végén hátrahagytuk az ébredező éjszakai erdőt és a benne vadászatukra induló éjszakai állatokat, mert ilyenkor is zajlik ám az élet, az erdő lakói által kitaposott ösvényeken. Egyesek aludni térnek, míg másoknak ilyenkor kezdődik meg pirkadatig tartó napjukat.