2019. február 14., csütörtök

A tavasz első reménysugarai





Az idei tél nem bánt szűkösen a hideggel és a hóval, és még koránt sincsen vége. A mi vidékünkön december közepétől hol vékonyabb, hol vastagabb hó dunna fedte be a tájat. De ez így is van rendjén, hiszen így szép a tél, és a szépség mellet fontos is a puha hótakaró az erdők, mezők növényei számára.
Azonban annak ellenére, hogy február eleje van, mégis megjelentek a még oly messzinek tűnő kikelet első reménysugarai. Hisz mi is jelezhetné szebben a tavasz közeledtét, mint az erdők törékeny virágai, a csillagszemű kikeleti hóvirágok.
Ha fellapozzuk a növényhatározó könyveket, láthatjuk, hogy a kikeleti hóvirág virágzásában februártól áprilisig gyönyörködhetünk, de kedvező időjárás esetén vannak évek, amikor még előbb is szárba szökkennek. Mivel jól tűrik a fagyot és a hideget, akár a keményebb mínuszokban is elődughatják aprócska kis fejeiket, még a vastag hótakaró alól is. Ez pedig az idei esztendőben is így történt. Az elmúlt hetekben végig vastag hó dunna fedte be a kiserdő ösvényeit, mely dunna az elmúlt hétvégén, a hirtelen jött enyhülés hatására olvadásnak indult. A hatalmas fák védelmében élő hóvirágok pedig, úgy döntöttek, hogy ők biz tél ide vagy oda, elkezdenek a tavaszra készülődni. A leveleik már szépen kezdenek előbújni, közöttük pedig ott lapulnak a tőkocsányokon
pihenő bimbóik. Az, hogy fejlődésük hogyan alakul, nagyban függ a következő időszak időjárásától. Ha visszatér a hideg és a hó, akkor lassabban kezdenek neki az igazi pompájuknak, de, ha marad az enyhébb idő, akkor napról napra egyre nagyobbak lesznek, míg majd egy szép téli reggelen elkezdik szirmaikat szétbontogatni, csillagszemeikkel pedig rámosolyogni a körülöttük elterülő világra.     


2019. február 10., vasárnap

Egy kis tavasz a télben


 Téli fülőkék


 Téli fülőkék csoportja


Júdásfülegomba


Kora délelőtt volt, amikor a nap sugarainak szikrázó fénye a szabadba csábított. Az égbolt élénk kék színben tündökölt, melyen csak egy-két kósza fehér felhőpamacs úszott tova, mint a tenger nyugodt vizén andalgó kishajók. A nap fényét eszük ágában sem volt megzavarni, tisztes távolban lebegtek tova észak felé. Az alacsony hőmérséklet ellenére a levegő kellemesen enyhének érződött, hiszen a nap már ilyenkor tél vége felé nem csak vakító fényét szórja, hanem ereje is egyre gyűlik, így kellemesen meleggel ajándékozza meg a tájat.
Az északi részeken, ahol még az árnyék az uralkodó, és ahová a napsugarak még nem tudnak beosonni, mind a mai napig jó pár centis hótakaró fedi be a talajt, mely fagyottan és kitartóan uralja az ösvényeket. A déli oldalakon ezzel szemben, már nyoma sincsen a hónak, sőt mi több, üde zöld fűszálak, apró levélkék, puha mohaszőnyegek kezdenek álmosan nyújtózkodni az ég felé. A bátrabbakat, a vakmerőbbeket már előcsalták a nap meleg sugarai, pedig a tavasz még odébb van, de ők ezzel mit sem törődnek. Mindezek ellenére mégis jó volt velük találkozni, jól esett a szememnek és a lelkemnek az üde zöld színekben pompázó aprócska növények látványa.
Az erő szélén, ott ahol egy kidőlt fa zárja el az ösvényt, őzsuta álldogált. Sötétbarna, csillogó szemeivel az égboltot kémlelte, miközben a napsugarak kedves arcát simogatták. Hosszú pillanatok teltek el, de ő nem mozdult, jólesően tűrte a testét átmelegítő fényt. Szürke, téli csuhája szinte teljesen beleolvadt a környezetébe, melyet ilyenkor télen sokkal sűrűbb és hosszabb szőrszálak alkotják, védve őt a fagyos idővel szemben. Ráérősen, megfontoltan aztán mégis elindult, kecses mozdulatokkal emelgetni kezdte lábait a fagyott hóban, és szépen lassan, védelmezőn elrejtették, körbeölelték testét a szederbokrok.
Lábaim alatt a fagyott hó ropogott, melynek teteje olyan kemény volt, hogy be sem szakadt testem súly alatt. A tisztás, mélyebben fekvő részében, még hótakaró uralja a talajt, hiszen ide még nem hatolnak be a melengető napsugarak, mert a fák eltakarják fényüket. Visszatérve az erdő déli részébe, viszont a hónak már nyoma sem volt, a puha avar tette kellemessé a járást. Hirtelen gyenge szél osont végig előttem az ösvényen. Óvatosan a száraz faleveleket kezdte igazgatni, akik beleegyezőn hagyták, hagy rendezgesse őket kedvére.
A fák sudarából ekkor halk, de mégis olyan kedves csicsergések szűrődtek ki. Megszámlálhatatlanul sok, aprócska csőrből csendültek fel ezek a gyöngyöző strófák, mely csőröknek gazdái a csízek voltak. Rengetegen vették birtokba a fák ágait, és mindannyian serényen flótáikat hallatták, mellyel talán a boldogságuknak adtak hangot. Régen nem volt szerencsém ennyi egyedet számláló csízcsapathoz, becslésem szerint 60-70 csinos kis tollasból állhatott ez az eleven kis társaság. Nem messze tőlük széncinege kapcsolódott be a csízek alakulatához, majd még egy és még egy. Messze csengőn és teljes átéléssel daloltak. Egyikük a „hinta” dalt ismételgette, a másik kettő csőréből pedig, a „nyitnikék” strófáit csendültek fel. A rögtönzött kis koncert kisvártatva újabb tagokkal bővült, éles füttyeiket ismételgették a csuszkák. A nap melege és fénye jókedvre derítette a kis tollasokat, és egy kis tavaszt loptak az erdő fái közé. Szemeimet behunyva pedig el is hittem nekik, hogy a tavasz megérkezett. Arcomat a nap melege simogatta, lelki szemeim előtt pedig a rügyeiket bontogató fák és bokrok szépsége lebegett.
Mélázásomból hirtelen ágak recsegései, roppanásai zökkentettek ki. A fák között valakik meneteltek, egymást követve libasorban. Sokat nem láttam belőlük, csak annyit, hogy szürkésbarna felöltőt viselnek, és szép nagy termetűek. Ekkor hirtelen, fürgén szaladni kezdtek, talán a széljárás nekik kedvezett és megérezték ottlétemet. Hosszú, kecses lábaikat egymás után szedve nyargaltak le a domboldalon, majd át a tisztáson. Egy szarvascsorda, 14 egyedből álló tagjaival sikerült találkoznom, mely csapat, kettő villás agancsú fiatal bika kivételével, csak tehenekből állt. A vezér mutatta az utat, a csorda többi tagja pedig szófogadóan követte, egymás mögött, libasorban haladva. Pár pillanat volt az egész, én pedig csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, tőlük mintegy 30 méternyire és ámultam figyeltem szépségüket.
Ahogy a rudli eltűnt, én is tovább folytattam utamat, mely a téli fülőkékhez vezetett. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy megtartotta-e őket a természet, és, hogy hogyan bírták átvészelni az olykor -12 fokot is tartogató téli éjszakákat. A mohás fán, melyen hetekkel ezelőtt megtaláltam őket, most is igazi szép fülőke csapat fogadott. Rengetegen voltak, és nem csak, hogy megmaradtak, szépen meg is nőttek. Vékonyka tönkjükön, szép nagy karimás kalapkákat viseltek, szinte dupla akkorát, mint hetekkel ezelőtt. A hó már az utolsó pihéig elolvadt róluk, a napsugarak szabadon, minden akadály nélkül simogatták testüket.
Nem messze tőlük, egy kidőlt akácfán barna gomba fülelt, mintha a fa hallgatózott volna. Ő nem más volt, mint az erdő füle, azaz az egyedi kinézetű júdásfüle gomba. Tavaly ilyenkor nagyon sokkal volt szerencsém találkozni, de most csak ezt az egyet sikerült megfigyelnem, de ő is több volt, mint a semmi. Nagyon szeretem a látványát, mely valóban megszólalásig az emberi fülre hasonlít, és tényleg olyan, mintha az a fa fülelne, aki éppen viseli őt. Általában bodzákon fordul elő, de ő most egy mohapaplanba bújt kidőlt akácfát választott.
A természet lakóinak hála ezen a délelőttön, ismét sok szép élménnyel és emlékekkel térhettem haza, a télben lopakodott tavaszi erdei sétámból.


 Széncinege dala, a téli erdőben

 Őzsuta

 Csíz hím

2019. február 6., szerda

Az első tél



 Őzsuta és gidája

Őzsuta


Február első napjaiban kemény éjszakai fagyok vették uralmuk alá a természet ösvényeit, mely fagyok napközben sem sokat engedtek. A táj fehér ünneplőbe öltözve tisztelgett a tél előtt, és minden lakója a fák, a bokrok, az apró száraz fűszálak mindenki magán hordta ezt az igazán elegáns, kristályokkal díszített felöltőt. Amikor megadatott, hogy a szürke fellegek takarásából előbújjanak a nap fényes sugarai ezek, az apró kristályok szikrázni, tündökölni kezdtek, beragyogva az erdő és a tisztás minden szegletét.
Azonban a hó, a fagy nem mindeninek nyújt ilyen gyönyörűséget. Az élőlények mindebből csak annyit látnak és éreznek, hogy megváltozott a világ körülöttük. Azok a fák és bokrok melyek ősszel és a tél elején finomabbnál-finomabb falatokat kínáltak nekik, most kirabolva, csupaszon állnak. A dőzsölés hosszú hetekkel ezelőtt véget ért, helyette beköszöntött a szegénység, melyben minden egyes, éhségüket csillapító falatért meg kell küzdeniük, ha egyáltalán a vastag hó dunna alatt rábukkannak egy-egy ilyen igazi kincset érő betevőre.
Évek óta él itt a fák sűrűjének ölelésében egy őzsuta, akivel a természetnek hála gyakran megadatik a találkozás. Ez a csinos kiállású erőlakó, minden esztendőben aprócska gidával, vannak évek, amikor pedig iker kicsinyekkel gazdagítja az erdő lakóit. Tavaly nyáron későn ellett, hiszen június közepén még hatalmas pocakját cipelte a zöld lombok sűrűjében.
Ez pedig most meg is látszik a kicsi és törékeny csemetéjén, aki még  a számára ismeretlen fehér világba követi anyja minden egyes lépést. A vastag hó, a fagyos hideg téli idő, a gida számára még újdonság, hiszen ez az első tele, melyet szerencsésen túl kell élnie. Azonban nem csak a tél viszontagságai lepik őt meg, hanem az erdő, mező táplálék hiánya is. Az üde, zamatos fű, a zsenge hajtások, a levelek kellemesen lágy roppanása a fogai között, már rég a múltba vesztek. A hajnali harmat gyöngéd frissítője, már csak kósza emlékként élhet kis buksijában. Korgó gyomra éhségét már csak száraz fűcsomókkal olthatja, melyek elfeküdve pihennek a tisztáson, ízetlenül, aszottan várják, hogy elrágcsálja őket. Az erdőszélen fagyott levelek álldogálnak a vadszederbokrok tövisekkel felfegyverzett védelmében, melyek igaz még zölden díszlenek, de ízüket már rég elvesztették. A hó dunna alól azonban ezeket sem könnyű előcsempészni. Vékonyka, oly kecses lábacskáival óvatosan kapargatja a vastag hótakarót, míg el nem éri a szegényes, de mégis oly sokat érő betevőjét. Közben anyját figyeli, hogy ő is így cselekszik-e, tanulva tőle minden pillanatában. Anyja pedig folyton kicsinyén tartja a szemét, védelmezőn és odafigyelve annak minden mozdulatára.
Így telnek a kis család napjai ebben, a viszontagságokkal teli téli időszakban, és titkon már egészen biztosan a tavaszról és zsenge friss hajtásokról álmodnak, melyek újra, igazi lakomát tartogatnak majd nekik.        


 Őzsuta

2019. február 2., szombat

A tél legszebb arca






Őzgida


Hétfőn napközben egy enyhe légáramlatnak köszönhetően a vastag hó dunna szépen lassan olvadásnak indult. Azonban kora délután egyre komorabb és komorabb felhők kezdtek gyülekezni az égen, melyek egy újabb havazás reményét tartogatták. A reményből szinte pillanatok alatt valóság lett, és egymást követve szép nagyra hízott pelyhek hagyták el addigi felhőotthonukat. Olyan gyorsan hullottak alá, hogy alig lehetett szemmel követni őket. Most nem himbálóztak könnyedén, nem libegtek légiesen a levegőben, csak gyorsan, mint akiknek sürgető dolguk akadt zuhantak alá. A sűrű havazásban alig lehetett előre látni, mint fehér függöny, abból is a sűrűbb szövésű takarta el a tájat. A pelyhek pedig csak hulltak és hulltak rendületlenül, megállíthatatlanul egészen késő estéig. Ahogy a szoba ablakában, kedvenc fotelemben üldögéltem, mint egy gyönyörű csoda tárult elém az erdő. A hó, mint gyenge fényű lámpás világította meg a fák rengetegét, és egészen távolra el lehetett látni. Szeretek így ücsörögni és csak úgy szemlélődni, figyelni, mely teljesen feltölt és megnyugtat.
Az idei tél a mi vidékünkön igazán kitesz magáért. Hiszen gyakran gyönyörködhetünk a tél legszebb kincsében a havazásban, mely a fagyos időnek hála szépen meg is marad, minden télszerető ember örömére.
Sejtettem, hogy másnap, amint virradni kezd mesés látvány fog majd fogadni, és így is lett. Minden fa, minden bokor ága vastag hórétegbe öltözött, még a leges legvékonyabb kis gallyacskák is. Mint a legszebben hímzett, fehér csipke takarta volna be a természet ösvényeit. Ez a látvány valahogy most más volt, mint az eddigi havazások után, most mindenen megültek a kristályok, semmit és senkit sem hagyva csupaszon.
Az erdőszélen őzsuta és aprócska gidája keresgélt egy kis betevő után. Dolgukat a vastag hó, igencsak megnehezítette, és küzdelmessé tett pár falatnyi élelmet is. Óvatosan és gyengéden a bokrok ágairól rágcsálták a rügyeket, mely, ha jól nem is lakatta őket, de a gyomrukat mardosó éhséget, valamelyest csillapította. A kicsi folyton anyja nyomában haladt, kisebb-nagyobb távolságra elmaradva tőle, de egy pillanatra sem tévesztve szem elől.
Ahogy egyre jobban virradni kezdett, felsejlettek a hegyek ormain a nap első aranyló sugarai, és a fák csupasz karokkal álldogáló sudaraiba lopakodtak.
Kora délelőtt volt, amikor friss, ropogós hó a szabadba csalt engem is. Jól felöltözve könnyed sétára indultam. Az égbolt, vakítóan kéken ragyogott, melyen csak egy-egy kósza felhőfoszlány úszott tova. A levegő kristálytiszta volt, a levegő pedig mozdulatlanul állt. A hó dunnában pihenő pelyhek, ahogy a nap sugarai simogatták őket, úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt aprócska gyémántok. Mintha egy varázslatos mesevilágba cseppentem volna, lélegzetelállító szépségű volt ezen a napon az erdő, és a tisztás. De nem csak szememnek volt gyönyörűség, hanem a fülemnek is. Hiszen ahogy a nap langyos sugaraival a fák ágait simogatta sorra szólaltak meg a madarak is. Csuszkák füttyögtek boldogan, és messzi hangzóan, szajkók próbálkozta meg a dalolással, mely nem igazán ment neki, így a dalból egészen különös hangok kerekedtek, de mégis olyan jó volt őket hallgatni. Talán a széncinegéktől kaptak kedvet, akik egyik gyöngyöző strófáikat hallattak a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” ismételték hinta dalocskájuk, oly jól ismert hangjait, mely könnyedén kúszott tova az erdő fái között. Idén már volt szerencsém megfigyelni ezt a kedves éneküket, de most sokkal áthatóbban, sokkal erőtől teltebben csengett. A téli kis madárkoncertbe részt vett a nagy fakopáncs is, de ő nem dalával, hanem kedves dobolásával tette színesebbé a hangversenyt.
Olyan lelket nyugtató volt a havas erőben tett sétánk, melyben újra a számomra legszebb előadásokban, a madarak énekében gyönyörködhettem, hiszek ezek a pillanatok mindennél többet érnek.
  
 Széncinege

 Nagy fakopáncs

Szajkó

2019. január 29., kedd

Dobpergés az erdő fái között


Nagy fakopáncs hím


Január végét írunk, a télből még egy hónap van hátra, mégis mintha a természet lakói már készülnének, a most még oly elérhetetlennek tűnő tavaszra. A készülődés mindenki számára hallható, aki nyitott és értő füllel járja a természet ösvényeit.
A napokban erdei sétáim során igazán kedves hangokon akadt meg a figyelmem, mely hangok nem mástól, mint a nagy fakopáncstól származott. A leggyakoribb harkályunk már elkezdte világgá dobolni territóriumának határait, mit sem foglalkozva vele, hogy dermesztő hideg és vastag hódunna tarja fogva a természetet. Ahogy a szürke fellegek mögül felsejlenek a nap egyre több meleget adó sugarai, ő nem tétlenkedik. Egy megfelelő ágcsonkot vagy fatörzset keres magának revírjén belül, melyet aztán erős csőrével ütemesen és gyorsan kopogtatva hallatja dobolásra emlékeztető hangját. Tudja jól, hogy melyik számára a legmegfelelőbb hely, ami az általa keltett hangot, mint egy természetes rezonátor felerősíti, melynek köszönhetően több száz méterre is elhallatszik a jelzése. Míg ez a hang a mi füleinknek kedves, a tavasz közeledtét jelző előadás, addig a fajtársai számára fontos információkat és mondanivalókat hordoz magában. Ők ezekkel a számunkra titkos jelekkel kommunikálnak egymás között. A többi hímnek ez a hang azt jelenti, hogy a terület már foglalt, és gazdája nem szívesen látja az idegen betolakodót. A tojóknak viszont az jelenti, hogy egy párt kereső hím próbálja meg elcsábítani őket. A dobolás minél erőteljesebb és minél gyakrabban szól, annál jobb erőnlétnek örvend az adott egyed, mely a tojóknak igencsak fontos szempont társaik kiválasztásánál. Hiszen az erős, jó kondícióban lévő hímek megfelelő nagyságú territóriumot tudnak fenntartani, melyben majd a fiókanevelés időszakában elegendő táplálék lesz az utódaik számára. Tehát a madarak igencsak előrelátóak, és olyan információkat is ki tudnak olvasni ezekből, a hangokból, melyek döntő szerepet játszanak majd a párkapcsolatuk kialakításakor.
Ahogy telnek a napok, a nagy fakopáncsok, a szinte az egész erdőt betöltő dobolása egyre többször és többször fog felcsendülni. Ezek a hangok mellé pedig, sorra csatlakozik majd a többi tollas is, hisz szépen lassan, ahogy a tavasz közeledik, mindegyikük elkezdi kijelölni saját kis fenségterületét. Így nekik köszönhetően, a tél vége felé újra a madarak kedves, csilingelő hangjaitól lesznek egyre hangosabbak a természet szerteágazó ösvényei.  


 Ebben a videómban hallhatjátok a nagy fakopáncs dobolását


      Nagy fakopáncs hím

2019. január 25., péntek

Fészek a fenyő ágai között



Bojtika

 Mókusfészek

Bojtika otthona, a szép sudár fenyőfa


Amióta itt élünk az erdőszéli kis házunkban, kertünk fontos és tiszteletbeli vendégei a mókusok. A szép terebélyesre nőtt, évről-évre kiadós termést érlelő diófák, a ropogós eleséget rejtő mogyoró bokrok, rendszeresen kis kertembe csalogatják kedvenc kis teremtényeimet, a folyton sürgő-forgó mókusokat. Az erdő közelsége nagyban megkönnyíti a dolgukat, hiszen a fák koronájának védelméből le sem kell merészkedniük a talajra ahhoz, hogy időről-időre meglátogassanak. Az ágak rengetege, melyek egymásmellet összefonódva állnak, mint egy úthálózat vezeti őket élőre. Ez biztonságot nyújt a számukra és védelmet, hisz rájuk is leselkednek veszélyek, melyet ők is jól tudnak, így azokat a helyeket keresik, ahol biztonságban érezhetik magukat. Itt nálam ezt is megtalálják, a biztonságot, és a másik fontos dolgot, az élelmet, mely az év minden egyes napján megadatik nekik.
Szinte majdnem pontosan egy évvel ezelőtt arról számoltam be Nektek, hogy Szotyika a mókuslány a szép sudárra nőtt fenyőfám ágai közé kezdett építkezni. Elhagyva erdei kis lakását, úgy döntött, hogy életét az én kertemben fogja élni, melyhez először takaros kis otthont épített. Szotyika egészen nyár közepéig itt lakott családjával, és a szemeim előtt cseperedtek fel aprócska gyermekei is, akikben napról napra gyönyörködni tudtam. Majd egy napon az egész családnak nyoma veszett, és nagy bánatomra hosszú ideig nem láttam őket. Hetek teltek el mókusvendégek nélkül, majd egy szép őszi napon Bojtoska a másik kedves vendégem visszatért, gyermekei kíséretében. A dió érése visszacsalta őket, és egész álló nap annak finom termését rejtegették, hogy mire eljön a tél, aprócska spájzaik rendesen meg legyenek pakolva. A kicsik figyelték anyjuk minden mozdulatát, és próbáltak tőle minden fortélyt, minden praktikát ellesni.
Most tél közepe van, a kis raktárak pontos helyei kezdenek megkopni a mókusok buksijában, és a hó dunna is nehezíti a helyzetüket, de etetőimben finom csemegék várják őket, így nélkülözniük nem kell egy napon sem. Így minden nap velük ébredezek, és őket figyelem, ahogy a szürkület első jeleire megjelennek, és reggelizni kezdenek.
Szinte pontosan egy évvel ezelőtt kezdett neki Szotyika a fenyőfán álló fészkének az építésének, most pedig szinte napra pontosan ugyanazok az események zajlottak le. Egyik reggel a földön hevert a szép gondosan elkészített fészke. Alaposan szemügyre vettem a kis építményt, hogy pontosan miből is áll, milyen anyagokat rejt a kuckó. Benne lapult a tavaly télen elcsent fekete meleg zoknim, és még egy másik zokni is bele volt építve, melynek szintén nyoma veszett. Arcom mosolyra húzódott, hogy milyen kis okos volt drága Szotyika, milyen jól tudta, hogy szerzeménye védelmező meleggel borítja majd be aprócska testét, és, hogy milyen gondossággal építette meg hajlékát. Ezt a hajlékot most Bojtoska taszította le a mélybe, de csak azért, hogy szépen apránként, az ő kedvére építhesse újra, ugyan oda, ahová egy évvel ezelőtt akkori kis barátja is. Ahogy teltek a napok, az otthon alkotórészei, a zoknik, a száraz levelek, a mohadarabok, a fenyő száraz ágai szépen lassan eltűntek, és visszakerültek újjáépítve a fenyő védelmező sudarába. Azóta Bojtoska már nem az erdő felől érkezik, hanem a fa örökzöld ágai közül, mely védi őt fagytól, hótól, és a hideg szelektől is. Így neki hála újra mókuslakó költözött a kis kertembe, aki napról-napra velem éli az életét.      


 Mókusfészek és a benne lapuló zoknik

 Mókusfészek és a benne lapuló zoknik

2019. január 18., péntek

Kalaposok a hó rejtekében


 Téli fülőkék




Az elmúlt napokban újra beköszöntött az igazi tél. Az éjszaka leple alatt kemény -15 fokos mínuszok tomboltak, melyek szorításukból napközben sem sokat engedtek, így jóval nulla fok alatt maradt a hőmérséklet. A hideg időhöz pedig a havazás is csatlakozott, így újra csillogóan fehér hó dunnába tudtak bújni az erdők, mezők ösvényei. De hát, ha tél van, legyen igazi tél, és ez számomra az, melyet nagyon szeretek.
Kora délután könnyed kis sétára indultunk, mely sétának konkrét terve is volt. A tavalyi esztendőben, a hóval borított erdőben sikerült, egy addig ismeretlen gombafajjal találkoznom. A becsületes neve Téli fülőke, és ahogyan a neve is elárulja, a téli időszak aprócska kalapos gombája. Dacolva a hideggel, a faggyal és a hóval ők ilyenkor színesítik az erdők rejtekeit, csak szemünket kell nagyon nagyra nyitni, hogy észrevegyük, mert termetük igazán pöttömnek mondható. Azonban picurka mértük ellenére igazán csinos kis teremtmények.
Ha tudjuk hol élnek, milyen helyeket kedvelnek, és figyelmesen járjuk az utunkat, akkor nagy esélyünk van összetalálkoznunk velük. Tavaly meglepetésszerűen ért a találkozás, hisz nem ismertem őket, nem tudtam róluk semmit, de ezt ügyesen pótoltam. Utána olvastam, kinyomoztam milyen életet is élnek valójában, milyen helyeket választanak a növekedésükhöz, és pontosan mikor is kezdik meg fejlődésüket. Így idén már okosabban, és jobban odafigyelve indultunk a keresésükre. Utunkat arra vettük, ahol a múlt télen is találkoztam velük, de most hiába kerestük, nyomuk sem volt. Így tovább folytatva a keresést, alaposan szemléltem végig a korhadó fákat, a talajon heverő rönköket, és a hosszú évekkel ezelőtt kivágott fák tuskóit, mert bizony ők ilyen helyen élnek, vagy, ha pontosabban akarok fogalmazni, élősködnek. Bizakodó voltam, hogy talán egy kis csoportot sikerül észrevenni. De sajnos mindhiába, ez a találkozás nem akart létrejönni, és a keresést a hótakaró is nehezítette.
Már hazafelé tartottunk, amikor kidőlt fa, mohás törzsét borító vékony hó dunna alól, apró barna kalapkák kandikáltak elő. Alig látszódtak ki, hisz kicsi fejüket, és rövidke tönkjüket szinte teljesen elfedte a fehér lepel. De ott voltak, és nem is kevesen, a hó fogságában pedig lehet még többen is megbújva pihentek. Talán valamilyen madár tartózkodott ezen a kidőlt fán, mert egy részén érintett volt a szűz hó, a kis kalaposok éppen onnan kukucskáltak elő. Szerencsénk volt, hogy rájuk bukkantunk, és, hogy valaki láthatóvá tette őket. Ha elolvad a hó, újra látogatást teszek náluk, mert szerintem többen is lehetnek még a hópihés sokaságának a védelmében, mert általában kedvelik a csoportos életet, és, ha sikerül megfigyelnünk, akkor többedmagukkal láthatjuk őket.  
Attól nem kell tartanom, hogy a fagyok kárt tesznek bennük, mert jól bírják a hideget, csupán egy kis szünetet tartanak ilyenkor a növekedésükben, és, ha az idő újra enyhébbre fordul, újult erővel tovább tudnak fejlődni.