2019. április 22., hétfő

A tavaszi erdő virágkincsei



Erdei ibolya 

 Mezei zsálya és szorgos kis vendége

 Selymes zanót

 Salátaboglárka

 Piros árvacsalán

Április vége felé járunk, amikor a tavasz már teljes szépségében pompázik. Az erdők, mezők ösvényeinek lakói már mind, egytől-egyig ébren vannak, hogy egyedi szépségükkel gazdagítsák a természetet.
Kora délután volt, amikor a kellemes tavaszi meleg a szabadba csábított. Az erdő ösvénye már árnyasabb, mint pár hete volt, hiszen a fák hosszú, égbe meredő karjain üde zöld levélkék pihennek. Ahogy a gyenge szellő a sudarakba osont gyengéden ringatni kezdte őket, kedves árnyaik pedig a törzseken és a talajon titokzatos mintákat rajzoltak. A nap eleven sugarai már nem tudnak akadálytalanul az erdőbe hatolni, a kacagóan zöld, zsenge levélkék már útjukat állják, de amikor sikerül beosonniuk, annak a látványa maga a csoda. Olyankor a fények játéka még szebbé, még ragyogóbbá varázsolja a fák rengetegét.
Ahogy utamon haladtam előre, a madarak ujjongó, szerelemtől ittas strófái követték minden lépésemet. A számtalan strófa között azonban volt egy hang, egy olyan szólam, melyre minden évben izgatottan várok. Ez a nevét ismételgető madár hozza el számomra az igazi, hamisítatlan tavaszt. Ő nem más, mint a kakukk, akinek szólamait ezen a vasárnapon sikerült először hallanom. Boldog voltam, hiszen tudtam, hogy ettől a naptól kezdve, egészen nyár közepéig vele együtt, az ő kíséretében fognak telni a sétáim.
A kakukkon kívül csengő dallamaikat hallatták a fekete és az énekes rigók, hinta dalocskájukat ismételgették a széncinegék, trilláztak a kék és a barát cinegék, önfeledten füttyögtek a csuszkák, hangosan, talán a leghangosabban strófáztak az erdei pintyek, csilpcsalpfüzike nevét ismételgette a tölgyfa ágai között, csinos mellénykét viselő vörösbegy hallatta hangját a bodzabokor ágai közül, mely hang úgy osont tova, mint a lágyan csörgedező kispatak. A messziből harkály dobolt, de már nem azzal az elánnal, mint hetekkel ezelőtt tette, inkább olyan tessék-láséknak tűnt ez a hang, majd újra és újra felzendült a zöld küllő boldog és önfeledt kacagása is, mintha kinevetné az erdő lakóit.
Az erdei út mentén, a fagyalbokrok fiatal zöld leveleket viselő ágacskáinak árnyékában szerényen pislogtak az erdei ibolyák. Pedig ha tudnák milyen szépek, és milyen kellemes illattal áldják meg az erdőt, akkor biztosan nem rejtőzködnének el a bokrok zöld szoknyájának rejtekébe. Szorgos méhek, szép termetű dongók, puha meleg szőrkabátot viselő pöszörlegyek zsongták körbe nem csak az ibolyákat, hanem a tavasz nektárban dús minden apró virágát.
A hegyoldal, ahová utam tartott kedves hely a számomra, több okból is. Innen a legszebb a kilátás szeretett otthonomra, arra a csodás tájra, melynek látványa újra és újra rabul ejti a szívem, és mellyel soha nem tudok betelni. A másik ok pedig az élővilág gazdagsága. A hegyoldalon szép kort megélt tölgyfák élik öreges életüket, melyeken az elmúlt évtizedek már meghagyták a nyomukat, de mégis ettől olyan különlegesek, és értékesek. Mély ráncaik a hosszú idő elmúlásáról árulkodnak, mely alatt oly sokat láthattak és tapasztalhattak, ha mesélni tudnának az átélt időkről, ámultan hallgatnám a történeteiket. Ezeknek a fáknak a védelmében tavasztól egészen ősz végéig szebbnél-szebb virágok élik az életüket, és annak ellenére, hogy jól ismerem ezt a helyet, évről-évre meg tud lepni, és ajándékozni újabbnál-újabb megfigyelési élményekkel.
Ahogy lábaimat szedtem a tavaly ősszel lehullott levelek csörögtek a cipőm talpa alatt. Az elmúlt hosszú hetek, sőt hónapok alatt alig volt csapadék a vidékünkön, és ez a szárazság, mindenből kiszívta a nedvességet. A talaj mély ráncokat visel magán, az avar pedig olyan száraz, hogy minden lépésem nyomán hangos csörög, mintha beszélni akarnának, hangjukat hallatni, és esőért kiáltani. De az eső sehogy sem akar megérkezni, pedig óriási szükség lenne rá, hogy a száraz föld szomjúságát tudja oltani, és hogy a belőle születő életek gyökerei vízhez juthassanak.
A szárazság ellenére azért sikerült találkoznom jó pár tavaszi virággal, de korántsem annyival, mint egy esztendővel ezelőtt. A barna levelek védelméből selymes zanótok dugták elő sárga fejecskéiket, lilán tündökölt az idei első lila szirmokkal büszkélkedő sudárra nőt mezei zsálya, a fűszálak közül nyúlánk mezei keresztfű kémlelete az eget nem e lát, esőt hozó felhőket közelegni, pongyola pitypangok nézelődtek a zöldellő fűszálak között, és úgy festettek, mintha a nap korongja többedmagával pottyant volna a talajra. Az erdei kutyatejek pedig annyian voltak, mintha az égből szórták volna alá őket. Itt-ott még salátaboglárkák csillogó sárga szirmai, apró rózsaszín virágokat viselő piros árvacsalanak, lila színben pompázó kerek repkények bújócskáztak. Az egyik öregedő tölgy lábánál pedig szerényen meghúzódva pihent az aprócska fehér virágokat viselő közönséges derecevirág. Ezen a sétámon még csak vele sikerült találkoznom, de jó pár nap múlva sokkal, de sokkal többen lesznek, és a hegyoldal talaját fehér virágszőnyeggel borítják majd be, mintha frissen hullott hópelyhek szálltak volna le az égből.
Amikor sétámról hazafelé tartottam a fénylő kék égen újabb és újabb fellegek tűntek fel. Észak felől, egymást követve kergetőztek, és mire hazaértem a nap korongját is uralmuk alá vették. Az eső reményét hozták el, de sajnos ez a remény szerte foszlott, mert ezek a fellegek nem hozták el a várva várt éltető csapadékot és felfrissülést, melyet a természet lakói már annyira vártak.  
  

      Közönséges derecevirág

Pöszörlégy

Salgói vár

2019. április 15., hétfő

Kiskertem ékessége





A tavasz első hónapjának a végén kezd ébredezni téli álmából kiskertem barackrózsaszín virágokat nevelgető cserjéje, a japánbirs. Évről-évre nagyon várom, hogy nyúlánk ágkarjain megjelenjenek az első bimbók, melyek az igazi tavasz beköszöntét jelentik a számomra. Az idei esztendőben is rengeteg apró bimbó várakozott a napsugarak gyengéd simítására, és a kellemes meleg eljövetelére, melyek mindegyike a bőséges virágzás reményét tartogatta magában. Az igazi, hamisítatlan kikelet pedig március végére meg is érkezett, mely sorra bontogatni kezdte a virágok szirmait, most áprilisban pedig igazi pompájában tündököl, és ő lett a kiskertem legszebb ékessége. 








2019. április 9., kedd

Mókus nász


 Barnika az udvarló


Bojtika a mókuslány

Az erdő lakói hosszú hetek óta érzik a tavasz közeledtét. A puha, vörös bundás mókusok már januártól egymást kergetve tudatták egymással szimpátiájukat.
Kiskertem fenyőfa lakójának Bojtikának is, szerelemre lobbant a szíve. A tavalyi esztendőben is voltak aprócska kölykei, melyeket a nyár végén el is hozott hozzám. Ha a természet is úgy akarja, és védelmébe veszi ezt a kis mókuskát, akkor ez idén sem lesz másként, hiszen hosszú hetek óta egy szép szál mókuslegény követi minden egyes mozdulatát. Kora reggel, amikor még alig szűrődik be fény a kertembe és a kis erdőbe, ők már talpon vannak. Bőszen és boldogan kergetőznek a sudár bükkfák törzsei körül, mintha macska egér fogócskát játszanának. Bojtika szalad elől, dús szőrrel borított farkát, mint könnyed zászlót mozgatja, ezzel jelezve szimpátiáját a barna bundás legénynek, aki szorosan mögötte szedi a lábacskáit, le ne maradjon a kiszemelt mókuslány mögül. Fára fel-fáról le, ügyesen ugrálva a talajon, majd ismét vissza a csupasz ágak közé, fel egészen magasra a sudarakba, majd nagy ugrásokkal át a szomszédos fára és annak a törzsén körbe-körbe. Így zajlik a szerelmi fogócska Bojtika és szerelme Barnika között.
Miután elfáradtak betérnek a kis kertembe, felkeresik a rejtekeket, ahol a diócsemege lapul és nagy egyetértésben egyik az egyik, míg másik a másik ágon megreggelizik. Nincsen civakodás, nincsen szőrbekapás, szépen békében megvannak egymás társaságában. Amikor pedig korgó gyomrukat jóllakatták, Bojtika elkezdi rejtegetni a kert minden zugába a kitett maradék diót. A sziklakertembe, a bokrok tövébe, vagy csak éppen a hódunna alá. Barnika pedig nyomában szaladva mindenhova követi, hogy egy pillanatra se veszítse szem elől. Őt ilyenkor nem igazán érdekli a rejtegetés, a spájzolás, minden percét leköti a csinos mókuslány.
A mókusok párzási időszak főként januárban kezdődik meg, de az idősebb egyedek szíve, már december vége felé szerelemre lobbanhat. Ebben az időszakban a legaktívabbak, és főként a reggeli és kora délelőtti időszakban figyelhetjük meg elevenen, fáradtságot nem ismerő udvarlási rituáléjukat. Az egyébként magányosan élő kis bundások, ilyenkor folyton folyvást egymás társaságát keresik. Ha pedig egy idegen, nem kívánatos hím mókus tűnne fel a közelben, akkor azt nagy veszekedés közepette zavarná el a környékről, védelmezve szerelmét a konkurencia elől.
A természetnek hála, már hetek óta szemtanúja lehetek Bojtika és Barnika nászidőszakának, mely be kell, hogy valljam nagyon sok megfigyelési élményt és mókás pillanatokat ad a számomra. Bízom benne, hogy a szerelmük gyümölcseit, a megszületendő kis apróságokat és mamájukat, a természet oltalma alá veszi, és egy szép nyári napon újra megadatik, ami a tavalyi esztendőben is, hogy láthatom kedves kis kölykeiket.      


   Őrszem, egy szép téli reggelen 
 Barni keresi Bojtit

2019. április 3., szerda

Ezerhangú erdő



Bársonyos tüdőfű

Közönséges nünüke


Kellemes, rég nem érzett meleg fogadott az erdő fái között, amikor a sétámra indultam. Talán ezen a vasárnapon volt az idei esztendő első, igazán tavaszias napja, mely megannyi madár torkát nyitotta meg a boldog dalolásra. A fák csupasz karjai között hazatért énekes rigók, éjfekete tollruhás fekete rigók, kedves vékony hangon strófázó cinegék, önfeledten füttyögő csuszkák, boldogan csacsogó csízek, különös hangokat hallató szajkók, teli torokból éneklő vörösbegyek, reszelős hangon zsírozó zöldikék, trillázó citromsármányok és mindenkit túl nótázó erdei pintyek kiáltották boldogságukat világgá. A messziből zöld küllő önfeledt kacagása kúszott felém, melyre újra és újra válasz érkezett, a sudarak felett pedig holló pár körözött, miközben egymás szavába vágva hallatták mély „korr-korr” hangjukat. Az erdő ezen a reggelen ezer hangtól volt hangos, melyet hosszú-hosszú hónapok óta nem hallhattam.
A fák apró, üde zöld leveleket viselő karokkal nyújtózkodtak a kéklő ég felé, de ennek ellenére az uralkodó szín még mindig a barna volt. Az vastag avar védelméből egyre több zöldellő fűszál tör magának utat, a bodzabokrok ágvégein megjelentek a levelek, melyek mindegyike az áprilisi tavaszt hirdeti. Ahogy utamon haladtam itt is, ott is aprócska kék színekkel csalták a tekintetemet a bársonyos és pettyegetett tüdőfüvek, akik az elmúlt napok alatt sokkal többen lettek, sorra ébredezve hosszú álmuk után.
Az erdő széléhez érve, az avar rejtekéből sötétkék bogár tűnt elő, hosszú lábait serényen szedte, a száraz levelek között, mintha nagyon sietett volna valahova. A nap fénye könnyedén csillogott kék kitinpáncélján, és méretes testét nem volt nehéz észrevenni. A tavasz ezen időszaka különösen kedvez a közönséges nünükék megfigyeléséhez, mely nem nehéz feladat. Semmi mást nem kell tennünk, csak követni őket a tekintetünkkel. Nem kell attól tartanunk, hogy hirtelen szárnyra kapnak és tovarepülnek, hisz szárnyaik csökevényesek, melyeket repülésre nem tudnak használni. Így szárnyalás helyett marad a járás, mely igazán jól megy nekik, nagyon ügyesen átvágják magukat a talajt takaró növényzeten és a száraz levelek között. De van is mért igyekezniük, mert a tavasz eleje a párzási időszakuk, mely után a hímek elpusztulnak, a nőstények pedig lyukat ásva a puha talajba elkészíti bölcsőjüket, melybe lerakhatják petéiket.
Az igyekvő nünükén kívül nagy csoportokba verődött verőköltő bodobácsokkal, élénk, zöldes sárga színben pompázó citromlepkével, szárnyait széttárva napfürdőző c betűs lepkével is sikerült találkoznom. Hosszú hónapok után pedig újra hallottam a szorgos méhek, és a mély hangú poszméhek kedves zümmögését, miközben egymással vetélkedve lökdösődtek a sárga virágú martilapuk szirmai körül. A tisztáson, apró sárga virágokkal büszkélkedő martilapu fejecskéi bújtak elő a száraz fű védelméből, akik olyanok voltak, olyan szikrázóan szépek, mintha a nap korongja hullott volna a talajra. Ők a tisztás legelső virága, melyek ilyenkor kora tavasszal szökkennek szárba, és bontogatják ki szirmait. A korán ébredő méhek, dongók pedig nagyon kedvelik, és szívesen látogatják élénk, figyelmüket könnyedén felhívó virágaikat.
Ahogy napról-napra egyre jobban kiteljesedik a tavasz, sorra ébrednek fel álmukból a növények, hogy színeikkel újra élénk élettel töltsék meg a természet ösvényeit.    


 Martilapu

      Márciusi madárkoncert

2019. március 19., kedd

Ébredező természet


 Nagy fakopáncs - hím

 Erdei pinty - hím

Erdei pinty éneke

Bársonyos tüdőfű


Március van, a tavasz első hónapja, amikor a természet lassan ébredezni kezd hosszú téli álmából. Mély ez az álom, az ébredés pedig óvatos és megfontolt, de így is van ez rendjén.
Az erdő fáinak csupasz sudarait gyengéd szél fésüli, a mélybe taszítva a korhadó ágakat, hogy helyüket új, friss hajtások vegyék át. Álmosan nyújtózkodni kezdenek a bodzabokrok, gallyacskáik hegyén pedig a duzzadó bimbókból előbújnak az első üde zöld levélkék, az új élet reményei.
Minden apró szín, melyet a kikelet csal elő, szinte lüktet a sápadt, megfakult ösvényeken, és jóleső érzéssel tölti el szemlélőjét. Az avar rejtekéből félősen dugják elő leveleiket a salátaboglárkák, óvatosan szétnéznek, és, ha a nap sugarai lágyan simogatják őket, hamarosan megjelennek köztük az apró bimbóik is, melyekben ott pihennek az üde sárga szirmok. Az erdőszél napos oldalán pedig megjelentek az első kéklő foltok is, melyek nem mások, mint a bársonyos tüdőfüvek kedves kis szirmai.
Szeretem a tavaszt, szeretem látni, érezni és hallani a természet ébredését, és magamba zárni ezeket, a pillanatokat, melyek igazi csodák, a természet utánozhatatlan csodája.
Amikor kora délelőtt sétámra indultam, a nap fénylő sugarai simogatták a tájat, az égbolt pedig tündöklő kék színben pompázott, mint a tenger tiszta, csillogó vize. A fák törzsei között gyenge, langyos szellő osont végig, óvatosan igazgatva a talajt gondosan betakaró száraz avart. Mintha pajkos kedvében lett volna, kíváncsian forgatta a barna leveleket, mint aki valamit keres, és mindegyik alá bekukucskált fürkésző tekintetével. És, hogy mit talált? Sok-sok apró, piros alapon, fekete mintát viselő bodobácsot, akik kisebb nagyobb csoportba verődve ébredeztek a langyos tavaszi levegőben. A bodobácsok fontos hozzátartozói a napsütötte erdőszélek életéhez, hiszen szó szerint imádják a nap melengető sugarait, és, ha csak tehetik, csinos testüket süttetik.
Azonban nem csak őket csalta elő a kellemes levegő, hanem a kis rókalepkét is, aki könnyed röptével, megállás nélkül szállt el éppen a tekintetem előtt. Hiába figyeltem őt, és követtem a szememmel, nem akart megpihenni, szárnyait széttárva suhant tova. A kis rókalepke hazánkban telel át, kifejlett imágó alakban, és ő is a korán ébredő lepkefajok közé tartozik. Kedvező időjárás esetén, már február végén, de legkésőbb márciusban megjelennek téli álmukból ébredő példányai. Domb és hegyvidéki területeken találkozhatunk velük, és nem számít gyakori fajnak. Az utóbbi években, állományában csökkenés volt megfigyelhető, így kiváltképp ügyelni kell a védelmére. Természetvédelmi értéke 50000 forint.
A napsütéses enyhe levegőben az erdő boldogan csengett a madarak erőteljes, örömteli flótáitól. Széncinegék, kék cinegék ismételgették strófáikat, csuszkák füttyögtek tisztán és erőtől duzzadóan, a magas tölgy sudarában zöldike hallatta különleges, csak rá jellemző „zsírozását”, nem messze tőle pedig csízek kisebb csoportja csacsogott egészen halkan, alig hallgatóan. Pedig milyen kedves kis nótájuk van, mégis olyan csendesen énekelnek, hogy a többi madárdal könnyen elnyomja gyöngyöző hangjukat. A messziből nagy fakopáncs dobolása osont végig az erdőn, a fák koronája felett pedig egerészölyv körözött. Könnyedén vitorlázott a levegőben, miközben messzire hallatszó „hié, hié” kiáltását ismételgette. Párja most nem volt vele, egyedül, magányosan rótta a köröket, egyiket a másik után.
Már hazafelé tartottam a sétámból, amikor a sok, szívemnek kedves nóta között meghallottam az erdei pinty erőteljes énekét. Az egyszerű dallamokból álló előadását, sokszor ismételgeti egymásután, melyek között csak kisebb szüneteket tart. Tüzes, eleven strófái, a tavaszi és nyár elejei erdők egyik legjellegzetesebb madárdalai közé tartozik. A borvörös mellű, csinos kékes fejfedőt viselő hímek, nagyon szigorúan őrzik kis birodalmukat, mely határainak több pontján, szinte egész álló nap hallatják muzsikájukat.
Ahogy telnek a napok, az erdők és a mezők egyre több és több szépséget matatnak meg nekünk, hiszen sorra ébrednek fel téli álmukból a rovarok, a virágok, a bokrok és a fák, hogy mindannyian részesei legyenek a tavasz lüktetésének.  


 Verőköltő bodobácsok

 Egerészölyv

2019. március 14., csütörtök

A telet temető kikeletnyitó




Ahogy  felsejlenek a kora tavaszt hirdető, melengető napsugarak, a föld mélyében elkezdik az álmot kitörölni szemeikből a kikelet hírét hozó első vadvirágok. A kikeleti hóvirág mellet, a másik korán ébredező, védelmet élvező, üde sárga színben pompázó virágunk a téltemető, mely megjelenésével a tavasz reményét hozza el a számunkra.
Ha elérkezettnek érzi az időt, akkor akár még a hóval is harcba szál, és törékeny kis fejét könnyedén kidugja a hópaplan alól. Aprócska megjelenése ellenére, igencsak ellenálló, hiszen, ha a kora tavaszba visszalopakodna a fagyos téli idő, ő azt is képes átvészelni. Bántódás és károsodás nélkül akár -15 fokot is túléli, mert éppen úgy, mint a hóvirágok is, jól tűrik a fagyot. Erre szükségük is van, mert a februári és a márciusi éjszakák még fagyokat, olykor fogakat csikorgató hideget tartogatnak, annak ellenére, hogy napközben a napsugarak fénye már kellemes meleggel cirógatja a természet ösvényeit.
A mi vidékünkön, már február végén ébredezni kezdtek a téltemetők. Igaz még csak két kis aprósággal sikerült akkor találkoznom, de biztos vagyok benne, hogy a márciusi napfény, még több kora szépséget előcsal a föld mélyében nyugvó hagymáikból.      



2019. március 8., péntek

Tavaszi ébredezés


Téli fülőke

 Júdásfülegomba

 Osztrák csészegomba


Kellemesen enyhe idő fogadott, amikor az utamra indultam. Az ég kékjét, csak egy-két fehér felhőpamacs díszítette, de ők is tisztes távolságban maradtak a nap izzó korongjától, így tündöklésére nem jelentettek veszélyt. Itt-ott, az északi részeken megbújva még kisebb jéggé fagyott kristályok őrizték a tél emlékét, de a levegő enyhesége, az ő napjaikat is már megszámlálta. Hamarosan minden kitartó apró jégkristály vízzé olvad, és beszivárogva a talajba, hogy nedvességükkel láthassák el, a lassan ébredező növények szomjas gyökereit.
A kellemes meleg, a nap simogató fénye egyre több tollasból csalta elő a gyöngyöző strófákat, sőt mi több nem csak a csacsogó csőröket nyitotta meg a jó idő, hanem a szíveket is. Az erdő felett egerészölyv pár körözött. Csupasz karjaikkal az ég felé nyújtózó fák között tisztán látni lehetett szerelmi táncukat, miközben oly jól ismert, jellegzetes „hié,hié” kiáltásukkal diskuráltak egymás között. Hol magasabbra, hol egy kicsit alacsonyabbra engedték testüket, olykor pedig annyira közel kerültek egymáshoz, hogy testük szinte összeért. Kisvártatva az egyikük elindult a hegyoldal irányába, és nem messze tőlem az egyik magas tölgy ágai közé telepedett. A párja követte őt, közben pedig folyamatosan tartották egymás között a kapcsolatot. Az egerész ölyvek tél vége felé és tavasszal, amikor az ő szívükben is lángra lobban a szerelem, a ragadozó madarakhoz képest igen zajos életet élnek. Ilyenkor figyelhetjük meg leggyakrabban messzire hangzó, nyávogónak tűnő kiáltásaikat.
Nem messze tőlük szajkók riadt csoportja rikácsolt, egyik másik pedig, rettegett ellenségük az ölyvek hangját utánozta. Azonban most nem volt a szajkóknak mitől tartaniuk, hiszen a barna tollruhás ragadozók, csakis egymással voltak elfoglalva.
Miközben komótosan ballagtam utamon, alaposan vizsgálgattam a csenevész bodzabokrok csupasz ágait, nem e látok rajtuk pihenő gombákat. Hiszen főként rajtuk élnek az erdő fülei, a júdásfüle gombák. Sajnos hiába kerestem-kutattam őket, mindösszesen egy nagyobbat, nem sokkal mellette pedig egy egészen aprócskát sikerült találnom. Pedig olyan különlegesen szép kis teremtmények, melyek szerintem a megszólalásig hasonlítanak az emberi fülre. Az egyik határozó könyvemben azt olvastam róluk, hogy ők akkor érzik jól magukat, és akkor indulnak fejlődésnek, ha a talajban sok a nedvesség, mely nedvesség a levegőbe is érezhetővé válik. Felénk ezen a télen elég sok és olykor igencsak vastag hó hódunna vette birtokba az ösvényeket, mely az erdő nagy részén már teljesen elolvadva a talaj nedvességtartalmát gazdagítva, ennek ellenére, egész utam alatt csak ezzel a kettő kis szépséggel sikerült találkoznom. A tavalyi bőséges szezon után, hiányuk oka örök titok marad.
Kárpótlásul azonban, az egyik tölgyfa törzse mellett, a vastag avarból téli fülőkék barna kis csoportja tűnt elő. Szegényeket a mögöttünk álló tél hosszú hetei már megviselték, öregesen, csüggedten álldogáltak ráncosodó kalapkáik alatt, és egyikük-másikjuk tönkje is megrogyva, megtörve feküdt a puha levelek között.
Sétám alatt még egy igazán szép, élénk narancssárga gombával sikerült találkoznom, melynek becsületes neve osztrák tölcsérgomba. Felfedezése nem nehéz feladat, hiszen a barna avar között, szinte mágnesként csalja tekintetüket cinóbervörös, élénk színe. Életét a talajra lehullott korhadó ágacskákon éli, és február végétől április végéig találkozhatunk velük. Csak gyönyörködni érdemes bennük, hiszen tölcsérszerű kalapjuk nagyon érzékeny minden érintésre, hamar megsérül, megtörik.
Utamon végig a széncinegék, a kék cinegék és a csuszkák kedves, tavaszt köszöntő dalai kísértek, mely előadásokba újra és újra becsatlakoztak a nagy fakopáncsok is messzire hallatszó dobolásukkal. Miközben a hangokat hallgattam, és élveztem a nap sugarait, apró piros foltokon akadt meg a tekintetem. Lassan, komótosan szedték apró lábaikat a verőköltő bodobácsok, miközben úgy helyezkedtek, hogy a nap melege a legjobban átjárja csinos kis testüket. A kellemes idő őket is előcsalta a földben lapuló téli szállásukból, ahol az elmúlt hosszú hónapokat töltötték. A cirógató melegben már nem tudtak tovább szundikálni ezek a napimádó rovarok, akiknek lételeme és életük fontos része a nap melegében való pihengetés.
Már hazafelé vitt az utam, amikor a tisztást szegélyező fák egyik törzsén ovális alakú lyukra lettem figyelmes. A kezdetleges otthont egy harkály kezdte el ácsolni, és valószínűleg fekete harkály, mivel egyedül ő készít ovális bejáratú lakást magának és családjának. De ebben az egészben az volt a legkülönlegesebb, hogy a kivájt rés, teljesen a fa törzsének a legaljában helyezkedett el, egészen közel, pár centire a talajtól. Az avarban és a földön a kiékelt fadarabok árulták el, hogy ez a munkafolyamat nem is olyan régen, talán pár napja zajlott itt le. Hogy mi célja volt vele az egyedül az ő kis titka, de egy azonban bizonyos, ide, ilyen védtelen helyre a fészkét nem készítené el. Mindig történek meglepő estek, mindig minden sétám alkalmával sikerül különleges dolgokat megfigyelnem a természetben, melyekből nem csak tanulhatok, hanem újabb és újabb élményeket is szerezhetek.   


            Egerészölyvek udvarlása


Egerészölyv

 Verőköltő bodobács

Odúkezdemény