Kónya vicsorgó

Kónya vicsorgó 

A csöndesen csörgedező erdei kis patak mentén is ébredeznek az aprócska életek. A nyirkos talajt, a páradús levegőt kedvelő növények itt biztonságos otthont találtak maguknak, és minden esztendő tavaszán megmutatják különleges szépségüket. 

Itt lent a völgy mélyében kevés a fény, a Nap szikrázó sugarai csak akkor tudnak a csupasz fák ágai között belopakodik, amikor Nap korongja a legmagasabban járja a kéklő égboltot. Ennek ellenére azonban mégis sok vadvirágok kezdi el ilyenkor kora tavasszal a szirmait bontogatni. 

Az egyik ilyen egészen furcsa kinézetű, a vicsorgó fogsorra megszólalásig hasonlító növény a Kónya vicsorgó, aki az árnyékos helyeken érzi igazán jól magát. Könnyedén megteheti, hiszen klorofill nélküli, élősködő növény, főként éger, mogyoró fajoktól veszi el a maga számára, a fejlődéséhez szükséges tápanyagokat. Szívógyökereit, a gazdanövény gyökereibe bocsátja, melyekkel többek között a szerves anyagokat, vizet veszi el, amik biztosítják számára az életben maradást és a fejlődést. 

A patak partjától pár méterre, az égerfa tövében az első Kónya vicsorgó is felébredt téli álmából, és megkezdte virágzását. A megbarnult levelek között könnyen észre lehet venni őt. Nemcsak különös megjelenése, de halvány rózsaszín színe is csalja a tekintetet, és egy kis üdeséget lop a még színét vesztett talajra. 

Földre szállt napocska

Martilapu

Az erdő madarak gyöngyöző dalától volt népes. A tavaszt hirdették a cinegék, strófájukat szórták az erdei pintyek, fuvoláztak a rigók, füttyögtek a csuszkák, doboltak a harkályok, a küllők pedig örömittasan kacagtak, mintha mindenkit ki akartak volna nevetni. Az erdő minden szegletét, még a legeldugottabb völgyek mélyét is a szerelem édes mámora lengte be. 

Az erdő tündérei fáradságot nem ismerve járták a fák rengetegét és a kis erdei tisztást, hogy senki szeme ne maradjon álomra hunyva.

Márciusi hajnal volt, amikor az erdő egyik szorgos tündére egy zöldellő fűszál hegyére telepedett a kis erdei tisztás szélén. Ruhácskáját gondosan eligazgatta és várt. A tájat még sötétség ülte meg, de az éjfekete tollruhába bújt rigók, már az új napot köszöntötték. Fuvolázó strófáikat az ébredező szélgyerekek a karjukra vették, és vitték repítették, hogy az új nap híre minden erdőlakóhoz eljusson. A rigókat követték a vörösbegyek, az erdei pintyek, a cinegék, és szépen lassan, mire a nap a keleti égbolton ébredezett, teljes lett a madarak hatalmas kórusa. Mindenki saját dalát zengte, mindenki a legszebb muzsikáját adta elő. A napocska kitörölte az álmot a szeméből, kinyújtóztatta sugarait, és széles mosollyal az arcán a reggelt köszöntötte. 

Az erdő tündére ámulva figyelte a napkelte csodáját, mintha most látta volna először. Ahogy a nap egyre magasabbra kúszott az égen, és első sugara elérte a tisztás szélét a tündér halkan dúdolni kezdte énekét:

- Nyisd ki szépen szirmaid, mutasd meg fénylő szemeid!
  Szép vagy, mint a napocska, fénylő sárga korongja!

Hangja lágyan csengett, alig hallhatóan, de a martilapu meghallotta az őt ébresztő kedves éneket. Fénylő sárga szirmait széttárta, szépsége pedig beragyogta a még kopár színekben pihenő tisztást. A tündér megcsodálta szépséget, majd így szólt:

- Kedves martilapu te valóban olyan tündöklően szép vagy, mint a napocska, te vagy a nap fénylő korongja idelent a földön! - lelkendezett boldogan a fűszál hegyén ülve, miközben törékeny szárnyait rezegtette.

A virág szerényen pislogott, lelkét melengették a tündér kedves szavai. Fejecskéjét felemelte, és a napra nézett, aki boldogan mosolygott le rá, majd kedvesen rákacsintott.

Az erdő ébredése

 Vörösbegy

 Ibolya

 Fehér ibolya

Borostyánlevelű veronika

Közönséges tyúkhúr

Lassan lépked útján a március. Nyomában madarak dalai zengnek, színes virágok bontogatják szirmaikat, méhek, dongók duruzsolnak, lepkék libbennek, boldog szélgyerekek kergetőznek, miközben a tavasz édes illatát szórják erdőre, mezőre.

Annak ellenére, hogy kora tavasz van, az időjárás a május elejét idézi. Rég, hónapok óta nem érzet kellemes meleg járja át a természet szerte ágazó ösvényeit. A korán ébredő Nap szikrázó sugarainak senki nem állja az útját, hiszen, ha fel is tűnik egy-egy kósza felhő, tisztes távolságban elkerüli izzó korongját. A végtelen kék égen mindössze apró pamacsoknak tűnnek, egy kis könnyed dísznek.

Amikor sétámra indultam a Nap a keleti égbolt peremén ébredezett. Ilyenkor március vége felé már ő sem lustálkodik olyan soká, mint azt hetekkel ezelőtt tette. Korán ébred, arcán pedig széles mosoly ül. De nem csak ő dörzsöli ki hamar az álmot a szeméből, hanem a madarak is, akik még őt is megelőzik. Alig kezd világosodni a keleti ég alja, az égbolt lámpásai még szinte ki sem aludnak, de a Vörösbegyek már csilingelő strófáikkal az új nap megérkeztét köszöntik. A hajnal szürke fátyla alatt megszólalnak a Fekete rigók is, fuvolázó énekük betölti az erdő rengetegét. Ahogy a szürkület elkezdi fátylát hajtogatni sorban ébredezni kezd a többi tollas is. Énekes rigók, Erdei pintyek, Barátposzáták, Cinegék, Csuszkák, Harkályok, Zöldikék, Csízek, Tengelicek, nyitják csőrüket dalra, flótájuk pedig bejárja az erdő minden szegletét. Mire a Nap korongja előbukkan, minden madár ébren van, mindenki a legszebb dalát dalolja. A természet hatalmas színpadán ilyenkor kora reggel ők a fellépők, róluk szól az erdő ébredése.

Ahogy, a Nap korongja egyre magasabbra és magasabbra kúszott, úgy lett egyre több fény a fák védelmében. Karjuk még csupaszon áll, de a rajtuk pihenő rügyek napról - napra egyre duzzadtabbak és duzzadtabbak lesznek, mígnem egy szép tavaszi napon előbújnak belőlük az első apró levelek. A fák védelmében nagyon sok bodzabokor álldogál. Vannak köztük egészen fiatalok, akik még igazi kis csenevészek, de vannak olyanok is szép számmal, akik már szép kort megéltek. Az ő ágaik szép dúsak, védelmükben pedig itt - ott még tavaly megépített fészkek lapulnak. A Fekete bodza bokrokon, legyenek azok fiatalok vagy idősebbek már aprócska levelek díszlenek. Ágaik már nem csupaszok, nem magányosak, újra levélruhába öltöztette őket a kikelet.

A tavasz az erdőt minden szegletébe megérkezett. Van ahová vékonyka, üde zöld vad hagymákat varázsolt, van ahová színes szirmokkal rám mosolygó virágokat. A barna, lépteim nyomán halkan zizegő avarpaplan védelméből elődugták kedves kis arcocskájukat az egész apró Borostyánlevelű veronikák, a hófehér szirmokat viselő Közönséges tyúkhúrok, a szolid szépségű Fehér ibolyák, és lila színben pompázó rokonaik, a rózsaszín és lila virágokat viselő Bársonyos tüdőfüvek, a kis erdei tisztáson pedig szirmaikat bontogatják a nap sárga Martilapuk.

A kellemes meleg, a napsugarak kora reggeli érintése, a szél enyhe oly jól eső simítása a rovarvilág képviselőit is előcsalta. Mély hangú dongók döngicséltek, miközben alacsonyan, lomhán repülve szelték a tavaszi levegőt, puha bundába burkolózott pöszörlegyek repdestek körülöttem kedvesen, mintha barátkozni szerettek volna, Nappali pávaszem libegett könnyedén, élénk sárga, szemeimet mágnesként vonzó Citromlepke szálldosott nektár után kutatva, Nagy rókalepke süttette magát egy száraz levélen pihenve, Kék fadongók bujkáltak a homokfal réseiben, a Verőköltő bodobácsok pedig már szerelmes hangulatban múlatták az idejüket. 

Tegnap még tavasz volt, gyönyörű madárdalos, virágok szirmait bontogató tavasz, de ma estétől az előrejelzések szerint újra a fagyok fogják uralmuk alá venni a természet ösvényeit. A mi vidékünkre még havazást is jósolnak, mely most, miközben ezeket a sorokat írom Nektek meg is érkezett. Odakint a szürke fellegekből egymást követve hullani kezdett a hó. Az etetőimnél pedig rengeteg madár sorakozik, hogy élelemhez tudjanak jutni. Meggyvágók, Erdei pintyek, Fenyőpintyek, Cinegék, Zöldikék, Nagy fakopáncsok, Szajkók, Csuszkák, Csízek és még sorolhatnám mennyi tollas tartózkodik jelenleg a kis kertemben.   

Az erdő ébredése, a madarak énekeivel

Bársonyos tüdőfű

 Martilapu

 Fekete bodza ébredező levelei

Az én erdei mesevilágom - Az erdő első, legszínesebb virága

Bársonyos tüdőfű

Boldogság és öröm járta be az erdő ösvényeit. Kacagtak a tündérek, fuvoláztak a madarak, szélgyerekek viháncoltak az avarban, apró rügyek mozgolódtak elevenen a fák, a bokrok ágain, amikor a nap mosolygós arca feltűnt az égbolton. Mindenkin eluralkodott a derű és a jókedv. 

A szederbokor zöld levelekkel díszített szoknyája alatt apró virág készülődött. Az erdő tündére már február végén meglátogatta őt, és halkan, alig hallhatóan ébresztgetni kezdte. A Bársonyos tüdőfű óvatosan mocorogni kezdett az avarral hintette föld mélyen, és napról-napra kijjebb és kijjebb merészkedett. 

Ezen a szép márciusi napon pedig, amikor a napocska meleg sugarával végigsimította testét tudta, hogy eljött az ő ideje. Az erdő tündére a bokor ágán ücsörgött, lábait boldogan lóbálta, miközben csengő hangján énekelni kezdett:

- Itt a tavasz, eljött újra.

Virágot hint az avarba.

Bimbó serken, rügy kipattan.

Madár fütyül oly boldogan.

Nyisd ki te is apró szirmod!

Hagy vigye a szél édes illatod.

A tündér kedves dalának, a nap melengető sugarának a tüdőfű nem tudott ellenállni. Boldogan nyitotta szét kelyhét, és szórta édes illatát, a még csupasz erdőben. 

Fejecskéje felett madarak strófái zengtek, a szélgyerekek pedig óvatosan ölelték őt körbe. 

Az egyik egész közel bújt hozzá és halkan így szólt:

Milyen gyönyörűek a szirmaid, milyen csodás az illatod! Te vagy az első virág, akinek ilyen csodás színe van! - susogta halkan a szellő.

A tüdőfű ettől a bókoló, kedves szavaktól igazán különlegesnek érezte magát. 

Ekkor egy újabb szélgyerek termett mellette. 

- Te vagy a legszebb, a legszínesebb virág a  kora tavaszi erdő rengetegében! - duruzsolta a fülébe, majd társát követve szaladt tovább virgoncan.

A bársonyos tüdőfű büszkén felemelte fejecskéjét, és alaposan szemügyre vette az őt körbeölelő tájat. Valóban még minden fakó barna, olyan kopottas volt minden. A fák ágain sehol egy levél, az őt körbeölelő talajon is csak szárazon zizegő, barna falevelek pihentek, a fejecskéje felett volt csak egy kis zöld, a szederbokor levelei. De az ő pompájukat is már magával vitte az ősz, a tél, fakón, erőtlenül és megtépázva ringatóztak a szélben. 

Valóban igazuk lehet, gondolta magában boldogan. Büszkén kihúzta magát, fejét a nap felé fordította, arcocskájára pedig széles mosoly telepedett. 

Kora tavaszi erdő

Bársonyos tüdőfű

 Osztrák csészegomba

 Kora tavaszi erdő

Lassan március közepén járunk, a tavasz pedig napról-napra egyre jobban bontogatja szépségét. Aprócska életek ébrednek az avar puha védelmében, a fákon, a bokrokon megjelennek az első levelek, a talajon pedig üde zöld fűszálak nyújtózkodnak.

Késő délután volt, amikor az erdő ösvényére léptem. Hosszú hónapok óta nem érzett kellemes meleg ölelt körbe, és az olykor viharosan fújó szél is langyos levegőt repített magával. Annak ellenére, hogy az elmúlt napokban kiadós eső áztatta a talajt, mégis szárazon porzott, a rajta pihenő száraz levelek pedig, hangosan zizegtek léteim nyomán. Az északi szél a fák ágait borzolta, amikor pedig minden erejét összeszedve süvített, könnyedén hajlította meg délcegen álló törzsüket is. Ilyenkor mintha segítség kérően panaszkodtak volna, tisztán hallani lehetett fájdalmas hangjukat. De a szél mit sem törődött velük, csak szaladt előre mérgesen útján, nyomában pedig újra és újra megjelentek társai is. Voltak, akik a talajra is lemerészkedtek, megmozgattak mindent, ami épp az útjukba került. A száraz leveleket űzték, kergették, azok pedig szófogadóan kerestek újabb és újabb helyet maguknak. Ahogy figyeltem őket, olyan volt, mintha új éltre keltek volna, mintha boldog, felhőtlen kergetőzésüknek lehettem volna a szemtanúja.

Az elmúlt napok kiadós égi áldásai kedvező hatással voltak a téli álmukból ébredező erdőlakókra. Amerre csak néztem mindenhol pici piros foltok díszlettek, mely foltok az Osztrák csészegombák jelenlétére utaltak. A még kopár talajon, ahol még mind a mai napig a barna szín az uralkodó, különleges színfoltok voltak. Szemeimet, mint a mágnes úgy csalták, élén színükkel nem maradhattak rejtve tekintetem előtt. Nem hiába a csészegomba elnevezésük, megjelenésüket egy az egyben hűen tükrözi, hiszen termőtestük valóban a csészére hasonlít. Termőidejük ilyenkor teljesedik ki, de már februárban is találkoztam velük, most azonban sokkal, de sokkal többen voltak. Ha az időjárás kedvezően alakul a számukra, akkor egészen április végéig gyönyörködhetek különleges színükben és egyedi megjelenésükben.

A csinos csészegombákon kívül más lakók is elkezdték szépségüket megmutatni. Pár héttel ezelőtt már ébredezni kezdtek a Bársonyos tüdőfüvek, akik a mi vidékünkön az első, kora tavaszi vadvirágok közé tartoznak. A Nap kellemes meleg simítása, az áldott tavaszi eső szépen sorban őket is felébresztette, és egymást követve elkezdték szirmaikat nyitogatni. A kopár talajon élénk rózsaszín és lila szirmaik gyönyörűen tündököltek, amikor kora tavasszal meglátom őket, boldogság önti el a szívem, mert nagyon szeretem szolid szépségüket.

Miközben a Bársonyos tüdőfüvekben gyönyörködtem fejem felett a madarak strófái csengtek. Csapatba verődött csízek csacsogtak kedves hangjukon, mely hangok úgy tűntek, mintha hadarva akarták volna elcsicseregni egymásnak élményeiket. De nem csak ők voltak dalos kedvükben. Cinegék, vörösbegyek, fekete rigók nyitották csőrüket énekre, doboltak a harkályok, kacagtak a zöld küllők, füttyögtek a csuszkák, és nem messze tőlük fenn a fa sudarában egy erdei pinty flótázott. Hangja erőteljesen csengett, mintha azon nyomban ki akart volna csattani a boldogságtól, mintha minden tollast túl akart volna harsogni énekével. Csattogó előadása minden dallam közül a leghangosabb volt. Az erdei pintyek, mint nevük is tükrözi az erdőségek egyik legjellemzőbb madarai. Ilyenkor kora tavasszal a hímek már makulátlan nászruhájukban tündökölnek, melynek élénk színezete hamar felhívja a tojók érdeklődését. De nem csak a csinos felöltőjükkel próbálják a tojók kegyeit elnyerni, hanem erőteljes, csattogó énekükkel is azt jelzik, hogy ők bizony erejük teljében lévő partnerek lehetnek. Ez pedig nagyon fontos, hiszen a tojók eszerint választanak majd párt maguknak, akikkel hamarosan családot is alapítanak.

A tavasz erről szól. A Nap egyre fényesebb sugarairól, szerelmesen dobbanó szívekről, a madarak gyöngyöző strófáiról, a szirmaikat bontogató virágokról, a fák lombfakadásáról, a fehér ünneplőbe öltözött bokrokról, és az utánozhatatlan illatokról, melyeket csak ilyenkor érezhetünk, amikor az erdők, mezők ösvényein újra lüktetni kezd az élet.           

 Erdei pinty hím

Erdei pinty éneke

Az én erdei mesevilágom - Áldott tavaszi eső

A kikelet hírnökei

Hirtelen sötétség támadt, a fénylő kék égen sorra, egymást követve szürke fellegek kezdtek gyülekezni. Az erdő is sötétségbe burkolózott, hiába álltak lombtalanul a fák, mégis olyan érzése támadt lakóinak, mintha sűrű lombszőttes terült volna el fejeik felett.

Lassan a nap legutolsó sugarai is elbújtak a fellegek mögött, és hirtelen szinte tapintható lett a csend, mintha mindenki lélegzet visszafojtva várta volna az áldott esőt. Néma volt az erdő, a tisztás lakói elbújva várták a vihar megérkeztét.

Száraz volt a tél és enyhe, hódunna mindössze kétszer takarta be az ösvényeket, de akkor sem tartva sokáig. A talaj szárazon álldogált, porzott lakói nyomában. Elkelt hát a csapadék. Mindenki szomjasan, tikkadtan várta a frissítő égi áldást, mely még is érkezett. A szél dühösen szaladt végig a száraz avaron, zizegő csörgése messzire hallatszott, majd felnyargalt a sudarakba megtornásztatta a fák ébredező ágacskáit, majd amilyen gyorsan jött olyan gyorsan távozott. Helyét langyos levegő és csilingelő esőcseppek vették át. Átmosták a törzseket, a gallyakat a tél porától, a talajon pedig apró tócsákká sokasodtak. A fák, a bokrok, a sarjadzó fűszálak, az ébredező apró növények mindegyike szomjasan itt a friss vizet. Felüdülés, boldogság és örömmel teli kacagás szárnyalt végig az erdőn, mindenki boldog volt, a csönd elbujt a völgy mélyébe, helyét pedig a madarak fuvolázó éneke, a rovarok döngicsélése és a fák ágairól lehulló esőcseppek halk muzsikája töltötte be. 

Az öreg fa tövében a hóvirágok arcocskáján is mosoly ült. Hófehér szirmaikon kövér cseppek ringatóztak, és hiba húzták le fejecskéjüket, ők ezt egyáltalán nem bántak, hiszen a felfrissülést hozták el nekik.

Mihelyst a szürke fellegek a földre küldték apró cseppjeiket szedelőzködni kezdtek, és sorra, egymást követve indultak meg észak felé. Nyomukban az ég újra kéklőn szikrázott, a nap sugarai pedig meleg érintésükkel fésülték az erdő és a tisztás ösvényeit. A virágok szirmain, a fák ágain, a bokrok gallyain, a fűszálak hegyein álldogáló esőcseppek ekkor aprócska, fénylő gyémántokká változtak és tündöklésük beragyogta a a fák rengetegét.

Tavaszba lopakodott tél

 Csíz hím

 Meggyvágó tojó

Kék cinege

Csuszka

 Zöldike hím

Nehezen virradt tegnap reggel. Hiába ébred előbb a márciusi nap, fényes korongját szürke fellegek takarták el. Az égbolt minden szegletét uralmuk alatt tartották, egy pici rést, egy aprócska kis nyílást sem hagytak neki, hogy sugarait ki tudja rajta nyújtóztatni. Az erdőt és a kertemet félhomály ülte meg, hiába köszöntött be a reggel, mintha a pirkadatot feltartóztatta volna valaki, szürkesége takarta be a tájat. A felhők mozdulatlanul álltak az égen, kényelmesen elterpeszkedve, türelmesen várakoztak, és talán még lábukat is lógatták.

Még nem volt nyolc óra, amikor a levegőben megjelent egy kósza hópihe, majd szépen lassan követte őt egy másik, egy harmadik és így tovább. Könnyedén libegtek a levegőben, vígan himbálóztak, kedves csilingelő hangjuk pedig átjárta az erdő ösvényeit. Ahogy teltek a percek egyre többen és többen lettek, és a könnyed libegésüket gyors, sietős zuhanás váltotta fel. A hó egyre jobban havas esőbe váltott át, majd ismét könnyed hópelyhek kezdtek szállingózni. A hó a havas eső, és az eső egymást váltva esett, mintha mindannyian, meg akarták volna mutatni magukat.

A talaj meleg volt, és bőségesen nedves, az elmúlt napok kiadós esőzései után. Így a lehulló pihék nagy része, mihelyst földet ért olvadni is kezdett. Kora délelőtt volt, amikor az égbolt egyik dunnája ezer számra küldte a levegőbe csilingelő pihéit. Sűrűn, esni kezdett a hó. Nem volt közte eső, csak a hófehér kristályok hullottak alá. Olyan sokan voltak, olyan sűrűn estek, hogy igazi hó függönyt terítettek a fák törzsei közé, melyben alig lehetett előre látni. Az erdő lakóit azonban ez mit sem zavarta. Fekete rigó flótázott a fa ágai között, éjfekete tollruhája a szürkeségbe veszett, de hangja élesen csengett. Széncinegék űzték a telet, „ki-ki-ték, ki-ki-tél” strófáik ugyanolyan tisztán csilingeltek, mint a napsütéses tavaszi napokon. Csuszkák füttyögtek egymásnak elevenen. Nagy fakopáncs dobolt, hangja messze repült, melyre a távolból újra és újra válasz érkezett. Csinos zöld tollruhát viselő, zöld küllő kacagott hangosan, mely hang minden más madár hangját elnyomta. Az ébredező bodzabokor ágai között pedig idén először hallottam a vörösbegy énekét. Előadása szolid volt, került minden hivalkodást, mintha önmagának dudorászott volna, miközben a hópihék egymást követve hullottak a tájra. Az erdő madaraktól volt népes. Zöldikék, meggyvágók, csízek, barát és kék cinegék, erdei pintyek motoztak a fák, a bokrok ágai között. A tavaszba lopakodott tél, nem zavarta az erdő tollas lakóit. Mintha érezték volna, hogy ez csak kósza tévedés, és hamar tovatűnik, nyomában pedig újra a kikelet fog győzedelmeskedni. És valóban így is lett, hiszen mára a hó, a tavaszba settenkedő tél, már csak emlékként él az erdő lakóinak az emlékezetében. Újra a kellemes enyhe idő, a felhők között újra és újra elbukkanó napsugarak vették birtokba a fák rengetegét.  

 Barát és széncinege hím

 Barátcinege

 Széncinege hím

 Szajkó

Ébredező veselke

Aranyos veselke

Az erdő mélyén, a sudár fák védelmében kis patak csörgedezik. Vize egészen sekély, hangja kellemesen csöndes. Csak nagyobb esőzések után duruzsol hangosabban, amikor medrében a vízcseppek sokasága fürgén, elevenen szalad útján előre. Partján többek között aprócska tobozokat ágain ringató égerfák, kecses gyertyánok, nyúlánk barkákat viselő mogyoró bokrok, kesze-kusza ágakkal megáldott fekete bodzák és egész évben zöld levelekkel büszkélkedő vadszederbokrok lelték meg otthonukat.

Partján ilyenkor kora tavasszal, amikor a fák ágai között a Nap sugarai könnyedén át tudnak hatolni, és meleg simításukkal a talajt cirógatják, vadvirágok sokasága kezd ébredezni hosszú, téli álmából. Ez a kis patak egy völgy mélyében fekszik, medrében kényelmesen terpeszkedve, de ide a völgybe csak dél tájban, amikor a Nap korongja magasan járja az eget érnek be a sugarai.

Környezetében a talaj mindig kellemesen nyirkos, a levegő pedig párás, ami kedvező feltételeket teremt sok növény számára. Az egyik ilyen, igazán különleges kinézetű és nevű virág az Aranyos veselke. Ő az elsőként ébredő virág, ilyenkor kora tavasszal.

Tegnap késő délután már hajtott a kíváncsiság, hogy a kis patak mentén elkezdett e ébredezni az élet. Az éjszakai eső után medrében a szokottnál több víz csörgedezett, de a csizmámnak hála, könnyedén át tudtam lépkedni rajta, mert épp a túlsó parton pillantottam meg az elsőként ébredő Aranyos veselkét. Ő volt egyedül, egyenlőre. Egészen aprócska szára, zöld levelei, melyről nevét is kapta minden feltűnést kerültek. Nem olyan rég, talán pár napja láthatta meg a napvilágot, mert mindössze csak egyetlen virág díszlett rajta. De mindezek ellenére különlegesen szép volt a számomra, hiszen ő az idei első virág a kis patak partján, akit társai hamarosan követni fognak, ahogy a szirmokat bontó március szépen lassan halad előre az útján.

Az én erdei mesevilágom - Tavasz, az újjászületés ünnepe

Hétpettyes katicabogár

Az erdő lakói mindannyian egy pompázatos ünnepség küszöbén állnak, hiszen az újjászületés varázslatos ünnepe áll előttük.

A fák rengetege különös érzésekkel telik meg, mintha mindenki egy tündéri varázsütésre várna.

Aprócska életek kezdenek mocorogni a föld mélyében, álmosan nyújtózkodnak a fák gyökerei, ágaikon apró rügyek duzzadnak, a bokrok aljában virágok készülődnek, kesze-kusza ágacskáikon az új élet ígéretei növekednek, az üde zöld fűszálak szerényen bújnak elő elszáradt társaik közül, a rovarok nagyokat ásítva próbálják elgémberedett lábaikat kinyújtóztatni, a madarak hatalmas kórusa örömódáját zengi a fák sudaraiban, csillogó vörös bundás mókusok ugrálnak szerelmesen dobogó szívvel a fák még csupasz koronáinak  rengetegében.

A nap melengető sugaraival kezdi fésülni az erdőt, a mezőt, a szél lágyan simogatja a tájat, a tündérek pedig halkan dalra fakadnak. Énekük repül, száll a levegőben, melyre mindenki oly izgatottan várt.
- Itt a tavasz, előtt újra,
  virágot hint az avarba.
  Bimbó serken, rügy kipattan,
  madár dalol oly boldogan.
  Kizöldülnek mezők, rétek.
  Szélgyerekek kergetőznek.
  Illatokat szórnak széjjel,
  az erdei ösvényeken.
  Kikelet, Kikelet, de szeretünk téged,
  köszönjük, hogy itt vagy velünk, most mind tenéked örvendezünk!

A tündérek énekére előbújnak a napsárga lepkék, könnyed táncot járnak a tisztás felett, az ágakon pihenő rügyek óvatosan kezdenek előbújni védelmező takarójuk alól, tapogatózva, de oly boldogan néznek szét a tavaszodó világban, a rovarok nagy sürgölődésbe kezdenek, zümmögésük betölti a tájat, piros kabátkát viselő katicák süttetik testüket,  sündisznók nyújtózkodnak meleg vackukban, az avarpaplan alól pedig sorra bújnak elő a virágok, sápadt kis arcukat a nap melege felé fordítva.

Az ünnepség megkezdődött a feltámadás gyönyörű ünnepe, mely varázslatos pillanatokat tartogat minden erdőlakó számára.