2019. február 24., vasárnap

Szent Mátyás Ünnepe




Február 24-ét írunk, mely Szent Mátyás apostol ünnepe. A régi időkben Mátyás apostolhoz kötötték a tavasz beköszöntét, mivel úgy tartották, hogy az ő szekercéje töri meg a jeget, és vele együtt a tél hatalmát. Így lett Szent Mátyás apostol Jégtörő Mátyás. De nem csak a jeget és a tél hatalmát töri meg, hanem ő ossza ki a madarak sípjait is, hogy ettől a naptól fogva újra éneküktől legyenek hangosak az erdők és a mezők ösvényei. És valóban, ha Ti is figyelemmel kíséritek a természet hatalmas színpadán a történéseket, hallhatjátok, hogy egyre több énekesmadár találja meg újra a hangját, mellyel csalhatatlanul tavaszt lopnak a szívünkbe.


 Tél végi madárkoncert

2019. február 22., péntek

A "zsírozás" mestere




Zöldike hím

A naptár szerint a február még téli hónap, de mégis, egy kicsit már engedi sejtetni, hogy a kikelet már nem jár olyan messzi. Ezt pedig mi is bizonyíthatnál hallhatóbban, mint a madarak előadásai.
Az éjszakák még mind a mai napig a telet idézik, de ahogy a felhőtlen kék égen felsejlenek a nap egyre melegebb sugarai, a hideg gyorsan tovatűnik, helyét pedig kellemes arcunkat simogató enyheség veszi át. Ez a kellemes cirógatás olyan jóleső érzéssel tölt el nem csak engem, hanem a kis tollasokat is. A testüket melengetős sugarak, arra készteti őket, hogy boldogságukat világgá fütyüljék, hagy hallja meg mindenki, hogy a tél napjai már meg vannak számlálva.
Szüleim házával szemben egy szép sudárra nőtt nyárfa álldogál, melynek vékony ágacskái még a legkisebb, leggyengédebb szellőt is megérzik, és olyankor mintha mindannyian összebeszéltek volna, egymást követve szolidan, lengedezni kezdenek. Ennek a daliás fának az ágai közül, ezen a verőfényes februári délután kedves, oly jól ismert strófák szűrődtek ki. Megálltam, és figyeltem, mindig így teszek, amikor meghallok egy a szívemnek kedves előadást. Sokan elmennek mellette, észre se veszik ezeket a gyöngyöző muzsikákat, és ők nem is sejtik, milyen szép pillanatokat vesztegetnek el. Ahogy ott álltam, szemeimmel kutatni kezdtem az élénk zöld tollruhába bújt madarat, akinek flótái oly tisztán csengtek. Előadásának egyik legismertebb és legegyedibb része a „zsírozás” volt, mely csak rá jellemző, a zöldikére, erre a csinos zöldes sárgás felöltőt viselő madárra, aki éppen úgy, mint a cinegék, a csuszkák, vagy éppen a fekete rigók megérezték a kikelet közeledtét.
Napról-napra egyre újabb és újabb taggal bővül a természet hatalmas madárkórusa, egyre több tollas nyitja nótára a csőrét, és hallatja messzi csengőn a világ legszebb előadásait.
Járjátok Ti is nyitott szemmel és füllel az utatokat, és higgyétek el nekem sok szép pillanatban, kedves előadásokban és megfigyelési élményben lehet így részetek.    

2019. február 19., kedd

Korán ébredő citromlepke


Védett lepkénk a citromlepke
Sajnos most megörökíteni nem tudtam, mert bármennyire is serényen követtem, ő könnyed röptével eltűnt az erő fái között. Azonban, egy ősszel készült fotómon, meg tudom Nektek mutatni feltűnő szépségét.


A február ugyan még téli hónap, de a második felében egyre jobban érezhető, hallható és látható a kikelet közeledte, és az idei évben sem történik másként. A telihold és a csillagok fényében tündöklő éjszakák leple alatt, még a mai napig mínusz fokokba kúszik a hőmérséklet, azonban a nappalok kellemesen enyhe, tavaszias időjárással kényeztetnek nem csak minket, hanem az erdők, mezők lakóit is.
A meleg napsugarak egyre több madár szívét lobbantják szerelemre, melynek gyöngyöző strófáikkal hangot is adnak. Az avar védelméből sorra dugják elő fejecskéiket a tavaszt köszöntő hóvirágok, és mai 13 fokos kellemes idő, előcsalta az idei első lepkét is.
Délelőtt, ahogy a kis tisztáson sétáltam, élénksárga színben tündöklő lepkén akadt meg a tekintetem. Az ő becsületes neve citromlepke, aki kifejlett, imágó állapotban vészeli át a tél, hosszú és fagyokkal tarkított hónapjait. Az idei, kellemesen meleg február hamar előcsalta őt rejtekéből, mit sem törődve vele, hogy itt-ott még hófoltok díszítik a talajt. De mindezek ellenére ő mégis elérkezettnek látta az időt, hogy elhagyja védett menedékét, és szárnyra kapjon. A fakó, barna színekkel tarkított tisztáson, élénk zöldessárga testét, nem lehetett nem észrevenni, tekintetemet mágnesként csalta magához. A kora tavasszal nyíló virágok közül felénk még csak a hóvirágok kezdenek ébredezni, a többiek még a talajban szunnyadva várják, a még melegebb napokat. Addig amíg, a tüdőfüvek, a kankalinok, a martilapuk ki nem bontják színes szirmaikat, melyek nektárjából táplálkozni tudna, addig az ősszel felhalmozott tartalékaikból fedezi energiaszükségleteit.
Az időjósok szerint a hét vége felé újra visszatérhet a téli időjárás, és a röpke tavaszi előzetes hamar véget érhet, ilyenkor a citromlepkék visszahúzódnak rejtekeikbe, és csak akkor bújnak ismét elő, ha az időjárás újra számukra kedvezően alakul.     

2019. február 17., vasárnap

Fuvolázó strófák


Fekete rigó hím



Február közepén járunk, és a tavasz első hónapja napról-napra egyre elérhetőbbnek tűnik. A természet rejtett, árnyékos szegleteiben még hófoltok tanúskodnak a téli dunna szépségéről, annak ellenére, hogy már nem abban az üde pompában tündököl, mint hetekkel ezelőtt. De ez a dunna is lassan, biztosan olvadásnak indul, amikor a reggeli fagy enyhülni kezd, a nap melengető sugarai pedig gyengéd kezükkel végigsimogatják az erdők, mezők ösvényeit. Ilyenkor még alacsonyan oson a nap korongja az égen, de ahogy telnek a hetek, egyre feljebb és feljebb merészkedik, tündöklő sugarai pedig oda is elérnek, oda is be tudnak lopakodni, ahová a téli hónapok alatt nem érhettek el. 
Ha nyitott szemmel és füllel járjuk a természetet, akkor ebben a hónapban, már hallhatjuk a madarak kedves előadásait. Ahogy pedig telnek a napok, egyre több és több tollas veszi elő hangszerszámát, és fütyüli világgá a tavasz közeledtét. Hiszen ők érzik és tudják, hogy az új évszak már a természet ajtaján kopogtat, hogy már nem sok idő, és búcsút inthetünk a télnek.
Reggelente a nap már érezhetően előbb ébred, mintha már neki sem lenne kedve annyit lustálkodnia, mint hetekkel ezelőtt. Fényes sugarat ezen a reggelen is akadály nélkül tudta szórni, hiszen egyetlen kósza felhő sem pihent az égen, mely kéklőn tárult elé.
A csillagfényes éjszaka leple alatt ismét alacsonyra kúszott a hőmérő higanyszála, és a kertem minden szegletét fehér dérruhába öltöztette a fagy. Ahogy a napsugarak bebocsátást kértek, a fűszálakon pihenő kristályok úgy tündököltek, mint a fényesre csiszolt gyémántok, és ezt az idilli számomra kedves pillanatokt még szebbé varázsolta egy hosszú hónapok óta nem hallott gyöngyöző hang.
A fenyő sűrű tűlevelekkel borított ágai közül tisztán csengő, hangos strófák szűrődtek ki. Olyan átéléssel, olyan üdén fuvolázta szét egyik trilláját a másik után a fekete rigó, mint akinek már nem ez az idei első fellépése. Az ágak takarásából alig látszódott ki, de én lelki szemeim előtt egészen tisztán láttam, ahogy éjfekete tollruháján megcsillannak a nap sugarai, élénk sárga csőrét nagyra tárja, testét hetykén kihúzza, és teli torokból csicsergi a tavaszt váró énekét.
Boldogságom határtalan volt, hiszen ezen a reggelen szívemnek legkedvesebb muzsikában volt szerencsém gyönyörködni, mely pár percnél nem tartott tovább, de ez a kis idő is bearanyozta az egész napomat.    

 Feketerigó éneke

2019. február 14., csütörtök

A tavasz első reménysugarai





Az idei tél nem bánt szűkösen a hideggel és a hóval, és még koránt sincsen vége. A mi vidékünkön december közepétől hol vékonyabb, hol vastagabb hó dunna fedte be a tájat. De ez így is van rendjén, hiszen így szép a tél, és a szépség mellet fontos is a puha hótakaró az erdők, mezők növényei számára.
Azonban annak ellenére, hogy február eleje van, mégis megjelentek a még oly messzinek tűnő kikelet első reménysugarai. Hisz mi is jelezhetné szebben a tavasz közeledtét, mint az erdők törékeny virágai, a csillagszemű kikeleti hóvirágok.
Ha fellapozzuk a növényhatározó könyveket, láthatjuk, hogy a kikeleti hóvirág virágzásában februártól áprilisig gyönyörködhetünk, de kedvező időjárás esetén vannak évek, amikor még előbb is szárba szökkennek. Mivel jól tűrik a fagyot és a hideget, akár a keményebb mínuszokban is elődughatják aprócska kis fejeiket, még a vastag hótakaró alól is. Ez pedig az idei esztendőben is így történt. Az elmúlt hetekben végig vastag hó dunna fedte be a kiserdő ösvényeit, mely dunna az elmúlt hétvégén, a hirtelen jött enyhülés hatására olvadásnak indult. A hatalmas fák védelmében élő hóvirágok pedig, úgy döntöttek, hogy ők biz tél ide vagy oda, elkezdenek a tavaszra készülődni. A leveleik már szépen kezdenek előbújni, közöttük pedig ott lapulnak a tőkocsányokon
pihenő bimbóik. Az, hogy fejlődésük hogyan alakul, nagyban függ a következő időszak időjárásától. Ha visszatér a hideg és a hó, akkor lassabban kezdenek neki az igazi pompájuknak, de, ha marad az enyhébb idő, akkor napról napra egyre nagyobbak lesznek, míg majd egy szép téli reggelen elkezdik szirmaikat szétbontogatni, csillagszemeikkel pedig rámosolyogni a körülöttük elterülő világra.     


2019. február 10., vasárnap

Egy kis tavasz a télben


 Téli fülőkék


 Téli fülőkék csoportja


Júdásfülegomba


Kora délelőtt volt, amikor a nap sugarainak szikrázó fénye a szabadba csábított. Az égbolt élénk kék színben tündökölt, melyen csak egy-két kósza fehér felhőpamacs úszott tova, mint a tenger nyugodt vizén andalgó kishajók. A nap fényét eszük ágában sem volt megzavarni, tisztes távolban lebegtek tova észak felé. Az alacsony hőmérséklet ellenére a levegő kellemesen enyhének érződött, hiszen a nap már ilyenkor tél vége felé nem csak vakító fényét szórja, hanem ereje is egyre gyűlik, így kellemesen meleggel ajándékozza meg a tájat.
Az északi részeken, ahol még az árnyék az uralkodó, és ahová a napsugarak még nem tudnak beosonni, mind a mai napig jó pár centis hótakaró fedi be a talajt, mely fagyottan és kitartóan uralja az ösvényeket. A déli oldalakon ezzel szemben, már nyoma sincsen a hónak, sőt mi több, üde zöld fűszálak, apró levélkék, puha mohaszőnyegek kezdenek álmosan nyújtózkodni az ég felé. A bátrabbakat, a vakmerőbbeket már előcsalták a nap meleg sugarai, pedig a tavasz még odébb van, de ők ezzel mit sem törődnek. Mindezek ellenére mégis jó volt velük találkozni, jól esett a szememnek és a lelkemnek az üde zöld színekben pompázó aprócska növények látványa.
Az erő szélén, ott ahol egy kidőlt fa zárja el az ösvényt, őzsuta álldogált. Sötétbarna, csillogó szemeivel az égboltot kémlelte, miközben a napsugarak kedves arcát simogatták. Hosszú pillanatok teltek el, de ő nem mozdult, jólesően tűrte a testét átmelegítő fényt. Szürke, téli csuhája szinte teljesen beleolvadt a környezetébe, melyet ilyenkor télen sokkal sűrűbb és hosszabb szőrszálak alkotják, védve őt a fagyos idővel szemben. Ráérősen, megfontoltan aztán mégis elindult, kecses mozdulatokkal emelgetni kezdte lábait a fagyott hóban, és szépen lassan, védelmezőn elrejtették, körbeölelték testét a szederbokrok.
Lábaim alatt a fagyott hó ropogott, melynek teteje olyan kemény volt, hogy be sem szakadt testem súly alatt. A tisztás, mélyebben fekvő részében, még hótakaró uralja a talajt, hiszen ide még nem hatolnak be a melengető napsugarak, mert a fák eltakarják fényüket. Visszatérve az erdő déli részébe, viszont a hónak már nyoma sem volt, a puha avar tette kellemessé a járást. Hirtelen gyenge szél osont végig előttem az ösvényen. Óvatosan a száraz faleveleket kezdte igazgatni, akik beleegyezőn hagyták, hagy rendezgesse őket kedvére.
A fák sudarából ekkor halk, de mégis olyan kedves csicsergések szűrődtek ki. Megszámlálhatatlanul sok, aprócska csőrből csendültek fel ezek a gyöngyöző strófák, mely csőröknek gazdái a csízek voltak. Rengetegen vették birtokba a fák ágait, és mindannyian serényen flótáikat hallatták, mellyel talán a boldogságuknak adtak hangot. Régen nem volt szerencsém ennyi egyedet számláló csízcsapathoz, becslésem szerint 60-70 csinos kis tollasból állhatott ez az eleven kis társaság. Nem messze tőlük széncinege kapcsolódott be a csízek alakulatához, majd még egy és még egy. Messze csengőn és teljes átéléssel daloltak. Egyikük a „hinta” dalt ismételgette, a másik kettő csőréből pedig, a „nyitnikék” strófáit csendültek fel. A rögtönzött kis koncert kisvártatva újabb tagokkal bővült, éles füttyeiket ismételgették a csuszkák. A nap melege és fénye jókedvre derítette a kis tollasokat, és egy kis tavaszt loptak az erdő fái közé. Szemeimet behunyva pedig el is hittem nekik, hogy a tavasz megérkezett. Arcomat a nap melege simogatta, lelki szemeim előtt pedig a rügyeiket bontogató fák és bokrok szépsége lebegett.
Mélázásomból hirtelen ágak recsegései, roppanásai zökkentettek ki. A fák között valakik meneteltek, egymást követve libasorban. Sokat nem láttam belőlük, csak annyit, hogy szürkésbarna felöltőt viselnek, és szép nagy termetűek. Ekkor hirtelen, fürgén szaladni kezdtek, talán a széljárás nekik kedvezett és megérezték ottlétemet. Hosszú, kecses lábaikat egymás után szedve nyargaltak le a domboldalon, majd át a tisztáson. Egy szarvascsorda, 14 egyedből álló tagjaival sikerült találkoznom, mely csapat, kettő villás agancsú fiatal bika kivételével, csak tehenekből állt. A vezér mutatta az utat, a csorda többi tagja pedig szófogadóan követte, egymás mögött, libasorban haladva. Pár pillanat volt az egész, én pedig csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, tőlük mintegy 30 méternyire és ámultam figyeltem szépségüket.
Ahogy a rudli eltűnt, én is tovább folytattam utamat, mely a téli fülőkékhez vezetett. Kíváncsian vártam a találkozást, hogy megtartotta-e őket a természet, és, hogy hogyan bírták átvészelni az olykor -12 fokot is tartogató téli éjszakákat. A mohás fán, melyen hetekkel ezelőtt megtaláltam őket, most is igazi szép fülőke csapat fogadott. Rengetegen voltak, és nem csak, hogy megmaradtak, szépen meg is nőttek. Vékonyka tönkjükön, szép nagy karimás kalapkákat viseltek, szinte dupla akkorát, mint hetekkel ezelőtt. A hó már az utolsó pihéig elolvadt róluk, a napsugarak szabadon, minden akadály nélkül simogatták testüket.
Nem messze tőlük, egy kidőlt akácfán barna gomba fülelt, mintha a fa hallgatózott volna. Ő nem más volt, mint az erdő füle, azaz az egyedi kinézetű júdásfüle gomba. Tavaly ilyenkor nagyon sokkal volt szerencsém találkozni, de most csak ezt az egyet sikerült megfigyelnem, de ő is több volt, mint a semmi. Nagyon szeretem a látványát, mely valóban megszólalásig az emberi fülre hasonlít, és tényleg olyan, mintha az a fa fülelne, aki éppen viseli őt. Általában bodzákon fordul elő, de ő most egy mohapaplanba bújt kidőlt akácfát választott.
A természet lakóinak hála ezen a délelőttön, ismét sok szép élménnyel és emlékekkel térhettem haza, a télben lopakodott tavaszi erdei sétámból.


 Széncinege dala, a téli erdőben

 Őzsuta

 Csíz hím

2019. február 6., szerda

Az első tél



 Őzsuta és gidája

Őzsuta


Február első napjaiban kemény éjszakai fagyok vették uralmuk alá a természet ösvényeit, mely fagyok napközben sem sokat engedtek. A táj fehér ünneplőbe öltözve tisztelgett a tél előtt, és minden lakója a fák, a bokrok, az apró száraz fűszálak mindenki magán hordta ezt az igazán elegáns, kristályokkal díszített felöltőt. Amikor megadatott, hogy a szürke fellegek takarásából előbújjanak a nap fényes sugarai ezek, az apró kristályok szikrázni, tündökölni kezdtek, beragyogva az erdő és a tisztás minden szegletét.
Azonban a hó, a fagy nem mindeninek nyújt ilyen gyönyörűséget. Az élőlények mindebből csak annyit látnak és éreznek, hogy megváltozott a világ körülöttük. Azok a fák és bokrok melyek ősszel és a tél elején finomabbnál-finomabb falatokat kínáltak nekik, most kirabolva, csupaszon állnak. A dőzsölés hosszú hetekkel ezelőtt véget ért, helyette beköszöntött a szegénység, melyben minden egyes, éhségüket csillapító falatért meg kell küzdeniük, ha egyáltalán a vastag hó dunna alatt rábukkannak egy-egy ilyen igazi kincset érő betevőre.
Évek óta él itt a fák sűrűjének ölelésében egy őzsuta, akivel a természetnek hála gyakran megadatik a találkozás. Ez a csinos kiállású erőlakó, minden esztendőben aprócska gidával, vannak évek, amikor pedig iker kicsinyekkel gazdagítja az erdő lakóit. Tavaly nyáron későn ellett, hiszen június közepén még hatalmas pocakját cipelte a zöld lombok sűrűjében.
Ez pedig most meg is látszik a kicsi és törékeny csemetéjén, aki még  a számára ismeretlen fehér világba követi anyja minden egyes lépést. A vastag hó, a fagyos hideg téli idő, a gida számára még újdonság, hiszen ez az első tele, melyet szerencsésen túl kell élnie. Azonban nem csak a tél viszontagságai lepik őt meg, hanem az erdő, mező táplálék hiánya is. Az üde, zamatos fű, a zsenge hajtások, a levelek kellemesen lágy roppanása a fogai között, már rég a múltba vesztek. A hajnali harmat gyöngéd frissítője, már csak kósza emlékként élhet kis buksijában. Korgó gyomra éhségét már csak száraz fűcsomókkal olthatja, melyek elfeküdve pihennek a tisztáson, ízetlenül, aszottan várják, hogy elrágcsálja őket. Az erdőszélen fagyott levelek álldogálnak a vadszederbokrok tövisekkel felfegyverzett védelmében, melyek igaz még zölden díszlenek, de ízüket már rég elvesztették. A hó dunna alól azonban ezeket sem könnyű előcsempészni. Vékonyka, oly kecses lábacskáival óvatosan kapargatja a vastag hótakarót, míg el nem éri a szegényes, de mégis oly sokat érő betevőjét. Közben anyját figyeli, hogy ő is így cselekszik-e, tanulva tőle minden pillanatában. Anyja pedig folyton kicsinyén tartja a szemét, védelmezőn és odafigyelve annak minden mozdulatára.
Így telnek a kis család napjai ebben, a viszontagságokkal teli téli időszakban, és titkon már egészen biztosan a tavaszról és zsenge friss hajtásokról álmodnak, melyek újra, igazi lakomát tartogatnak majd nekik.        


 Őzsuta

2019. február 2., szombat

A tél legszebb arca






Őzgida


Hétfőn napközben egy enyhe légáramlatnak köszönhetően a vastag hó dunna szépen lassan olvadásnak indult. Azonban kora délután egyre komorabb és komorabb felhők kezdtek gyülekezni az égen, melyek egy újabb havazás reményét tartogatták. A reményből szinte pillanatok alatt valóság lett, és egymást követve szép nagyra hízott pelyhek hagyták el addigi felhőotthonukat. Olyan gyorsan hullottak alá, hogy alig lehetett szemmel követni őket. Most nem himbálóztak könnyedén, nem libegtek légiesen a levegőben, csak gyorsan, mint akiknek sürgető dolguk akadt zuhantak alá. A sűrű havazásban alig lehetett előre látni, mint fehér függöny, abból is a sűrűbb szövésű takarta el a tájat. A pelyhek pedig csak hulltak és hulltak rendületlenül, megállíthatatlanul egészen késő estéig. Ahogy a szoba ablakában, kedvenc fotelemben üldögéltem, mint egy gyönyörű csoda tárult elém az erdő. A hó, mint gyenge fényű lámpás világította meg a fák rengetegét, és egészen távolra el lehetett látni. Szeretek így ücsörögni és csak úgy szemlélődni, figyelni, mely teljesen feltölt és megnyugtat.
Az idei tél a mi vidékünkön igazán kitesz magáért. Hiszen gyakran gyönyörködhetünk a tél legszebb kincsében a havazásban, mely a fagyos időnek hála szépen meg is marad, minden télszerető ember örömére.
Sejtettem, hogy másnap, amint virradni kezd mesés látvány fog majd fogadni, és így is lett. Minden fa, minden bokor ága vastag hórétegbe öltözött, még a leges legvékonyabb kis gallyacskák is. Mint a legszebben hímzett, fehér csipke takarta volna be a természet ösvényeit. Ez a látvány valahogy most más volt, mint az eddigi havazások után, most mindenen megültek a kristályok, semmit és senkit sem hagyva csupaszon.
Az erdőszélen őzsuta és aprócska gidája keresgélt egy kis betevő után. Dolgukat a vastag hó, igencsak megnehezítette, és küzdelmessé tett pár falatnyi élelmet is. Óvatosan és gyengéden a bokrok ágairól rágcsálták a rügyeket, mely, ha jól nem is lakatta őket, de a gyomrukat mardosó éhséget, valamelyest csillapította. A kicsi folyton anyja nyomában haladt, kisebb-nagyobb távolságra elmaradva tőle, de egy pillanatra sem tévesztve szem elől.
Ahogy egyre jobban virradni kezdett, felsejlettek a hegyek ormain a nap első aranyló sugarai, és a fák csupasz karokkal álldogáló sudaraiba lopakodtak.
Kora délelőtt volt, amikor friss, ropogós hó a szabadba csalt engem is. Jól felöltözve könnyed sétára indultam. Az égbolt, vakítóan kéken ragyogott, melyen csak egy-egy kósza felhőfoszlány úszott tova. A levegő kristálytiszta volt, a levegő pedig mozdulatlanul állt. A hó dunnában pihenő pelyhek, ahogy a nap sugarai simogatták őket, úgy csillogtak, mint a fényesre csiszolt aprócska gyémántok. Mintha egy varázslatos mesevilágba cseppentem volna, lélegzetelállító szépségű volt ezen a napon az erdő, és a tisztás. De nem csak szememnek volt gyönyörűség, hanem a fülemnek is. Hiszen ahogy a nap langyos sugaraival a fák ágait simogatta sorra szólaltak meg a madarak is. Csuszkák füttyögtek boldogan, és messzi hangzóan, szajkók próbálkozta meg a dalolással, mely nem igazán ment neki, így a dalból egészen különös hangok kerekedtek, de mégis olyan jó volt őket hallgatni. Talán a széncinegéktől kaptak kedvet, akik egyik gyöngyöző strófáikat hallattak a másik után. „Ti-ta, ti-ta, ti-ta” ismételték hinta dalocskájuk, oly jól ismert hangjait, mely könnyedén kúszott tova az erdő fái között. Idén már volt szerencsém megfigyelni ezt a kedves éneküket, de most sokkal áthatóbban, sokkal erőtől teltebben csengett. A téli kis madárkoncertbe részt vett a nagy fakopáncs is, de ő nem dalával, hanem kedves dobolásával tette színesebbé a hangversenyt.
Olyan lelket nyugtató volt a havas erőben tett sétánk, melyben újra a számomra legszebb előadásokban, a madarak énekében gyönyörködhettem, hiszek ezek a pillanatok mindennél többet érnek.
  
 Széncinege

 Nagy fakopáncs

Szajkó