2018. június 28., csütörtök

Ruhaváltás szöcske módra









Úgy érzem, a természet lakói mindig a kedvemben járnak, hisz egyetlen kirándulásom sem telhet el anélkül, hogy ne lenne számomra kedves élményekben részem. Utamat mindig nyitott szemmel és füllel járom, és gyakran megesik velem, hogy hosszú perceken keresztül vizsgálom a mező növényeit, vagy épp lekuporodok közéjük, hogy egészen közelről szemlélhessem az ott élő lakók titkos kis életét. Annyi érdekességet rejtenek a fűszálak, a sudár szárakkal büszkélkedő növények sokasága, hogy talán el sem hinnétek. Órákig el lehet bolyongani a réteken, a mezőkön úgy, hogy közben egy pillanata sem unatkozunk, hisz látványban, érdekességekben az erre fogékonyaknak nincsen hiány. A természet, legyen az, napsütötte nyári nap, kellemesen meleg éjszaka, vagy fogakat csikorgató hideg mindig meglepetéseket tartogat a számunkra, de, hogy ezeket észre tudjuk e venni, az már csakis rajtunk múlik. 
A minap egyik kedvenc időtöltésemnek hódoltam, mégpedig a mezőjárásnak. Szeretek a fűvel és az illatos virágokkal hintet réten sétálni, melyek sűrűjében szebbnél-szebb élőlények élik, rejtet és titkos kis életüket. Színpompás lepkék reppennek virágról virágra, hosszú csápú cincérek pihengetnek a növények védelmében, sáskák, szöcskék sokasága ugrándozik a lábaim előtt, vagy éppen napoztatják magukat a fűszálakon, pöszörlegyek, méhek, ormányos bogarak, skorpiólegyek és még hosszú időn át sorolhatnám mennyi kedves lakója van a napsütötte tisztásoknak.
Ezen történetem, egy üde zöld színben pompázó szöcskéről fog szólni, akinek a becsületes neve Közönséges virágszöcske. Mint neve is utal rá kifejlett életének nagy részét virágokon, növényeken éli. Jelen találkozásunk egészen különlegesre sikerült, hiszen olyat láthattam neki köszönhetően, mint eddig még sosem. Többször találtam már fűszálakon elhagyott lárvabőröket, melyeket szöcske vagy sáskalárvák hagytak hátra, és melyből kiolvashattam, hogy egy új lépést tettek a teljes kifejlődésük felé. Ezek a rovarok kifejléssel fejlődnek. A petéből kiket aprócska kis szöcske kinézete, élőhelye, életmódja szinte teljesen megegyezik a teljesen kifejlődött rovaréval. Testfelépítésük között csak egészen kicsi eltérések vannak, melyek a fejlődésük során fokozatosan alakulnak ki. Növekedésük és fejlődésük során többször vedlenek, és a kinőtt lárvabőrüket növényeken hagyják hátra. A vedlések sorozata akkor ér véget, amikor elérik a teljes kifejlettségüket és az ivarérettségüket. Én pedig ennek a csodálatos vedlési folyamatnak lehettem a szemtanúja, ahogy a közönséges virágszöcske a sperence szárába kapaszkodva, szépen lassan levetette magáról a lárvabőrét, hogy megkezdje fejlődésének a következő szakaszát. Amikor megpillantottam őt, a feje, a csápja már ki volt szabadítva régi ruhájából, a lábait pedig éppen akkor kezdte kihúzni a kinőtt lárvabőréből. Számomra nem mindennapi percek voltak ezek, hosszú időn át ott kuporogtam a fűszálak között, és szinte mozdulatlanul figyeltem őt. Amikor az utolsó lábát is kiszabadította, kinyújtóztatta végtagjait, mint aki már teljesen elgémberedett, és a hátrahagyott bőre mellé telepedett, majd pihengetni kezdett miközben a nap sugarai simogatták újdonsült ruháját, mely szó szerint csillogott, ahogy a fény megérintette.




2018. június 25., hétfő

Nyár a tisztáson


Nagy ökörszemlepke

 Citromlepke

 Barna busalepke


A fák sűrű sudarai hiába adtak árnyat, a fülledt nyári levegő áthatotta az erdő minden szegletét. Amikor a tisztás szélére értem a kék égen a nap perzselő sugarai uralkodtak, és csak egy-egy kósza felhőfoszlány úszott tova félősen, mintha tudták volna, tilosban járnak. Légiesen könnyedek és egészen aprócskák, jelentéktelenek voltak, és az izzó sugarak sorra megsemmisítették őket, esélyük sem volt rá, hogy eltakarják a napot, és egy kis árnyékkal ajándékozzák meg a tájat.
Az erdőszél és a rét találkozásánál délcegen álló csalánsereg áll őrt, mindannyian, egytől egyig szúrós tüskékkel felfegyverkezve, akik minden nemkívánatos látogatók megpróbálnak távol tartani. Jól ismerem már őket és tudtam, hogy engem könnyedén tovaengednek, hisz az itt élő állatok útján, vadcsapásain szedtem lábaimat, ott ahol a csalánok meghajolva állnak az erdő előkelő lakói előtt. Az ösvény saras volt, melyben szarvasok, őzek, vaddisznók patáinak a nyoma rajzolódik ki.
Az elmúlt időszakban szinte egyetlen délután sem telt el úgy, hogy ne esett volna az eső. Olykor csak egészen csendesen hullottak alá a cseppek, óvatosan és szelíden, de viharra is volt példa, amikor a fákat csavarta a dühösen tomboló szél és a csapadék szinte özönvízszerűen hömpölygött az ösvényeken. A bőséges eső és az azt követő napsütés hatására a levegő párával telt meg, mázsás súlyként ülte meg a természetet és annak lakóit.
Fülledt meleg ide vagy oda, a tisztás lakói élvezték a napsütést, és lepkék százai lejtették könnyed táncukat a levegőben. Néha egészen alacsonyan repkedtek, hogy aztán újra felemelkedjenek, fel a magasba, ahonnan jól szétláttak, és válogathattak, hogy a virágok bőségéből a számukra a legszimpatikusabbat választhassák ki. Amikor megtalálták a megfelelőt, könnyedén leereszkedtek rá, és kicsit megpihentek a szirmok között. Pihenésük azonban nem tartott soká, hisz időről-időre újabb és újabb lepkevendégek érkeztek, akiknek át kellett adni a helyüket. Voltak, akinek ez egyáltalán nem tetszett, és olyankor egymással kergetőztek, mintha összekapaszkodtak volna szálltak fel a magasba, egyre-egyre feljebb. Ahogy ezeket a repülő kis tündéreket figyeltem, egyikükön megakadt a tekintetem, hisz sokkal, de sokkal nagyobb volt mind közül, és ahogy a seprence szirmai között pihent széttárt szárnyaival, még óriásibbnak tűnt. Megpróbáltam a derékig érő fűben észrevétlenül a közelébe lopakodni, de ő szemfülesebb volt, ahogy érezte jöttömet, újra és újra szárnyra kapott, és tovalibbent. Mintájából ítélve tudtam, hogy gyöngyházlepke, de szárnyainak külső zöldes mintázata ismeretlen volt a számomra. Többszöri próbálkozásom ellenére sem sikerülhet hozzá annyira közel kerülnöm, hogy le tudjam fotózni, de amikor rátalált az egyik mezei varfűre, az annyira rabul ejtette, hogy sikerült őt megörökítenem. Nagyon sok lepkefajt ismerek, de amikor egy új eddig még nem látott egyeddel sikerül találkoznom hihetetlen izgatottság lesz úrrá rajtam, és örömöm szárnyal, hogy egy újabb ajándékkal gazdagított a természet. A határozókönyvem megoldást adott az ismeretlen szépség nevére, Zöldes gyöngyházlepke a becsületes neve, mely hazánkban természetvédelmi oltalom alatt álló faj. Barangolásomat tovább folytatva, igazi paradicsomban éreztem magam, hisz minden szívemnek kedves élőlény körülöttem volt. Pókhálós lepkék nyári nemzedéke, szolid sárga színben tündöklő citromlepkék, barna szárnyakat viselő nagy ökörszemlepkék, ugyancsak barna, de náluk jóval kisebb busalepkék, melynek több faja is tiszteletét tette a tisztáson. A zöldellő fűszálak között megszámlálhatatlanul sok sáska és szöcske ugrált, boldogan és elevenen, élvezve a nap meleg sugarait. De nem csak a rovarok voltak jelen, rengeteg virág bontogatta szirmait. Sudár szárakkal álldogáltak a seprencék, közöttük mezei varfűk, réti szegfűk tündököltek és kínálgatták édes nektárjaikat, egészen a talaj közelében pedig félősen megbújva sallangos gólyaorrok, mezei tikszemek álldogáltak. A fákon madarak csiviteltek, egészen fiatal, nem régiben fészek hagyott fiókák könyörögtek, esedeztek finom falatok után. Fekete és énekes rigók fütyültek, vörösbegyek daloltak, örvös galamb búgott szolidan alig hallhatóan, és a kakukk, túráim örökös kísérője ismételgette a nevét, újra és újra.



 Pókhálós lepke

 Zöldes gyöngyházlepke

 Mezei varfű


2018. június 22., péntek

Fatörzsekben lapuló harkálylakások




Éhes csőrrel és kíváncsi tekintettel várakozó fióka

Az én váram, az én házam

Nyár van amikor is sorra hagyják el fészkeiket, odúikat a madarak. Széncinegék, barátcinegék, zöldikék, meggyvágók, énekes és fekete rigók, nagy és közép fakopáncsok szajkók, csuszkák, és még sorolhatnám mennyi faj, fiatal nemzedéke ismerkedik ezekben a napokban és hetekben új otthonukkal, a természettel.
Jelen történetem a nagy fakopáncsokról fog szólni, akik szép számban költenek és élnek a minket körülölelő hatalmas erdőségekben. Kora tavasszal, amikor az erdő ösvényein szedtem a lábaim, a harkályok dobolása, mellyel territóriumukat jelzik, kísérték az utamat. Ezek a hangok mutatják meg nekem, hogy hol lesz a nagy fakopáncsok fészke, melyekben utódaik látják majd meg a napvilágot. Ahogy teltek a hetek figyelemmel követtem az életüket, tudtam melyik fákon lapulnak a harkályotthonok, hisz a hím dobolása elárulta annak, ha nem is a pontos helyét, de megközelítőleg hol lehet az ő és a társának a fészke, aki már akkor a tojásaikat melengette. Tavasz végén a dobolás egyre jobban kezdett elcsendesedni, ekkor már sejtettem, hogy az odúk mélyén felrepedtek a tojások, és belőlük folyton éhes csőrű apróságok bújtak elő. Nem volt már annyi ideje a hímnek dobolni, csak ritkán hallatta családját védelmező hangját, hisz a legfontosabb feladta neki és párjának is a kicsik nevelése, gondozása, és jóllakatása lett. Edei sétáim alkalmával többször láttam, ahogy a szülők finom falatokkal megpakolt csőrökkel érkeztek az odúhoz, és felváltva hol az egyik, hol a másik reppent be, és osztotta szét az elemózsiát az egyre türelmetlenebb fiókáknak. Június első heteiben eleinte egészen vékonyka, cingár hangocskák szűrődtek ki az otthonokból, jelezvén, hogy a kicsik szépen cseperednek, és éhségüknek már hangot is tudnak adni. Ezek a hangok napról napra erősödtek, egyre hangosabbak, egyre lármásabbak lettek a fák üregei, hisz ahogy egyre nagyobbra cseperedtek a kis tollasok velük együtt a hangjuk is erősödött.
Egy szép nyár elejei napon az első, csinos piros fejfedőt viselő fióka, félénken kikandikált az odún túl elterülő nagyvilágba. Szemei a kíváncsiságtól csillogtak, hisz az egyre szűkebb otthonán kívül hatalmas fákkal, és nagy térrel hívogatta őt a természet. A következő napokban szinte mindig láttam a fiatalokat, akik egymással versengtek az odú legjobb és legszebb kilátást biztosító helyéért, mely nem más volt, mint a bajárat. Hangos csipegéssel, már ott várták a szüleiket, miközben szemükkel felderítették a közvetlen környezetüket. Amikor a hím vagy a tojó megjelent bőszen rezegtetni kezdték szárnyaikat, csőrüket hatalmasra tárták, ezzel jelezve, hogy bizony ők nagyon éhesek, és már nagyon várták a finom lakomát.
Pár nappal ezelőtt, amikor ismét az erdő ösvényén szedtem a lábam, a harkályok odúi már csendesen álltak, a nyílások, üresen tátongtak, hiába hallgatóztam, hiába figyeltem nem voltak már ott a kis piros sapkás lakók. Eljött tehát a pillanat, amikor szüleik kíséretével elhagyták az addigi, biztonságot adó otthonaikat, és megkezdték életüket, a nagyvilágban. Abba a világba melyben sok új élmény, számos új ismeretség, de sajnos veszély is várja majd őket.  


 Nagy fakopáncs hím és féltve őrzött otthona


2018. június 18., hétfő

Kettő meg kettő az négy


 Piri a vörös bundás mókuska

Barni a legelevenebb mókusgyerek 

Az elmúlt időszakban Veletek is megosztottam Szotyika és apróságai életét, akik nagy örömömre, nap-mint nap megtisztelnek a jelenlétükkel. Nagyon szeretem nézni a kis mókusok pajkos játékát, kicsit még ügyetlen, de annál vadócabb mozgását, és fáradhatatlan kíváncsiságát.
Azonban legutóbbi látogatásukkor nagyon nagy meglepetés ért. Ugyanis egyszerre három apró mókuska szaladgált a fán fel, s alá. Igen egész pontosan három, azaz egyel több, mint amennyiről eddig tudtam. Ez idáig mindig két kis mókuskát láttam egyszerre, és Szotyit az anyjukat. Megkülönböztetni őket bundácskájuk színe alapján tudom. Az egy szép vörös, a másik pedig barna kabátkát visel. Az újonnan megjelent mókuska pedig szintén barna kabátos, melyben egy kis vörös árnyalat is meglapul. Azonban a meglepetések itt nem értek végét, mert kisvártatva, amikor a három mókusgyerek eltűnt a fa sudarának a sűrűjében, egy újabb apróság, szó szerint apróság bújt elő az ágak rejtekéből. Egészen kicsike testét élénk vörös bunda fedte be, és fülein sem viselt még olyan hosszú és dús pamacsokat, mint a testvérei. Járása és mozgása is sokkal, de sokkal bizonytalanabb volt, megszeppenve, ismeretlenül szedte aprócska mancsait a cseresznyefa vastag karján. Látni lehetett rajta, hogy ő a legkisebb, és a legbátortalanabb mind közül. Anyja, Szotyi csillogó gombszemeivel figyelte kicsinye minden mozdulatát, és amikor ő egymást követő ugrásokkal egyre feljebb ment a fa karjai között, a picurka is követni kezdte.
Így lett egy nap leforgása alatt a két mókuskából négy mókuska. Nem is csoda, hogy anyjuk megszűrődött a nevelésükben, hisz nagy feladat négy csemetét etetni, gondozni, de megéri, hogy neki ők, ez a négy kis apróság a világ legnagyobb kincsei.    


Picur, a legkisebb mókuska

 Csöpke, ő a második legapróbb mókuska

2018. június 14., csütörtök

A barátkák otthona



Barátposzáta hím aki éppen úgy, mint a tojó kiveszi a részét a kotlásban

 Öt darab tojás lapul a fészekben


Nemrég osztottam meg Veletek az ifjonc bodzabokor történetét, mely történet tovább folytatódik. A siheder fákkal, fiatal bokrokkal egészen sűrűn benőtt erdei ösvény az egyik legkedvesebb erdei utam, így amikor csak arra járok, alkalmam van megfigyelni a poszáta család életét. Zavarni semmi esetre sem szeretném őket, így óvatosan haladok előre utamon. A legutóbbi látogatásomkor a fészek árván álldogált, nem ült rajta a tojó, így, ha már nem volt ott senki belekukucskáltam, és örömmel láttam, hogy a takaros kis hajlék alján már nem három, hanem kettővel több, azaz öt tojás lapul. Ismét elhúzódtam, elbújtam be a sűrűbe, és vártam mikor jelenik meg a gondos anyuka. Éppen, hogy csak elhelyezkedtem már jött is. Rászállt a bodza bokrocska ágára, körbenézett, majd azon nyomban el is helyezkedett a fészkében. Barna sapkás fejecskéje alig kandikált ki a takaros kis otthonból, alig észrevehetően lapult meg benne. Óvatosan elindultam, nehogy háborgassam és tovább haladtam az utamon. Visszafelé jövet a sűrű bozótoson át próbáltam áthatolni, hogy ne a fészek mellett keljen elhaladnom, mert láttam, hogy a madárka benne ül, és nem szerettem volna, hogy miattam kelljen kirepülnie a fészkéből. De nem a barna fejfedős tojó ücsörgött a tojásokon, hanem a hím, aki ugyanolyan sapkácskát visel, mint párja, de az övé fekete színű.
A barátposzátáknál, mind a két szülő kiveszi a részét a fészeképítésben, a kotlásban és a fiókanevelésben is. A hím madár is gyakran felváltja párját, és a napközbeni időszakban ő is teste melegével védi a tojásokat. Tehát ő is visel a tojókra jellemző kotlófoltot, hogy testének minden melegét át tudja adni. Az éjszaka leple alatt viszont csak a tojó ül a tojásokon, csak ő védelmezi, melengeti őket, majd reggel általában a hím veszi át a helyét.
Bevallom Nektek, hogy nagyon izgulok a kis családért, mert olyan alacsonyan van a fészkük, hogy ragadozó bármikor kárt tehet bennük, de bízom benne, hogy sikeres költésük lesz a barátkáknak, és utódaik annak rendje és módja szerint szerencsésen fel tudnak cseperedni.


 Barátposzáta tojó

 Barátposzáta hím

2018. június 11., hétfő

Fészek hagyott meggyvágó fiókák







Lassan június közepén járunk, amikor a természet szerteágazó ösvényei cingár csivitelésektől hangosak. A fák sűrű lombsátrai között, a bokrok védelmében vagy éppen a talajon, frissen fészküket hagyott tollasok szívet szorítóan könyörögnek szüleiknek. Éhes csőrük étvágyát jóllakatni igen nehéz feladat, de szüleik mindent megtesznek, ami csak tőlük telhető. Miután biztonságot adó otthonukat elhagyják, a szülők tovább etetik, gondozzák a fiatal, gyakran még röpképtelen ifjoncokat. Ez az utógondozás addig tart, amíg a fiókák el nem érik a teljes önállóságukat, ez az időszak fajonként változó, egyeseknél napokig, de olyanok is akadnak, akinél hetekig, sőt hónapokig is eltarthat.
Ilyenkor, a nyár első hónapjában, ha nyitott füllel és szemmel haladunk utunkon, saját magunk is megláthatjuk a fiatalkori tollruhát viselő ifjoncokat, és hallhatjuk esedező csicsergésüket. Az elmúlt napokban erdei sétáim alkalmával egyre többször hallottam a fák sudarából, a bokrok sűrűjéből kiszűrődő vékonyka hangocskákat. Ezek a hangok fajra jellemzőek, másként csipegnek a cinegék, másként a csuszkák, és megint másként a meggyvágók fészek hagyott fiókái. Mint ahogy a felnőttek éneke, hívóhangja vagy éppen riasztása is más és más, így a fiatalok hangjai között is, ha figyelmesen hallgatjuk őket, különbséget tudunk tenni. Ha ezeket, a hangokat ismerjük, és meg tudjuk egymástól különböztetni, akkor könnyen be tudjuk azonosítani, hogy a levelek óvó védelmében mely kis tollasok csacsognak.
Legutóbbi sétám alkalmával jól kivehetően hallani lehetett a csuszkák, a széncinegék, a barátcinegék, a seregélyek, a nagy fakopáncsok és a meggyvágók szüleiket hívó, csivitelését. A fák levelekkel sűrűn betakart ágai között igen nehéz feladat megpillantani őket, ha szerencsénk van, legfeljebb testüknek apró részleteit láthatjuk meg. A természetnek hála nekem szerencsém volt, mert az egyik akácfa üde zöld levelei között sikerült megpillantanom a kedves kis arcú meggyvágókat. Hárman voltak, három fióka, akiknek csőrük egy pillanatra sem állt be, csak csacsogtak és csacsogtak, hogy szüleik jól hallják esedező könyörgésüket. Percekig álltam a fa alatt és figyeltem őket, mely idő alatt izgatottan toporogtak, ugráltak és repkedtek egyik ágról a másikra, miközben egy kósza pillanatra sem maradtak csendben. Türelmetlenül várták a szülőket, akik kisvártatva meg is érkeztek, és a fa, levelekkel sűrűn benőtt ágai közé szálltak. A három fiókának ne is kellett ennél több, rögvest odarepültek, de sajnos akkor már takarásban voltak, az akácfa levelei eltakarták őket a szemeim elől.
A meggyvágók egy évben egyszer költenek, és ilyenkor júniusban hagyják el a fiókáik a fészkeiket. A kirepült utódaikat a szülők tovább gondozzák és táplálják egészen addig, amíg azok teljesen nem önállósodnak. Mivel nincsen második költésük így a családi kapcsolatuk jóval tovább tart, mint azoknál a fajoknál, akik az első fészekalj felnevelése után újabb költésbe kezdenek. A meggyvágó családok egészen októberig együtt maradhatnak, és a szülők a fiókákkal közösen járják a természet szerteágazó ösvényeit.      


2018. június 7., csütörtök

Élet az erdő mélyén


 Madárfészek kosbor az erdő mélyén

Neki csak ritkán adatik meg a napsugarak simítása



Az erdő mélyén él, ahol a napnak csak egy-egy kósza sugarát ismeri, akik lopva és oly félősen osonnak be a fák sűrű sudarai között, mintha tudnák, őket zárt ajtók fogadják. Neki csak a fény gyöngéd pászmája jut, mely kedvesen és gyöngéden játszik szirmain.  Ha felnéz a magasba, fejecskéje felett csak a fák elterülő sűrű lombját látja, és apró, kíváncsi szemei elé csak oly ritkán kerülnek azok az apró kék foltok, melyek az égbolt kicsiny részletei. Ő soha nem látja meg a mennybolt szikrázóan kék, egybefüggő tengerét, melyen nappal a felhők, éjszaka a csillagok úsznak tova. Az ő otthona a fákkal és cserjékkel tarkított rengeteg, melynek lakói szorosan fonják össze kezeiket, hogy közéjük senki se állhasson, védelmezve, óvva egymást.



  Madárfészek kosbor

2018. június 4., hétfő

Kertem új kedves vendége


 Bojtoska 

 Bojtoska 



Jó pár nappal ezelőtt kiskertemben egy új, eddig még nem látott mókusvendég tűnt fel. Vele együtt összesen, legalábbis tudtom szerint négy felnőtt mókuslátogatóm van, melyért nem tudok elég hálás lenni a természetnek.
Az új kis jövevényem a nap sugaraiban csillogó, vörös bundácskát visel, mellkasát és hasát pedig hófehér prém borítja. Zászlóként lobogó fara ugyancsak vörös, éppen olyan színű, mint csinos kabátkája, és, ha a tavaszi nap sugarai végig cirógatják, csillogni is ugyanúgy csillog. Sajnos az ő farka is egy kicsit sérült, melynek végén bojtként lobognak a hosszú szőrszálak. Nevét is éppen erről kapta Bojtoska a mókuska, aki ugyancsak kislány, mint Szotyi, és akinek látni a szőrök között kikandikáló cicijeiről, hogy ő is apróságokat nevel.  
Bojtoska első látogatása óta, nap-mint nap megtisztel jelenlétével, és nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy ő lett kertem legizgágább, legkíváncsibb és legelevenebb vendége. Pedig Szotyikát nehéz felülmúlni, de Bojtinak sikerült, és ahhoz képest, hogy nem régóta teszi nálam tiszteletét nagyon barátságos is. Tegnap például, amikor kimentem a kertbe pár szem diót vinni az etetőjükbe, leszaladt a fáról ahonnan addig figyelte minden mozdulatomat, és tőlem mintegy két méterre lekuporodott a fűszálak közé. Én is leguggoltam, kezemet, melyben a dió pihent előre nyújtottam, hátha elvenné belőle a finom falatot, de azért annyira még nem volt bátor, de lehet, ez is bekövetkezik majd a későbbiekben.
Azonban Bojtoska jelenlétének nem mindenki örül, amikor Szotyi a közelben van, űzi és kergeti őt teljes erejéből, és idegesen veszekszik rá. Van, amikor ez a hajsza hosszú perceken át tart, és minden erőfeszítés ellenére ő nem akar távozni a kertből, hiába lép fel ellene pici Szotyi karakánul. Hogy miért írom, hogy pici Szotyika, mert test méretre sokkal, de sokkal kisebb, mint Bojtoskáé. A terület féltése érthető is, hisz ez itt az ő otthona, az ő fenségterülete ahol finom falatokat, friss vizet és biztonságos búvóhelyet talál magának, és mind emellett szeretően tárt karokat.  Ez pedig igencsak kecsegtető és irigylésre méltó a többi mókus számára is, akik ugyancsak részesei szeretnének lenni ennek a sok jónak.
A közeljövőben, ha a természet is úgy akarja a mókás mókuskalandjaimnak Bojtoska is fontos kis szereplője lesz, akinek a kertemben eltöltött idejéről, kedves kis szokásairól Nektek is beszámolok. 



    

2018. június 1., péntek

Az ifjonc bodzabokor első fészke


 Barátposzáta tojó

Barátposzáta fészek



Amikor a természet ösvényein szedem a lábaimat, megpróbálok mindenre odafigyelni. Nyitott füllel és szemmel haladok az utamon, hisz annyi érdekes és értékes pillanatokat élhetek így át. A minap, bokrokkal sűrűn benőtt erdei ösvényen sétáltam, mely ösvényt nem az emberek, hanem állatok jártak ki. Ezeket, az utakat szeretem, ahol csak a természet lakóinak nyomait őrzi a természet, higgyétek el nekem, itt vannak elrejtve a legszebb csodák.
A hatalmas, délcegen álló fák karjait sűrűn fedik be a levelek, melynek köszönhetően az erdő lombsátra már teljesen összezáródva áll, és az egészen aprócska lyukakon csak oly ritkán tud bekukucskálni a tiszta kék ég.  A nap sugarai csak elvétve, és akkor is csak egészen rövidke időre kapnak bebocsátást, de olyankor, amikor az a pillanat megadatik, az avarral hintett talajra titokzatos árnyakat rajzolnak, és kellemes melengető fénnyel ajándékozzák meg az erdő lakóit.
A tekintélyes fák védelmében vékonyka törzsekkel álldogáló fasihederek szoroskodnak, harcolva a helyért, a nap sugaraiért, a fényért melyből oly kevés adatik meg nekik és az életért. Amikor pedig széltől csendes napokon kicsit elméláznak, álmodozni kezdenek, hogy egyszer ők is olyan hatalmasak lesznek, olyan szép egyenes törzseket, olyan szép dús koronát fognak viselni, mint a mellettük álló szüleik. Akkor, ha mindez eljön, és álmuk valóra válik, az ő karjaik között is gyönyörű hangokkal büszkélkedő madarak lelhetnek majd otthonra. A fiatal cserjék is éppen erről álmodoznak, hogy egy szép napon ők is méretes bokrokká nőnek, akinek karjai hosszan nyújtóznak el, mely karok óvó védelme éppen úgy, mint szüleiké madarak otthonává, biztonságot adó hajlékává válhat.
Azonban ez az álom egyiküknek-másikuknak hamar megadatik, éppen úgy, mint annak az ifjonc bodzabokornak melyről történetem szól.
Törzse egészen vékonyka, levelei zsengék, kacagóan zöldek, melyek szellősen fedik be kecses, egészen vékonyka kis karjait, mely karok, száraz fűszálakóból, apró mohadarabokból és vékony gyökerekből gondosan elkészített otthont rejtenek. A kis siheder bokrocska alig egy méter magas, a fészek pedig mindössze hatvan centi magasan álldogál, melyben három darab, egészen halványbarna alapon, sötétbarna pettyekkel díszített tojás pihen. A sűrű bozótban állva vártam, hogy megjelenjen a fészek lakója. Pár perc telt csak el, amikor megjelent egy csinos vörhenyesbarna sapkát viselő barátposzáta tojó. Ő a fészek tulajdonosa, és az ő tojásai lapulnak az ifjonc fa karjai között. Megállt a fa ágán, nézett jobbra, nézett balra, majd kényelmesen elhelyezkedett otthonában, hogy teste melegével védje tojásait.
A barátposzáta hímje az egyik legszebben éneklő madarunk, a kis bokor titkos álma pedig ennek a csinos madárnak köszönhetően valóra vált, hisz fiatal kora ellenére ő már büszkén elmondhatja magáról, hogy otthont adott ennek az énekesmadár párnak.
Bízom benne, hogy kegyes lesz a természet a párhoz, és, hogy fiókáikat erőben és egészségben fel tudják majd nevelni.     


 Barátposzáta fészek

 Fiatal bodzabokor karjai között lapuló fészek