Házi rozsdafarkú apróságok.

A tavalyi év májusában a természetnek hála egy Házi rozsdafarkú pár fészkelési időszakának lehettem szemtanúja és sok időt nem kellet várnom, mert június végére a fészekben ismét négy hófehér tojás lapult. Mindkét fészekalj sikeresen felnevelkedett és összesen kilenc kis rozsdafarkúval lett gazdagabb a kertünk. Az idei évben már sajnos úgy tűnt, hogy nem a mi kertünk lesz a kiválasztott a rozsdafarkúak számára, ahol majd utódaiknak életet adnak és felnevelik őket. Azonban június 2-án készülődés vette kezdetét, ugyan ott ahol tavaly két fészekaljnyi fiókát felneveltek. Valami miatt azonban az építkezés amilyen gyorsan elkezdődött olyan gyorsan vége is szakadt. A megkezdett kis otthonukat félbehagyta a tojó. A Házi rozsdafarkúaknál a tojó választja ki a megfelelő helyet a fészke elkészítéséhez, ez azonban nem lehetett neki kellően biztonságos, mert kicsivel odébb újra nekikezdett a munkának és röpke három nap elteltével a fűszálakból, vékony gyökerekből és mohákból álló csésze alakú fészek, melyet puha szőrrel bélel ki készen is állt az utódai fogadására. A tojó teljesen egyedül hordja a fészekanyagot és igazgatja bele a fészekbe, a hím nem segédkezik az építkezésben, hanem egy kimagasló ponton reszelős énekével védi revírjét, azaz a fészkelő területüket. Ezt az éneket már napfelkelte előtt is jól lehet hallani, mert a madarak közül ő az aki a legkorábban ébred és nyomban neki is fog előadásának, melyet tv antenna, kémény vagy valamilyen kimagasló pontról hallat. A tojó miután elkészült újdonsült otthonukkal letojta az első aprócska tiszta fehér tojását, az elkövetkező napokban pedig még négyet, így összesen öt darab tojás laput a puha fészekben és így lett teljes a fészekalj. Most joggal kérdezhetnének honnan tudom mindezt ennyire pontosan? A válaszom igen egyszerű az anyamadár fészkét nem máshová, mint a cirokseprű tetejére, bő egy méteres magasságba építette meg, amibe könnyen belel lehetett látni. Meg is jegyezném, hogy ez a pár hét amíg a fiókák ki nem repültek sok izgalommal telt el, mert annyira védetlen helyet választott a kis jövevényeknek, hogy macska vagy bármilyen ragadozó könnyű prédái lehettek volna, de a természetnek hála nem így történt.

Amint teljes lett a fészekalj és az öt darab tojás mind benne lapult, a tojó nekilátott a melengetésüknek. Mindig csak kis időre szakadt el tőlük és hagyta őket magukra, addig amíg táplálékot keresett magának, mindeközben a hím folyamatosan énekelt és védelmezte újdonsült kis családját. 14 nap elteltével a legelső tojás héja megrepedt és előbukkant belőle lakója csupaszon, hatalmas szemekkel mely ilyenkor még zárva van és nagy, ettől a pillanattól kezdve folyton éhes csőrökkel. A tojó tovább melengette a többi tojást és aprócska fiókáját mindaddig, amíg az összes kis fióka napvilágot nem látott. Amikor az összes kismadár előbújt a tojás rejtekéből, még pár napig az anyukájuk tovább védte őket teste melegével. Ezen idő alatt az apamadár kutatott táplálék után, és etette a párját és a folyton éhes apróságokat. Pár nap múlva az anyamadár is csatlakozott hozzá és már mindkét szülő fáradtságot nem ismerve etette utódait, kiknek étlapjukon pókok és különféle rovarok szerepeltek. Áldozatukat általában valamilyen kimagasló lesből kapják el, de nagyon ügyesen vadásznak a levegőben is. Az első napokban főként a reggeli és az esti órákban hordták a legtöbb táplálékot, de ahogy teltek a napok és a fiókák egyre nagyobbra cseperedtek, mellyel étvágyuk is egyre nagyobb  lett, szinte egész áldott nap finom falatokkal a csőrükben repkedtek a szülők a fészek és a vadászterületük között. Vizsgálatok és megfigyelések szerint naponta akár 360 alkalommal is vihetnek táplálékot a szülők fiókáik éhes csőrébe. Szükség is van erre a sok falatra, hiszen a napról napra egyre nagyobb fiókák folyton tátott csőrrel koldulnak és jelzik szüleiknek múlni nem akaró éhségüket. Amikor előbújtak a kicsik olyan nagynak tűnt a fészek, két hét elteltével, pedig szinte egymás hegyén, hátán szoroskodtak. Ezen röpke idő alatt olyan szűkössé vált otthonuk, hogy szinte alig fértek el benne. Ekkor már tudtam, hogy kis idő kérdése, hogy kirepüljenek és azt veszem észre, hogy a kis rozsdafarkú család aprócska tagjai szárnyra kapnak és fészkük üresen fog állni. És így is lett, az első kismadár kirepülésének szemtanúja is lehettem, kicsit sután és bizonytalanul elhagyta addigi otthonát és kilépett, jobban mondva kirepült a nagyvilágba, ahol ezentúl élni fogja a kismadarak életét. Nem telt el sok idő és testvérei is követték szépen sorban, mígnem a fészek teljesen üresen maradt. Amint kirepültek, az öt testvér összetartva, biztonságos helyre húzódott és  várták a szüleiket, hogy tovább táplálják őket. A fiatal madarak jelzőhangjukkal hívják fel a szüleik figyelmét hollétükről, a szülők pedig követve a hangot éhes utódaik csőrébe adják a falatokat. Ahogy teltek a napok úgy erősödtek a fiatalok és egyre bátrabban ismerkedtek környezetükkel és követték szüleiket. A rozsdafarkú tojó gyakran már akkor nekifog a második költésnek, amikor az első fészekalj utódai még nem teljesen önállóak. Ilyenkor addigi családját magára hagyja és nekilát az új fészkének a megépítésének vagy a régi fészkét renoválja ki és pár nap elteltével, már ismét hófehér tojások lapulnak benne. A magára hagyott fiatalokat az apa elcsalja revírjéből és tovább gondoskodik róluk mindaddig, amíg a teljes önállóságukat el nem érik.

A természetnek hála hiába, hogy a tojó nem éppen biztonságos helyre építette meg a fészkét, a kis utódok egytől egyig mind épségben fel tudtak nevelkedni és kis életükbe semmilyen ragadozó nem avatkozott bele. 

A Házi rozsdafarkú példányai késő őszig a költési területükön maradnak, amikor már nem tudnak elegendő rovart zsákmányolni rátérnek a bogyós gyümölcsök fogyasztására. Azonban évről évre egyre többen vannak akik nem vállalják a vándorút veszélyeit és hazánkban telelnek át, dacolva a hidegebb időjárással.