Állatok világnapja

1931 óta, minden esztendőben ezen a napon, azaz október 4-én ünneplik az Állatok Világnapját. Assisi Szent Ferenc, az állatok védőszentje ezen a napon hunyt el, így az ő halálának a napja, egyúttal emléknapja lett, minden évben az Állatok Világnapja. A régi idők legendái szerint Assisi Szent Ferenc nem csak, hogy megértette az állatok nyelvét, hanem beszélgetni is tudott velük. Tanításaiban hirdette, hogy minden élőlényt szeretnünk kell, melyek körülöttünk élnek. Fontos lenne, ha nem csak ezen a napon fordítanánk kellő figyelmet az állatvilágra, hanem minden áldott nap eszerint élnék és cselekednénk. Lehetőségeinkhez mérten, védjük és segítsük őket, legyünk büszkék a minket körbeölelő természetre és annak lakóra, hogy minden nap ünnepnap lehessen a számukra.

Fehér virágpompa

Fehér madársisak 

 Fehér madársisak

 Fiatal vörös róka

Hosszú napok teltek el borús, esős idővel. Már nem is tudom a napját megmondani, hogy mikor ébredtem arra, hogy a nap szikrázó korongja zavartalanul tudta a sugarait szórni. Az erdő fái között félhomály ült. A levelek megszámlálhatatlan sokasága már nem engedi, hogy olyan könnyen bejusson a fény, mint hetekkel ezelőtt. A napsugaraknak meg kell keresniük azokat az aprócska kis réseket, ahol bebocsátást tudnak nyerni, és győzedelmeskedhetnek a lombsátor felett. Ezen a kora reggelen igazán ügyesek voltak, mert rég nem látott fénypompában lehetett részem. Nincs is annál szebb, mint amikor a falevelek titokzatos mintákat rajzolnak a talajra, miközben a szél önfeledten játszik velük a sudarakban. Ez a reggeli erdei előadás minden pillanatban el tud varázsolni, hiszen erre csak a természet képes, csak ő tudja ilyen tökéletesen ezt a színdarabot előadni.

Miközben lábaimat szedtem hallgattam a madarak kórusának összeszokott koncertjét, és a levelek halk zizegését ahogy a gyöngéd szél táncoltatta őket. A bükkerdő fái egyre ritkulni kezdtek, a messziből pedig örömteli döngicsélést hozott szárnyain a szél. Ekkor már tudtam, hogy az akácfákon méhek sokasága vendégeskedik. Hangjuk egyre hangosabban és hangosabb lett, majd kisvártatva megpillantottam a kis akácerdőben zümmögő méh sokaságot. Évről - évre itt vendégeskednek ezek a szorgos kis gyűjtögetők, hangjuk pedig éppen úgy hozzátartozik a tavasz végi és nyár elei erdőhöz, mint a madarak kórusának az élőadásai. Fáradságot nem ismerő munkájuk pedig minket ajándékoz meg, hisz nélkülük nem kerülhetne az asztalunkra a finom és vitaminokban gazdag akácméz. Hálával telve figyeltem őket, ahogy lábukon elhelyezkedő kis kosaraikba gyűjtögették a sárga virágport, szipókájukkal pedig a nektár szívogatták.

Ahogy utamon haladtam az akácerdőt tölgyes majd hársfákkal tarkított rész váltotta fel. Ennek az erdőnek a sűrűjében élnek a fehér madársisakok, és a kislevelű nőszőfüvek. Sötét ez az erdő, a talajig szinte alig jut el a fény, de ennek ellenére mégis itt találtak meg azokat a feltételeket, melyek kedvezőek a számukra. Ezek a védett, vadon élő orchideák igazan jól érzik itt magukat, erről pedig az tanúskodik, hogy rengeteg egyed bontogatja fehér szirmait. Az elmúlt hetekben többször is látogatást tettem náluk, izgatottan várva, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor elérik a virágzási csúcsukat. A szokottnál később, jó két hetes csuszással végül eljött az igazi pompájuk, és így tavasz végére gyönyörű kosbor szőnyeg fedte be a sötét erdő, puha avarral hintett talaját.

Miután lefotóztam, és alaposan megcsodáltam őket tovább folytattam a sétámat. Az út menti bodzabokor üde zöld levelén lepke pihengetett. Összezárt szárnyait a nap felé fordította, és hagyta, hogy a sugarak melengessék, simogassák a testét. Ő nem más volt, mint az erdei szemeslepke. Mint neve is elárulja az erdei ösvényeken lelt otthonra. Szereti az árnyas, nyirkos erdei utakat, erdőszéleket. Miközben a lepkét szemléltem, nem messze tőlem szarvastehén csapat vonult át, a már jól kitaposott vadcsapásukon, mely úgy néz ki, mint egy forgalmas sztráda, csak itt nem autók, hanem az erdő lakói járnak. Vaddisznók, őzek, szarvasok patáinak nyomai, és róka mancsok lenyomatai tanúsították azt, hogy kik használják ez erdei utat. A saras ösvényen jól kivehetőek voltak a nyomok amiket maguk után hátrahagytak. A szarvasok komótosan egymás után szedték lábaikat. Három tehén volt és egy borjú. Miután eltűntek a szemeim elől tovább indultam, de a amikor a tisztás széléhez értem megtorpantam, barna szőrbundába bújt valaki hempergett a dús fűszálak között. Figyeltem ki lehet az. Először vadnyúlra tippeltem, ugyanis vele gyakran sikerül találkoznom, de ahogy láttam az ég felé meredő feketés tappancsokat, már tudtam, hogy róka hempereg bőszen, és önfeledten a növényzetben. Hiába, hogy nem mozdultam ő mégis észrevett, megérezte a szagomat. Tüstént tappancsaira pattant, és elindult az erdő felé. Csinos vörös bundáján a nap sugarai csillogtak, menet közben pedig kétszer felém pillantott, gyermeki szemecskéi kíváncsian fénylettek, és amikor látta, hogy nem jelentek rá veszélyt lábait komótosabban kezdte szedni, majd szépen lassan eltűnt a fák és a bokrok védelmében. 

Ezen a reggelen végre igazán kellemesen meleg időben, és szikrázó napsütésben lehetett részem. 

Fehér akác virága

Erdei szemeslepke 

Visszatértek a mókusok

Mókusapróság

Testvérek

Már hosszú hetek óta nem meséltem és számoltam be nektek Szotyiról, Bojtiról és aprócska kis csemetéikről, akik a nyár nagy részét a kertemben, és a mögötte elterülő erdőben töltötték. Sajnos valami oknál fogva nyár végén a mókuscsalád szőrén-szálán eltűnt, egyik napról a másikra. Az egész álló nap itt tüsténkedő kis mókusoknak hirtelen nyoma veszett. Pedig gyermekkoruk nagy részét itt töltötték, játszottak, mókáztak és ismerkedtek az őket körülvevő világgal, de valami történhetett, hogy megváltak a kertemtől, de sajnos pontosan nem tudtam mi lehetett az. Sejtésem az volt, azonban biztos nem lehettem benne, de a kis rókákra gyanakodtam, akik éppen abban az időszakban hagyták el kotorék otthonukat, és napjaik nagy részét, az erdőnek ezen részén, sőt olykor-olykor kiskertemben töltötték. Eleinte anyjuk kísérőjeként tűntek fel, majd később már egyedül is a környéken múlatták az idejüket. Voltak esetek, amikor itt pihengettek, a nagy juharfa sudarának a védelmében, talán azért, mert biztonságban érezték magukat. De amíg ők biztonságot kerestek, a mókuscsaládnak ez nagyon nem tetszhetett, mert ők bizony félnek a rókáktól, ha kicsike az a róka, ha nagy. Rájuk veszélyt jelenthet, ezért inkább odábbálltak, nagyon nagy bánatomra. Olyan furcsa volt a kertem nélkülük, olyan sokat jártak a fejemben és gondoltam rájuk, de el kellett fogadnom, hogy ez a természet rendje, hiszen, ha nem érzik a biztonságot, elhagyják addigi helyüket. Nekem pedig nem volt más választásom megszoktam a nélkülük való életet, még, ha nehezen is ment. Fájt a szívem, hogy nem figyelhettem önfeledt kis játékukat, nem láthattam cseperedésüket. De nem tudtam mit tenni, amikor elkapott a hiányuk, a fotóikat nézegettem, azt a több százat, amik róluk készültek, és titkon reméltem, hogy talán egyszer még meglátogatnak, és újra találkozhatok velük, akár egy-két röpke pillanatra is.

Időközben az erdőben szörnyű dolog történt. Nem szeretek erről írni, de sajnos vannak ártó emberek, akik nem tisztelik egy cseppet sem a természetet és annak lakóit. Egy napon, kora este, a messziből puska dördülése hallatszott, mely hang hallatára elszorult a szívem, hisz tudtam, hogy ez a hang azt jelentette, hogy egy erdőlakónak ártatlan életét vették el.  A kis rókák mamáját lőtték le, hogy honnan tudtam, hogy őt? Sajnos onnan, hogy megtaláltam ez erdő fái között az avarban fekvő testét. Nem tudom Nektek szavakkal leírni, amit akkor ott éreztem, kezem, lábam remegett, szemeimben könnycseppek gyülekeztek, utat követelve maguknak, és zokogásban törtem ki. Nem szoktam ilyenekről mesélni, az ártó emberek tetteiről, de sajnos jelen van a világban, és ezen a délelőttön én is újra szembesültem vele. Attól a naptól fogva a kis rókák eltűntek, napközben soha nem bukkantak fel, úgy, mint azelőtt. A vadkamerám éjszaka viszont rögzítette őket több alkalommal is. Szegény aprókák fiatalon megtanulták az életre szóló leckét, így csak a sötétség biztonságot adó leple alatt mertek már előjönni. Ahogy napközben a kis rókák nem jelentek meg a kertem és az erdő környékén, a mókusok újra kezdtek előmerészkedni. Hol az egyik, hol a másik tűnt fel a diófám legtetején, miközben a termést szüretelték. Ahogy teltek a napok és a hetek, újra visszatértek az apróságok, mert igen még mindig nagyon kicsik. Arcuk vonásai még mindig gyermekiek, de ügyességük túltesz a felnőttekén. Sokat komolyodtak az elmúlt hosszú hetek alatt, idejüket már nem mókázással töltik, hanem nagyon komoly feladattal, a gyűjtögetéssel. Szőrbundácskájuk is sötétebb lett, de elevenen csillogó, apró kis gyöngy gombocskáik mit sem változott.

A következő időszakban újra több bejegyzésem fog róluk szólni, hiszen szorgos kis életük rengeteg titkot, és kedves pillanatot rejt, melyet majd Veletek is megosztok.         

       

 Rókakölyök

Apróka

 

Az én kiskertem kapuja minden élőlény előtt nyitva áll, bárki bármikor betérhet rajta. Ezzel a lehetőséggel pedig, élnek is az erdő lakói, talán érzik, hogy szeretettel és gondoskodással vannak fogadva. Vannak, akik itt élik napjaikat, itt laknak velünk közösen, vannak, akik minden napos vendégek, időről időre tiszteletüket teszik, és olyanok is akadnak, akik néha-néha betérnek, szétnéznek és továbbállnak. Némelyikük kora reggel vagy fényes nappal jelenik meg. Egyesek pedig az éjszaka leple alatt merészkednek elő, mint például a nagy pele is, akinek furcsa kis hangját kristálytisztán lehet hallani a terméseit érlelő almafa ágai közül. Ezzel a vékonyka, egészen különleges hanggal árulja el titokzatos ittlétét.

Jelen történetem egy olyan vendégről fog szólni, aki nem oly régen hagyta el otthonát, és akit már több alkalommal láttam anyukája kíséretében, amikor az erdő ösvényeit jártam. Puha, gyapjas, vörös szőrrel fedett teste, hófehér mellénykéje, hegyes felálló fülei, és ravasz húzott szemei igazán csinos kinézetet kölcsönöznek ennek az igazán fiatalka rókakölyöknek. Arcocskáján, még gyermeki vonások húzódnak, szemei a kíváncsiságtól csillognak, járása pedig egészen megfontolt és óvatos, éppen olyan, mint a felnőtteké. Eleinte mindig anyját kísérte, figyelte, és megpróbálta ellesni az életben maradáshoz elengedhetetlen fortélyokat. De az elmúlt napokban már egyedül is fel-felbukkant, méghozzá napsütötte fényes nappal.

Kora délután volt, amikor megjelent a kertem szélét szegélyező bokrok közül. Először arcocskája tűnt elő, és fénylő szemeivel óvatosan kémlelni kezdett szerte-szét. Majd óvatosan, egészen megfontolt léptekkel egyre kijjebb és kijjebb merészkedett, míg meg nem jelent szó szerint hófehér, makulátlanul fehér mellkasa. Körültekintő volt, nem e fenyegeti őt bármilyen veszély, majd lassan, egészen lassan a bokrok takarásából előtűnt az egész teste. Vörös bundáján, melyen látszódott, hogy egészen új, a nap sugarai csillogtak. Mancsait fekete szőrök borították, és teljesen úgy festett, mint aki meleg, puha zokniba bújt. Hasonlóan, mint a mancsait, fülei végét is ugyanolyan fekete szőr fedte be. Igazán csinos kinézetű kis ravaszdi volt, aki lábait óvatosan egymás után szedve elindult az almafám alá. A meleg időnek köszönhetően a termések idén jóval előbb érni kezdtek, és a talajon finom, édes falatok várják mindazokat, akik kedvelik ezt a lédús csemegét. A róka is láthatóan kedvelte, hisz egyik almát a másik után ropogtatta, miközben éber figyelme egy pillanatra sem lanyhult. Miután a kellő vitaminhoz jutott, továbbindult, a kertet felfedezni. Szétnézett a cseresznyefa alatt, megvizsgálta a díszbokrok, árnyékot adó rejtekeit, majd amilyen hirtelen betoppant, olyan hirtelen távozott is, én pedig mindvégig figyeltem, ahogy eltűnt az erdőt szegélyező vadszederbokrok védelmében.     

  

Ínséges idők

Vaddisznó süldő

Őzgida

A téli hónapok nagy kihívás elé állítják a természet kisebb, nagyobb lakóit. Ilyenkor elérkezik a szegénység ideje, hisz pár falat betevőért nagyon keményen meg kell küzdeniük. A fák, a bokrok egész teste csupaszon, kirabolva áll, nem rejtenek már finom falatokat. A rétek, a mezők füveinek üde, friss zamatát réges-rég elsöpörték a késő őszi viharok. Ízetlenek, keserűek, de mégis egy kis megnyugvást adnak a korgó gyomruknak. Egyedül a vadszedrek ékeskednek zöld levelekkel, de csak addig, míg az őzek rájuk nem találnak. Lerágott kérgek jelzik a szarvasok útjait, feltúrt fagyos földkupacok a vaddisznók nyomait, és az egymást követő mancsnyomok, mint a nyakláncon sorakozó gyöngyök a rókák csapását. Mindent megesznek, ami ehető, mindent, mellyel konokul mardosó éhségüket csillapítani tudják. De nem csak a fogakat csikorgató hideggel kell megküzdeniük, hanem a napok óta szorosan egymásra hulló hópelyhekkel is, akik óráról órára csak gyűlnek és gyűlnek.

Az elmúlt hetekben, és napokban az égbolt hatalmas dunnái sorra szakadtak ki, melyekből először lassan, majd egyre-egyre gyorsabban és gyorsabban hullottak a hópihék. Rengetegen voltak, több millióan indultak el fentről az égből, hogy idelent a földön találják meg új otthonukat, és mindent csodaszép vastag lepellel fedjenek be. De ennek a vastag hónak nem mindenki örül, hisz az amúgy is ínséges időket, még nehezebbé teszi az élőlények számára. A vastag dunna alatt még nehezebben találják meg a betevőjüket, és sokkal nagyobb energiát őröl fel testükből, mire előkaparnak patájukkal egy-egy falat elemózsiát, előásnak mancsaikkal pár harapás betevőt. Ínséges, gyomrokat mardosó időszakok ezek az erdő állatainak, pláne így a tél végén, amikor már szinte minden tartalékot feldolgozott a szervezetük. Talán senki nincsen, aki már jobban várná az igazi tavasz beköszöntét, mint az erdő lakói.    

Dámszarvas bika

Dámtehén csapat

Dámbikák

 Vörösróka

Apróka.

A természetnek hála, nagyon sok élőlény él a közelemben, akiknek az életét napról napra szemmel tudom követni. Az erdő, a kis tisztás sok növénynek és állatnak szolgál otthonául. Az év minden egyes napján történik valami a természet hatalmas színpadán és legyen az tél vagy nyár, tavasz vagy ősz, nappal vagy éjszaka az előadások szünet nélkül tartanak, csak mindig más élőlényekkel a főszerepben.

Ezen történetem egy titkos látogatóról fog szólni, aki a sötétség leple alatt teszi tiszteletét a kertemben és aki számos nyomot hagy maga után. Ez a kis vendég rendezkedik ám az udvaron, locsolókannákat, műanyag vödröket döntöget, szatyrot rágcsál meg és húz szét, egyszóval valamit keres. Nem nagyon kellett törnöm a fejemet, hogy mit is kereshet, hamar rájöttem, hogy kutatásának fő célja az élelem szerzés. Sejtésem is volt, hogy ki lehet a titokzatos vendég, de biztosra akartam menni és biztosan tudni akartam ki is lehet az. A kamerámat egyik este kihelyeztem a vadkörtefám törzsére, elé egy kis felvágottat tettem, remélvén, hogy a látogatom aznap este is betér hozzám és csábítónak fogja találni a finom falatokat. És jól sejtettem, mert másnap, amikor elkezdtem nézni a felvételeket jól látható volt, hogy ki is a kis kertrendezőm. A felvágott odacsalta a kamera elé és szépen látható volt, a pihe puha bundájú aprócska róka. Több felvétel is készült róla amint elfogyasztja a csalogató falatot. Biztosan evett volna még, mert szinte egész éjjel a kertben sétált és csak keresett és kutatott hátha talál még valami betevőt. Ezen felvétel óta már jó pár nap eltelt és a kis róka minden áldott este benéz hozzám. Tegnap este kint felkapcsolva hagytam a lámpát és az ajtónál ülve figyeltem, hátha siker ül őt élőben is látnom. Fél tíz volt amikor először felbukkant és nagyon meglepődtem, hogy mennyire kicsi, a kamera felvételén is látszódott, hogy fiatalka, de így élőben látva még apróbbnak tűnt. Az erkélyen sétált végig és keresgélni kezdett. Bejárta a kert minden egyes szegletét, benézett a napozóágy alá és ahogy ott ültem az ajtóban feljött a kis erkélyre is. Mozdulni sem mertem, nehogy megijedjen tőlem, apró lábait, amin fekete kis zoknik viselt az ajtó aljára tette és kíváncsi szemeivel befelé nézett a szobába, majd arrébb ment és az ajtó másik szárnyán újra kukucskálni kezdett, olyan közel dugta kis fejét az üveghez, hogy ott maradt a nedves orrának a nyoma. Én csak álltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába és alig akartam hinni a szememnek. A róka kis szemei kíváncsian csillogtak és érdeklődően figyelt, majd lassan elsétált a kerítéshez és a kaput díszítő vas között bújt ki. Gyakran látok rókát a kiserdőben és akár hányszor kiteszem a kamerát éjszakára, mindig van felvételem róluk, de ők felnőttek voltak. Az egyik biztosan nőstény volt és lehet neki a kölyke ez a kis kíváncsi ifjonc. A környező erdőket, mint a tenyeremet úgy ismerem, hiszen, ha tehetem és időm engedi mindig az ösvényein kóborolok, de eddig rókakotorékot nem sikerült még megfigyelnem, pedig szerintem a környéken élhetnek és ez a kölyök is valahol a közelben láthatta meg a napvilágot. Az idén született kis rókák ebben az időszakban már önállóan is megpróbálnak táplálékot keresni maguknak, egyre jobban elszakadnak a családjuktól és elkezdik járni a felnőtté válás útját. 

Őzsuták és gidáik.

Most amikor ezt a bejegyzésemet írom, odakint esik az eső, szó szerint mintha dézsából öntenék az égi áldást. A levegő is hűvös olyan ősziesnek mondható, pedig a nyár közepén járunk, abban a hónapban, mely a statisztikák szerint az év legmelegebb időszaka. Azonban az időjárás, az elmúlt két napban erre rácáfolt, de az előrejelzések szerint, a jövő hét kellemesebb időt fog tartogatni és visszatérnek a csapadékmentes meleg napok.

Múlt héten hétvégén a Kis–Zagyva völgyében tettünk kirándulást, melynek az élményeit szeretném most veletek megosztani.  Késő délután indultunk útnak, amikor a nap már egyre lejjebb bukott a horizonton és a kánikulai meleg is veszíteni kezdett az erejéből. A kristálytiszta égboltot még egy eltévedt felhőfoszlány sem díszítette, a hatalmas mező növényeit pedig a szél simogatta láthatatlan kezeivel. 

A méteresre nőtt fűszálak között színes vadvirágok sokasága lapult meg, melyeket különféle mintát viselő lepkék, méhek, dongók látogattak, hogy édes nektárjukkal, mind jóllakjanak. A mező egy jó részét már nem melengették a nap sugarai és ahogy ott álltunk jól látható volt, hogy az árnyék egyre jobban hatalmába keríti. A fűszálak közül, éppen ott, ahol a nap és az árnyék választó vonala húzódott, egy őzsuta szép nagyra nőtt fülei és fekete orrocskája bukkant elő. Gesztenyebarna, nyári bundája szinte csillogott a búcsúzó napsugarak sárgás fényében. Éppen vacsoraidejét töltötte és egy pillanatig sem zavartatta magát, néha-néha felénk nézett, majd tovább folytatta a lakmározást. Két méternyire tőle motoszkálás jelei voltak láthatóak, a nagy fűben azonban nehezen volt kivehető, hogy mi is mocorog. Azonban aki ismeri a természetet és annak lakóit, az jól tudja, hogy ilyenkor júliusban az őzsutákat már gidáik kísérik, akik általában egyedül, de jobb esetben ketten vannak. Ahogy szép lassan előre ballagott jól látható volt, hogy egy pettyes bundácskát viselő gida motoszkál nem messze az anyjától. Ahogy felénk nézett fekete gomb szemeivel örömöm határtalan volt, hogy ilyen szép pillanattal kedveskedett nekem a természet. Aranyos kis arcocskáját, fekete orra és nagyra nőtt fülei, még kedvesebbé varázsolták. Ahogy a suta haladt előre, a gida minden egyes mozdulatát követte. Mi is tovább haladtunk utunkon és magára hagytuk az őzcsaládot. Időközben a nap sugarai aznapra végső búcsút vettek a tájtól és a szürkület első jelei kezdték magukat megmutatni. A mező élőlényeinek nem is kellett ennél több, sorra kezdtek előbújni napközbeni vackukból.  A fűben ismét mozgásra lettünk figyelmesek és újra, egy suta körvonala rajzolódott ki, de őt, két iker gidácskája követte. Amikor anyjuk megállt és falatozni kezdett, a két kicsi csak állt és figyelgetett, hol előbukkant aprócska fejük a fűből, hol eltűnt, talán a növényzettel ismerkedtek, hiszen ilyenkor nekik minden újdonságnak számít. Amint a szürkület egyre jobban hatalmába kerítette a táját továbbindultunk, magára hagyva a családot. A messziben három rókakölyök vadászott, termetük és puha bundácskájuk alapján idei rókák lehettek, akik már teljesen önállóan ejtik el zsákmányaikat, de még összetartva élik napjaikat. Egerekre vagy pockokra vadászhattak, melyekre elegáns ugrással csaptak le. A mező ezen részét már lekaszálták és jól láthat volt az állatok mozgása. A rókáktól mintegy húsz méternyire, a szalmabálák között valami komótosan baktatott. Termete nem volt nagy, mint egy nagyobbacska macska, de az nem lehetett, mert nem merne ilyen közel merészkedni a rókákhoz. Ahogy ráközelítettem, egy csíkos vadmalac körvonala rajzolódott ki a messzeségben, amint magányosan szedte apró patáit a mező közepén. Ilyen kismalacok még nem válnak le a csordától, talán elkóborolt és éppen családját kereste. A sötétség rohamosan közeledett és mi is visszaindultunk, magukra hagyva az élőlényeket. Útközben még láttunk egy magányos őzsutát, akit nem kísért gida és a csendet, mely szinte már tapintható volt, újra és újra a macskabagoly messzire hallatszó kiáltása törte meg.

A természetnek hála, ezen az estén is sok szép élményben és kedves pillanatban volt részünk. Lépjetek rá Ti is a mezők, kora esti ösvényeire, mert akkor kezdődik az igazi élet és biztos vagyok benne, hogy, ha figyelmesen haladtok az utatokon, Ti is szebbnél-szebb pillanatotokat élhettek át. 

Vendégem a sötétség leple alatt.

Szeptember végén, a nap már hamarabb nyugovóra tér, de ez még csak a kezdete a téli, korai sötétedésnek. 23-án volt az őszi napéjegyenlőség, amikor a föld minden egyes pontján azonos hosszúságúak a nappalok és az éjszakák, az északi félgömbön, ahol mink is élünk napról napra tovább rövidülnek a nappalok. Jelenleg 18:29-kor nyugszik le a nap, és 19 órára teljes sötétség borítja be a tájat.

Tegnap este sötétedés után felkapcsolva hagytam a kerti lámpát, titkon bízva benne, hogy valamilyen állat tiszteletét tesz nálam. Nekifogtam az Élet a kertben című filmet nézni, amit már párszor láttam, de számomra megunhatatlan. A kertünket látogató és otthonra lelő állatokról és növényekről szól, végigkísérve az évszakok változását. A film a hideg, havas télnél és a vörös rókának tartott, hogy akár a saját kertünkbe is betévedhetnek, finom falatok reményében. Gyorsan átfutott az agyamon, hogy milyen jó is lenne, ha az én kertemben is újra tiszteletét tenné, úgy, mint a nyáron is tette. Ki is pillantottam kertembe hátha meglátom és lássatok csodát a cseresznyefa alatt, egy fehér mellkasú árny látszódott. Óvatosan közelebb lopakodtam, az ajtóhoz és akkor tisztult ki, hogy ez az árny egy vörös bundás róka, fiatal pofácskájával és még kisebb termetével, mint a kifejlett felnőttek. Elsétált a kert másik végébe, de hirtelen valamitől megijedt és a madárházam felé vette az irányt. Én mozdulatlanul és szinte lélegzetem visszafojtva figyeltem minden egyes lépését és tudtam, hogy nem tőlem rémülhetett meg ennyire. Amint eltűnt a kerítés melletti bokrok sűrűjében, az erdőszélen szürkés árnyak jelentek meg. Kivilágítottam az elemlámpámmal és a vaddisznók tűntek fel a szemeim előtt. Öten voltak, a szokott csorda, a négy süldő és az anyukájuk. Bőszen kutattak az élelem után, olykor-olykor összevitatkozva. Tavasszal még heten jártak, de a nyáron megcsappant a létszám, először hatra nyár közepére pedig ötre. Bízom benne, hogy a másik kettőnek nem esett bántódása, csak leváltak a csordájuktól, megkezdve önálló életüket.

Amikor a kis csordát megpillantottam tisztult ki a kép és értettem, meg a vörös bundás látogatóm riadalmát, a vaddisznókról rettent úgy meg és miattuk sikerült látogatása ilyen rövidre.

Jó érzés volt átélni, mintha titkos kívánságom teljesült volna, hogy akkor tűnt fel a róka a kertemben, mint amikor a filmben. Abban egészen biztos vagyok, hogy nem első, de nem is az utolsó látogatása volt a tegnap esti és reménykedek benne, hogy még megfigyelhetem őt az erdőben vagy akár a kiskertemben és lesz olyan kegyes hozzám a sors, mint a tegnapi estén is, hogy útjainkat még összehozza.    

Barátságban az állatokkal.

 

 Van egy hely a város szívében, melyet egy kis erdő ölel körbe, egy hely ahol a vadon élő állatok minden áldott nap tiszteletüket teszik, egy olyan hely, ami egy állatbarát és természetszerető embernek maga a földi paradicsom és ezek az állatok, egytől egyig egy idős bácsi hatalmas nagy családjának fontos és szeretett tagjai. Egy olyan példaértékű ember családja, aki 83 éves létére fáradtságot nem ismerve minden nap, mire eljön a kora este, finomabbnál finomabb falatokkal, friss tiszta vízzel, melyben még egy aprócska kósza porszem sem kerület, várja látogatóit és ők szépen sorban érkeznek is, napról, napra ha esik, ha fúj, ha kánikulai hőség vagy ha kemény fagyok tombolnak.

Tegnap délután betekintést nyerhettem és részese lehettem ennek a csodálatos dolognak, mely olyan életre szóló, mély nyomott hagyott bennem, hogy azóta sem tudom feldolgozni és könny szökik a szemembe, mihelyt rágondolok, hogy létezik még ilyen odaadó és önzetlen ember a mai rohanó világunkban.

Késő délután kezdődtek meg az élmények, melyeknek minden egyes áldott perce az állatok szeretetéről és tiszteletéről szólt. Meredek földúton mentünk egyre beljebb erdőbe, ahol fák ölelésében helyezkedik el ez a kis földi paradicsom. A bácsi neki is fogott az előkészületeknek, hogy mire eljön a kora este minden a helyén legyen. Idős kora sem tántorítja el őt attól, hogy a földbe ásott nagy itatókat, minden nap simára súrolja, hogy az állatok tiszta vízzel onthassák szomjúságukat. Amint a tiszta víz az itatókba került következett a táplálék kihelyezése. A hatalmas fák ölelésében több fából elkészített etető várja éhes vendégeit, melyek egytől egyig a bácsi kezének munkái és melyek precíz megmunkálásán is a szeretet látszódik. Több zsáknyi száraz kifli, kenyér és zsemle került beléjük. Két másik etetőbe pedig apróra vágott kifli, főtt tészta , mely beáztatva puhává vált, várta a korgó gyomrú csíkos kis malackákat, mint kiderült ezt direkt a kicsiknek készíti el gondos odafigyeléssel. Egy nagy szatyorban gyümölcsök lapultak, melyek szintén gondosan felvagdosva kerültek az etetőbe. Miután minden etető készen állt a vendégek fogadására, a bácsi fogta a seprőjét és neki kezdett sepregetni a földet, hogy a sárguló lepotyogott falevelek, melyek nem a terített asztalra valók, ne zavarják a vendégeit. El is árulta, ezt azért teszi, hogy az állatok, minden egyes morzsát fel tudjanak szedegetni a földről és semmi ne vészen kárba. Olyan szívesen segítettem volna neki, de nem hagyta, így csak figyeltem és közben átélt történeteit hallgattam, mely történetek hosszú évekre nyúltak vissza, de az évek alatt semmit sem koptak, ugyanolyan elevenen élnek ma is benne, mint mikor több tíz évvel ezelőtt átélte őket.

A fák közé beszűrődő lemenő nap sugarai sárga fénybe varázsolta az erdőt, ezzel jelezve, hogy lassan az este közeleg és vele együtt a csodálatos élmények. És így is lett. A bácsi dolga végeztével leült a padra és várt, jobban mondva vártunk, ő pontosan tudta, hogy mikor melyik csorda fog érkezni és, hogy mielőtt enni jönnek előtte a nem messze lévő dagonyában megfürdenek.

Elsőként a tavaly tavasszal született, mostanra már szép nagy süldő malaccá cseperedett három fiatal érkezett meg, kik éhes gyomorral egyből neki is láttak a száraz kifli és kenyér csemegének, vacsorájuknak őrzője is volt, Picurka személyében, aki nem más, mint a bácsi aprócska macskája, ki anyukájával és még három társukkal a vaddisznók barátai. Az egyre jobban lemenő nap sugarai itt-ott még bekúsztak a fák közé, amikor egy fiatal, idén született vörös rókát pillantottam meg, tőlem nem messze. Ő is vacsorázni érkezett, egy szép nagy kakaós csigával félre is vonult és boldogan elfogyasztotta. Amint végzett vele, visszajött, no de nem azért, mert éhes lett volna, mert a falatok már nem igazán érdekelték sokkal inkább kíváncsisága hajtotta. Leülve velem szembe, mindössze alig két méteres távolságra egyfolytában a kezemben lévő fényképezőgépet figyelgette és mint egy lelkes modell olyan szépen pózolt, hogy egy ember nem tette volna jobban. Vörös szemeiben a fiatalság és a kíváncsiság tüze csillogott és olyan nyugodtan ült, velem szemben, hogy legszívesebben végigsimítottam volna üde vörös bundácskáját. A lelkes pózolásban megfáradva fiatal fejét a földre hajtotta és jó pár percen keresztül úgy pihent, cseppet sem zavartatva magát közelségemtől, én pedig bőrömből majd ki bújva boldogan figyeltem. Majd lassan felállt és a falatozó vaddisznók felé hajtotta kíváncsisága, őket is alaposan szemügyre vette és elballagott a fák ölelésébe, mígnem eltűnt a szemünk elől.

A fiatal róka távozása után sem állt meg az élet, sorra érkeztek a vaddisznók és naplemente után mamájuk kíséretében megjelentek az első, már szinte alig csíkos kismalacok. Tavasszal, márciusban születtek és az eltelt 5 hónap alatt lassan, de biztosan leveszik sötétbarna alapon világosbarna csíkos malacruhájukat. A csíkok nyomai még megfigyelhetőek voltak, de már sokkal halványabban díszítik még mindig aprócska testüket. Öten voltak testvérek, melyek között volt egy kisebb és gyengébb malacka, aki a testvéreit között eltörpült, de a természetnek hála élt, mert mint megtudtam, nyár elején nagyon beteg volt. A tél még messze jár és addig még van ideje, hogy megerősödjön, ebben pedig meg is kapja a segítséget és a támogatást pótpapájától, aki odafigyelve rá mindent megtesz, hogy ő is erős süldő malackává fejlődjön. Már így is soknak tűntek a malacok, voltak összesen kilencen, de mint megtudtam ez még csak aprócska része annak ami majd ezek után fog következni. Teltek a percek az erdőbe a szürkület lassan, de biztosan leplét terítette és ezzel együtt megkezdődött az igazi élet. Az erdő fái között kisebb nagyobb fejecskék bukkantak elő és sorra jöttek a vacsoravendégek. Hatalmasra nőtt kocák aprócska utódaikkal, süldő malacok csoportba verődve és egy szép nagyra nőtt kan disznó. Azt sem tudtam hirtelen hova kapjam a fejemet annyian voltak, a bácsi egyfolytában beszélt hozzájuk és kezéből etette őket, de még ekkor sem volt teljes a család. Percek múlva megérkezett a hiányzó csapat is és vele együtt a legnagyobb kedvenc, egy aprócska csíkos malacka, ki a többiek között talán a legkisebb volt, amint megérkezett pótpapája ölébe ugorva üdvözölte szeretett vendéglátóját, majd csatlakozva a testvéreihez ő is nekifogott a finom vacsorája elfogyasztásának. A teljes nagy család létszáma az 50-60 fő között mozgott, így tegnap este ennyi kisebb, nagyobb vaddisznó között töltöttem az estémet. A kis csíkos malackákat megsimogattam és megkapargattam, mely felejthetetlen élmény volt számomra, köztük guggolva egyik-másik aprócska orrával megbökött, hogy vele is foglalkozzak. Amikor már mindenki jelen volt pótpapájuk kedvencükkel ajándékozta meg őket: a ropiba kevert árpával és búzával. Amikor megcsörrent kedvenc falatjuk a vödörben, mind körülötte voltak és alig várták, hogy a faetető megteljen ezekkel a finomabbnál finomabb csemegékkel. Rávetve magukat csámcsogtak, szuszogtak, röfögtek és azt sem tudták, hogy egyék. Annyira beleélték magukat, hogy olykor-olykor a kicsik és a nagyok között is nézeteltérés alakult ki, ilyenkor hosszú orrukkal egymást döfködve vitatkoztak, nagy hangzavar közepette.

A szürkület lassan sötétedébe kúszott és a fák közé egyre kevesebb fény szűrődött be, a malackák is jóllakni és fáradni kezdtek, mert egyik másik leheveredve, szunyókálásra hajtotta a fejét. Két testvér az erdő egyik félreeső zugában egymáshoz bújva aludták a kismalacok igaz álmát, egyik pedig csak aludt volna, mert Picurka a kismacska, aprócska farkát ráncigálva játékra buzdította volna őt, pedig ahogy látszott semmi máshoz nem volt kedve, mint álmos szemeit pihenőre hajtani. Lassan mink is szedegetni kezdtük csomagjainkat és a szinte már teljesen besötétedett erdőben magára hagytuk a bácsi családját, hogy folytathassák lakomájukat. Visszafelé jövet a kis dombon lévő etetőben, mely már tátongott az ürességtől egy apró csíkos kismalac békésen szundikált.

A bácsinak minden egyes délutánja és estéje így telik, sőt az egész napja, mert a rengeteg táplálékot beszerezni, előkészíteni és kiadagolni egész napos időtöltést igényel. Függetlenül mindentől, időjárástól, ünnepnaptól ő mindig, az év minden egyes napján itt van és minden áldott este tárt karokkal várja szeretett családját. 

Váratlan vendégem.

Június 23-át írunk, mely napra vastag betűvel lesz beírva egy váratlan vendégem a megfigyelési naplómba. Ha tovább olvassátok a bejegyzésemet Ti is megfogjátok tudni miért is írtam ezt. 

Az időjárás ma sajnos nem kényeztetett el minket jó idővel, egész nap hol esett, hol elállt az eső, komor felhők takarták az égboltot, a nyári nap sugarainak nyoma sem volt. A hőmérséklet 15 foknál meg is állt, egy tapodtat sem mozdulva felfelé, olyan érzésem volt mintha  hirtelen az őszbe cseppentem volna. Azonban ebben a borús, esős időben ma olyan csodás meglepetést kaptam a természettől, melyre szinte szavakat sem találok. Ennek a meglepetésnek voltak már előjelei,  kis kikapart lyukak a kerteben, melyet valamilyen mancsos állat hagyott maga után, mert a tappancsának a nyomát jól meg lehetett figyelni a saras talajon. De nem csak a talajon találtam lyukakat, hanem a kerítésen is, a csirkehálós kerítést olyan aprólékosan bontotta meg, hogy emberi kéz sem tenné különbül. Napok óta minden délután a látogatóm által kibontott kerítést drótoztam vissza, mire ő másnapra újabb lyukat készített magának . Ez a csiki csuki így megy jó pár napja, de kedvét soha nem veszem vele, hogy eltüntetem fáradtságos munkájának gyümölcsét, azaz a bejáratot a kertembe. Sokat gondolkodtam rajta ki lehet ilyen ügyes és profi a kerítés bontásban, aki mindenképpen mancsokat visel. A vaddisznók nem lehettek, mert patásak, a láblenyomat bizonyíték nem őket igazolja. Tavaly nyáron a nyestkutyát több alkalommal sikerült megfigyelnem a kertemben a cseresznye és az alma érése idején, így hát az első számú gyanúsítottam ő volt, hiszen a fű most is tele van pirosra érett cseresznyével, talán a korgó gyomra idén is becsábította őt. A második számú gyanúsítottam a róka volt, kit már több alkalommal megfigyeltem itt az erdőben és mint köztudott nagy mestere a csirkehálós kerítések szétbontásának, viszont ő a cseresznyét nem szereti. A két lehetőség között tipródom napok óta, míg ma megpillantottam az eddig kilétét jól titkoló négylábú látogatómat. Késő délután, a sötét felhők miatt olyan érzésem volt, mintha lassan a szürkület szállna a kertemre, amikor is egy vöröses rókát pillantottam meg, aki olyan otthonosan mozgott, hogy látható volt nem először járt nálam. A fűben szagolgatott, hosszú fehéres vörös orrával, majd a madarak itatójába is benézett. Pár percig tartott félénk látogatása  és olyan hirtelen ahogy felbukkant, úgy el is tűnt. Ha nem látom el sem hiszem hogyan távozott, a kerítésen átmászva, ügyesen és fürgén, majd az sűrű fák között eltűnt szemem elől a kis erőben. Ezzel a megfigyeléssel választ kaptam arra, hogy ki is az aki a sötét éjszaka leple alatt kiskertemet látogatja.

Azonban ez a róka nem csak egy "vörös róka", hanem annál sokkal különlegesebb és ritkább. Ugyanis mint a fotómon is láthatjátok bundáján két szín keveréke figyelhető meg, ez pedig amiatt van, hogy egy vörös rókának  és egy szenes rókának a keveréke. Bízom benne, hogy ha a természet is úgy akarja fogom még őt látni és utunk még a jövőben összefut.