2016. július 17., vasárnap

Őzsuták és gidáik.









Most amikor ezt a bejegyzésemet írom, odakint esik az eső, szó szerint mintha dézsából öntenék az égi áldást. A levegő is hűvös olyan ősziesnek mondható, pedig a nyár közepén járunk, abban a hónapban, mely a statisztikák szerint az év legmelegebb időszaka. Azonban az időjárás, az elmúlt két napban erre rácáfolt, de az előrejelzések szerint, a jövő hét kellemesebb időt fog tartogatni és visszatérnek a csapadékmentes meleg napok.
Múlt héten hétvégén a Kis–Zagyva völgyében tettünk kirándulást, melynek az élményeit szeretném most veletek megosztani.  Késő délután indultunk útnak, amikor a nap már egyre lejjebb bukott a horizonton és a kánikulai meleg is veszíteni kezdett az erejéből. A kristálytiszta égboltot még egy eltévedt felhőfoszlány sem díszítette, a hatalmas mező növényeit pedig a szél simogatta láthatatlan kezeivel. 
A méteresre nőtt fűszálak között színes vadvirágok sokasága lapult meg, melyeket különféle mintát viselő lepkék, méhek, dongók látogattak, hogy édes nektárjukkal, mind jóllakjanak. A mező egy jó részét már nem melengették a nap sugarai és ahogy ott álltunk jól látható volt, hogy az árnyék egyre jobban hatalmába keríti. A fűszálak közül, éppen ott, ahol a nap és az árnyék választó vonala húzódott, egy őzsuta szép nagyra nőtt fülei és fekete orrocskája bukkant elő. Gesztenyebarna, nyári bundája szinte csillogott a búcsúzó napsugarak sárgás fényében. Éppen vacsoraidejét töltötte és egy pillanatig sem zavartatta magát, néha-néha felénk nézett, majd tovább folytatta a lakmározást. Két méternyire tőle motoszkálás jelei voltak láthatóak, a nagy fűben azonban nehezen volt kivehető, hogy mi is mocorog. Azonban aki ismeri a természetet és annak lakóit, az jól tudja, hogy ilyenkor júliusban az őzsutákat már gidáik kísérik, akik általában egyedül, de jobb esetben ketten vannak. Ahogy szép lassan előre ballagott jól látható volt, hogy egy pettyes bundácskát viselő gida motoszkál nem messze az anyjától. Ahogy felénk nézett fekete gomb szemeivel örömöm határtalan volt, hogy ilyen szép pillanattal kedveskedett nekem a természet. Aranyos kis arcocskáját, fekete orra és nagyra nőtt fülei, még kedvesebbé varázsolták. Ahogy a suta haladt előre, a gida minden egyes mozdulatát követte. Mi is tovább haladtunk utunkon és magára hagytuk az őzcsaládot. Időközben a nap sugarai aznapra végső búcsút vettek a tájtól és a szürkület első jelei kezdték magukat megmutatni. A mező élőlényeinek nem is kellett ennél több, sorra kezdtek előbújni napközbeni vackukból.  A fűben ismét mozgásra lettünk figyelmesek és újra, egy suta körvonala rajzolódott ki, de őt, két iker gidácskája követte. Amikor anyjuk megállt és falatozni kezdett, a két kicsi csak állt és figyelgetett, hol előbukkant aprócska fejük a fűből, hol eltűnt, talán a növényzettel ismerkedtek, hiszen ilyenkor nekik minden újdonságnak számít. Amint a szürkület egyre jobban hatalmába kerítette a táját továbbindultunk, magára hagyva a családot. A messziben három rókakölyök vadászott, termetük és puha bundácskájuk alapján idei rókák lehettek, akik már teljesen önállóan ejtik el zsákmányaikat, de még összetartva élik napjaikat. Egerekre vagy pockokra vadászhattak, melyekre elegáns ugrással csaptak le. A mező ezen részét már lekaszálták és jól láthat volt az állatok mozgása. A rókáktól mintegy húsz méternyire, a szalmabálák között valami komótosan baktatott. Termete nem volt nagy, mint egy nagyobbacska macska, de az nem lehetett, mert nem merne ilyen közel merészkedni a rókákhoz. Ahogy ráközelítettem, egy csíkos vadmalac körvonala rajzolódott ki a messzeségben, amint magányosan szedte apró patáit a mező közepén. Ilyen kismalacok még nem válnak le a csordától, talán elkóborolt és éppen családját kereste. A sötétség rohamosan közeledett és mi is visszaindultunk, magukra hagyva az élőlényeket. Útközben még láttunk egy magányos őzsutát, akit nem kísért gida és a csendet, mely szinte már tapintható volt, újra és újra a macskabagoly messzire hallatszó kiáltása törte meg.
A természetnek hála, ezen az estén is sok szép élményben és kedves pillanatban volt részünk. Lépjetek rá Ti is a mezők, kora esti ösvényeire, mert akkor kezdődik az igazi élet és biztos vagyok benne, hogy, ha figyelmesen haladtok az utatokon, Ti is szebbnél-szebb pillanatotokat élhettek át. 








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése