Stiglic.

Éppen az imént olvastam a Magyar Madártani és Természetvédelmi egyesület honlapján, hogy a 2017-es esztendőben a tengelic lesz az Év madara. Ezen program célja, hogy az adott madárfajt társadalmi szinten bemutassák és megismertessék. Valamint nagyon fontos, hogy minden madárbarát, a lehetőségeihez mérten részt vegyen a védelmükben és a mindennapi életük segítésében.

Személy szerint, nagyon boldog voltam, amikor elolvastam ezt a remek hírt, hiszen én is a tengelicre tettem le a voksomat. Az idén, az erdei fülesbagolyra, mely a képzeletbeli dobogó második helyén zárta a szavazást és a mezei verébre, aki a harmadik lett, lehetett a voksokat leadni.

Aki figyelemmel követi a bejegyzéseimet az jól tudja, hogy minden madárfaj közel áll a szívemhez, amivel és amiben tudom segítem őket. Azonban a tengelic mind közül a legkedvesebb, most elmesélem Nektek miért.

Kicsi lány voltam, amikor nagypapám kezdet el vezetni azon az ösvényen, amin most is járok, a természet ösvényén. Sokat jártuk az erdőt és minden séta alkalmával, egyre jobban megismertem lakóit. Rengeteg kedves emléket őrzök, most is a szívemben, mert sajnos már csak az emléke maradt meg papámnak és a régi szép időknek, de amikor felidézem, most is érzem az avar illatát, a szél puha simogatását és szinte hallom a madarak kedves dalait. Lelki szemeim előtt pedig látom papát, amint ott ül a szép kort megélt, öreg diófa alatt és a stiglicről mesél, aki éppen a fa tetején dalol, hogy védje családját, kik a fészekben lapultak. Stiglic, ő csak így nevezte ezt a színpompás madarat, akinek a dala volt számára a legkedvesebb és legszebb előadás, mit emberi fül csak hallhat. Akkoriban Neki nem volt fényképező gépe, mellyel meg tudta volna örökíteni őket, de volt helyette ügyes keze, mellyel csodaszépen tudott rajzolni és minden számára kedves állatot, így örökített meg. A stiglic volt a legszínesebb rajza, arcocskáját élénkpiros színűre színezte, melyen, mint egy gondosan kötött, puha sál, futott körbe egy fehér sáv, a feje tetejére pedig, kis fekete foltot rajzolt. Hasa és háta világos barna színt kapott, szárnyai fekete alapon fehér mintázatúak lettek, melybe sárga részeket színezett, éppen úgy, mint a valóságban. Telente pedig,  amikor beköszönt a hideg időjárás, jól emlékszem, hogy mennyi időt töltöttünk a jó meleg szoba ablakában őket figyelve. A madáretető, mely saját készítésű volt, mindig bőségesen meg volt töltve napraforgómaggal, hogy egyetlen madár se távozhasson tőlünk éhes csőrrel. A hideg hónapokban, már csoportokban érkeztek ezek a szép színes madarak, melyek mellett több faj is tiszteletét tette. Nekem kiskoromban ez volt a legszebb és a legérdekesebb időtöltés és bevallom most is az. Hosszú évek teltek el azóta, de egy valami nem változott és amíg élek, biztosan nem is fog, a természet iránti tiszteletem és szeretetem.  A mai napig sem telhet el úgy, egyetlen találkozás sem a stigliccel, hogy ne jutna eszembe papa és az ő kedves történetei.

Ezért vagyok most nagyon boldog, hogy ez a számomra kedves madár nyerte el, ezt a kitüntető címet.