Az én erdei mesevilágom - Boglárka, boglárka tavaszi erdő virága

 Salátaboglárka

A föld vastag avarpaplan alá bújva pihent. A fák még csupasz karokkal nyújtózkodtak az ég felé, mint akik elgémberedett karjaikat próbálják kicsit kinyújtóztatni. Levélruhája még egyiknek sem volt, árnyékot nem vetettek az alattuk elterülő talajra. Így a napocska melengető sugarai minden erdőlakót elétek, mindenkit még azokat is akik a föld mélyében pihentek. A meleg sugarak simítására, és az erdő tündérének kedves énekére, a salátaboglárka is mocorogni kezdett, biztonságos, meleg vackában. Egy napsütéses tavaszi napon pedig elődugta első levelét. Óvatosan helyet kért a száraz levelek között, akik örömmel engedték az üde zöld boglárkát útjára. Fényes levelein a nap sugarai csillogtak, és hiába volt olyan aprócska minden kíváncsi szem rá szegeződött, hiszen egy kis színt, egy kis tavaszi üdeséget lopott a megfakult avarba. 

A kikelet napjai egymást követték. Az erdő fáinak sűrűje szerelmes dallamoktól volt hangos. A madarak boldogan flótáztak, pici szívük minden szegletét öröm járta át. 

A nap fénylő korongja mind hamarabb és hamarabb ébredt, semmi kedve nem volt már sokáig lustálkodnia. Mosolygó arcával szikrázóan ragyogott reggeltől estig. Csak néha jöttek apró felhők nyugat felől, de ők sem zavarták meg boldogságát. A hegy legtetejét simogatta meg legelőször, ahol karéjos levelű tölgyfák élnek. A fák között pedig ott lapult a boglárka, aki ezen a reggelen már bimbót hozott. Az erdő tündére fényes levélen ücsörgött és halkan énekelt:

-Boglárka, boglárka tavaszi erdő virága. 

 Nyisd ki kelyhed, hagy lássam, tündöklő szemeid hagy csodáljam!

A salátaboglárka, a tündér kedves énekének nem tudott ellenállni, és szépen lassan elkezdte virágkelyhét széttárni. Szirmai olyan sárgák és olyan fénylők voltak, mint a nap korongja, szépsége pedig beragyogta az ébredező tájat. 

Amikor a nappal szép lassan tovatűnt, helyét pedig az öregesen cammogó alkonyat vette át, az erdő tündérei összegyűltek a tisztáson, kiültek a fűszálak hegyére, és boldogan meséltek el egymásnak, hogy ki melyik virágot, melyik fát és bokrot, melyik aprócska rovart ébresztette fel téli álmából. Hangjuk olyan csöndes volt, mint a pillangó szárnyának suhogása, melyet csak az hall meg, akinek a szíve telve van az erdő iránt érzett szeretettel.

Áldott eső

Salátaboglárka 

Esőcseppek 

Legutóbbi bejegyzésemben arról számoltam be nektek, hogy a természet szerteágazó ösvényei mennyire szomjaznak az éltető csapadék után. Akkor még nem sejtettem sem én, sem az erdők, mezők lakói, hogy már nem sokat kell várniuk a tavaszi felfrissülésre és az új életeket ébresztő esőre.

Húsvét hétfőjének a délutánján, a végtelen égbolton egyre több és több felhőpamacs kezdett gyülekezni, mintha tanácskozást tartottak volna, mely megbeszélésre egyre többen és többen voltak hivatalosak. Ezeket a fellegeket a közelgő hidegfront küldte el a mi vidékünkre, mely véget akart vetni a már-már nyárias melegnek. De nem csak a kellemes meleg órái voltak megszámlálva, hanem az aszályé is, mely hosszú hetek, sőt hónapok óta uralta a tájat. Kora este volt, amikor az égboltot teljesen uralmuk alá vették a szürke felhők, és egybefüggő fátyolként terítették be. Egy aprócska rést, egy kósza kis lyukat sem hagyva a nap pihenni térő korongjának és fényes sugarainak. Kisvártatva elindult az első, legbátrabb cseppecske, hogy elhagyja felhőotthonát, és áldott érkezésével, örömmel töltse meg a természet ösvényeit. Az elsőt követte a második, a harmadik és így tovább, mígnem megszámlálhatatlanul sokan indultak el a beteljesedésük felé.

Az ablakban állva néztem az erdő fáit és szinte éreztem boldogságukat. Az eső virgonc cseppjei áthatoltak a még laza koronájukon, végigfutottak nyúlánk karjaikon, mígnem elérték a talajt, ahol megannyi tavaszi virág is izgatottan várta az érkezésüket. Mindenki szomjas volt, elégedetten itták az éltető, szomjukat oltó friss vizet. Ittak az üde zöld leveleket viselő bokrok, a nyúlánk fűszálak, az avarból kikandikáló virágok, és a mohapárnák is csak úgy nyelték a megújulást hozó eső áldott cseppjeit. Mindenki boldog volt, hiszen eljött számukra a várva várt felüdülés, melyre oly sok időt, oly sok szomjas napot kellett várniuk. De végre megérkezett.

Kedden napközben az esőnek újabb és újabb hulláma érkezett, és amikor az erdő ösvényére léptem rég nem érzett illatok osontak tova, az eső üde, utánozhatatlanul kellemes illata. Szinte érezni és hallani lehetett az erdő és a tisztás lakóinak az örömkiáltását. A csapadék egy nap alatt hihetetlen változást hozott el az erdőbe. A magas fák égbe meredő karjain rengeteg új rügy nyitotta kis aprócska tenyerét, hogy ragyogó, kacagó zöld lombjuk, mint barátkozó kezek kapcsolódjanak össze.

Az üdeség elvarázsolta a madarak szívét is, és örömteli ódájukat zengték a fák, a bokrok ágai között. A rigók boldogan fuvoláztak, a harkály önfeledten dobolt, az erdei pintyek torkuk szakadtából ismételték strófáikat, a vörösbegy a bodzabokor nyúlánk ágán hallatta dicsőítő nótáját, a széncinegék hinta dalocskájukat küldték tova a gyenge szél láthatatlan szárnyán, szajkók próbálkoztak a dalolással, hogy ők se maradjanak ki az erdő hatalmas kórusából, a zöld küllő pedig kacagott, hangosan kacagott, mely igazán boldognak és felszabadultnak hallatszott.

A fűszálak hegyén apró cseppek ringatóztak, köztük pedig tavaszi lepkék pihentek, türelmesen várakozva, hogy a szürke felhők közötti réseken előbújjanak a nap melengető sugarai, melyek erővel tölti fel őket.

Az eső mely, annyit váratott magára hihetetlen örömmel és boldogsággal töltötte meg a természet végeláthatatlan ösvényeit, és előcsalta a még szunnyadó életeket. 

Közönséges boglárka 

Tavaszi erdő 

A tavaszi erdő virágkincsei

Erdei ibolya 

 Mezei zsálya és szorgos kis vendége

 Selymes zanót

 Salátaboglárka

 Piros árvacsalán

Április vége felé járunk, amikor a tavasz már teljes szépségében pompázik. Az erdők, mezők ösvényeinek lakói már mind, egytől-egyig ébren vannak, hogy egyedi szépségükkel gazdagítsák a természetet.

Kora délután volt, amikor a kellemes tavaszi meleg a szabadba csábított. Az erdő ösvénye már árnyasabb, mint pár hete volt, hiszen a fák hosszú, égbe meredő karjain üde zöld levélkék pihennek. Ahogy a gyenge szellő a sudarakba osont gyengéden ringatni kezdte őket, kedves árnyaik pedig a törzseken és a talajon titokzatos mintákat rajzoltak. A nap eleven sugarai már nem tudnak akadálytalanul az erdőbe hatolni, a kacagóan zöld, zsenge levélkék már útjukat állják, de amikor sikerül beosonniuk, annak a látványa maga a csoda. Olyankor a fények játéka még szebbé, még ragyogóbbá varázsolja a fák rengetegét.

Ahogy utamon haladtam előre, a madarak ujjongó, szerelemtől ittas strófái követték minden lépésemet. A számtalan strófa között azonban volt egy hang, egy olyan szólam, melyre minden évben izgatottan várok. Ez a nevét ismételgető madár hozza el számomra az igazi, hamisítatlan tavaszt. Ő nem más, mint a kakukk, akinek szólamait ezen a vasárnapon sikerült először hallanom. Boldog voltam, hiszen tudtam, hogy ettől a naptól kezdve, egészen nyár közepéig vele együtt, az ő kíséretében fognak telni a sétáim.

A kakukkon kívül csengő dallamaikat hallatták a fekete és az énekes rigók, hinta dalocskájukat ismételgették a széncinegék, trilláztak a kék és a barát cinegék, önfeledten füttyögtek a csuszkák, hangosan, talán a leghangosabban strófáztak az erdei pintyek, csilpcsalpfüzike nevét ismételgette a tölgyfa ágai között, csinos mellénykét viselő vörösbegy hallatta hangját a bodzabokor ágai közül, mely hang úgy osont tova, mint a lágyan csörgedező kispatak. A messziből harkály dobolt, de már nem azzal az elánnal, mint hetekkel ezelőtt tette, inkább olyan tessék-láséknak tűnt ez a hang, majd újra és újra felzendült a zöld küllő boldog és önfeledt kacagása is, mintha kinevetné az erdő lakóit.

Az erdei út mentén, a fagyalbokrok fiatal zöld leveleket viselő ágacskáinak árnyékában szerényen pislogtak az erdei ibolyák. Pedig ha tudnák milyen szépek, és milyen kellemes illattal áldják meg az erdőt, akkor biztosan nem rejtőzködnének el a bokrok zöld szoknyájának rejtekébe. Szorgos méhek, szép termetű dongók, puha meleg szőrkabátot viselő pöszörlegyek zsongták körbe nem csak az ibolyákat, hanem a tavasz nektárban dús minden apró virágát.

A hegyoldal, ahová utam tartott kedves hely a számomra, több okból is. Innen a legszebb a kilátás szeretett otthonomra, arra a csodás tájra, melynek látványa újra és újra rabul ejti a szívem, és mellyel soha nem tudok betelni. A másik ok pedig az élővilág gazdagsága. A hegyoldalon szép kort megélt tölgyfák élik öreges életüket, melyeken az elmúlt évtizedek már meghagyták a nyomukat, de mégis ettől olyan különlegesek, és értékesek. Mély ráncaik a hosszú idő elmúlásáról árulkodnak, mely alatt oly sokat láthattak és tapasztalhattak, ha mesélni tudnának az átélt időkről, ámultan hallgatnám a történeteiket. Ezeknek a fáknak a védelmében tavasztól egészen ősz végéig szebbnél-szebb virágok élik az életüket, és annak ellenére, hogy jól ismerem ezt a helyet, évről-évre meg tud lepni, és ajándékozni újabbnál-újabb megfigyelési élményekkel.

Ahogy lábaimat szedtem a tavaly ősszel lehullott levelek csörögtek a cipőm talpa alatt. Az elmúlt hosszú hetek, sőt hónapok alatt alig volt csapadék a vidékünkön, és ez a szárazság, mindenből kiszívta a nedvességet. A talaj mély ráncokat visel magán, az avar pedig olyan száraz, hogy minden lépésem nyomán hangos csörög, mintha beszélni akarnának, hangjukat hallatni, és esőért kiáltani. De az eső sehogy sem akar megérkezni, pedig óriási szükség lenne rá, hogy a száraz föld szomjúságát tudja oltani, és hogy a belőle születő életek gyökerei vízhez juthassanak.

A szárazság ellenére azért sikerült találkoznom jó pár tavaszi virággal, de korántsem annyival, mint egy esztendővel ezelőtt. A barna levelek védelméből selymes zanótok dugták elő sárga fejecskéiket, lilán tündökölt az idei első lila szirmokkal büszkélkedő sudárra nőt mezei zsálya, a fűszálak közül nyúlánk mezei keresztfű kémlelete az eget nem e lát, esőt hozó felhőket közelegni, pongyola pitypangok nézelődtek a zöldellő fűszálak között, és úgy festettek, mintha a nap korongja többedmagával pottyant volna a talajra. Az erdei kutyatejek pedig annyian voltak, mintha az égből szórták volna alá őket. Itt-ott még salátaboglárkák csillogó sárga szirmai, apró rózsaszín virágokat viselő piros árvacsalanak, lila színben pompázó kerek repkények bújócskáztak. Az egyik öregedő tölgy lábánál pedig szerényen meghúzódva pihent az aprócska fehér virágokat viselő közönséges derecevirág. Ezen a sétámon még csak vele sikerült találkoznom, de jó pár nap múlva sokkal, de sokkal többen lesznek, és a hegyoldal talaját fehér virágszőnyeggel borítják majd be, mintha frissen hullott hópelyhek szálltak volna le az égből.

Amikor sétámról hazafelé tartottam a fénylő kék égen újabb és újabb fellegek tűntek fel. Észak felől, egymást követve kergetőztek, és mire hazaértem a nap korongját is uralmuk alá vették. Az eső reményét hozták el, de sajnos ez a remény szerte foszlott, mert ezek a fellegek nem hozták el a várva várt éltető csapadékot és felfrissülést, melyet a természet lakói már annyira vártak.  
  

      Közönséges derecevirág

Pöszörlégy

Salgói vár

Tavaszi reggelen

Tyúkhúr

 Salátaboglárkák

 Martilapuk

 Tyúktaréj faj

Valami oly kellemes, valami megmagyarázhatatlanul különleges és sejtelmekkel teli várakozás uralja a természet szerteágazó ösvényeit. Azokat az ösvényeket, melyeket a tavaly ősszel aláhullott avar fed be, mint a védelmező puha pokróc, és mely alól a nap melengető fényének a simítására sorra, egymást követve dugják elő aprócska fejeiket a tavasz újjászülető virágai. A fák törzsében, a bokrok gallyaiban, a föld mélyén mindenhol folyik a szakadatlan munka, mely munka csodaszép eredménye a pattogó, apró zöld kezecskéiket kinyitó rügyek, a sarjadó üde zöld fűszálak, és a színes virágszőnyegek, melyeket a természet sző gondos kezeivel. Azzal a gondos kézzel, mely oly tökéletesen szép és utánozhatatlan csodákat képes létrehozni.

Szép tavaszi reggel volt, amikor utunkra indultunk. A nap még a hegy mögött ébredezett, fénye pedig halvány rózsaszínre és sárgára mázolta az égbolt peremét. A madárkórus tagjai már mind ébren voltak, és mint minden áldott reggelen, gyöngyöző strófáikkal köszöntötték az új nap születését. Minta napról napra többen lennének, mintha daluk egyre áthatóbban, egyre szebben csengene. Ez pedig valóban így van, hisz érkeznek haza szépen sorban vándormadaraink, akik hozzák magukkal, a csodaszép hangokat megszólaltató hangszerszámaikat. A kórus pedig csak bővül és bővül, és a természet minden apró szegletébe szétfolyik csodálatos trillájuk. Fekete és énekes rigók flótáztak odafenn a fák sudarában, cinegék énekelték vidáman csengő dalaikat a bokrok ágai között, erdei pintyek ismételgették egyik strófájukat a másik után, zöldikék zsíroztak, szajkók próbálkoztak recsegő előadásukba egy-egy lágyabb hangot belelopni. A vörösbegyek megnyugtató énekükkel lágyan kísérték a kórust, melybe időről időre bekapcsolódtak a csilpcsalpfüzikék csilingelő melódiájukkal. A csuszkák pedig, mint döntő bírók olyan hangosan füttyögtek, mintha mindenkit túl akarnának harsogni, rendre utasítva a tollas társaságot, melyen jóízűt nevetett a hamvas küllő, és világgá kürtölte felhőtlen jókedvét.

A nap egyre feljebb merészkedett az égbolton, mely egyre kékebb és kékebb színben tündökölt. Csak egy-egy kósza felhőpamacs úszott rajta tova, ráérősen, mint akinek semmi dolguk nincsen, komótosan haladtak útjukon előre, messze elkerülve a nap szikrázó korongját. Az erdő legkisebb fa és bokorlakói tapogatózva nyújtogatják ki leveleiket, mint amikor az ökölbe szorított kis kéz kinyílik, és az ujjacskák szétnyílnak, reményekkel és bizakodással telve. Színük pedig olyan üde, mint a gyermekek ártatlan, pirospozsgás arcocskája.

Amerre csak néztem mindenhol virágokkal hímzett színes szőnyeg fedte be a talajt. Salátaboglárkák, martilapuk, tyúktaréjok sárga, piros árvacsalanak rózsaszín, bársonyos és pettyegetett tüdőfüvek lila, tyúkhúrok fehér színeket szőttek a világ legszebb szőnyegébe. A friss fűszálak pedig, mintha nem lett volna elég hely mindenki számára, szinte egymással versengve törtek utat maguknak. Pedig mindannyian elférnek, és megférnek egymás mellett, hisz hely van elég, bőséggel jut belőle mindenkinek.

Kellemes duruzsolás lett úrrá az ösvényeken, a virágok kelyheit dongók, méhek zsongták körbe. Egyik virágról a másikra szálltak, és sorra gyűjtötték édes nektárjukat. A nap melege a domb homokos oldalát cirógatta, téli álmából előcsalva a csinos kinézetű zöld gyíkot is. Otthona, a homokfalban meglapuló rejteke előtt pihengetett, és süttette testét, miközben szemeit időről-időre lehunyva pihentette. Nem messze tőle pöszörlegyek hada tette ugyanezt a kellemes elfoglaltságot, mintha bundácskájuk nem adott volna elegendő meleget a testüknek. Ahogy elhaladtuk mellettük sorra reppentek fel, tettek egy kis kört majd, visszaszálltak ugyan oda, ahonnan elindultak.

A fák védelmében rég nem halott hang ütötte meg a fülünket, mely messziről jött, de tisztán hallatszott, és számomra az igazi tavasz eljövetelét hirdette. „Kakukk-kakukk” ismételgette nevét a kakukk madár, hogy mindenki jól hallja, és az erdő minden egyes szegletébe eljusson a híre, hogy ő is hazaérkezett. Utunkat hazáig ez a kedves hang kísérte, mely boldogságot lopott a szívembe.  

 Piros árvacsalán 

 Zöld gyík

 Pöszörlégy

Megbújva az avarban

Tavasszal, amikor a melengető nap sugarai végigsimítják a tájat, ébredezni kezd a természet. A fagyos szél megbékél, lágyan fésüli végig az erdők, mezők ösvényeit. A kikelet első hírnökei félősen bújnak elő a puha avarból, mely egész télen át gondosan védelmezte, melengette őket. Ezeknek a korán virágba boruló növényeknek a földben szunnyadó hajtásai tápanyagban gazdagok, melyek lehetővé teszik, hogy már a tél végén színes virágszőnyeggé változtassák az erdők talaját. Ez az ő időszakuk, amikor a lombkorona ajtaja még nyitva áll, és akadálytalanul bejuthat rajta az éltető fény.

A salátaboglárka fényesen zöld, apró levelei már hosszú napokkal ezelőtt előbújtak az avarból. Olyan szépen fedve a talajt, mintha valaki gondos, féltő kezeivel helyezgette volna el őket. Pár nappal ezelőtt pedig megjelent az első virág, kedves arcával félősen kukucskálva elő. Egyedül volt magányosan, körülötte csak a levelek terültek el, melyek úgy takarta be őt, mint egy meleg dunna, amiből csak aprócska feje tudott kikandikálni. Látványa csodaszép volt, és sárga színével úgy ragyogott, mint a nap korongja odafenn a magas égen.

Kibontotta szirmait a salátaboglárka.

Salátaboglárka

Ilyenkor tavasszal, amikor a szél gyengéd kezeivel végigfésüli az erdők talaját, a nap pedig sugaraival melengeti a levegőt, sorra ébrednek téli álmukból a színes szirmokkal büszkélkedő virágok. Évről-évre szemmel követem, és naplómba jegyzem, hogy mikor, hol, mi nyílik. Tavasszal az erdők mélyén ébrednek fel az első vadvirágok, majd nyáron a rétek és a mezők borulnak virágpompába. A sudár fák sűrűjében otthonra lelt virágoknak igyekezniük kell, hogy még mielőtt a hatalmas lombsátor bezáródik fejük fölött, elérjék teljes pompájukat.

Az üde erdők avarpaplanjából április elején bújik elő a salátaboglárka, mely a tavasz egyik legszebb virága közé tartozik. Kecses termetével félősen és szégyenlősen bújik meg az elszáradt levelek ölelésében, de nap sárga színével nem tud észrevétlen maradni, szó szerint csalja magához a tekintetet.  

Tegnap délután útra keltem, hogy megnézzem, el kezdték e már virágjait kibontogatni. A nap meleg sugarait ontotta, és a szikrázóan kék égbolton olykor sötét, eső ígéretét magukban hordozó felhőket kergetett az egyre erősebben fújó szél. Csodálatos tavaszi időben lehet napok óta részünk, melynek nem csak mink örülünk, hanem a növényvilág is szívesen vesz a nap meleg simítását. Az erdő fái között élő cserjék sorra bontják ki rügyeiket, melyben az aprócska levelek lapultak hosszú időn keresztül. Olyan üdék, és olyan jól eső látványt nyújtanak a szemnek, hogy alig lehet szépségükkel betelni. De nem csak ők színesítik a télen megfakult erdőt. A talajon sorra törnek utat maguknak a fűszálak, az apró virágok, és itt-ott szinte szőnyegként borítják a talajt a salátaboglárka szív alakú, csipkézet szélű, fényesen zöld levelei. Pár napja még csak sejtelmesen sárguló bimbók jelezték, hogy a virágzás már oly közel jár, mostanra azonban egyre többen nyitották szét csillogó szirmaikat. A magányosan nyíló virágok 2-3 centiméteres átmérőjűek, és 8-12 sziromból állnak. A kedvező időjárásban már nem csak a cserjék és a virágok ébredeznek, hanem a fák is megérezték a változást. Az egyre hosszabbodó nappalokat, és az egyre melegebb napsugarakat. Az erdőszélen álldogáló, hatalmas vadgesztenyefa is kibontotta a gyantás burok védelmében szunnyadó rügyeit, és napvilágot láttak az üde zöld levelek, és a még aprócska virágok. Ahogy telnek a napok és a hetek, az egész táj nem csak a lábaink előtt, hanem a fejünk felett is üde zöld színekben fog pompázni.  

Salátaboglárka / Ranunculus ficaria

"Minden esztendő tavaszán újjáéled a természet, a hosszú téli álom után napról-napra új élet sarjad, nyissuk ki szemünket, hogy meglássuk ezeket a fűszálak között megbújó apró csodákat, mellyel a természet ajándékoz meg minket, hogy életünket szebbé varázsolja, akár erre a néhány pillanatra is. Hiszen a természet mindig csak ad, fogadjuk hát el eme gyönyörű ajándékait és éljünk velük!"  

 Miskolczi Tímea